Az assessort egy perczre meglepte a kérdés, de rögtön talált rá
feleletet.
– Hová? Azon esetben, ha az úrnak tudomásával vannak azon dolgok, a mik
családja körében véghez mennek, – a fenyítő házba; ha pedig semmit sem
tud azokról, – akkor a bolondok házába!
Mayer úrnak elég volt ennyi. Magát ajánlotta és ment. Alig talált ki az
ajtón, melyen bejött s tántorogva ért le az utczára, az ácsorgók nevetve
mondák egymásnak: ez is jól felöntött ma valahol!
Tehát másoktól kellett neki megtudnia, hogy ő nem becsületes ember;
idegen ajkról kellett meghallania, hogy őt lenézik, csúfolják, átkozzák,
hogy őt szerelemkalmárnak nevezik, ki önleányai szerelmével űz
kereskedést, s házát a fiatalság romlása helyének tartják.
Pedig ő azt hitte, hogy ő a legjobb ember a világon, kinek házát
tisztelik, becsülik, kinek barátságát keresvekeresik. Azon gondolkozott,
vajjon illendő-e még ő neki azon házba betenni a lábát?
Elbúsultában kibarangolt egész a malomligeti tóig; milyen szép tó,
gondolá magában, mennyi rossz leányt bele lehetne fojtani, az ember maga
is bele ugorhatnék!
Azzal visszafordult ismét és sietett haza felé.
Otthon ez alatt még mindig folyt a beszéd, a panasz és jajveszékelés
Teréz követelése fölött.
Egyik testvér a másik kezéből kapta ki a legkisebb leányt, ölelték,
csókolták, mintha valami nagy szerencsétlenség várna rá.
– Szegény Fanny! Nálunk a szolgálónak jobb dolga van, mint te neked fog
lenni Teréznél.
– Oh milyen kedves napjaid lesznek: egész nap kötni, varrni, este aztán
az «Áhitatosság óráit» olvasni a nagynéni előtt, míg el nem alszik.
– Tudom, hogy fog bennünket előtted szidni mindig, majd úgy elidegenülsz
tőlünk, hogy ránk sem nézesz többé.
– Szegény Fanny, az a vén csont meg is fogja verni.
– Szegény Fanny!
– Szegény leányom!
– Szegény öcsénk!
A gyermeket egészen megvadították ezzel a sok sopánkodással, végre is
abban állapodtak meg, hogy mondja azt Fanny a papának, ha az csakugyan
engedni akarna Teréznek, hogy ő nem akar odamenni, majd a többiek azután
mind pártját fogják.
Épen lehetett Mayer úr lépéseit hallani a lépcsőkön.
A kalappal fején lépett be a szobába, mert hiszen ilyen háznál nem
szokás a kalapot levenni.
Tudta, hogy mindenki az ő arczára néz. Azt is tudta, hogy arcza eléggé
zavart arra, hogy mindenki megijedjen tőle, a ki ránéz.
Senkire sem tekintett, csak Fannyhoz szólt.
– Vedd fel a köpenyedet, tégy kalapot és készülj.
– Minek, papa? kérdé Fanny rosszul nevelt leányok szokásaként, kik
mielőtt tennék, a mi mondva van, elébb megkérdik: miért?
– Jösz velem.
– Hová papa?
– Terézhez.
Mindenki iparkodott csodálkozását kifejezni. Fanny lesütve szemeit és
egy szalagot tekergetve ujjai körül, rebegé félénk hangon:
– Én nem akarok Terézhez menni.
Egy szétszedett himzőráma feküdt az asztalon.
– Mit mondtál? kérdé Mayer, leányához lehajolva, mintha nem jól hallott
volna.
Fanny szétnézett anyjára s testvéreire s azoknak biztató tekintetével
találkozva, bátor, határozott hangon ismétlé:
– Én nem akarok Terézhez menni.
– Úgy? nem akarsz?
– Én itt akarok maradni az anyámnál és a nénéimnél.
– Az anyádnál és a nénéidnél? És lenni az, a mi ők?
Azzal megfogá a leány kezét, másik kezével felkapta a himzőráma egyik
ágát s mielőtt Fannynak ideje lett volna a megijedésre, olyan sort vert
rajta, hogy magának is megesett rajt a szíve.
A testvérek mind közbeveték magukat: épen jókor! a hány ága volt a
himzőrámának, azt Mayer papa mind összetöré rajtok, utoljára került az
asszony. Már annak nem jutott a rámából. Tehát ököllel üté meg, úgy,
hogy lerogyott a szögletbe.
Néhány év előtt kellő mértékben alkalmazva még tán használt volna e
megintés; így csak fájdalmat okozott.
Mayer úr az egész alatt egy szót sem szólt, ő csak dühét elégítette ki,
mint egy kalitkájából kiszabadult vadállat.
Azzal megfogá Fanny kezét, s a nélkül, hogy valakitől elbúcsúztatná,
elhurczolá őt magával Terézhez. A leány végig sírt az utczán.
A megvert leányok haragjokban azt kivánták, a hogy apjok eltávozott,
hogy bár vissza se térne többet. Ez a kivánságuk be is telt, mert Mayer
úr sohasem tért többé vissza. Ez órától fogva eltünt Pozsonyból. Hová
lett? mivé lett? soha sem tudta meg senki. Némelyek azt állíták, hogy a
Dunába ugrott, mások, hogy elbujdosott, s évek mulva is hordták haza a
hírt távoli utasok, kik majd Törökországban, majd Angliában láttak hozzá
hasonló embert.