Hova tünt el Fanny oly rögtön, oly nyomtalan, nagynénjével együtt.
Teréz kétségbeesve hallá a leány vallomásait.
A leány elmondá neki őszintén, hogy szeret, lelkének, szívének minden
hevével szeret egy ideált, kit jóltevőjével ugyanazon alaknak hitt,
kinek jósága, magas, emberfölötti nemes jelleméről hónapok óta
ábrándozik, kinek jótéteményeiért egykor szerelme hálaérzetével tudott
volna fizetni és most megtudva, hogy titkos pártfogója nem az, a kit
képzelt, a kit egyszer látott, s azóta nem tud feledni, rettentő
borzalom támadt szívében. Érzi, hogy helytelenül cselekvék, midőn amaz
embertől pénzt fogadott el, bármily ürügy alatt, eladva, lekötelezve
látja magát iránta és fél, retteg tőle, nem mer az utczán megjelenni,
nehogy vele találkozzék, arcza bizalmatlanságot költ szívében és irtózik
azon eszmétől, hogy azon ember ő rá gondol. Ámde azért a tövis benn van
a lélekben! Ama másik, amaz ideálkép, bár nincs oka többé róla
gondolkozni, benne jóltevőjét sejteni, többé ki nem törülhető szívéből;
nem ismeri őt, még csak nevét sem tudja, de szeretni fogja holtig,
elvész, elhal bele, de meg nem válik emlékétől.