A leány gazdagságról ábrándozik. A gonosz megmutatta neki a világot és
mondá: ezt mind neked adom, imádj engemet. És neki nem jut eszébe a
felelet: távozzál sátán!
A vadász jól veté a cselt.
A leányt a hálaérzet többször készteté arra, hogy Krammnét unszolja,
miszerint vigye el őt az ismeretlen jóltevőnőhöz, hogy forró köszönetét
elmondhassa neki s további tanácsát kérje, s hogy nénjét beszélje rá
engedékenységre; ily dolgokkal végre oly szűk sarokba szorítá a jámbor
asszonyságot, miszerint az egyszer ki találta előtte mondani, hogy
titkos jóltevője nem asszony, hanem férfi, ki örökké titokban akar
maradni.
E fölfedezés az első perczben nagyon megrettenté Fannyt, de későbben
annál jobban ingerlé képzelődését. Ki lehet azon férfi, a ki őt
boldogítani akarja, a nélkül, hogy valaha csak látni is szándékoznék, a
ki annyira óvatos, annyira fél becsületes ajándékával a leány szeplőtlen
hírének ártani, hogy még csak nevét sem mondja meg?
Mi természetesebb, mint hogy a leány képzeletében ismeretlen védőjére
magának ideálképeket alkotott. Magas, komor, halvány arczú férfiunak
képzelte azt, ki soha nem mosolyog, csak midőn jót tesz, szelid
tekintete sokszor felkereste őt álmaiban.
Midőn az utczán végig ment s ifju gavallérokkal találkozott, lopva egy
tekintetet vetett rájuk. Nem ez az ő titkos jóltevője?
De azok mind nem igen jól illettek a lelkében alkotott minta helyébe.
Végre egy napon találkozott hasonló arczczal, hasonló szemekkel, hasonló
tekintettel, a milyet magában képzelt. Igen, épen ilyen ideált alkotott
ő magának, ez ő! ez az ő titkos nemtője, ki nem akarja, hogy őt ismerje.
Igen, igen, ez alakról szokott ő álmodni, e szép kék szemekről, e nemes
vonásokról, e délczeg termetről.
Szegény leány! Az nem az ő jóltevője volt. Az Szentirmay Rudolf volt,
Flóra férje, a legboldogabb, leghívebb férj, kinek ő reá igazán semmi
gondja.
A leány fejéből semmi sem verte ki többé, hogy ez az ő pártfogója.
Kérte, unszolta szüntelen Krammnét, hogy mutassa meg neki csak egyszer a
távolból azon férfit, ki sorsáról oly titokteljesen gondoskodik, de
midőn végre a kegyes asszonyság elhatározá is rá magát, hogy kérésének
engedjen, az nem vala módjában, mert Abellino nem jött el többé
vasárnaponkint a templomba, sőt a legközelebbi hónap elején nem
személyesen adá át Krammnénak az újabb háromszáz forintot, hanem vén
komornyikja által küldé meg.
Milyen finom kiszámítás.
Krammné nem hihetett egyebet, mint hogy az ismeretlen úr ugyan őrizkedik
valamikép közel jutni a leányhoz, s azt erővel kell keresni.
Megkéré tehát nagy alázatosan a komornyikot, ha nem lehetne-e valahol az
urát, bár csak egy perczre is, valami nyilvános helyen távolról
meglátni?
A komornyik azt felelé, hogy a főrendi táblánál a holnapi közülésen, ott
szokott ülni az ötödik oszloppal szemben.
Ah! Tehát ő főfő úr is. Egyike a haza atyjainak, ki éjjel-nappal azon
gondolkozik, mint lehetne országát és népét boldogabbá tenni? Ez még
nagyobb bizalmat gerjeszte szívében. A kire az ország sorsa van bízva,
az bizonyára nem lehet könnyelmű ember.
Hajh! sokan nagyuraink közől, ha ismernék azon kegyeletet, melylyel a
köznép irántuk viseltetik, büszkék lennének arra és iparkodnának azt –
megérdemelni.
Krammné tudtára adá Fannynak, hogy ismeretlen jóltevőjét megláthatja
holnap az országgyűlésen, a hol a nagy sokaság közt úgy el lehet
vegyülni, hogy ki sem veendi őket észre, s az egész csak néhány perczig
tartand.
Így jutott Fanny az országgyűlési terem karzatára, hol Krammné megmutatá
neki titkos jóltevőjét.
Fanny egéből hullott alá, ő egészen mást vélt ott látni. Azt most fel
sem találta a többiek között. Az arcz, melyet Krammné mutatott neki,
semmi vonzerővel sem birt reá,… sőt bizalmatlan, félelemidéző befolyást
gerjesztett szívében. Sietteté Krammnét a karzatról és csalódott szívvel
tért haza.
Otthon mindent kivallott nagynénjének; ábrándjait, nagyravágyó czéljait
és csalódását. Megvallá, hogy most is szeret, szeret egy embert, a ki
ideálja, de kinek nevét sem ismeri s kérte, hogy védje őt saját maga
ellen, mert érzi, hogy szédül és nem bir saját szívével többé.
Másnap, midőn Krammné Fannyért ment, őt az énekmesterhez viendő, üresnek
találta Teréz szállását. Ajtók, ablakok tárva nyitva, a butorok
elhordva. Senki sem tudta, hova ment, éjszaka jutott eszébe
elhurczolkodni, a házbért letette a házmesternél s ismeretlen
hordárokkal vitetett el mindent. Senkinek sem mondta meg, hogy ezentúl
hol keressék.