Mikor azután felvitte Jézust az ördög egy magas hegyre, megmutatá neki a
földnek minden országit egy szempillantásban. És mondá neki: im én neked
adom mind azt a hatalmat, ha te imádandasz engemet, mindezek tiéid
legyenek. Felele neki Jézus: «távozzál én tőlem sátán!»
_Szentirás._
Boldog Isten! Mennyivel közelebb vannak a gazdagok a mennyországhoz,
mint a szegény emberek!
Mennyi bűn van, a mibe a szegény ember bele esik, a mit a gazdag nem is
ismer!
Hát hallhatni-e, hogy a gazdagok lopnak? hogy az életfentartás ösztöne
oly lépésre kényszeríti őket, a mire Isten parancsa és a világ itélete
átkot kiált? Hallhatni-e, hogy egy előkelő hölgy erényeit megvették
pénzen? Nem. Ez csak a szegény emberek leányainak a bűne.
Ős időktől kezdve, mióta az aranyat és a szerelmet ismerik, a szerelem
volt az istenség jelképe és a pénz az ördögé. Oly ritka eset-e, hogy az
Istent eladják az ördögért? Nagyon sűrű. És a szégyen mindig azé, a ki
elad, és nem azé, a ki vesz.
Szerény, szorgalmatos a leányka? Nem látott soha egyéb példát maga körül
erény, türelem, lemondásnál? Szívébe edzve van a jó iránti érzés, s egy
illetlen tekintet képes arczát pirulásra indítni? Lelke tiszta, erénye
gyémánt, szerelme szűz?… De ha a kisértő felviszi őt a magas hegyre és
megmutatja neki a gazdag, az örömökben és élvezetekben határtalan
világot és azt mondja neki: «nézd, én ezt mind neked adom, ha engemet
imádsz!» – hány lesz, ki el nem szédül és azt mondja: «távozzál tőlem,
sátán!» Kivált ha a kisértő csinos alakkal, kedvező arczczal jelenik
meg. Pedig hisz azt mindenki tudja, hogy a ki a magasból leszédül,
mindig összezúzza magát s a természet rende azt kivánja, hogy esni csak
lefelé lehet, de fölfelé soha. – És mégis annyian elesnek!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Három év folyt le már, hogy Fanny, Teréz nagynénjénél lakott. Az ifju,
hajlékony lelkületre nagy befolyással volt a három év.
Régi eszme, hogy az emberi szívben a jó és rossz indulat egy bölcsőben
alszik. A melyiket ápolják, az nő meg, és elhagyja testvérét, a nevelés
tudománya megtöri a craneologok tanait; – Fannyból, a hírhedett
divatleányok testvéréből, a legszendébb, a leggyöngédebb szűz lett. Tán
testvérei nem lettek volna azok, ha lelkeiknek más irányt tudott volna
valaki adni?
Eleinte szigorú, keményszívű volt iránta Teréz, ez megtöré a
gyermeklélek tövises makacsságát. Legkisebb hibája iránt sem volt
elnéző, idejének minden perczére munkát szabott és azt számon kérte,
egyetlen ellenmondást, legkisebb szeszélyt nem tűrt, figyelmét nem
lehetett kikerülni, mélyen tekintő, szigorú szemei előtt lehetetlen volt
hazudni, keresztül látott a leány lelkén, megkapta a csírájában levő
gondolatot és kitépte onnan. Hiába, elébb a gyomot kellett kiirtani,
azután lehetett elvetni a nemesebb virágok magvait.
Ezeknek a vén, életkedvhagyott nagynénéknek nevelési modoruk bizonyára
igen kellemetlen, de igen hasznos.
Midőn végre a gyermek elvadult lelkülete meg volt törve, s bebizonyítva
előtte, hogy a jót tettetni, színlelni, hazudni nem használ, mert van
egy lény, a ki a gondolatok mögé lát, ki mindenütt figyel, ki semmit el
nem néz, ki tán még álmában is vigyáz; hanem kénytelenségből igaznak,
becsületesnek kell lennie; akkor lassankint odavivé őt Teréz, hogy a
lélekváltozat kellemeit is tanulja ismerni. Őszinteségével egyenlő
arányban nőtt Teréz bizalma is. Gyakran magára merte hagyni, a rábízott
dolgoknak nem járt utána, szavait elhivé, bárha mindent titkon jól
tudott is és ez fölemelte, megtisztítá a gyermek kedélyét. Látva, hogy
szigorú nevelőnője bízik benne, önbizalomhoz jutott. És ez drága kincs!
Kár, hogy olyan kevés figyelmet fordítanak rá.
Testvéreiről soha sem szólt előtte Teréz; sőt még arra is figyelt, hogy
mikor gondolkozik felőlök, s olyankor iparkodott eszméit elszórni.
Később tisztasága érzetében kevesebbet sóhajtozott utánuk. Végre annyira
jutott, hogy midőn egyszer Teréz engedelmével valahova kellett mennie,
meglátva, hogy az utczán Matild jön szemközt nyitott hintóban, ijedten
futott be egy ismerős asszonyság udvarába s félve rebegé ott: «bárcsak
meg ne látott volna».
Teréz megtudta ezt s ez idő óta legnagyobb gyöngédséggel viseltetett
Fanny iránt. A leány munkájához ülve nagyot sóhajtott. Teréz jól tudá,
hogy most testvéreire gondolt.
– Miért sóhajtál? kérdé tőle.
– Szegény Matild! mondá a leány, őszintén, igazán megvallva gondolatát,
mert hisz az eszme nem volt tisztátalan, ő sajnálta testvérét, ki
hintóban ült és brabanti csipkéket viselt, míg ő kézi munkája mellett
oly boldog tudott lenni.
Teréz nem válaszolt semmit, csak érzékenyen szorítá keblére a gyermeket.
Isten megjutalmazá őt három évi lelki testi fáradalmaiért, mert a leány
meg volt mentve, visszaadva boldogabb jövendőjének!…
Nem olyan nagy csapás ám az a szegénység. A kik közelebbről ismerik,
tudják, hogy annak is megvannak a maga örömei, miket mások nem lelnek
föl, ha aranyok halmazát adják is érte. Azután Teréz állapota nem is
volt oly elhagyatott: egy életbiztosító intézettől holtiglani jövedelme
volt ötszáz forint évdíj, melynek feléből ő kettőjök számára nemcsak
jólétet, de apró mulatságokat is tudott szerezni; összejöttek az ismerős
ifjak, leánykák, s nagy hiba volna azt hinni, hogy az egyszerű emberek
nem értenek a mulatsághoz. – Jövedelme másik felét pedig szorgalmasan
félretevé, gondolva, hogy hátha majd ő nem lesz: maradjon Fannynak. És a
leány is keresett már. – Munkájáért pénzt kapott. Oh ti ezt nem
tudjátok, jólétben úszó emberek, milyen gyönyör, milyen élvezet az,
midőn a fiatal férfi, leány, becsületes fáradságát legelőször
megjutalmazva látja; az a büszke öntudat, hogy önmagának hasznos tud
lenni, s megél birtok és mások könyörülete, segítsége nélkül!
És Fanny munkáját igen jól fizették; a minek titkául el kell mondanom
egy korábbi körülményt, mely szorosabb kapcsot képezend történetünk
némely személyei között.
Azon ház, a melyben laktak, egy magyar asztalosmesteré volt, ki több
házzal birt Pozsonyban, neve Boltay János. E gazdag kézműves régen,
régen! mikor még új mester volt, – a minek már negyven éve, –
rokonérzelemmel viseltetett Teréz iránt és kezét megkérte. De Teréz
szülői nem adták hozzá a leányt, – pedig az is szerette őt, – mert
családjok hivatalbeli volt, s nem illett bele egy kézműves. Boltay
azután mást vett el, házassága szerencsétlen volt és magtalan s mire
nője meghalt, megvénült ő is és Teréz is. Teréz soha sem ment nőül
senkihez. Negyven év alatt megőszült, megvénült, a nélkül, hogy első
szerelmét feledte volna. Ez alatt az ő családja elszegényült s ő maga
egy külvárosi házba szorult lakni, s ott élt már huszonöt év óta. Boltay
az alatt meggazdagodott s megvette azt a házat, melyben Teréz lakott s
így alkalma volt annak apró kényelmeiről gondoskodni oly modorban, hogy
azt Teréz nem utasíthatta vissza. Az udvarból kertet csináltatott, a
lármásabb lakókat eltávolította és a legcsekélyebb házbért fogadta el
csupán. És a mellett soha sem beszéltek egymással. – Maga Boltay a város
tulsó végén lakott, egy másik házában, hol egyszersmind raktára is volt;
hanem azért mindent jól tudott, a mi Teréz körül történik; megtudta azt
is, hogy Fannyt magához vette s ez idő óta gyakran küldözött oda egy
fiatal legényt, első legényét, ki igen derék, jeles fiu volt, mint
mondák, Boltay kedvencze, kit úgyszólván örökbe fogadott s mindenét rá
szándékozik hagyni; mert rokonai úgy sincsenek.
Ez a mi Párisban látott ismerősünk, az ermenonvillei ábrándozó, a
Mainvielle-Catalani ügyben a nép szószólója.
Ez ifjút azért küldé annyiszor Terézhez Boltay, hogy majd egy, majd más
női munkát rendeljen meg, Fanny által készítendőt, miket ő igen gazdagon
szokott megfizetni. Teréznek nem merte volna ajánlani segélyét, de ily
úton el kellett neki azt fogadni a leány számára.
A figyelmes vizsgáló előtt feltünhetett volna az is, hogy mind Teréz,
mind Boltay igen kevés nyugtalanságot tanusítanak a felett, ha Sándor
(most említjük először az ifju kézműves nevét) hosszabb ideig ott
felejti magát az ifju leánynyali beszélgetésben.
Tán gondoltak felőlök valamit?
Valóban szép pár leendett belőlök. Az ifju magas, ideges, szabályos
termet, szőke, göndör fürtökkel és szenvedélyes, kék szemekkel, arcza
bátor, férfias, magatartásában semmi elhanyagolt vagy közönséges és
viszont semmi keresett úriasság, hanem az a nyugodt biztosság, mit az
egyiránt kimívelt lélek és test szokott adni. A leány karcsú,
ideál-alak, epedő fekete szemekkel, mélyen piros teli arczczal, mely még
a szemek körül sem enged ellágyult színezetet látni. Valóban olyan alak,
a minővel nagy hatást lehetne előidézni a nagy világban; szépen
egymáshoz illenének: az szőke, ez barna; az kék, ez fekete szem; az
bátor, komoly, erőteljes, ez szenvedély- és érzelemgazdag; azonban ki
tudja, mi van felőlök megirva a csillagokban?
Azon ismerősök között, kik Teréz lakát látogatni szokták, volt egy kis,
alacsony, fürgencz emberke, kit közönségesen nem a nevén szoktak híni,
hanem hivatalczímén.
Ez volt a regenschori, a templomi karnagy.
A derék regenschori egy délután, mikor az ifjaknak jó kedvük volt,
énekelni hallotta Fannyt. Valami «Gyöngyöm Minkám el kell válnom»-féle
együgyű nóta lehetett az, de a műértő karnagyot meglepé a szép csengésű
fiatal hang, nem tartóztathatá magát, hogy ki ne mondja, mennyire
érdekes volna Fannynak a «Stabat mater» áriáját betanítani, hogy azt a
templomban elénekelje.
Teréz összerezzent e gondolatra. Matild jutott eszébe. Ámde az egészen
más: énekelni nyilt szinpadon, czifrára felöltözködve, könnyelmű
szerelmi dalokat, hivalkodó nézők előtt, – mint énekelni Isten
templomában, rejtett rácsozat mögött, magasztos, lélekemelő éneket,
ájtatos imádkozók előtt.
Pedig a gonosz, mely keresi, a kit megegyen, megtalálja a templomban is
a maga áldozatát.
Teréznek tehát meg kellett engedni, hogy Fanny eljárjon a
regenschorihoz, ki őt nagy szenvedélylyel tanította s fáradhatlan volt
magasztalásában.
A leányka ritkán járt egyedül odáig is; vagy Teréz, vagy annak egy
barátnője, egy jámbor asszonyság, Krammné kisérte őt rendesen a karnagy
lakáig, s óra végeztével ismét érte ment. Különben is e polgári körökben
nincs annyi ok félteni a leányokat, mert egyik család úgy vigyáz a másik
leányára, mint tulajdon gyermekére, s anyja, védnője nélkül bátran
jelenhet meg akárhol a hajadon, mert mindenütt védőire talál, s a
szerelem-kalmárok ellen itt igen erős védvámrendszer van felállítva.
Hogy Fanny szépsége és erényes magaviseletének híre szét ne terjedt
volna a városi körökben, azt várni sem lehetett. Vannak olyan dologtalan
urak, kiknek nincs egyéb foglalatosságuk, mint hasonló felfedezések után
járni, s ez érdemes gyönyörvadászok száma az összehívott országgyűlés
alkalmával még többre szaporodott, fiatal honatyáink terjesztették is a
jó erkölcsöt, a merre csak lehetett.
A Mayer leányokat ki ne ismerte volna már ekkor s a ki őket ismerte,
hogy kerülhette volna ki figyelmét, miszerint azoknak még egy ötödik
testvérök is van? Hol van e legkisebb testvér? Nemde, ez volt a
legtermészetesebb kérdés.
A leányok nem csináltak belőle titkot. Elmondák, hogy kinél tartózkodik,
hogy mikor és hol lehet őt látni? Ah! ez több volt mint könnyelműség: ez
lelki aljasság, ez irigység, ez gyűlölet; Matild nem birta megbocsátani
Fannynak, hogy előle az utczán megszökött és egyik sem birta
megbocsátani neki, hogy oly kincscsel bir, a mivel ők nem:
ártatlansággal. Minő falat volt ez a finom izlelők számára! – Milyen
paradicsomi ritka gyümölcs! Egy tizenöt-tizenhat éves gyermek, kinek
gyémántlelkét a sárból, a szemétből tisztogatták ki, kinek gyöngéd
szívét tán egy ábrándozó ifjoncz számára tartogatják, ki még csak
Istenről és gyermeteg vigalmakról eszmél; – ezt letépni könyörtelenül,
bimbójából egyenkint kiszaggatni a leveleket, bele hurczolni újra abba a
fertőbe, a melyből kivették, s megismertetni vele egy egész
pokol-egyetemét azon új, azon szárasztó, elemésztő szenvedélyeknek,
melyek a szívek alvilágában születnek! Ah, mit értitek ti e gyönyört
köznapi fogalmakkal bajlódó emberek, kik megszerettek egy leányt, azt
nőül veszitek, egész élteteket annak boldogításában töritek össze;
megvénültök vele, míg megőszült, míg összeroskad és akkor is szeretitek;
ti nem fogjátok azt érteni, minő gyönyör van abban, egy ártatlan szívet
feláldozni egy óra örömének? a ti katechismustokban nincs még ez a
tétel: «asszonyt megcsalni nem bűn». Miért nem vigyázott magára. Mi
felkeressük, fölszaglásztatjuk, hol vannak ártatlan, ismeretlen szívek,
körülhálózzuk, tőrt vetünk nekik, vermet ásunk lábaik alá, tükröt
villogtatunk szemeikbe, hajtóvadászatot indítunk ellenök. – Miért nem
vigyáznak magukra?
A hajtóvadászat megindult a paradicsomból lejárogató őzike ellen.
Úton, útfélen kerülgették, kisérgették ezek a mindenre ráérő chevalier
errants-ok, törték magukat utána, hizelgéseket, hódolatokat, ajánlatokat
nyilaztak felé, de a tündér őzikének egy csillag lebegett feje felett,
mely nem engedé, hogy a rálőtt nyilak érjék: e csillag volt az erény
tiszta csillaga.
A csodaifjak naponta bosszúsabban jöttek össze Mayeréknél s egymást
gúnyolták a sikeretlen kisérletek miatt. Legtöbbnyire fogadásokat is
tettek és vesztettek e tárgy felett, a hogy szokás lóversenyek és
agárfuttatások alkalmával.
Végre egyike az ismerős dandyknak, kit mi Fennimore néven szoktunk híni,
azon elvet állítá fel, miszerint legjobb és legczélszerűbb modor nők
irányában az egyenes, nyilt támadás.
Ő tehát egy napon, midőn megtudá, hogy Fanny egyedül van otthon, pompás
télkerti virágokból kötött bokrétát külde hozzá, a mibe egy szerelmi
levél volt dugva, olyanforma ajánlattal: hogy ha Fanny hajlandó egy
szerető szívet elfogadni, este hagyja a kert hátulsó ajtaját nyitva.
Vannak esetek, mikben hasonló ajánlatok leggyorsabban czélhoz vezetnek.
A tapasztalatlan leány a meglepetés öntudatlanságában elfogadá a küldött
virágot. És ez ügyesen volt kigondolva.
Más küldemény figyelmessé, óvatossá tehette volna, de hisz a virágok oly
összhangzók egy lányka kedélyével, hogy lehetne azok iránt gyanús?
Csak miután a küldeményt hozó eltávozott, vevé észre Fanny a virágok
közt rejlő levelet, s mintha egyszerre egy nagy mérges pókot látott
volna meg, elejté azt kezéből és sírva futott át Krammnéhoz, zokogások
közt panaszolva el esetét. Azt hivé, hogy már ezáltal is meg van
gyalázva.
Nemsokára hazaérkezék Teréz is s Krammné asszonynyal együtt látleletet
tartának a még lepecsételve talált levél felett. Fanny vigasztalhatlan
volt, midőn Krammné ki találta előtte fecsegni a levél tartalmát;
komolyan azt hivé, hogy e levél elfogadása által már most ő örökre meg
van becstelenítve s daczára a két jámbor hölgy vigasztalásainak, úgy
kilelte a hideg, hogy egész éjszaka lázban feküdt.
Ilyen érzékeny a lélek tisztasága, legelső érintésére a piszoknak.
A két hölgy ezalatt boszút forralt e bánat okozója ellen, oh mert azok a
vén asszonyok olyan boszúállók! Nyitva hagyatták a kert hátulsó ajtaját
s rálesettek, midőn a chevalier bement, akkor meg bezáratták. Ők maguk
azután a padlásszoba ablakából nézték felváltva, mint tépelődik az
egérfogóba került csábító, a derék vadász, ki maga esett bele a verembe,
s midőn végre elkezdett esni az eső, gonosz kárörömmel mentek lefeküdni,
fejök alá téve a kulcsokat és örvendve hallgaták, a mint az eső verte az
ablaktáblákat.
E tisztességes kudarcz csak magasabbra szítá a vadászok hevét. Megbukni
egy tapasztalatlan gyermek előtt, kijátszatni vén asszonyok által: ezt
már csak az «esprit du corps» sem engedé meg abban hagyatni s az egész
osztály renomméjának helyreállítására Abellino veté fel magát, büszke
önbizalommal téve fogadást akármely összegre, hogy egy év mulva a
paradicsomi szépség ő nála fog lakni. Természetesen ez alatt nem
feleségül-vétel van értve.
Fanny a következő vasárnapon gyönyörűen éneklé a főtemplomban a «Stabat
mater dolorosa»-t; a jelenlevők szívei megteltek áhitattal.
Krammné asszonyság, ezúttal vasárnapi piperében, ott ült egyik
oldaloltár előtt és magában gyönyörködött a gyermek szép énekében, midőn
maga mellett elragadtatott hangon hallja susogni:
– Oh mily fölséges, oh mily magasztos ének!
Erre csakugyan oda kellett fordulnia, hogy meglássa, ki osztja ily
mértékben lelki örömeit.
Egy szerényen öltözött úri embert látott maga előtt, ki kalapján gyászt
viselt s ég felé forgatott szemeiben épen egy könyet törölt szét. Ez
Kárpáthi Abellino volt.
– Nemde, uram, gyönyörűen énekel? monda a jó asszony büszkén.
– Angyalhoz hasonlóan. Ah asszonyom, valahányszor ily éneket hallok, a
köny megered szememből.
És kendőjét szemére tartá az érzékeny ifju.
Vajjon minő sors érhette szegényt?
Azután elment és egy szót sem szólt többet Krammnéhoz.
Krammnét hét napon keresztül azután majd megölte a tudnivágy, hogy mi
baja lehet azon rejtélyes férfinak? Vajjon jövő vasárnap eljön-e ismét?
Valóban újra megjelent. Most már mint régi ismerősök üdvözlék egymást.
– Lássa asszonyom, mondá szomorú arczczal az ifju lovag, ezelőtt tíz
évvel nekem is volt egy kedvesem, menyasszonyom, ki épen ily szépen
énekelt, a «Stabat mater» épen így hangzott ajkairól, mintha csak őt
magát hallanám. Épen a menyegzőnkre kitűzött napon halt meg. Halálos
ágyán megfogadtatá velem, hogy ha találok fiatal, szegény hölgyet, ki e
szent dallamokat oly szépen éneklendi, mint ő, az ő emlékeért minden
évben háromezer forintot szenteljek arra, hogy azon hölgynek alkalmat
nyújthassak magát a magasabb művészetben kiképezhetni, s így boldogságot
szerezhetni magának. Én csak egy föltételt kötöttem e kivánatához: ha
azon hölgy ép oly tiszta, oly ártatlan marad, miként ő volt, az én
szeretett, az én feledhetetlen Máriám.
Az ifju itt ismét szemeire nyomá kendőjét.
Milyen valódi fájdalom! gondolá magában az asszonyság.
– Fájdalommal kell megvallanom, asszonyom, folytatá reszketeg hangon a
dandy, hogy nyolcz év alatt nem tehettem eleget megholt arám
kivánatának. Kiket jótéteményeimmel halmozék, haladtak bár a
műveltségben, de megbuktak az erény útján. Szégyennel gondolok reájok;
pedig vannak közöttük, kiket a világ dicsőséggel halmoz el. Minden újabb
kisérlet csak újabb csalódás.
Itt ismét abban hagyá a beszédet, s engedé Krammné asszonyt egy egész
hétig töprenkedni a különös történet felett. De ez nem szólt felőle
senkinek.
Jövő vasárnap ismét megjelent Abellino.
Az ének végeztéig hallgatott, de arczán látszott, mintha valamit nagyon
szeretne, de átall kérdezni. De csak mégis erőt vett magán.
– Bocsánat asszonyom, hogy ilyen kérdéssel terhelem. Ne vegye tőlem
rossz néven, ön úgy látszik, ismeri az éneklő személyt; én már annyiszor
csalódtam jószívűségemben, miszerint alig merek előleges értesülés
nélkül közeledni valakihez; én e leányzó családjáról a legcsodálatosabb
híreket hallottam, mintha nem épen nagyon sokat tartanának a jó
erkölcsre.
Már erre a szóra Krammné is beszédes lett.
– Akármik legyenek is e leányzó rokonai, uram, ő gyermekkorától fogva
nincs közöttük, s lelke oly tiszta, mint azon gyermekeké, kiket az
idvezítő magához bocsátott, neveltetése pedig oly szigorú, hogy ha ma
egyedül maradna is, bárminő sorsban, soha a véteknek még csak árnyéka
sem lehetne ő rajta.
– Ah, asszonyom, ön engemet egészen boldoggá tesz.
– Hogyan, uram?
– Máriám szellemének valahára eleget fogok tehetni.
Ezzel ismét elment, s Krammnét újra hagyta gondolkozni egy álló hétig.
Azon vasárnapon azután szívének egész bizalmával megtisztelé a derék
asszonyságot.
– Ime, asszonyom, én meggyőződtem a felől, hogy az ön védencze
tökéletesen méltó pártfogásomra. E lánykából egykor híres művésznő lesz,
s a mi őt mindeneknek fölé fogja emelni, ritka erényű hölgy leend. De
vigyázni kell reá nagyon. Én már megtudtam, hogy titokban gazdag fiatal
emberek incselkednek utána. Vigyázzon asszonyom és mondja meg azoknak,
kik a lányka felügyelői, hogy őt jól őrizzék. A fény a legnagyobb
jellemeket is megvakítja. De én feltettem magamban, hogy őt
megszabadítom az álnokok cseleitől. Legyen ő művésznő. Ő hangjában oly
kincset bir, hogy ha az mívelve fog lenni, ezek a gavallérok minden
jövedelmeikkel koldusoknak fognak mellette látszani, s akkor, ha ő
magában birandja gazdagsága forrását, elenyészik a veszély, melylyel a
gazdagság fenyegeti az ártatlanságot.
Krammné tökéletesen érteni hitte a dolgot. Már a templomot is szinháznak
nézte s várta, hogy tapsoljanak Fanny énekére.
– Két év alatt tökéletes művésznő válhatik belőle. Csupán szorgalom és
nagyon kevés költség kivántatik hozzá. Ez utóbbit szívesen előlegezem
én, arámnak tett fogadásomnál fogva. Nem adom ingyen, nem ajándékba,
csak kölcsön; majd ha gazdag leend, nekem vissza fogja azt fizetni, hogy
ismét másokat boldogíthassak vele. Én kegyednek havonkint átadok
háromszáz forintot, hogy abból a leányzó tanulmányaira szükséges
költségeket fedezze; de arra kérem, hogy ne tudassa vele, miszerint az
egy férfitól jön, mert akkor meglehet, hogy el nem fogadná. Nevezze
előtte megholt arámat, Darvai Máriát, a jótékonyság küldőjéül. Valóban ő
is küldi azt, csakhogy az égből. Én csak egyet követelek: azt, hogy
erényes maradjon. Ha ellenkezőt tudnék meg, rögtön megszüntetném
pártfogásomat. Most tehát legyen szíves kegyed az első havi összletet
tőlem átvenni és czélszerűen felhasználni. Még egyszer kérem, hogy rólam
ne szóljon semmit. A derék leány végett kérem. Tudja, a világ mindjárt
rosszat mondana.
Krammné elvette a pénzt. Miért ne vette volna el? Akárki is azt tenné
helyében. Adott valami okot a gyanúra a titkos jóltevő? Hisz ismeretlen
akar maradni, hisz közeledni sem kiván, hiszen ő figyelmezteti mások
incselkedéseire s jótékonysága föltételéül szabja a feddhetlen erényt.
Hát mi kell több?
Krammné elfogadta a pénzt s titokban ének- és zenemestereket fogadott
Fanny számára, egyedül vele tudatta a dolgot. És ez volt a hiba, hogy
Terézzel nem közlötte azt. Attól tartott, a mi bizonyosan meg is történt
volna, hogy a szigorú hölgy kihajította volna a pénzt az ablakon, azt
mondva, hogy tisztességes leánynak senkitől semmi ürügy alatt sem szabad
elfogadni pénzt, mely becsületesen nincs megszolgálva! Hát még a másik
pont: a művészi pálya? ez is nagy ellenzésre talált volna Teréz előtt. E
felől alig mertek előtte példálózni.
Pedig Teréz előtt nem lehetett titokban maradni.
Rögtön észrevette ő a változást, mely a leány kedélyében véghez ment az
első napok után.
A leány szívébe be volt ültetve azon gondolat, hogy ő magában oly
kincset bir, mely őt dicsőséges úton pályatársai fölé emelheti… És többé
nem volt kedve az egyszerű munkákhoz, a szegényes mulatságokhoz, miknek
eddig örült; a fiatal kézművessel sem beszélt többé oly szívesen,
gyakran órákig elábrándozott, s ily ábrándok után azt szokta mondani
nénjének, hogy egykor ő gazdagon jutalmazandja meg fáradozásait.