János fővétele napja közelgett, híres, nevezetes nap egész Szabolcs
vármegye környékén. Kárpáthy János úr ő nagysága névnapja ez, s minthogy
ugyanazon napon születék, melyre kereszteltetett, egyúttal születése
napja is, s már hatvankilencz esztendő óta hetedhét országra szóló
vigalomnak ünnepe, mert a mióta János úr megszületett, minden
évfordulatnál nagynál nagyobb dáridóval szokták azt megülni és ületni,
elsőbb ugyan Kárpáthy János úr édes atyja, később pedig saját maga, s
nagyon világtalan embernek kellett volna lenni abban az időben, kinek ez
ünnepélyekről tudomása ne lett volna.
A körülfekvő falvak lelkipásztorai már előtte egy hónappal megrendelék
Debreczenben vagy Nagy-Kún-Madarason az új kaputokat, ráparancsolván a
szabóra, hogy «zsebet nagyot!» Lembergi szemfényvesztő és tüzijátékos
törte a szenet és szalamiát a rakétákhoz. Debreczeni diákok tanulták a
kántust: szép megköszöntő éneket s czifra népdalokat hármóniás nótára;
czigányprimás sorra alkudott a gyantára valamennyi boltban; s vándor
szinész-társulat készíté titokban a tervet, mint lehetne akkorra
megszökni Nyiregyházáról?
Az úriabb körökben, hol boldogtalan férjek feje felett gondos házi
asszonyságok gyakorolják azon hivatalt, mely az égben az őrangyalokra,
itt e földön pedig a rendőrökre van bízva, előre folytak a házi
zivatarok, a mint János napja közelgett, mely el szokott tartani egy
hétig, az első napon minden női renden levő teremtés megszökvén onnan,
az utolsón pedig az ott maradt férfi-népből ki félholtan, ki egész
részegen, jól megverve, pénzét elkártyázva szállinkózván haza.
János úr ő maga annyira szokva volt az ezen nap örömeihez, hogy
elveszettnek hitte volna azon esztendőt, melyben azt fel nem tartotta
volna és halálos ellensége leendett mindazon ismerőinek, a kik e
névnapon a megjelenést elmulasztották. Ez alól csak a halál volt okszerű
mentség.
Ezen évben tehát kénytelen levén az országgyűlésen fenn időzni, nagy
tusakodásába került, vajjon Pozsonyban tartsa-e fel nevenapját s
felvitesse saját költségén minden czimboráit, ismerőseit, papjait,
diákjait, czigányait, poétáit, szinészeit és menyecskéit? Ez mind nem
történhetik meg. Azt nem lehet valakitől kivánni, hogy egy névnap
kedvéért hat napi útat tegyen és ha mindezek itt volnának is, hol
maradna az otthoni úri kényelem, a rakonczátlanság és dévajság senkitől
meg nem birált menhelye? mert hisz akkor három mérföldnyi kerületben nem
szabad józan embernek mutatni magát, s csak úgy apródonkint hordják
szélylyel a hírét haza szállongó vendégek, minő capitalis bohóságok
történtek a kárpátfalvai kastélyban, Jancsi úr legkedvenczebb lakhelyén,
a holott nem lakik senki más, mint az ő vendégei, cselédjei és kutyái.
Ilyen mulatságok számára nagyon kedvezőtlen hely leendett Pozsony. Az
ellenpártiak figyelme, a főlovászmester felügyelete alatt, a nádor és az
egész ország szemei előtt, józan német polgárok városában, bérbe vett
szűkudvarú szálláson, ujságiró közellétében; az ember még csak el sem
meri rikkantani magát.
A kik ismerék Jancsi urat, már julius vége felé vehették észre rajta azt
a kényelmetlen feszengést, azt a bőréből kibújni vágyást, a mit e
nyomasztó körülmények idéztek elé benne, s midőn végre a nádor ő fensége
megengedé neki, hogy két hétre szabadulhasson, oly jó kedve támadt, hogy
madarat lehetett volna vele fogatni.
A kiket elől-utól talált, ismerőit, vagy a kiket csak névszerint ismert,
hítta, invitálta magához Kárpátfalvára, úgy, hogy utoljára példabeszéddé
vált az úri körökben «nem megyünk Kárpátfalvára Jánost köszönteni?» Ha
két ember összeveszett, egy harmadiknak csak ezt kellett mondania, hogy
rögtön elnevessék magukat és kibéküljenek.
E példabeszéd eljutott Abellinohoz is, ki már ekkor kezdett magához
térni a fejében támadt daganatból s egyik fülére meglehetősen hallott.
Betegsége azzal lett súlyosabb, hogy belül emésztő boszúja, a bátyja
iránti gyűlölet s a Fanny által történt megszégyenülés szüntelen
háboríták kedélyét. És ő nem volt azon ember, a ki lemondani tudott; a
bukás csak újabb inger volt reá nézve s a kinek megrontását egyszer
föltette magában, attól el nem állt s ha tízszer elesett is,
tizenegyedszer megint megrohanta volna.
Egy napon, a kik hozzá látogatni mentek, értesítik róla, hogy nagybátyja
haza kérezkedett nevenapját megtartani. Ez igazán mulatságos szenvedély.
Abellino mosolyogni látszott. Noha egy-egy szisszenés szakítá félbe
mosolygását, percznyi fájdalomra torzítva arcza vonásait; a vér
fájdalmasan lüktetett füle idegein keresztül. Azután ismét mosolygott.
– Majd én is megköszöntöm őt, mormogá fogai közől. Küldök neki névnapi
ajándékot, a milyet még nem kapott soha.
És újra mosolygott, fel-felkiáltva, hogy fejében pokolbeli kínokat érez!
* * *
Most jerünk a kárpátfalvi kastélyba.
A Berettyó egyik szeszélyes kanyarodása mintegy félszigetbe körít néhány
ezer holdnyi területet, ezen fekszik a Kárpáthi-család őskastélya.
Azt illetőleg nehéz volna meghatározni, melyik a sok épület közől a
voltaképeni ősi lakhely? miután az elődök mindegyike óhajtá magát
építményeiben megörökíteni, egyik jobb szeretett a vízpartra építeni,
másik be az erdők közé, ismét másik az országútra akart látni, a
negyedik pedig erővel elbújt szem elől; az utódok azután egy vagy más
czélra használták az ősök pyramidjait, a népszerűbb egyéniségek emlékeit
nagy becsben marasztván, a kevésbbé tisztelteket alárendeltebb czélokra
fordítva.
Igy ott látni a vízparton, agg gesztenyék árnyékában, egy fekete
romladékot, mely eredetileg nem is itten épült, hanem kinn a síkságon
találtatott. Ez volt a legrégibb nagyapának, Kárpáthy Ubulnak erős
faragott kövekből épített sasfészke, melyet a tatárok IV. Béla idejében
égettek föl, de köveit nem birták szétfeszegetni; ott maradt a tisztes
emlék késő Ulászló idejéig, midőn a körüle terült falunak nyoma sem vala
már, ekkor feltámadt a nemzeti büszkeség Kárpáthy Ákosban, az akkori
szabolcsvármegyei főispánban, s mindjárt Dózsa vezér megsüttetése után,
a megjuhászodott kuruczokkal darabról-darabra elhordatá a méltatlan
síkságról a hún építészet eme tiszteletreméltó maradványát, s a hogy
állt, felállíttatá azt ismét a Berettyó partján, palotája mellett, s jaj
lett volna annak, a ki ebből csak egy követ is meg mert volna mozdítani.
Egy későbbi utód: Kárpáthy Ábel, akkor térvén át reformatus hitre,
roppant templomot építtetett oda, harangokkal és orgonával ellátva, s
alapítványt tett a pap fizetésére. Sőt buzgalma még annyira vitte, hogy
egy irtóztató kaszárnyát kezdett el rakatni, azon szándékkal, hogy abból
collegium lesz, huszonnégy kathedrával, convictussal, kilenczszáz
diákra, könyvtárral, múzeummal s más tréfaságokkal. De belehalt az
óriási vállalatba s öcscse, a practicus Kárpáthy Bertalan, magtárnak
fordítá a collegiumnak candidált falakat.
Ennek a fia, Kárpáthy Boldizsár, iszonyú fösvény volt, soha sem költött
sem magára, sem másra, s hogy vendégeket ne legyen kénytelen elfogadni,
kihurczolkodott az I. Leopold alatt épült roppant palotából, annak az
ablakait berakatta téglával, magának pedig építtetett egy kis földszinti
házat, mely csak akkora volt, hogy maga elfért benne, s onnan soha ki
nem mozdult. Utódai, kiket szörnyen megvexált az által, hogy sokáig élt
és várakoztatta őket halálára, a piszkos lakást kutyapeczéreik számára
áldozák föl.
Az utóbbi ős nagyszerű gazda volt, szüntelen gazdasági épületeket
rakatott egymás hegyire, hátára, olyan pálinkafőző házat támasztatott a
versaillesi mintára épült kastély oldalának, hogy nem lehetett az
utóbbiban megmaradni a moslékszag miatt. Istállón és esztrangán
keresztül kellett bejutni az angolkertbe.
Kárpáthy Dalia, ki Mária Terézia fényes korszakában díszlett, új, pompás
kétemeletes kastélyt építtetett a Berettyó-partra, divatos rondellákkal,
s közepén aranyos donjonnal, a kapu fölött arany czifrázatú márvány ősi
czimer, még nagyobb a tető homlokzatán, s a víz felőli fronton
caryatidákra emelt arany rácsozatú erkély, benn hosszú folyosók,
boltozatos termek, kifestve, táblázva és szőnyegezve, nem különben
megrakva nagybecsű képekkel és ellátva titkos ki- és bejárásokkal, s
alattomos csigalépcsőkkel, a hogy ez azon időkben szokás volt. A
következő ős II. József császár idejében jutott a kastélyhoz, addig
Bécsben lakott, ennek meg az a gondolatja támadt, hogy ő várost telepít
Kárpátfalva helyibe. Építtetett is egy sor hosszú házat a fűzek aljába,
s egy csomó naplopót belekolonizált; a kastélyban pedig minden termet
felosztott spanyol falakkal három-négy részre, hanem a következő évben
telepítvényét nagyon megrongálta a vérhas és váltóláz, s emberei
lassankint visszaszökdöstek, ki honnan idejött. Ő maga is rövid időn
boldogabb hazákba indigenáltatott be.
Erre következett a mi Nábobunk, ki holta napjáig Jancsi maradt.
Az ő kezeinek nyomai legláthatóbbak az ősi telepen. Minden, mi felötlő,
mi kiáltó, mi az embereket mérföldekre figyelmessé teszi, az ő
szerzeménye. A park tele szarvas- és dámvaddal, s azok számára téli
rekesztékkel; ezek ötlenek már messziről a közeledő szemébe, még midőn
csak messziről látja a kárpátfalvai templom tornyát, melyet Jancsi úr
két akkorára építtetett s befödeté villogó bádoggal, hogy a vendég tíz
mérföldnyi távolból kiismerje a többi falunyelek közől.
Üvegházat építtetett kétakkorát, mint őse, Daliáé volt, nem mintha
pálmákat akart volna benne növelni, hanem hogy a roppant hatszáz éves
gesztenyét ne érjék a szelek, melynek lombjai közt rejtőzött Kárpáthy
Kupa három nap és három éjjel, midőn a tatárok üldözék, táplálván magát
azon idő alatt a vendégszerető fa édes gyümölcseivel.
Kárpáthi Dalia csak egy kerek termet építtetett a kastélyban, a holott
hébehóba Bécsből aláhozott énekesek és virtuózok zengedezének; Jancsi úr
e helyett az angol kert közepén saját terve szerinti szinházat
emeltetett, s voltak kóbor társaságok, melyek rávetették a fejöket, hogy
oda menjenek játszani. A honorarium elég csalogató volt, de annál
visszatetszőbb a kritika, mely abból állt, hogy ha a szinész nem jól
tudta a szerepet, ott in facie loci lehúzatta a nagyságos úr s olyan
sort veretett rajta, a milyen csak dukált.
Ez esettől azonban nem lehete félni, midőn nevenapján történt valamely
tableaux-kal és görög-tüzekkel ékesített előadás, mert e napon a
nagyságos úr mindenki iránt szokatlanúl kegyes volt, három napig
gyönyörködheték kegyeiben minden lélek, a negyediken aztán hordta
mindenki az irháját, mert akkor kezdődött a haddel-hadd a hírneves
vendég urak között.
E kibékülési symptomákra történt hivatkozás több, mint puszta phrasis.
A mint születésnapja közeledett, valami szokatlan áhitat lepte meg János
urat, a bohóczok, a pórleányok kizárattak a kastélyból, helyettök a
tisztelendő úr tett látogatásokat a kastély uránál; a kutyákat, medvéket
elzárták az udvarról, hogy a közeledő szegényeket meg ne tépjék, s az új
kenyérreli áldozat alkalmával a főúr egész udvari népével együtt
templomba ment, ott felveendő az úr vacsoráját s onnan visszatérve, a
mit az úr oltára előtt fogadott, hogy az nap kibékülend minden
ellenségeivel, azt menten foganatba vevé.
– Küldjétek legelőbb is a jószágigazgatót.
Nem azért, mintha e derék ember volna az ő ellenségei között a legelső,
hanem azért, mivel nála vannak letéve mindazon tiszttartók, ispánok,
kasznárok, korcsmárosok és árendások számadásai, kik Jancsi úr roppant
birtokán felezik a jövedelmet s a Nábob igen jól tudja, hogy midőn e
számadásokat átnézi és helybenhagyja, legszámosabb ellenségeivel van
alkalma kibékülni, s épen azért hozatja azokat maga elé közelgő
születésnapja előtt, mert meglehet, hogy ha valami gonosz órában vetne
beléjök egy pillantást, felét elcsapná az összes személyzetnek, s azért
megint kár volna, mert szegények többnyire gyermekes emberek, s aztán a
kik utánok jönnének sem lennének jobbak.
Az érintett jószágigazgató, nemzetes Varga Péter uram, egy Jancsi úrral
hasonkorú férfi, kinek apja kondás volt Jancsi úr apjánál, s a kit azért
tartottak az úrfi mellett, hogy legyen neki kit ütni-verni. A mi
tudományt Jancsi úr nevelői az ifjú úrra raktak, az arról menten
lepergett, hulladékai azonban annál fogékonyabb földre találtak Petike
lelkében. Az öreg Kárpáthyt nagyon mulattatá az eset, hogy fia helyett
Petike tanulja meg a leczkét, s később a fiút elküldé tanulni a
debreczeni collegiumba, a hol aztán a világ minden létező tanulmányait
ki- és betanulván, visszatérett megtevé őt egyenesen jószágigazgatónak,
mely hivatalában mind a fentebb említett napig híven meg is maradott, s
ha megmondjuk, miszerint most is azon szegényes állapotban van, melyben
volt eleve, nem épen gazdag fizetéséből élve évről-évre, teljes fogalmat
adánk becsületességéről.
Mert a magyar Nábobnak elve az, hogy a fizetéstől irtózik, inkább
ajándékoz, vagy elnézi, ha lopják, csak fizetésnagyobbításért ne
folyamodjanak tisztviselői, mert azt utálja szörnyen.
S ha azután egy-egy olyan bohó akad hozzá, mint Varga Péter uram, a ki
nemcsak hogy lopni nem tud, de még csak meg nem szolgált ajándékokat sem
örömest vesz el, annak a kincsnek közepett könnyen felkopik az álla. Más
ember rég milliomos volna az ő helyzetében, az alárendelt ispánok,
tiszttartók mind hintóban járnak, ezüstről ebédelnek, s kisasszonyaikat
Bécsben neveltetik, ő pedig alig tudott annyira menni, hogy egy pár
ezüst sarkantyút üttethessen kordován csizmájára s egy ócska csézára
tegyen szert, melyen két csikóból nevelt ló szállítja, a mikor
parádézik.
Most is arról látjuk őt leszállni a kastély kapujában megállva, mert
behajtatni átall, hogy a komisz cséza kerekei fel ne vágják a szép
gömbölyű kavicsot, a mivel az udvar fel van töltve.
A szekér dereka tele van rakva egybekötözött hosszú iratcsomagokkal,
miket Péter úr elébb az odasiető hajdúk karjaiba támogat s azután
általuk előre bocsátva, becsülettudó lépésekre szedegetve sarkantyús
lábait, felballag Jancsi úr elé, ki ott várakozik rá a családi archivum
termében, melynek óriási fehérmázas aranyozott szekrényei likas
rácsozattal a boltozatig emelkednek, telve lévén okiratok és bevégzett
számadások mumiáival, miket hosszú évek során át egynehány számkivetett
egéren kívül senki sem háborgat, azokat sem tudni, mely átokfogta
szenvedély, vagy családi viszontagság kényszeríti eme sovány kosztra, a
midőn hombárok és szalonnás kamarák kecsegtető közelségben vannak.
Míg az érdemes jószágigazgató eddig a szobába eljutott, számtalan
ajtókon kellett neki keresztül botorkáznia, melyek akár voltak becsukva
előtte, akár nem, mindegyiknél megállt, kopogtatott, ha az ajtó tárva
volt, akkor az ajtóragasztón kopogtatott, míg a sarkában jövő öreg Pál
hajdú, ki az actákat hozta nyalábban, be nem tuszkolta erővel, hogy soha
se kopogtasson ott, mert senki sem felel. Végre az archivumba jutott.
Jancsi úr meglátva a közeledőt, előbbre ült karszékében s kezét nyújtá
felé; Péter úr azonban a helyett, hogy egyenesen odament volna az eléje
nyújtott kezet megfogni, körülhátrálta a hosszú tölgyfaasztalt, nehogy
azt a gorombaságot kövesse el, hogy balkéz felől ejtse a nagyságos urat
s akkor is három lépésnyi távolban megállt előtte s mély tisztelettel
meghajtá magát.
– No! Menjen már közelebb! riadt rá a confidens hajdú, nem látja, hogy
nyujtogatja az első lábát a nagyságos úr?
– Oh kérem alássan, szólt, kezeit félre dugva az érdemes jószágigazgató,
nem vagyok én azon kitüntetésre érdemes.
És a nagy világért rá nem lehetett volna venni, hogy kezét oda nyujtsa
Jancsi úrnak, kinek a világon tán egyedül ő adta meg a valódi czímet,
azután meg azt nem lehetett vele megértetni, hogy ő a méltóságos úr
mellé leüljön, hanem erővel kellett őt Pálnak lenyomni egy székre, de
csak megint felkelt róla s állva maradt földesura előtt.
Sajátságos három alak volt az együtt, a méltóságos úr, a jószágigazgató
és a hajdú; Kárpáthy arcza ez órában szokatlanul derült volt, nagy
kopasz homloka fénylett, mint egy templom kupolája, ősz hajzatának gyér
maradványai ezüst billengekben kondorultak tarkója és halántéki körül.
Szépen meg volt borotválkozva simára, s a bajusza kétfelé simítva,
szemeinek lázas véressége elmult s képéről eltüntek a torzító ránczok.
Átellenben a derék tisztviselő, sárga-barna arczán a mult században
elsajátított modor, pontos alkalmazkodás és múlhatatlan tisztelet;
bajusza kurtárva van nyirva, hogy sok baja ne legyen vele, pedig több
gondot ad annál a csodára meghagyott hajporos czopf, mely tisztes
emléket fekete szalag közé fonva országvilág láttára viseli az
emberséges ember, s köntösét maig is azon divatra szabatja, melyről nem
lehete tudni, vajjon frakk-e az, vagy attila-dolmány? elől össze nem
gombolható, alul hátrafelé huzódik s látni engedi a csipőn alul érő
ezüst gombos mellényt.
Mögötte áll Palkó, a vén hajdú, zsinóros dolmányban. Ez is oly ősz, mint
ők, együtt nőttek fel, együtt vénültek meg mind a hárman, s Palkó most
is csak úgy bánik a nagyságos úrral, mint mikor együtt lapdáztak az
udvaron.
Megőszült már a haja a legénynek, de egy szála sem hiányzik; hosszan,
tömötten hátrafelé van az simítva, s lefogva görbe fésűvel, bajusza
hegyesebb a csizmadiaárnál, s félelemgerjesztőn kétfelé van kenve,
arczvonásai oly egyszerűek, hogy három húzással lerajzolhatná egy
ügyesebb festő, csak a színével gyűlne meg a baja, kissé nehéz lévén
festeni pirosba veressel.
– Méltóztatott kegyeskedni a méltóságos úrnak, szólt Péter az asztalhoz
állva, becses személyében leereszkedni a számadások megvizsgálása
végett, annak okáért bátorkodtam egész alázattal az egészet egy kis
systemába szedni, hogy méltóságodra nézve annál könnyebb legyen az
áttekintés.
Ezzel inte Pálnak, hogy tegye le az iratokat.
Ez nagy mérgesen oda tálalta valamennyit az asztalra. S nem állhatta
meg, hogy ennyit ne mondjon:
– De kár, hogy ez a sok szép papiros tele van firkálva.
– Ész nélkül beszél kend! förmedt rá Jancsi úr.
– Hiszen mindegy volna a nagyságos úrnak, ha üres papirost mutatnának
neki e helyett, úgy sem hallgat reá. Nem elég azt tudni, hogy meglopták,
még azt is tudni akarja, hogy mit loptak?
– Ejnye, beste lélek fia! Én velem beszélsz így? Már most csak azért is
végig nézem az egész számadást s te azalatt itt fogsz állva maradni a
hátam mögött.
– Megeszem én azt az irást mind, a mit a nagyságos úr átnéz; dörmögé az
öreg szolga.
– Fogja be kend a száját! rivalla rá Jancsi úr; mire Palkó comicus
szófogadással tevé markát bajuszos ajkára s csak úgy az öt újja közől
morogta:
– Befogtam már.
János úr erre példás elszántsággal nyújtá kezét a legfelől fekvő csomag
után, mely Kárlátó János tiszttartó számadásait foglalá magában s
elkezde benne keresgélni, mindaddig, míg azon meggyőződésre nem jutott,
hogy nem találja az elejét, mire oda tolá azt Péter úr elé, ki is rögtön
rátalált a keresett lajstromra.
– Ime itt a kakadi jószágról kelt évi kiadások és bevételek lajstroma.
Hallgassuk meg mi is. Kissé unalmas, de jobban tanulságos fog lenni
annak megtudása, hogyan gazdálkodtak a Nábob jószágán.
Péter úr, daczára hajlott korának, pápaszem nélkül olvasott.
… «Az 1824–25-dik esztendőben valának a kakadi uradalomban bevételek, ut
sub stria bizonyíttatnak, e következők:
Itt elébb félbeszakítá az olvasást Péter.
– Méltóságodnak kegyes engedelmével, ide a márgóra bátorkodtam egynéhány
észrevételt tenni az illető positiókra nézve, ha kegyeskednék azokat
meghallgatni.
Jancsi úr inte, hogy felajánlja rá magát.
– Tehát: ez évben tett a kakadi uradalom gabonatermelése 12 ezer köböl
tiszta búzát. E szerint alig adta meg a magot, a mit belevetettek, a
leggazdagabb földön.
– Rossz esztendő volt az idén, menté a tiszttartót Jancsi úr. Megdűlt a
gabona, a nyáron elverte a jég, a sok eső miatt kicsirázott az
asztagban.
Így mondá a tiszttartó maga is, viszonzá Péter úr, de télen rá kellett
volna ereszteni a birkákat a vetésre, néhol lekaszáltatni a sássát s
majd nem dűlt volna meg; jégeső ellen Pozsonyban lehetett volna
kármentesíteni, s ott van az irtóztató nagy csűr, ha behordták volna,
nem csirádzik ki és meg van.
– Jól van, Péter uram, tovább. Majd máskor máskép lesz. Csak bízza
kegyelmed azt reám.
– Eladódott a tizenkétezer mérő élet, köblét nyolcz forinttal véve, –
ennyit adott érte egy győri kereskedő váltó czédulában – összesen
kilenczvenhatezer forintért, holott én az ujságokban olvasám, hogy
Pesten tizenegy forinttal kelt a sikeres buza, s könnyen el lehetett
volna szállítani, mert az árvíz miatt az ökröknek úgy sem volt semmi
dolguk.
– Igenis, de épen ezen árvíz okozta, hogy elvivén a hidat, nem lehetett
átkelni a Tiszán.
– Baj ugyan, hogy a víz elvitte a hidat, de nem kellett volna elhagyni
romlani a gátot, akkor nem vitte volna el.
– No csak bizza azt kegyelmed rám. Menjünk tovább.
– A repcze megdohosodott, a vevő utáni várakozásban, úgy hogy nem folyt
be érte több 8 ezer forintnál. Ez hibás állapot, mert a hogy én tudom,
akkor nem járt eső, hanem a tiszttartó keresztelője miatt a boglyákban
fülledt a betakart repcze s attól lett fekete és savanyodott meg.
– No bizony. Hát keresztény ember kegyelmed, hogy a tiszttartótól azt
kivánja, miszerint fia keresztelését hátrább való dolognak tekintse
holmi világi repczénél? Csak hagyja azt kegyelmed én reám.
– A szénát elvitte a víz, mert épen takarodás idején hajtóvadászatra
rendelt a méltóságos úr minden villafogható embert. Máskor e rovat alatt
szép sommák szoktak megnevezve lenni.
– No annak hát egyenesen magam vagyok az oka, szegények nem tehetnek
róla, csak bízza azt kegyelmed rám.
– E miatt azonban a bevételek egy új tétellel szaporodtak, mely
származik a juhok és igásbarmok dögbőreiből, melyek takarmány hiánya
miatt rakásra hullottak.
– Lám, a kár haszonba ment.
– Fogyott ellenben a bevétel a gyapjú rovatával, mely máskor nevezetes
volt.
– Úgy is rossz volt az idén az ára, alig keresték.
– Továbbá…
– Hagyjuk el ezt már, Péter. Ezt látjuk, hogy derék becsületes ember,
minden rendén van; mi az a másik csomó ottan?
– Ez Kajaput Taddé számadása, a nyilasi uradalom kasznárjáé.
– Ah, ez érdekes szokott lenni, nincsenek most új találmányai?
Az említett férfiu vállalkozó szellem volt, ki példánygazdászatot állíta
a kezeire bízott urodalomban, hanem az a példánygazdászat példátlanul
többe került, mint a mennyit behozott.
Állított ő czukorgyárat, de a kotyvadékot sohasem vitte odább a szörpnél
s a tarthatatlan madárlép alakú czukor minden fontja tíz forintba
került.
Selymet is tenyésztett, de egy rőf szalag többe került abból, mintha egy
rőf bársonyt vett volna készpénzen.
Hallotta valaha a festő csülleng hírét s nagy mennyiséget vetett belőle,
hogy majd ő abból indigót támaszt; de rajta savanyodott a kifacsart lé,
mert nem találta ki, hogy miáltal lesz kristálylyá?
Állított üveghutát is, s készpénzen vette hozzá a fát és nem birt
egyebet előállítani zöld üvegnél, a mit senki sem vesz.
Fenyőerdőt ültetett a futóhomokba, még pedig tavaszkor; őszre híre hamva
sem volt.
Posztógyárt állított, Szakolczáról hozatott bele egy megbukott takácsot
főfelügyelőnek, a ki aztán olyan kék szöveteket állított elő, hogy ha
három hétig viselte valaki, szanaszét mállott rajta, hanem ha megázott
egyszer, akkor meg úgy összement, hogy a könyökéig ért az embernek a
ködmen újja, s megfesté kékre az alatta levő inget úgy, hogy nem volt
többé szüksége ködmenre.
Egyszóval sokkal több volt a költség, mint a nyereség az egész
gazdaságból, ez a resultatum.
– Íme így van az, mikor tudósok kezdenek gazdálkodni, monda Jancsi úr,
miután jól kikaczagta magát az egyes tételeken.
– Megkövetem alázatossággal, szólt Péter úr, így van az, mikor
féltudósok gazdálkodnak; a tudomány oly méreg, a miből a sok meggyógyít,
a kevés megöl.
– No de lássuk a többieket, mi az a vékony köteg ottan?
Már ekkor a vékonyát kezdte válogatni.
– Ez az opálbányák árendásának a jelentése. A négyezer forint haszonbér
fejében elküldé a drágaköveket, miket ugyan készpénzen ezer forintért
meg lehetett volna tőle kapni.
– Hát mit csináljon szegény ember? Csak élni is kell neki. Hat gyermeke
van, a mint hallom.
– De Galicziából volt itt egy kereskedő s az megnézte a bányát és
húszezer forintot igért haszonbérbe első szóval.
– Mit? én galicziai embernek, idegennek adjam a bányákat? Hát ha
csillagokkal fizetne! Maradjunk a réginél. Mi az a másik csomó?
– Ez a talpadi erdősz számadása.
– Tisztelem azt az erdőt! Már tizenkét esztendő óta látok itt
számadásokat a talpadi erdőről; a minap agarászaton vagyok többed
magammal s utólér az eső. Se baj, mondám én; itt kell lenni közel az én
talpadi erdőmnek, vágtassunk oda, ott bevárhatjuk, míg a zápor átmegy.
Oda nyargalunk nagy sietve, hát erdőnek se híre, se hamva. Kérdem
utoljára egy ázott kukoriczacsősztől, hol itt a talpadi erdő? Ahol ni!
szól ez, egy helyre mutatva, a hol vagy ötven girbe-gurba nyírfa
sínylett a homokban, mintha seprűket ültettek volna szépen sorba. Hát ez
az én nagy költséggel ültetett talpadi erdőm! Meg kell mondani annak az
embernek, hogy ültessen oda még egynehány seprűnyelet, ha azt akarja,
hogy erdősznek nevezzem.
– Emez pedig itt a tarcsai molnár számadása. Ez is mindig korpával
számol be.
– Hagyja el kegyelmed, szép felesége van.
– Szép, de rossz.
E morális észrevételre jónak látta Jancsi úr philosophus válaszszal
felelni.
– Barátom, a rossz asszonyok szükségesek a világon. Mert miután vannak
kicsapongó férfiak, kell, hogy legyenek kicsapongó asszonyok is, mert ha
ezek nem volnának, akkor amazok a tisztességes asszonyokra vetnék
szemeiket. Csak bízza kegyelmed azt rám.
– Csak bízza kegyelmed a tarcsai molnárnét a nagyságos úrra, szólt közbe
a hátul álló Palkó.
– Megint beszél kend?
– Én? egy szót sem szóltam.
– No. Ez az ember itt mindig a fülembe beszél; hát lehet ilyen lárma
mellett számadásokat átvizsgálni? Menjünk gyorsan a végére Péter. Mi van
még hátra?
– A kegyes hagyományok és alapítványok.
– Ne is bontsuk fel, elég azt tudni, hogy ki vannak fizetve; van-e
valakinek még valami várnivalója tőlünk?
– Igenis. A** collegium nem kapta még meg az évi díját.
– Nem is kapja, mert tavaly névnapomra nem küldték el a supplikánst!
– De ha az idén elküldik, akkor kiadjuk nekik?
– A tavalyit is.
– Azonkívül egy csomó folyamodvány és körív van még hátra.
– Mik azok?
– Ez itt felszólítás egy magyar tudós társaság alapítására.
– De már arra egy batkát sem adok. Addig volt boldog az ország, a míg
tudósok nem voltak benne. Elég az, a mit a collegiumban tanulnak.
– Itt egy előfizetési ív egy keletkező ujságra.
– Ujság: hazugság. Azzal biz a véremet nem rontom.
– Ez itt indítvány egy állandó magyar szinház építésére Pesten.
– A ki játszani akar, jőjjön hozzám, itt szinház is van, enni is kap, el
lehet nálam holtig.
– Ez felszólítás a nemzeti muzeum gyarapítására.
– Fogadom, hogy nekem külömb gyűjteményem van, mint annak a nemzeti
muzeumnak, s ha a kuruczjáráskor el nem pusztult volna, kitenne magán a
bécsin.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ilyenforma volt a magyar főúr évi számadása.
Jövedelmét megrövidíté a czélszerűtlen gazdálkodás, hűtlen, kényükre
hagyott tisztviselők; nagy része szétmállott üres léhaságok, hiú
fitogtatás s ízetlen mulatságokban; közügyekre csak ott áldozott, hol
neve dicsőítteték, hol patronusi szerepet viselhetett, s oly
vállalatoknál, hol az áldozatot csupán hazafiság, ügyszeretet kérte,
zárva voltak markai s daczára annyi pazarlás-, oktalanságnak, év végével
mégis kétszáz és néhány ezer forint készpénze volt még a pénztárban,
melyet nem birt elkölteni.
A többi számadást át sem tekinté Jancsi úr. Minek? Bosszantsa magát
azzal, hogy észrevegye, miszerint csalják? Hát nincs-e annyi pénze, hogy
el sem birja költeni? vagy tán épen perlekedjék azok ellen, a kiken
követelése van? Már akkor csak inkább maradjon annál, a ki eltette. Vagy
utána járjon, mint a serény gazdasszony a piaczra küldött szakácsnénak,
hogy nem számol-e be drágábban, mint a hogy vesz? Ez mind nem volna
nemes emberhez méltó fáradság.
– Kösse össze Varga Péter uram az actáit!
A tiltúl átlapozott számadások azután betétettek a családi archivum
rácsai mögé, soha többé napfényt és kalamárist nem látandók.
Mennyi nemzeti intézet, mennyi emberbaráti vállalat, mennyi közhasznú
indítvány jöhetett volna létre csak azon hulladékokból, melyek a Nábob
terített asztaláról lehullottak és a miket később egy nemzedék
hangyaszorgalma ismét morzsánkint alig győz össze hordogatni, hogy
felépítse apródonkint mindazt, a mit az elődök építetlen hagytak!
– No azután holnap nevem estéjére elvárom kegyelmedet Péter, szólt
Jancsi úr, mint negyven év óta mindig szokta, meghíva a hű tisztviselőt
asztalához, hová csak előkelő vendég vagy szolgálattevő bohócz képében
volt bejuthatása akárki fiának.
A jámbor tisztviselő, mint negyven év óta mindig, most is mély
főhajtással válaszolt nagy alázatosan:
– Nem vagyok én méltó ezen úri kegyre, lehetetlenség énnekem annyi
előkelő vendég társaságában megjelennem, majd én csak holnapután reggel
fogom tenni tiszteletemet a többi szolgálatban levő tisztségekkel
egyben.
Azzal meghajtá magát és lábával hátra seperve elkotródott, nem tévesztve
szem elől, hogy eltávozása közben háttal ne találjon fordulni a
méltóságos úr felé.
Jancsi úr nevetett, a mint Varga Péter eltávozott. A hű tisztviselő
becsületessége fölötti elégültségből nevetett tán? Nem. Neki ez is csak
olyan bolond volt, mint Vidra czigány, a ki mórióskodik, mint Gyárfás
poéta, a ki verseket köpköd maga körül, mint Lokodi szinész-direktor, a
ki Hamletet játsza, vagy mint Matyi agár, ki a levegőbe hajigálja a
nyulat és úgy kapja el; csakhogy neki az a kiváló bolondság jutott, hogy
az urát megbecsüli és nem lopja meg, holott az ellenkezőre elég alkalma
volna. – Ez is bolond, mint a többi, s csak arra van rendeltetve, hogy
az urát mulattassa. És épen azért őt is oly kiválólag szereti Jancsi úr,
mint a többi kedvencz bolondjait: Vidra czigányt, Gyárfás poétát, Lokodi
direktort és Matyi agarat s ha meghalna, époly keservesen megsiratná
mint azokat, époly fényes sírkövet állíttatna neki, mint azoknak: a
czigánynak, a poétának, a szinésznek, az agárnak.
– No mit tátja kend a száját? kiálta Jancsi úr a háta mögött álló
Palkóra, miért nem megy a fiskálisért, hogy ide híja?
– Jól van na. Azért nem kell olyan nagyon kiabálni, felelt vissza a vén
hajdú. Csak nem ugorhatok egyszerre, mikor még most is tele van a fejem
a sok menykőhordta számadással.
– Úgy: jó hogy eszembe juttatod. Hát te mikor adsz számot arról a száz
forintról, a mit a multkor kaptál, a mikor Debreczenbe küldtelek? No
most tessék előállni, most tessék hetvenkedni, Pál uram. Lássuk, hogyan
tanult meg számadást csinálni.
– Az könnyű, felelé Pál huszáros rövidséggel, s megfelelő actióképen
kettőt sodorított a bajuszán, a mentéjét megrántotta elől kétszer, a
hajába mélyebben vágta a görbe fésüt és állát beleegyengette
nyakravalójába, nadrágszíján egyet húzott, s csizmáját letörülte a
kezével, hármat köhentett, és mondja:
– Kaptam a méltóságos úrtól száz forintot bankóczédulában. Ebből vagyon
még a zsebemben egy peták, a többi megevődött és megivódott; summa
summarum: itt van a száz forint.
Jancsi úr az oldalait tartotta nevettében.
– Kend is olyan számadást csinál, mint az egyszeri deputatió; «jöttünk,
mentünk: száz forint; ettünk, ittunk: száz forint; összesen háromszáz
forint.»
– No hát. Volt rá a felelet.
– Most lóduljon kend a fiskálisért. Mondja meg neki, hogy jó tollat is
hozzon magával, mert irni fog, s a mi itt van, az nem okos embernek
való.
Egy negyed múlva hozta Pál a fiskálist.
Nem tudatik, hol fogá ki a vízből ezt a jeles egyéniséget Jancsi úr;
hanem annyit mondhatni, hogy szörnyen a többi közé illett.
Épen csak akkora képe volt ez emberséges embernek, mint egy született
mókusnak, s mosdási ellenszenv miatt hallatlanul kormos. Ezzel
egybehangzó, boglyas, tüskés hajától elkezdve, félregázolt csizmasarkáig
minden, a mi rajta avagy körülötte vagyon; gallérja elhízva sok évi
piszoktól, a kabát eleje is csillog valamitől, ki tudná, hogy mitől?
Kétséges színű mellénye egy gomblyukkal feljebb gombolva az egyik
oldalán mint kellene, minélfogva a másik oldalon üresen maradt lyuk igen
czélszerűen rá van fogantatva a pantalló legfelső gombjára, ilyenformán
a hevedert is pótolja. Nyakravalója, mely lehetett valaha fehér is,
hátul van megkötve, a hogy ez egy időben divat volt, de nem párisi.
Mindkét zsebje tele van dugva egész térdig egygyel-mással, zsebkendővel,
spárgával és téli keztyűkkel; ujjai pediglen oly tentásak, mintha nem is
tollal szokna irni, hanem csak azokat mártogatná a kalamárisba.
Ez is Jancsi úr bolondja. Mert neki nem kell másforma ember; ő különös
gonddal gyűjti az ilyen embereket, hanem ez nagyon is sordidus bolond,
csak olyankor veszik elő mulatság kedvéért, mikor valakivel meg kell
itatni az olajat szilvórium helyett, egyébkor csak prózai dolgokra
használtatik: leveleket irni, inventariumokat készíteni s urbarialis
gyűléseken parasztokat megcsapatni.
Ezt per «hallja az úr!» szokta czímezni a Nábob, a mi nála még a
kendezésnél is alábbvaló megtiszteltetés.
– Hallja az úr! No jőjjön ide az úr. Jaj be mennykő foghagymaszagú az
úr! Tartsa be a száját; nem megmondtam már, hogy ne egyék foghagymát,
mert elcsapom. De hol juthat hozzá, mikor az egész uradalomban nem
szabad termeszteni? – Hát: azért hivattam az urat, hogy irjon azonnal
leveleket, de ide füleljen, mert kétszer nem mondom el; irjon leveleket
mindazoknak az úri barátimnak, a kikkel némi-nemű összekoczczanásban
voltam az idén, tudósítván őket a felől, miszerint adandó születésem
napjának ünnepén óhajtanék velök kibékülni. Névszerint: irja meg Horhi
Miskának (intra parenthesim azt mondom, hogy Mihálynak irja az úr, mert
ő nem minden bolond embernek Miska), hogy nem bánom: a határvillongási
pert condescendáltatom s neki engedem a burjányosi halmot. Csenkő
Laczinak irja meg azt (el ne felejtse, hogy ez perillustris ac generosus
titulust kap a levélen, de belül diákul ne irja neki, mert nem érti meg,
csak syntaxist végzett), irja meg neki, hogy a mi ménlovat kért tőlem,
de akkor nem adtam neki, ha eljön érte, elvitetheti. Berki Lőrinczet
tudósítsa, hogy mindent elhiszek már neki, még ha azt megigéri is, hogy
soha sem hazudik többet, még azt is elhiszem. Ezt ezen szavakkal irja a
levélbe. Kalotai Friczinek – nem, ennek ne írjon semmit, – mert képes
volna adóslevelet csinálni a meghívó levelemből, ez úgyis eljön, ámbátor
ebrudon dobattam ki ezelőtt félesztendővel. Utoljára pedig tudósítsa
Kutyfalvy Bandit, hogy felejtse el már azt a kis elpáholtatást, a mit
Kis Miska öcsém követett el rajta mindnyájunk nevében, béküljön ki vele,
majd szerzek neki valakit, a kin bosszúját töltse, ha egyebet nem, a
fiskálisomat. Megértette az úr?
A fiskális intett a fejével.
– Az úrral is kezet fognék immár, miután benne vagyok a nemszeretem
dolgokkal való kibékülésben, ha olyan ménkű tintás nem volna az öt ujja.
Menjen ki, mosdjék meg, azután jőjjön be megint.
A fiskális szót fogadott, kiment, szappant kért s félóráig mívelte a
kezein elévült mindenféle hagyományos szutykot; mire visszatért, Jancsi
urat az ablakban találta, a mint kinézett az udvarra, hátratéve kezeit
és meg sem mozdult.
A fiskális megállt és várta, míg meg fog fordulni. Várt egy jó félórát,
akkor visszafordult a Nábob, s mint a ki jól tudja, hogy várakozik rá
valaki, inte az ügyésznek.
– Üljön le az úr és irjon.
A nagy úr hangjában valami szokatlan elfogultság volt észrevehető, mely
a fiskálison kívül bizonyosan más akárkit meglepett volna.
«Édes öcsém uram!» kezde az öreg Kárpáthy dictálni.
«Miután öcsém uram jelenleg az országban lakik, én pedig nem akarom,
hogy a Kárpáthy név kisebbítve legyen, e mai napon, melyben minden
haragosaimmal kibékülék, atyafiságosan nyújtom kezemet öcsémuramnak is,
s remélve, hogy nem utasítja azt vissza, ezennel felajánlok öcsém
uramnak kétszázezer forintot, melyet, a míg én élek, évről-évre meg fog
tőlem kapni. S reménylem, hogy ezentúl jó atyafiak maradunk.
Az öreg szemei megnedvesedtek e sorok mondolása alatt, s ha egy
komolyabb ember lett volna közelében, igen érzékeny jelenetet idézhetett
volna elő.
– Csináljon neki borítékot, és irja rá: Nagyságos Kárpáti Kárpáthy Béla
úrnak, ő méltóságának Pozsonyban. Egy lovas-legény vigye el neki
személyesen e levelet.
Azzal, mintha kétszáz ezer követ vetett volna le szivéről, abban a
kétszáz ezer forintban, oly könnyülten sóhajta fel. Soha sem érzé magát
boldogabb embernek, mint e pillanatban.
Mivel fogja e nemes, bocsánatkész indulatot viszonzani Abellinó, azt
majd meglátjuk azonnal.
* * *
Jancsi úr alig birta bevárni a János fővétele reggelét, úgy örült előre,
mint egy gyermek, kit valami régóhajtott mulatságba visznek; korán
reggel még virradat előtt felébreszték a kopók vihogási s az udvarra
bedöczögő társzekerek zaja. A vadászok érkeztek meg az erdőről, frissen
lőtt vadakkal, a hosszú szekerek oldalán kilógott a szarvas feje
czímeres ágabogával, ketten póznára vetett fáczánokat hoztak, s hízott
császármadarakat vállaikon emelve, a szakács kijött eléjök fehér
kantusában, s elégült orczával tapogatta sorra a kövér vadakat. Jancsi
úr az ablakredőnyök közől nézett ki az udvarra; még csak akkor
hajnalodott, az ég keleti kárpitja bíbor és rózsa, karmazsin és sáfrán
színeiben égett, körül még csendes volt a vidék, a mezőkön ezüst köd
lapult meg, mintha tündér tenger támadt volna itt-ott.
Jól hallá az udvaron, mint jönnek-mennek az emberek, kiki készületeket
tesz, a minők csak esztendőben egyszer szoktak előfordulni; a kertben, a
parkban erősen kopácsolnak, mind ünnepélyes előkészület az. Nem sokára
jönni fognak az üdvözlő jobbágyok, tisztviselők, azután a várva várt
ismerősök, távol és közel rokonok, talán maga Béla is. – Ez volt
legutolsó gondolata mindig. Egy szerelmes ifju nem várja oly vak hittel
kedvesét, mint ő unokaöcscsét. Úgy örült, hogy békülő kezet nyújta neki,
s bár alig volt hihető, hogy ő a hozzá küldött levelet ez ideig kaphatta
volna, de mintha valami mégis azt mondaná belül, hogy öcscse, egyetlen
vérrokona, vagyonainak leendő örököse, ide s tova a Kárpáthi név
egyedüli fentartója, még ma este ő nála fog lenni. Hogy találkoznak?
hogy békülnek ki? mit fognak egymásnak mondani?
Még egy kicsinyt lefeküdt aludni, a hajnali álom a legédesebb; akkor is
azzal álmodott, hogy Bélával beszélt, mellette ült, vele barátságos
poharat ivott, s már jól fenn volt a nap az égen, midőn Pál felrángatá
álmából, fülébe kiabálva:
– No keljen fel, itt a csizma!
Jancsi úr virgoncz erővel ugrott ki ágyából, mint a kinek rögtön eszébe
jut a jövő nap öröme vagy terhe. Ilyenkor, midőn úgy vár az ember
valamire, a kitűzött óra ütésére is felébred.
– Van itt már valaki? Ez volt első kérdése a szolgához.
– Annyi, mint a szemét; szólt ez, ugyancsak megbecsülve az illetőket.
Itt van-e Kis Miska? tudakozódék csizmáit felhúzva Jancsi úr.
– Ő volt a legelső. Az apja sem volt annak nemes ember, mert már két
órakor talpon van.
– Hát még ki van itt?
– Itt van a Horhi Miska. A kapuban jutott eszébe, hogy a dohányzacskóját
Szabadkán felejtette a vendéglőben, ha a kocsiról erővel le nem húzom,
visszamegy.
A bolondos! Hát még kik érkeztek?
– Az úri renden lévő jó madarak mind compareáltak. Kalotai Friczi is itt
van, tulajdon szekerén jött. – Vajjon hol lophatta?
– De nagy bolond vagy te, Palkó. Hát más senki sincs itt?
– Más? Más? Hogy ne volna más? De nem káptalan a fejem, hogy
valamennyinek a nevét a fejemben tartsam; majd meglátja őket, még meg is
unhatja.
E közben fölöltözteté urát a bizalmas hajdú, szépen lesimogatva,
körültörülgetve, ha mi ránczot talált öltözetén.
– Hát valaki, valami különös, nem igen szokott vendég nincs jelen,
valami olyan ember, a ki nem igen szokott engem látogatni. Mi?
Palkó egy ideig eltátotta a szemét-száját, nem tudva, mit feleljen?
– De bizony itt van a pataki supplikáns; az még soha sem volt itt.
– Ejnye Pál, be simplex ember kend!
– Hát mit tudom én, kit vár a nagyságos úr! felelt Pál durczásan, s úgy
feladta urára a dolmányt, hogy majd kitörte vele a kezét.
– Azt akarom megtudni, mondá Kárpáthy komoly hangon, ha nincs-e még itt
Béla öcsém?
Pál csunya képet meresztett erre a szóra, s letette kezéből a bársony
kefét, melylyel épen a mentegallért készült végig simítani.
– Kicsoda? Az a szélkergető…
– Nos! Mi az? Tanulja meg kend, hogy egy Kárpáthyról mindig tisztelettel
kell beszélni.
– Mit? szólt Pál, hátratéve kezeit, tán épen ki akar vele békülni a
nagyságos úr? A ki a nagyságos urat úgy megbántotta.
– S mi gondja arra kendnek?
– Oh nekem egy csepp gondom sincs rá; dehogy van egy szikra is, hisz én
csak egy kótyomfitty hajdú vagyok, mi dolgom nekem a nagy urak ügyeibe
beleavatkozni. Csak tessék kibékülni vele! Mit bánom én. Ölelgessék
egymást! ha egymásnak móringolnak, sem bánom én. Engemet nem bántott a
jámbor, a nagyságos urat bántotta, s ha a nagyságos úrnak az kedvére
van, hát csak tessék.
– No, ne bolondulj te Palkó, szólt tréfásabb accordból Jancsi úr. Mondd
csak, ki van még itt?
– A csőcselékből itt van a pukkancsi tiszttartó, hozott egy nagy ménkű
sajtot, aztán a dudai esperes, az, a kit én ki nem állhatok.
– No ugyan sokat is törődik az vele.
– Hát iszen ne is törődjék vele; elég az hozzá, hogy én ki nem állhatom.
– Hát miért nem állhatod ki, te vén golyhó?
– Mert valahányszor találkozom vele, mindig a nagyságos úr egészsége
felől tudakozódik. Hát mi gondja neki a nagyságos úr egészségére? hisz
nem doktor ő.
– De rossz kedvedben vagy ma te Palkó, hát az aprószentek itt vannak-e?
– Ohohohühühü? mosolyga Pál, itt ám; az egész debreczeni kántus a
kontrával együtt, négy banda czigány jött, Bihari is itt van, a rektor
is felállította a paraszt fattyúkat az udvaron, meg ne ijedjen a
nagyságos úr, mert nagyot fognak kiáltani, a mikor meglátják; itt van a
tűzi mester is. Ott fúr, farag a fák között, azt mondja, hogy valami
meglepetést készít este felé, csak aztán megint fel ne gyújtsa az
asztagot, mint tavaly.
– Hát komédiások nem jöttek?
– Dehogy nem jöttek, hiszen épen azon nevettem. Megint itt van az a
Lokodi ötöd magával: ő maga, a ki vitézeket játszik, egy vékony
borbélylegény, a ki játszik öreg apákat, és egy éltes asszonyság, a ki a
fiatal kisasszonyokat játsza. Már ki is csinálták, hogy estére mit
fognak előadni? mikor a nagyságos urak a nagy teremben ebédelnek, ők az
alatt az előszobában Dobozyt játszák el feleségestül, tizenkét képes
ábrázolatban, – görög-tűz mellett.
– Hát miért az előszobámban és nem a szinházamban?
– Kicsiny az nekik.
– Hiszen csak öten vannak.
– Igen, de valamennyi hajdú mind ott lesz ám, ki töröknek, ki magyarnak;
a régiségtárból elő is hordtunk már minden hozzá való fegyvert és
öltözetet, a diákok meg az alatt énekelni fogják Dobozy történetet,
Gyárfás most készíti hozzá a verset, a kántus prézes meg a nótát. Be
derék lesz.
A vén golyhó úgy örült a komédiának, mint egy gyerek.
Ez alatt felöltözteté Jancsi urat, megfésülé, megmosdatta, levagdalta a
körmeit, megborotválá, felköté nyakravalóját és begombolá, a mint
illett.
– No már most kimehet emberek elejbe.
– Merre a pipám?
– Csitt! Micsoda pipa? Nem tudja, hogy elébb templomba kell menni,
imádkozni, addig nem pipázik senki.
– Úgy! Biz igazad van. Hát miért nem harangoznak még?
– Várjon! Elébb meg kell izenni a papnak, hogy felkelt a nagyságos úr.
– Még egyet kell neki megizenni, hogy: «hosszú kolbász, rövid
prédikáczió!»
– Tudom. Monda Pál és lódult a paphoz, kinél tulajdonképen nem az volt a
fő baj, hogy hosszú prédikácziókat tartott, mint inkább az, hogy
esztendőben egyszer színe elé kaphatván Jancsi urat, az Isten nevében
úgy megdorgálá mindannyiszor, hogy az összegyűlt vendégeknek volt miről
tréfálni egész ebéd idejéig. Ez alkalommal azonban a különös véletlen
felmenté Jancsi urat e keserves mulatság alól, mert a tisztelendő úr
hirtelen megbetegedett, nem végezhette kötelességét.
– Hisz itt van az esperes, mondá a gyászhírrel érkező Palkó.
– Ki ne ereszd a szádon többet! kiálta rá Jancsi úr; ha az befog
bennünket, vacsora lesz az ebédből, s úgy össze-vissza talál dicsérni
Isten fülei hallatára, hogy magam is elszégyenlem magamat. Végezze az
istentiszteletet a supplikáns.
A supplikáns öt esztendős (nem születését, hanem a tanfolyamot számítva)
tógátus diák volt, ki a mióta a kollegiumba zárták, soha sem látott
ennyi urat egy rakáson; képzelhetni a jámbor ijedelmét, midőn tudtára
adták, hogy egy negyed óra múlva ő fog prédikálni ennyi Istentől
elvetemült ember lelki épületére.
Jó lett volna elszökni valamerre, de szemmel tartották, s látva
félelmeit és szorongattatásait, mindenféle dévajságot elkövetett vele a
csintalan sereg: a zsebkendőjét hozzá varrták a togája zsebéhez, hogy ki
ne húzhassa, mikor az orrával lesz baja; elhitették vele, hogy Vidra
czigány a kántor, ezt azután körülfogta, hogy ha bele talál maradni
valami mondásba, kezdje rá az orgonát; utoljára pedig kicserélték az
imádságos könyvét egy nagy baromorvoslási könyvvel.
A jámbor diák nem birt azzal a lélekjelenléttel, mivel Csokonai Vitéz
Mihály, kinek hasonló esetben dévaj úrfiak szakácskönyvvel
helyettesítvén az imakönyvét, a mint azt a jegyzéken kinyitá, elkezdé
olvasni: «az eczetes…» itt vevé észre, hogy eczetes ugorkáról van szó és
rögtön folytatá: «… vízzel megitatott Jézus monda, fejét lehajtván:
elvégeztetett.» S olyan szónoklatot hevenyészett ez alapigékről, hogy
mindenki elbámult bele.
A szegény supplikáns e helyett, a mint észrevette, hogy barmoknak való
könyvet vitt fel a katedrába, úgy belesült mindenbe, hogy azt sem tudta,
micsoda szavakon kezdődik a «Miatyánk». Azon módon visszament a
szószékből és egy szót sem szólt. Csakugyan az esperes urat kellett
felkérni, megigértetvén elébb vele, hogy prédikálni nem fog, csupán
imádkozik. Az is eltartott másfél óra hosszat. Az érdemes úr úgy ellátá
jó kivánságokkal a Kárpáthy-családot, annak minden fi- és leányágon lévő
ivadékit in ascendenti et descendenti, mind ezen, mind pedig a másik
világon, hogy azokat, akár élnek, akár meghalnak, semmi nemű malheur nem
érheti.
E kegyes szertartáson mind jelen valának az érkezett vendégek, Jancsi úr
addig senkivel sem szólott, a míg Istenhez nem emelé lelkét, s arczán ez
alkalommal nem mindennapi érzelmek kifejezéseit lehete látni. Midőn
leborult imádkozni, valódi mély áhitat ült minden vonásán s lesüté
szemeit, midőn érdemeit hallá emlegetni, mintha mindazt, a mit életében
jót tett, ahoz képest, a mit tennie lehetett, a mit tennie kellett
volna, oly csekélynek látná!… Csak még egy esztendőt adjon a többiekhez
Isten, sóhajta fel magában, és ki lesz pótolva, a mit a többi
elmulasztott. De van-e igérve onnan felülről ilyen év? Jön-e csak egy új
hold, csak egy új nap is még a mai után?
Egészen elérzékenyülve hagyá el a templomot s csak vendégei
gratulatióira kezde ismét szokott eszmekörébe térni.
Jancsi úr szokatlan megilletődése egy cseppet sem akadályozta a dévaj
társaságot megkezdett jó kedvében: tréfáltak, nevetgéltek, míg a
templomtól a kastélyig hajtattak, ki kocsin, ki lovon; Kalotai Friczi
nyolcz fiút felszedett a szekerére, s midőn legjavában hajtatott,
kiesett mind a négy kereke, feldűlt a szekér, kinek keze, kinek lába
marjult; mert ama furfangos Horhi Miska, a míg a templomban ültek mások,
azalatt kiszedte a szekerekből a kerékszegeket, s Kalotai Friczin
kellett a szomorú példának megesni. Kassay Lőrincz most az egyszer jött
a maga lován, annak meg égő taplót dugott a fülébe a tréfás ifjú, mely
elmésség következtében a dühödt paripa úgy vágta a földhöz ráülő
gazdáját, hogy menten elájult.
Jancsi urat máskor az ilyen dolgok nagyon mulattaták, most azonban fejet
csóvált rájok. Horhi Miska mindenféle tréfát kigondolt, a min majd
nevetni lehet nagyokat; ő cserélte el a legátus könyvét, ő tett szurkot
a kántor ülésébe, hogy majd ott fenekeljen meg; kiment a konyhába, a
mákot kicserélte puskaporral, a hajdúk puskaportartóit pedig teletölté
mákkal, hogy mikor salvékat kellett volna adni az érkező uraság elé, egy
puska sem sült el, a mákoskalácsok pedig szétvetették a sütőkemenczét. A
harasztosi birkás, ki egy pusztát birt olcsó haszonbérben Jancsi úrtól,
óriási sajtot hozott magával tisztelet jeléül s annak belsejébe egy pár
galamb volt rejtve. Horhi Miska kilopta belőle a galambokat, s két szép
darab patkányt alkalmazott helyökbe, mikor aztán a birkás átnyújtá a
sajtot s levette a tetejét, galamb helyett ime körmös állatok ugrottak a
vendégsereg közé.
Jancsi úr most mindezen dolgokon nem tudott kaczagni, sőt még
figyelmezteté Horhi Miskát, hogy ezuttal ne kövessen el annyi
ostobaságot, mint máskor szokott, hanem mulassunk szépen. A poétának meg
kellett elébb mutatni a verset, a mit el akar mondani asztal felett, ha
nincs-e benne valami trivialis, útféli kifejezés; a czigányra
ráparancsoltatott, hogy ha leiszsza magát, a vendégeket sorba ne
csókolja, az agarakat kikergették a tornáczba, s nem volt nekik szabad
az étterembe menni s a vendégek tányérjáról elszedni a konczot, mint
máskor; czigányok, szinészek és diákok utasítva voltak, hogy a
legillendőbben viseljék magukat, s a pőre népnek tudtára adatott,
miszerint ökör fog sülni és bor fog csurogni az ereszről, de verekedni
ne próbáljanak, mert az most az egyszer nem szabad.
Mindenki csodálkozva kérdezé egymástól a tünemény okát.
– Tán vesztit érzi az öreg, hogy oly kegyes indulatokra tért egyszerre?
mondá Horhi Miska.
– Vagy tán most tisztul az esze. A svábnak azt mondják, hogy negyven
esztendős korára jön meg a sütnivalója; az övé hetvenre érett meg.
– Ne bántsátok, szólt egy harmadik, az emberi természet minden hét
esztendőben egyszer megváltozik; ő már Isten kegyelméből a tizedik
hetest tölti: ideje, hogy rákerüljön a sor.
– De biz azt hiszem, hogy a mióta az országgyűlésen van, kezdi átlátni,
hogy fontos ember, tán aranykulcsot is kapott s most azért nem hagy
magával komázni.
Az igaz, hogy minden öröm mellett, a mivel Jancsi úr megtisztelőit
fogadta, nem lehete észre nem venni bizonyos visszatartózkodást, a mi
neki azelőtt legkevésbbé volt sajátja.
Pedig mind e változást egyetlen gondolat okozta: azt hivé, hogy öcscse
Béla okvetlenül el fog jönni az ő névnapjára, lehet, hogy késni fog, de
jelen fog lenni. Maga sem tudta volna okát adni e hitnek, de mégis várt,
számított reá, s ha czimborái valami felötlő ostobasághoz kezdtek,
rögtön az jutott eszébe: ha most ezt a Kárpáthy-család legifjabb ivadéka
látná, mit mondana hozzá? Nem! Egyszer látta már nagybátyját hozzá
illetlen mulatság közepett, most lássa tisztesebb vigalomban.
Az ünnepélyes hálálkodások után leszálltak az úri vendégek a kertbe, hol
az egybegyűlt parasztság vár földesurára.
Máskor Jancsi urat, mikor a lépcsőn ment le vagy fel, kétfelől tartani
kellett, mert ő is, mint a locomotiv, csak a síkon tudott haladni; most
félretolta Palkó kezét, könnyedén lépdelt le a harminczkét
márványkő-fokon, mely a kertbe vezetett.
Bizonyosan az országgyűlésen töltött félévi józan életmód szerzé vissza
idegei rugékonyságát.
Odalenn a sorba állított iskolásgyermekek éljen-rikoltása fogadá. – Az
iskolamester már akkor magyarán mondva nyakban volt, szegénynek nem
kellett több egy pohár bornál, hogy tökéletesen leigya magát, s ezt a
pohár bort már anticipálta valahol, minek is következtében az az ötlete
jött, hogy neki kell legelőször felköszönteni a nagyságos urat s ezt meg
is cselekedte volna, ha Horhi Miska hóna alatt nem kapja s el nem hiteti
vele, hogy nem János úr, hanem Kalotai Friczi nevenapja van most.
Az érdemes népegyengető azután annak esett neki; Friczi futott volna, ha
lehete hová, de a háromszáz parasztkölyök is mind neki uszult s
akármerre fordult, mindenütt őt vivátozták, pofozni sem igen merte őket,
mert voltak köztük nagy gyerekek, félt, hogy megverik, hanem segítségért
kiabált.
Ez alatt Jancsi úr leszállt a csomóba gyűlt nép közé; nagy
trombitaszóval háromszor tust fúttak megjelenésére minden jelenlevő
czigányok, s két őszhajú jobbágy járula eléje, egy nagy kövér tulkot
vezetve szarvánál, melyet csak épen e napra hizlaltak s a bátrabb
közülök előállt, levette kalapját, egyet köhentett s lenézett a csizmája
orrára s elmondá nagy bizton a köszöntő versét, melyet kilencz
évfordulóban ugyanő szokott elmondani. De tudta is könyv nélkül, sehol
sem akadt meg.
«Az Isten éltesse nagyságod sokáig,
A mihez hozzá nyúl, mind aranynyá váljík,
Csűstűl[4] szálljon reá az Isten áldása
Kinek nincsen mása.
A hány harapást tett e tulok a fűben,
Járván ez ideig épen ötödfűben,
Annyi esztendeig terjedjen élete;
Ne legyen fekete.
Bor, búza, pecsenye mindig elég legyen,
Apetitusa is hozzá elég legyen,
Soh’se költsön annyi pénzt a patikára,
Mint a Katikára.
Ő dicső hirének ne legyen csorbája,
Mindennap új meg új örömét találja,
Nemzetségének nagy legyen dicsősége,
Soh’se legyen vége.
Ha pediglen meghal, angyali karokban
Üljön fel az égbe, ott sem a sarokban,
S ha mi is itt hagyjuk e földön fogunkat,
Fogja ott pártunkat.»
«Az Isten éltesse a nagyságos urat, kivánom tiszta szívből», mondá utána
a jámbor ember, mintha maga sem hinné, hogy a fentebbi verseknek valami
foganatja lehessen az égben.
Jancsi úr, mint rendesen szoká, készen tartva ötven aranyat, azt a
tulkot átadó öregeknek nyujtá, magát a kövér barmot pedig parancsolá az
egybegyűlt parasztság számára megsüttetni.
Ezekután jött a városbeli fiatalság, egy tízakós hordót hengerítve elő,
tele hegyaljai borral; ott a Nábob előtt talpra állíták a hordót s
felállíták reá Marczit, a hajdani levetett pünkösdi királyt, mint a
kinek legjobban fel volt vágva a nyelve. Ez aztán fogá a poharat s
megtöltvén, elköszönté a nagyságos úrra, elmondván a körmönfont czifra
mondókát, a mit szerteszét hallani az országban, a hol akad valaki, a ki
könyv nélkül be tudja tanulni, s kiki told, fold hozzá, a mit illendőnek
talál.
– «Isten jóvoltából kívánom én kegyelmednek, a nagyságos úrnak, hogy
minekutána e mai aranynyal foldozott, bársonynyal behúzott, ezüst
patkószegekkel kivert napra épkézláb fel hagyta kegyelmedet virradni a
menyei felség, tegye azt, hogy ne számlálgassa a kegyelmed hajszálait,
hanem annyi áldással öntse kegyelmedet nyakon, a mennyi szál már
lehullott fejéről; a hányan csak vannak a menyei cselédségből, egyéb
dolguk ne legyen, mint hogy a kegyelmed útjából sepergessék a földi
gondokat, hogy boldogságának aranysarkantyús csizmái a bajok
pocsétájában be nem sározódván, jókedvének kulacsa mindig tele legyen
piros egri borral, s valahányszor egyet iszik belőle, mindannyiszor
prószitot kiáltson valamennyi selyem bocskorban járó angyali nemzetség,
s ha netalán tán csúz vagy hideglelés, köszvény, guta és más nemszeretem
vendég kerülgetné úri személye táját, két-két paradicsombeli hajdú
álljon ott kétfelül mogyorófa-pálczával s kergesse azokat, a honnan
eljöttek, magát pedig úgy mártogassa minden boldogságban, mint Faraó
népét a Veres-tengerben, s ha pedig végtére eljön az a kegyetlen kaszás,
a ki minden embert szénának néz, s lekaszálja a nagyságos urat, ne
hagyják ama menyei szekeresek sokáig forspont után járni a nagyságos úr
lelkét, hanem jőjjenek hamar érte hat másvilági lóval, s úgy vigyék be
nagy trombitaszóval ama menyei pitvarba, a hol Ábrahám, Izsák és a többi
zsidó pátriarchák, harminczháromezer vörös nadrágos czigány égberepült
hegedűszója mellett járják bársony bugyogóban a kállai kettőst. – Az
Isten éltesse! Kivánom tiszta szívből.»
Jancsi úr megajándékozta a legényt, ki egy szó vétség nélkül elmondá a
furcsa megköszöntést. Ezuttal mindazt nem találta ő olyan mulatságosnak,
mint egyébkor.
Most szép fiatal leányka közeledék, a legszebb hajadon, a kit hét falu
határában találni lehetett. Ez fehér báránykát hozott névnapi ajándékba,
mondott is hozza valami beszédet, de abból egy szót sem hallott senki,
olyan halkan mondta. Hiában mondták neki, hogy ne tartsa a kötényét a
szája elé, mert nem értik a szót.
Az a jó szokás volt Jancsi úr névnapján, hogy a köszöntő leánykát fel
szokták vinni a vendégségbe, ott ült Jancsi úr mellett az asztalnál, s
más nő nem volt jelen a lakomán. Még gonoszabbakat is beszélnek, midőn a
vendégség vége felé a bor a fejekbe szállt, s az ismeretlen mámor
megzavará a leányka agyát; hanem azért mindig férjhez ment az, mert
Jancsi úr gazdagon kiházasítá, s az apjából hatökrös gazda lett; a miért
is a jámbor parasztok nem igen ijedtek vissza azon gondolattól, hogy
leányaikat ide hozzák.
A leány elvégezte beszédét, a mit abból lehete megtudni, hogy hirtelen
lekuporodott a báránykához s annak nyakát átölelte.
– Ni, hogy bújik egymáshoz; monda egyik eredeti fiu.
– Fél a vágóhídtól, felelt rá kétértelműen Horhi Miska.
Jancsi úr atyai leereszkedéssel lépett a leánykához, megveregeté
pofácskáját, megsimogatá fejét, s nyájasan kérdezé:
– Mi a neved leánykám?
– Zsuzsi, mondá alig hallhatólag.
– Van-e már szeretőd?
– Nincs nekem, mondá a leány, lesütve szemeit.
– No hát válaszsz magadnak ezek közül a hozzádvaló legények közül, mert
ebben az órában férjhez adlak.
(Jancsi úrnak az esze tisztul; mondának itt-amott, máskor el szokta ezt
halasztani másnap délutánig.)
– No legények, kinek van kedve mindjárt hazavinni feleségül ezt a
hajadon leányzót?
Tizen is ugrottak, Marczi is köztük volt, tréfából Horhi Miska is oda
vegyíté magát, de Jancsi úr félrehajtá őt botjával.
– Ki innen kecske a bárányok közül. Nem a te fogadra szántam. No
leányom, válaszsz izibe ennyi derék legény közül.
– Az édes apám… rebegé a lyányka, fel sem pislantva.
– Hogy az édes apád válaszszon közülök számodra? kérdé magyarázó hangon
Jancsi úr. Hol van ennek a leánynak az apja?
Egy félig őszült ember kullogott elé, levett kalappal.
– No válaszszon kend a leányának férjet, szaporán.
A paraszt gondolkozni akart.
– Egy, kettő, három! Ne sokat hányjavesse kend.
Végre talált a paraszt kedvére való vőt, egy kurta suhanczot, de kinek
jómódú gazda volt az apja.
– No hát megelégszel vele? kérdé Jancsi úr a leánykától.
Zsuzsi fülig pirult, s eléggé érthető hangon válaszolá:
– Már akkor csak mégis inkább a Marczihoz állok.
Az egész társaság hangosan felkaczagott rá.
– Minek hívtad hát ide az apádat?
Marczinak sem kellett gondolkodási határidő, menten odaszökött, kezén
fogá a leányt; Jancsi úr adott nekik áldást és ötven aranyat, s rábízta
Marczira, hogy jó gondját viselje a feleségének.
– De már én megőrzöm! mondá Marczi hetykén s szemeivel az úrfiak felé
vágott.
(– Mi lelhette az öreg urat? dörmögé a jó társaság, hogy olyan erkölcsös
kezd lenni egyszerre?)
Erre ismét megharsantak a trombiták, az úri vendégek fölmentek a
palotába, a parasztok láttak a maguk vigalmai után, ifjak, leányok
játszották a Lengyel László révészeit, a gyűrűhajtást s más ártatlan
mulatságot, az öregek számára volt bor és égett szesz: s az aszonyoknak
volt mit megszólani ifjakon és öregeken.
Feljutva a palotába, újabb öröm várt Jancsi úrra. Kutyfalvi Bandi, kiről
azt hivé, hogy már el sem fog jönni, épen akkor ugrott le a lováról.
Nemsokára agybafőbe ölelgeték egymást.
– No, csak hogy te is itt vagy! mondá a jámbor öreg, önkénytelen könyet
törölve szét szemében.
– Pedig ugyan kicsinyben mult, hogy még más valaki is el nem jött, a kit
legkevésbbé vártál.
– Ki az? kérdé Jancsi úr örömtől ragyogó arczczal.
– Nos? találd ki.
– Béla öcsém! szólt egyszerre az öreg.
– Ördögöd van, mondá Kutyfalvi Bandi, egészen meglepetve a Nábob
örömétől. Boszantani vélte őt e hírrel.
– Hol van ő? Hol maradt? Miért hagytad el? kérdé Jancsi úr sürgető
örömmel a mindinkább elbámuló Bandit.
– Itt van nálam a szomszéd faluban, hozzád indult névnapot köszönteni,
csak azért jött le Pozsonyból, de az útban megbetegedett s kénytelen
volt nálam megállapodni; azonban hozott magával születésnapodra
ajándékot, a mit még ma este el fog küldeni; én is elhoztam volna, de
lovon jöttem, s az egész szekérrel van.
Jancsi úr reszketett az örömtől. Annyira magába disputálta már
unokaöcscse megérkezését, miszerint azt mint valami elmulhatlan
örvendetes eseményt tekinté.
– Gyorsan, Palkó, gyorsan! hintót kell küldeni érte, négy ló menjen
előre, hogy a rukadi csárdánál felválthassák; menjen kend! azaz hogy ne
kend menjen, küldjön magánál alázatosabb embert, küldje a fiskálist,
mondja Béla úrnak, hogy tisztelem, csókolom, hozza el őt minden erővel,
menjen, szaladjon kend!
– Üm. Szaladjak? dünnyögé magában Palkó, szép kényelmesen elballagva;
nem szaladtam én az insurrectió óta; még jó, hogy azt nem mondta, hogy
repüljek.
Jancsi úr addig senkihez sem szólt, míg nem látta, hogy a fiskális
elindult a legdíszesebb hintóban unokaöcscse elé.
Számítgatni kezdé magában: odáig négy óra, vissza négy, az nyolcz, most
két óra van délután, tízre itt lesz. Bizonyosan nincs semmi baja,
csakhogy nem mert egyszerre idejönni, azt hitte, hogy haragszom rá s
Kutyfalvit küldte előre; mégis szép tőle, hogy úgy tisztel. Most már
sietni fog, megbánja heveskedését, bocsánatot fog kérni, s azután jó
rokonok leszünk s én nyugalommal térhetek Istenhez.
– Látjátok barátim, szólt végre kitörő nyiltsággal a körülállókhoz, ez
ünnepély kettős ünneppé fog az által válni, hogy a Kárpáthy-család két
utolsó férfi-tagja oly hosszas elszakadás után e napon fog barátságos
kézszorítással egymással egyesülni.
– Ez valóban Istennek tetsző vigasság lészen, erősíté az esperes úr és a
jelenlevők mind egyhangú helybenhagyással zúgtak reá, csupán Kutyfalvi
árult el valami kényelmetlen feszengést e szavak hallatára, mintha nem
tetszenék neki e nagyon kegyes szándék.
E közben a hajdúk szilvóriumot s tízesztendős őszibaraczk-szeszt
hurczoltak körül czipószeletekkel a vendégek között, a mi azt jelenté,
hogy közel az ebéd s széltére kelt az appetitórium, egy sem volt
eretnek, egy sem volt vízissza. Félóra mulva hangzott a csengetyű, mely
az ebédet jelenté, háromszor újra kezdve, ha netán valaki a vendégek
közül szerte ácsorogna, s azzal a hajdúk széttárták a nagy
szárnyajtókat, mik az ebédlőbe vezettek.
A pompás nagy terem végig volt terítve hosszú asztalokkal, miken
rendesen kétannyi teríték szokott lenni, mint a hány vendég volt, hogy
necsak elférjenek a tisztelgők, hanem ha később jön valaki, az is helyet
találjon.
Tortától, süteménytől görnyedt minden asztal, a legpompásabb gyümölcs,
aranybélű dinnye, pikkelyes ananász egész kazalokban illatozott rajta,
pástétomok ijesztő alakú nagyságban emelkedtek az átellenben ülők
között, s czetnagyságú halak rengő kocsonya közepett ejték kétségbe a
belőlük enni kívánókat. Minden étel között koszorúk, virágbokréták
porczellán-vedrekben.
Arany és ezüst edényekben egy egész muzeum kincse volt felrakva az
asztalokra. Még az éneklő diákoknak is ezüst poharak jutottak. A terem
közepén ezüst medencze állt, melyből furfangos szökőkút lövelte magasra
a tiszta tokaji bort, topáz-sárga nedvsugárban.
Kiki helyéhez sietett; Jancsi úr az asztalfőhöz indult. Midőn odaért,
megpillantá, hogy mellette egy másik teríték is áll. Az más névnapokon
is ott szokott lenni; ott ültek a bárányt hozó parasztleányok évről
évre. Most megbotránkozva kiáltá Jancsi úr a széke mögött álló Palkóra:
– Mi ez? Minek itt a teríték?
– Ugyan ne kiabáljon olyan nagyon már no! Hát nem látja, hogy a családi
billikom van oda téve? Hát gondoltam, hogy ha az a másik eljön, legyen
neki hova ülni…
Jancsi úr ábrázatja szépen kigömbölyödött e szóra, tetszett neki ez a
figyelem, megveregeté Palkó vállát, s azután minden vendégnek elmondá,
hogy az az üres hely ott Béla öcscse számára van fenhagyva, Palkót pedig
újra megdicséré:
– Látja kend, hogy mégis jó szíve van kendnek.
– Biz én nekem nincs, mormogá ez durczásan.
A leves elhallgattatá egy perczre a vendégsereget, kiki jó appetitust
kivánt a szomszédjának s azután hozzálátott, hogy a magáétól meneküljön.
Jobb felől ült Jancsi úr mellett az esperes, az asztal tulsó végén
Kutyfalvi Bandi, mellette Kis Miska. Horhi Miska mellé senki sem mert
ülni, mert istentelenségeket szokott mívelni, tüzes békákat ereget el az
asztal alatt s eczetet önt a szomszédja poharába, ha oda nem néz. Az
alsóbb rendű nép más asztalt foglalt el. A háttérben állt egy
oszlopzatos peristyl, közepét foglalva el a feldiszített szinpad,
melyről az ebéd ideje alatt Lokody uram elébb ködfátyol-képeket fog
mutogatni, azután a diákok közremunkálása mellett egy víg komédiát fog
produkálni, melynek czíme Doktor Faust. Göthéből fordította Lokody. Erre
Göthe aligha ismert volna; végtére pedig Dobozy futása fog előadatni
görögtűz mellett 12 képletben; az utolsónál aztán, mikor mindenki
meghalt, szétnyittatnak a háttérben levő szárnyajtók s pompás tűzijáték
fejezi be az egész mulatságot. Az időközöket Bihari bandája fogja
kitölteni válogatott nótákkal, mik részint saját, részint Lavotta
legkedvenczebb szerzeményei.
Javában folyt már a vígság; dal, zene, pohárcsörgés és vidám beszédek
vegyültek mulatságos zajjá, alig vala ember, ki a míg nyelvét birta,
valami czifra áldást ne mondott volna a házi gazdára. Jó kedvű volt ő
is, orczája ragyogott, bár kevesebb bort ivott most, mint másszor. Este
is lett, a hajdúk nagy karos tartókban gyertyákat hoztak elé, a pohár
csengett egyre. Hátul a függönyös peristylben harczias ének mellett
fehér és rózsaszín fényben meredtek, változtak Lokody uram eleven
képletei, s egyszerre széttárulván a hátulsó ajtók, az elcsendesült éj
sötétjéből fénylő tűzoszlopok, szikrázó kerekek, emelkedő napok kezdenek
kigyuladni, a tűzijátékos mesterművei, a futó röppentyűk kékre,
rózsaszínre váló csillagokat szórtak a sötétkék éjben, s a tüzes
cseresnyefa aranyesőben hullatta alá szikrázó gyümölcseit…
E perczben hallatszék az udvarra gördülő hintó robogása.
Az elküldött fiskális érkezék meg – azonban egyedül.
Jancsi úr leveretten ült vissza helyére, megtudva a küldött szájából,
hogy Abellino csakugyan nem jöhet, mert beteg; hanem a mit óhajtott, a
névnapi ajándékot ezennel átküldi kedves nagybátyjának azon őszinte
kivánással, hogy találja abban legnagyobb örömét.
Hat erős legénynek dolgot adott felhozni a hosszú ládát, melybe a
születésnapi ajándék volt eltéve, s elhozva, feltevék azt az asztalra,
hogy minden vendég megláthassa.
A láda minden szegletén erős vaskapcsokkal volt összefoglalva; elébb
azokat kell harapófogakkal lefeszegetni.
Vajjon mi lehet e ládában? A vendégek összedugták fejeiket, hogy
meglássák, mi lesz benne? találgatták és senki sem találta ki.
Egyszerre széttágult mind a négy kapocs, a láda négy oldala négyfelé
esett, s az asztalon állt – egy befedett koporsó…
Az elszörnyedés hangja hallatszott mindenfelé!
Szép ajándék a hetvenedik születésnapra: fekete koporsó, bársony
szemfödővel letakarva, tetején a Kárpáthi-család ősi czímerei, oldalán
ezüst szegekkel kiverve Kárpáthi János neve…
Az iszonyat lezárt minden ajkat, csak egy fájdalomkiáltás volt hallható,
nehéz, fuldokló, mint a szíven talált vadállaté. A vén Kárpáthy János
feljajdulása volt az: az iszonyúan megbántott öreg, a mint a koporsót
meglátta, a mint azon saját nevét olvasá, felugrott székéből,
kiterjeszté kezeit, arcza valami irtózatos mosolyra torzult el, s
lassankint félelmesen elkékülni kezde; rebegő ajkain látszott, hogy
akarna még valamit mondani, de az csak egy hosszú, kínos hörgés vala,
azzal fölemelé az égre kezeit, s egyszerre homlokára csapva velök,
nyitott szemekkel esett hanyatt karszékébe.
A vér fagyott meg azok ereiben, a kik látták. Senki sem mozdult helyéről
néhány perczig. Akkor egyszerre zsibongó zajjal kezdett bomlani a
társaság, néhányan a főúrhoz futottak, hogy ágyába vitessék, mások orvos
után kiáltoztak, többen a koporsót vették le az asztalról; csak ketten
ültek némán az asztal mellett, Kiss és Kutyfalvi.
A hajdani pünkösdi király azon pillanat óta, hogy egykori jóltevője
összerogyott, le nem vevé szemeit szomszédja arczáról, s az, mintha le
volna bűvölve helyére, fel nem birt előle kelni.
Kiss, mintegy öntudatlanul szorítá öklébe a nehéz arany serleget, mely
előtte állt s midőn az elősiető hajdúk elvivék magukkal Kárpáthy Jánost,
egyszerre felugrott helyéről s csattanó szózattal ordítá Kutyfalvira:
– Kend, czimborájával együtt, egy nyomorult orgyilkos!
S azzal, a mi bor a serlegben volt, a megtámadott szeme közé önté.
A többiek egyik rémületből a másikba estek, kiki kereste az ajtót, mert
itt szörnyű dolgok fognak még történni.
A megcsúfolt verekedő a megbántás után lassan fölemelkedett székéről,
kendőjével letörlé halavány arczáról a bort, s közbámulatra a helyett,
hogy megbántójára rohanna, elkezde kifelé hátrálni. Senkisem foghatta
meg ezt: máskor egy sértő tekintet elég volt arra, hogy valakit
vérben-fagyban hagyjon. Mi lelte most?
Meg volt rémülve ő is. Midőn az ifjabb Kárpáthival kicsinálták, hogy az
öregnek születésnapi ajándékul koporsót küldjenek, Kutyfalvi azt hivé,
hogy abból csak egy gonosz tréfa lesz, mely legfeljebb ütlegeken fog
végződni, s e végett lovászának előre meghagyta, hogy paripáját
fölnyergelve ott tartsa az ablak alatt, hogy könnyen megugorhassék; de
azt nem gondolá, hogy ily szomorú véget érjen a tréfa, s midőn Kiss
szemébe vágta az orgyilkos nevezetet, elzsibbadt bele minden tagja, nem
érzé a megbántást s megcsúfolást, csak a rémületet, mely e szavakra
szívében gerjedt, s nem gondolt egyébre, mint hogy mentül előbb nyergébe
ülhessen s futhasson el innen, s kezde az ajtó felé hátrálni.
– De nem megyünk el innen, uram! ordítá rá Kiss, s mint a veszett vad
keresztül szökve az asztalon, rárohant a szökni készülőre, s megragadá
annak mellén az öltönyt. Nem megyünk mi innen, uram, hanem ha elejtettük
a vadat, megüljük a torát!
Kutyfalvi szemeit elfutotta a vér, kezével megtámadója kezét iparkodott
letépni melléről s az ajtó felé törekedett; de amaz útját állta, s
aczélkézzel tartá fogva. Senki sem merte magát közbevetni, hogy őket
elválaszsza. Fegyver egyikhez sem volt közel, annál irtózatosabb volt a
tusa; nincs rémítőbb a puszta kézzel való harcznál. Kutyfalvi kisujján
egy diónagyságú antik gyűrűt viselt. Lehete észrevenni, mint fordítja
kövével kifelé. Kiss kezében tartá az arany serleget, melyet az
asztalról fölkapott.
Ez alatt szinte az ajtóig értek tusakodva; itt Kutyfalvi egyszerre
dühösen emelé fel öklét, s gyűrűjével egy veszett csapást intézett
ellenfele halántékának. Az egyszerre félrekapta fejét s a másik perczben
Kutyfalvi bezúzott homlokkal terült el a küszöbben.
A vendégsereg rémülten futott szerteszéllyel, késő éjszakán nyargaló
kocsik hagyták el minden irányban a Kárpáthi-kastélyt. Iszony és rémület
szállt vendégül abba, csak a tűzijáték röppentyűi szálltak még a
magasba, s óriási égő betükkel kiirva ragyogott a távolba a «Kárpáthi»
név.
* * *
Kutyfalvi Bandit vérben-fagyban szállíták haza cselédei, négy óra
járásnyira eső lakásába.
Mi volt természetesebb, mint hogy a kárpátfalvi kastélyból lélekszakadva
menekülő vendégek útba ejtsék a szomszéd lakot; már ha csupa keresztényi
kötelességből is, hogy a betört fejű uraság felüdültének örvendő tanúi
lehessenek s részvétöket tudtul adhassák. És a ki már egyszer ott volt,
hogyan mulaszthatta volna el, hogy a jelenlevő Kárpáthi Abellino, most
már a Kárpáthi-család roppant birtokai præsumptiv örököse iránt
viseltetett tiszteletét és hódolatát nyilvánítsa?
Mindnyájan látták Kárpáthi Jánost hanyatt dűlni karszékében, azt
megütötte a guta; ha rögtön meg nem halt is, de bizonyosan elvész bele,
s voltak többen, kik a barátságos részvét önkényt támadó ösztönével
unszolák a nagyrabecsült ifjut, hogy rögtön, még azon éjjel siessen
átutazni Kárpátfalvára, lefoglalni, lepecsételni a holmikat, nehogy
valaki félretakaríthasson belőlök; azonban Béla úrfi már egyszer járt
úgy, hogy elsietett tudósítások miatt útja végéről kellett
visszafordulnia, s jónak találta ezuttal biztosabb híreket várni be s
csak a temetés hírére jelenni meg. Másnap reggel csakugyan meg is
érkezék az esperes úr, ki azért maradt legutoljára Kárpátfalván, hogy
megtudja, vajjon aláirta-e Jancsi úr a ** collegiumot érdeklő
codicillust? s ez azon szomorú hírt hozá, hogy biz az öreg úr, ámbátor
még ki nem adá lelkét, de az utolsó halálküzdelmek között van, úgy hogy
már egy okos szót sem lehet vele szólni. Értette alatta azt, hogy nem
lehet vele aláiratni a codicillust. Követték még aznap az esperes urat
több főtisztviselői a Kárpáthi-család uradalmainak, kik siettek magukat
megismertetni ő excellentiájával az örökös úrral, leendő patronusukkal.
Ezek még bővebb részleteket is tudtak a haldokló testi állapota felől.
Egy falusi borbély eret vágott rajta, minek következtében kissé magához
tért; ezután orvosért akartak küldeni, de azzal fenyegetődzött, hogy azt
agyonlövi, csak hagyják nála a borbélyt, ahhoz több bizalma van, mert az
nem meri megölni. Semmi gyógyszert sem akar használni, és senkit sem
akar látni, csupán Kiss Miskának van hozzá bejárása. Azonban aligha
fogja már holnap reggelnél tovább vihetni.
Abellino jó előjelenségnek vevé a tiszttartók megjelenését, ez arra
mutatott, hogy benne már leendő urokat tisztelik meg hódolataikkal.
Másnap ismét egész seregszámra jöttek Kutyfalvi udvarára az ispánok,
kasznárok, irnokok, birkások, árendások s más afféle apróbb emberek,
magukat Abellino úri kegyeibe felkoldulni. Valójában a régi gazdának meg
voltak számlálva pillanatai. Senki sem merte neki igérni a holnapi
napot.
Harmadnap még a hajdúk és kulcsárok is átvándoroltak Abellinohoz; már
ekkor bosszantani kezdé a sok hálálkodás; ezekkel nagy kurtán beszélt s
megértve tőlök, hogy ezentúl ő fogja a földi gondviselés dolgait végezni
közöttük, mert már nagybátyja az utolsó lélekzetet nyögi, egyszerre
kiadá parancsban, hogy ő a Kárpáthi-uradalmak tiszti személyzete közt
gyökeres reformokat kiván létrehozni, melyek közül legelső is az, hogy
minden férfirenden levő hivatalnok tartozik a bajuszát, mint dísztelen
kinövést, menten kiirtani! A tiszttartók, kasznárok haladéktalanul
engedelmeskedtek; csupán a hajdúk között akadt egy-kettő, a ki
vonakodott magát csúffá tenni; de miután az alsóbb cselédségnek
fejenkint négy darab császárarany igértetett, ha kötelességöket
teljesítik, lefaragák azok is a sok esztendeig ápolt, s annyi viaszkot
és faggyút fölemésztett férfias díszét arczaiknak s megköszönték szépen
a gombos frakkot, bársony bugyogót, harisnyát és csattos czipőt,
melylyel otromba skarlát gunyájokat fel fogják cserélni.
Negyednap nem maradt a halál révén álló Kárpáthi János mellett annyi jó
barát, hivatalnok, cseléd és bohóczból más, mint Kiss Miska, az egykori
pünkösdi király, Varga uram, a jószágigazgató, Palkó, a vén hajdú és
Vidra, a czigány. Még a goéta is megszökött. Gyárfásnak csak «János»
helyett «Bélát» kellett mindenüvé irni a köszöntő versbe, hogy az új
patronusnak is elmondhassa ugyanazt. Ő is átment és gratulált. Hiába,
még a bolondok között is van qualificatio.
Mindazon vendégek, jó barátok, alattvalók, kik János fővétele napján
együtt imádkoztak a templomban, együtt ittak az asztalnál Jancsi úrral,
most együtt mulattak Abellinoval s ha három nap összeragadt volna is,
még sem fogytak volna ki azon bohó és nevetséges kalandok meséiből,
miket a jámbor öregre tudtak, kinél ez órában nevetségesebb, esztelenebb
és balgatagabb ember nem lehetett. Szólta, szidta, rágalmazta a jámbort,
a ki csak beszélhetett, a teremben az urak, a konyhában a kukták, a
tornáczon a hajdúk s aligha volt valaki annyi nép között, kinek eszébe
jutott volna, hogy már ha elkövetkezik szomorú halála, lelkeért egy imát
bocsásson az égbe.
Ötödnap már nem volt, a ki hírt hozzon Kárpáthiról. Talán azóta el is
temették a boldogtalant.
Hatodnap aztán egy lovas legény vágtatott be az udvarra, kiben Marczit
fogjuk megismerni.
A mint lováról leugrott, meglátta a pukkancsi tiszttartó a tornáczból, s
nevetve rá kiálta:
– No, te is eljöttél, Marczi fiam? Te ugyan jól jártál, hogy nem esett
egy héttel később a lakodalmad, új földesurad ususba hozhatná a jus
primæ noctist. Hát mi ujság Kárpátfalván?
Bizonyosan temetésre hívja az urakat. Ez volt a legtermészetesebb
vélemény.
– Egy levelet hoztam a tiszttartó úrnak, szólt hidegvérrel Marczi; a
tiszttartó nagy megbotránkozására meg sem billentve kalapját az erkélyen
álló Abellino előtt.
– Hát a kalapod, pimasz? Ki küldi azt a levelet?
Az első kérdésre vállat vont Marczi, a másodikra azt felelte, hogy neki
a jószágigazgató adta.
A tiszttartó felszakítá a levelet, s zöld karikát hánytak a szemei, a
hogy bele tekintett.
Az öreg Kárpáthi János saját kézirása volt az, melyben tudatja a
Kutyfalvi-kastélyba gyülekezett tisztviselőivel, hajdúival és
cselédjeivel, hogy méltóztatott annyira magához térni, miszerint ágyából
fölkelhet és nekik levelet irhat, értésökre adván, miszerint nagyon
örül, hogy nálánál jobb urat találtak, már most annál csak maradjanak
meg és ő hozzá többet képpel se forduljanak.
A tiszttartó olyan képet csinált, mint a kit jóltartottak vadkörtével s
hogy ne csak magát érje ez örvendetes hír, kézről-kézre adá a levelet a
többi tisztitársaknak is, az ispánoknak, kasznároknak, birkásoknak és
irnokoknak, utoljára a hajdúk és cselédek közt is megtevé a veszélyes
irat a leverő körútat. Az embereknek hasonló esetekben vajmi nagy
vigasztalás egyet sodoríthatni a bajuszán, s ahol van ni! most már se
hivatal, se bajusz. Ki a fejét vakarta, ki ríva fakadt, ki káromkodott.
Az ember hevenyében nem is tudta, hogy kit szidjon? Abellinot-e, hogy
miért nem örökölt valóban? vagy Jancsi urat, hogy ha már meg akart
halni, miért nem halt meg igazán? Most imhol ennyi ártatlan embert
bolonddá tesznek!
Abellino volt az utolsó, kinek ez örömhírt síró arczczal tudtul adák. A
nagy philosophusi férfiu hidegvérrel szürcsölé tojásos theáját:
– Enfin, örökké még sem fog élni.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Ezt a szót egy nevezetes irónőtül sajátítottam el, a ki a
tyúkot «kakasnő» névvel jelzi.]
[Footnote 2: 1853: a regény keltének éve.]
[Footnote 3: Pozsony külvárosa.]
[Footnote 4: Ellentéte a «szemenkint» kifejezésnek.]