Lakott ezen időkben Pozsonyban egy nevezetes család, ha ugyan a
köznyelven forgás szomorú fatumát szabad nevezetességnek mondani.
Nevezzük őket Mayeréknek: ez a név olyan sok emberé, hogy senki sem
veheti magára.
Az apa valami közpénztár kezelője volt és volt neki öt szép leánya.
A leányok mind igen szépek voltak, egyik eszményibb, gyönyörűbb alak,
mint a másik.
Milyen istenáldás öt szép gyermek! Kettő a leányok közől már 1818-ban
nagy volt; a redoutok ünnepelt szépségei, bálkirálynék! elegáns urak,
még mágnások is örömest tánczoltak velök; nem is nevezték őket másként,
mint a «szép Mayer-leányoknak».
Apa, anya, hogy örült e dicsőségnek. A szép leányokat szépségöket
megillető módon nevelték; nem alacsony munka és házi foglalkozás között,
hanem mint kikre nagyobb hivatás vár a polgári háztartás
kötelességeinél: fényes, úri módon. A közönséges kötő iskolák helyett a
legelső nevelőintézetekbe járatták őket, az egyik kitünően megtanult
hímzeni, a másik csinosan énekelt, a többieknek is voltak nemes
hajlamaik. Az apa olykor elgondolá: ebből híres művésznő lesz, amaz
divatkereskedésből gazdagszik meg, valamennyit elveszik ezek a gazdag
földesurak és bankárok, a kik szüntelen körülöttük tapossák a földet.
Talán valahol, valami múlt századbeli románban olvashatott ilyen esetet.
Ily úri neveléshez úri jövedelem is kellett, pedig, mint tudjuk, egy
közhivatalnok megszabott fizetése annak nem igen nevezhető. A háztartása
sokkal többe került, mint a mennyit szabad volt kiadni; az apa jól látta
ezt, törte is rajta a fejét, néha egész éjszakákon át, hogy hol, melyik
ágában a kiadásoknak lehetne megszorítást tenni, de sehol sem talált
menekülést: a leányokat nem volt szabad, nem lehetett a világból
visszavonni, nehogy szerencséjöket elrontsa, a nagyobbiknak épen akkor
udvarolt valami földesúr, ki vele a tavalyi redouteokban ismerkedett
meg; az talán el fogja majd venni, mert hiszen más egyéb kinézése nem
lehet tisztességes, jó hírben álló ember leányával, s akkor egy pár ezer
forinttal mibe kerül neki őt kisegíteni zavarából?
A földesurakkali ismeretség pedig sokba kerül, a nyilvános vigalmak, a
pipere, a fény az elborzadásig sokat megemésztenek, a terített asztalnál
látatlan alakban ott ülnek a szabók, vargák, piperészek, fodrászok,
selyemkereskedők és virágárusok és segítik fogyasztani a családfő
ebédjét.
E mellett az asszony is gondatlan volt, a milyenről azt mondja a magyar
példabeszéd, hogy: tűz van a háznál, csakhogy a füstje nem látszik.
A legrosszabb gazdasszony volt, a milyet csak képzelni lehet. Maga
semmihez sem értett, mindent cselédjeire hagyott; ha meg volt szorulva,
fűnél-fánál adósságot csinált, s arra soha sem számolt, hogy azt vissza
is kell fizetni, s gyakran tett olyan tréfát, hogy midőn nem volt több
pénze, mint épen az utolsó napok konyhaköltsége, elment a virágárushoz
és vett rajta egy ananászt.
Egy napon aztán az történt, hogy a felsőbb hatóságok hirtelen, mint
szokás: előleges tudtul adás nélkül pénztárvizsgálatot rendeltek, s a
Mayer által kezelt összegekben hatezer forintnyi hiány találtatott.
Ide vezetett az apai könnyelműség.
Mayert rögtön kitették hivatalából, s a mi vagyona volt, lefoglalták;
szó volt róla, hogy be is csukják.
Két hétig nem beszéltek a városban egyébről, mint az ő bukásáról.
Élt azonban Mayernek egy öreg nénje Pozsonyban, egy világtól elvonult
agg szűz, boldogabb időkben a család nevetségeinek czáltáblája; ki egész
nap nem tesz egyebet, mint imádkozik, templomba jár, a macskáját
czirógatja, s ha magához hasonlókkal összejön, szólja, szapulja a
fiatalabb népet, talán mert ő nem élvezheti azt, a mit azok; e mellett
még tán uzsoráskodik is és senki iránt sincs olyan gyűlölettel, mint
testvére családja iránt, kikre azért haragszik, hogy miért járnak
czifrán, miért élnek jól, mit báloznak annyit, mikor ő el tud lenni
egész télen át a kályha mellett, s tizenkét esztendeig viselhet egy
ruhát, s hétről-hétre nem eszik egyebet köménymagos rántott levesnél,
beleaprított zsemlyével. A leányok, ha meg akarják egymást nevettetni,
csak azt kérdik: «nem megyünk el Teréz nénihez ebédre?»
Tehát ez a részint nevetséges, részint gonosz indulatú kisasszony, a
mint meghallá öcscsének szomorú esetét, felszedé rögtön törvényes
kamatokon künlevő pénzeit, sok nélkülözés-teljes év forintonkint
félrerakott gyümölcsét, s bekötve azokat tarka zsebkendőjébe, elment fel
a városházára és kifizetvén a pénztárban talált hiányt, addig meg nem
nyugodott, míg valamennyi nagy urakat sorra nem járva, kérelemmel,
siralommal ki nem vitte, hogy testvérét ne csukják be, s az ellene
támasztott bűnvádi eljárást szüntessék meg.
Mayer megtudva nénjének e cselekedeteit, sietett őt felkeresni, sűrű
könyhullatások között s számtalanszor csókolva kezeit, nem talált
elegendő szavakat, hogy háladatosságát iránta kifejezhesse, sőt még
leányait is rábirta, hogy elmenjenek hozzá kezét csókolni, mely eléggé
mutatja a jó leányok önfeláldozását, hogy nem sajnálták rózsához és
eperhez hasonlító ajkaikat az öreg, összetöpörödött kezekkel
érintkezésbe hozni s nevetés nélkül néztek a vén kisasszony csinált
sneklijére s régimódi öltözetére.
Mayer égre földre esküdött, hogy egész életének nem leend egyéb
feladata, mint kedves nénje jótékonyságát meghálálhatni.
– Azt az által érheted el, szólt az éltes hölgy, ha családodnak
tisztességes életmódot szerzesz. Én úgyszólván mindenemet odaadtam
azért, hogy nevedet e nagy gyalázattól megőrizzem, mos te is vigyázz,
hogy megóvd azt még nagyobb gyalázattól, mert van ám még nagyobb
gyalázat is e földön a tömlöczbe jutásnál. Te értesz engem. Szerezz
magadnak foglalkozást, szoktasd gyermekeidet munkához. Te magad ne
szégyelj valami kereskedőhöz könyvvezetőnek beállani, ahoz értesz és
legalább van mire támaszkodnod, leányaid elég nagyok már, hogy magukon
segíthessenek. Az Isten őrizze meg őket attól, hogy mások segítsenek
rajtok! – egyik megkeresheti a kenyerét mint divatárusnő, mert ért finom
kézi munkához, másik elmehet nevelőnőnek valamely tisztességes úri
házhoz, a többinek is majd mutat dolgot az Isten, és még bizonyosan
mindnyájan boldogok fognak lenni.
A jámbor Mayer egészen megvigasztalódottan tért vissza nénjétől. Nem
gondolkozott többé öngyilkolásról, hanem nagy hamar beavatá magát egy
kereskedő-házhoz mint segéd, leányaival közlé üdvös élettervét, s azok
nagy sírások között el is fogadták azt: Eliza egy varrónőnél nyert
alkalmazást, Matild azonban sokkal kedvezőbbnek találta a nevelőnői
pálya helyett a művészetire lépni s minthogy csinos hangja volt és
tudott valamennyire énekelni, könnyű volt neki elhitetni atyjával, hogy
rá a szinpadon fényes jövendő vár, ezen a pályán legkönnyebben és
legdicsőbben szerezhető a gazdagság; jutott is eszébe egynehány nagy
művésznő neve, kik épen így tönkrejutott családból eredtek, s épen így
jutottak a szini pályára, s aztán gazdagon eltarták egyedül rájok
támaszkodó szülőiket.
Mayer engedett leánya művészi hajlamának, s engedé őt hivatását követni.
Előbb ugyan csak mint kardalnoknő szerződtetett, hanem hiszen a
leghíresebb művésznők is így szokták kezdeni; ezt mondák Mayernek ahoz
értő személyek, a mit azonban nem tanácslunk senkinek, hogy elhigyjen.
Ezt természetesen nem kötötték Teréz néni orrára, hanem azt hitették el
vele, hogy Matild nevelőnő; hisz a tisztes kisasszony soha sem szokott
szinházba járni, s ha véletlenül valaki megsugná neki, hogy Mayer leánya
a szinháznál van, könnyű lesz neki azt mondani, hogy az más Mayer
leánya, nem az ő testvéreé, hisz ilyen nevű szinésznő találtatik Wolf
almanachjában legalább is háromszáz, s Teréz inkább hinni fog, mintsem
tájékára is menjen ez általa kárhoztatott intézetnek, a valót
megtudakolandó.
Így azt hivé Mayer, hogy már most egészen új életet fog kezdeni, a
családban más rend fog beállani, mindenki teljesíti a maga kötelességét
és boldogság fog a házba hullani ajtón, ablakon és kéményen.
Mayerné asszonynak hozzá kellett magát szoktatni a főzéshez, Mayer úrnak
pedig a kozmás levesekhez; az egész család naphosszant dolgozott: Mayer
reggeltől estig el volt foglalva a comptoirban, Mayerné a konyhában, a
gyermekek varrtak, kötöttek, a nagyobbak kinn a háztul törték magukat a
nagy munkában, egyik rettentő sok kalapot és főkötőt készített, másik
alig győzte a sok szereptanulást, legalább ezt hitték egymásról. Pedig
voltaképen az úr ezalatt a kávéházban időzött s ujságot olvasott, a mi
legolcsóbb kávéházi fogyasztás, az asszonyság bízta a pesztonkára a
fazekakat, s a szomszédasszonyokkal cserfelt, a gyermekek eldugott
könyveket olvastak, vagy szembekötősdit játszottak; a divatárusnőnél
elegans uracsok mulattaták a nagyobb leányt, a szinházi kardalnoknő
fáradságos tanulmányairól pedig jobb lesz nem beszélni. Csak ebéd idején
találkozott aztán a család egymással, s akkor mogorva, kedvetlen képpel
ültek asztalhoz, a fiatalabbak czivakodva, irigykedve a sovány étkek
felett, a nagyobbja czukros nyalánkságok által elrontott étvágygyal,
mindenki hallgatag, unatkozó volt, mintha alig várná, hogy vége legyen
együttlétöknek, s mehessen kiki ismét fáradságos dolga után.
Vannak olyan boldog emberek, a kik sohasem akarják azt hinni, a mi nekik
nem tetszik; a kik el nem hiszik, hogy valaki haragszik rájok, ha csak a
lábukra nem gázol; kik észre nem veszik, ha az utczán lenézik őket
legjobb ismerőseik; kik rá nem jőnek semmi változásra, mely hozzájok
legközelebb, családjok bensejében történik, hacsak valaki meg nem mondja
nekik; s ellenkezőleg a féltés gyanakodó szellemével, valami álmos
ördögnek engedik át lelkületöket, mely a legvilágosabb hibák számára is
inkább mentségeket keres, mintsem megjavításukkal fáraszsza magát.
Ez kétségtelenül nagy kényelem és sokáig lehet mellette élni.
Mayerék nehány hónapig igen elvonúlt, mondhatni szomorú életet viseltek.
A természeti gondviselés azon embereknek, kik munkájok után kénytelenek
élni, gyöngéd gondoskodásból valami jótékony ösztönt is szokott
nyujtani, hogy örömük, büszkeségök legyen az elkezdett munkához; mikor
az egész család összejön, eldicsekszenek vele, ki mennyire haladt
vállalatában? és az olyan jól esik!
Ez ösztön hiányzott Mayeréknél; az ő munkájokon a paradicsomi elűzetés
átka fogott, senki sem dicsekedett haladásával, senki sem tudakozódott a
másik után, őrizkedett mindenki bármiféle beszédhez kezdeni, mintha
attól tartana, hogy abból ismét panasz lesz és családi panaszokat
hallgatni, valami irtózatos dolog.
És vannak panaszok, melyek aztán hallgatva is beszélnek; a család minden
tagja kezdett valami lomposságot venni fel külsejében, a mire jutnak
mindazok, kik csak új ruhában tudnak csinosak lenni, s ha csak egész nap
nem ülhetnek a tükör előtt, csügg, lóg rajtok minden öltözet, kopottnak
látszik, a nélkül, hogy ócska volna, s elárulja a szegénységet.
A leányok kénytelenek voltak tavalyi ruháikat előkeresni, kiigazgatni,
eljött a farsang, nagy bálok voltak hirdetve mindenfelé, az idén nekik
itthon kellett maradniok, mert nem telt a jövedelemből.
Mayer akárhová tekintett, rosszkedvű, levert, durczás képeket látott
maga körül, de aztán nem is sokat törődött velök; csak vasárnap
délutánonkint, midőn a meszely bor magnetizálta idegeit, akkor eredtek
meg szavai, ömlött belőle a kegyes tanítás leányaihoz; elmondá nekik,
hogy milyen boldog ő, hogy becsületes hírnevét megtarthatta, bár szegény
és kaputja rongyos (a mi ugyan nem nagy dicséret volt a felnőtt
leányokra), de büszke ő e rongyokra, s kivánja, hogy leányai is olyan
büszkék legyenek erényeikre stb.
Azok természetesen e prédikáczió elől apródonkint kiszöktek a szobából.
Egyszer azonban kezdett ismét jobb kedv, vigabb szellem szállni a
családba; Mayer uram, midőn bureaujából, vagy ki tudja honnan megtért,
zajos éneklés közt lepte meg leányait, az asszony új főkötőket vásárolt,
a viseletek újra kicsinosultak, az ételek kezdtek jobbak lenni, Mayer úr
maga az eddig csak vasárnap élvezett meszely bor helyett most már
mindennap találkozott e kedves asztali tüneménynyel. Neki ugyan mindez
épen úgy nem tünt volna fel, mint az Isten madarainak a meglepett
buzaföld, melytől nem kérdezik, hogy ki vetette oda? ha egy napon maga
az asszony meg nem súgta volna neki, hogy Matild örvendetes haladást
követett el a művészetben, miszerint az igazgató jónak látta fizetését
tetemesen megjavítani; a mit azonban egy ideig még szükség titokban
tartani, nehogy a többiek megtudják, s ők is fizetésjavítást
követeljenek. Mayer úr ezt igen természetesnek találta.
Meglepte ugyan, hogy Matildot mindig czifránál czifrább öltözetekben
látta megjelenni, a legdivatosabb shawlok, kalapok járták egyre, s
mihelyt valami türődött, azonnal öcscsének adta; azt is tapasztalá, hogy
gyakran, midőn a szobába belép, egyszerre félbeszakasztják a beszédet, s
ha kérdezi, miről beszéltek? elébb egymásra néznek, nehogy ellenkező
feleleteket adjanak, sőt egyszer annyira ment a nyughatatlanságban, hogy
meg is kérdezé nejétől: minek visel Matild ily drága öltönyöket?
A jó asszonyság azonban tökéletesen megnyugtatá a gondos családapát.
Először azok nem valami drága kelmék, hanem hogy sokat mutatnak; a mi
moirnak látszik, az csak habos tafota, aztán nem is az eredeti árán
veszi azokat Matild, hanem a primadonnák szokták azokat potom árért
elvesztegetni, s ha egyet vesz, a másikon ismét túlad. Ezt így szokták a
szinháznál.
Mayer úr nagy dolgokat tanult. Ez mind igen természetes volt.
E naptól kezdve az egész háznép különösen kezdte kedvét keresni.
Tudakolták, utána jártak, mit szeret? mit óhajt? Milyen jó leányok ezek
az én leányaim! mondá a boldog családfő magában.
Születése napján egyik is, másik is meglepte valami ajándokkal.
Matild maga egy becses tajtékpipával örvendezteté meg, melyre
vadászkutyák voltak faragva. A darab, az ezüst kupakot nem is számítva,
megért huszonöt pengő forintot.
Részint e fölötti örömében, részint megszokott illedelemből, feltevé
magában Mayer, hogy e napon Terézt is meg fogja látogatni, mihez annál
nagyobb kedve lehetett, mert kaputjára új bársony gallért varrtak; a
czifra tajtékpipát is szájába dugta s úgy ment végig a városon Teréz
lakásáig.
A jámbor kisasszony ott ült kandallója mellett; még ő nála most is
fűtöttek, pedig tavasz dereka volt.
Mayer úr felköszönté őt, a nélkül, hogy pipáját kivenné szájából.
Teréz leülteté őt. Végtelenül fagyosan bánt vele, háromszor köhögött,
míg egyet szólt. Mayer úr csak várta, hogy mikor fogja megkérdezni tőle:
honnan jutott e szép pipához? a miben azon mellék-eszméje is volt, hogy
megtudva annak ünnepélyes eredetét, Teréz is sietni fog őt valami
születésnapi ajándokkal megörvendeztetni; végre maga kezdé meg a szót.
– Nézze néném, milyen szép tajtpipám van.
– Szép, szólt az, a nélkül, hogy ránézett volna.
– A leányom vette születésem napjára. Nézze hát!
E szókkal odanyujtá Teréznek a szép műdarabot.
Az fogta a száránál fogva a pipát, s úgy vágta azt a kályha vas lábához,
hogy szerteszét mállott.
Mayer úrnak kétfelé fordult a szája; no ez szép születésnapi köszöntő.
– Néném? Mit jelent ez?
– Mit jelent? Azt jelenti, hogy ön egy higvelejű, ostoba ember, a kinek
akkorára nőttek már szarvai, hogy az ajtón nem fér be velök s még sem
veszi észre, hogy viseli. Ön egy bamba. Az egész világ tudja, hogy az ön
leánya egy gazdag főúrnak a szeretője, s ön nemcsak hogy nem átall vele
együtt lakni, gyalázatos keresményében vele osztozni, hanem még idejön
hozzám azzal dicsekedni.
– Mit! Melyik leányom? kiáltá fel Mayer.
Hirtelen annyifelé ment az esze, hogy maga hátra maradt tőle.
Teréz vállat vont.
– Ha nem ismerném önt, hogy milyen könnyelmű, kénytelen volnék igen
elvetemedettnek tartani. Ön engem bolonddá vélt tenni, midőn azt mondta,
hogy leányát nevelőnőnek adta, holott azt a szinpadra vivé. Én nem
akarom önnek elmondani, hogy mi nézeteim vannak ez életpálya felől?
elismerem, hogy azok a mult századból valók, hanem annyit fölteszek egy
emberről, a ki algebrát tanult, hogy legegyszerűbb æquatio utján ki
tudja számítani, vajjon lehet-e tizenhat forint havi díjból, a mit az ön
leánya kap, százakat adni ki feltünő fényüzésre?
– Ah kérem, Matild fizetése felemeltetett, szólt Mayer, ki nagyon
szerette volna, hogy más is higyjen abból valamit, a mit ő hisz.
– Az nem igaz. Megtudhatja ön magától az igazgatótól, ha akarja.
– És aztán nem is oly fényüzés ám az, a milyennek néném gondolja. Azok
ócska ruhák, miket ő visel, s a primadonnáktól veszi.
– Az sem igaz, újdonan vásárlott mindent; csupán Flesz és Huber uraknál
többet vett a héten háromszáz forint áru csipkénél.
Erre nem tudott Mayer úr mit felelni.
– De mit néz maga elé, mint egy bornyu a vágóhídon! kiálta rá végre epés
kifakadással Teréz. Hisz százan, ezeren látták őt azzal a bizonyos úrral
bérkocsin, hintóban ülni, csak ön maga az az ostoba, ki nem látja a
fejére tett lámpást, a mit mindenki lát; ön egy otromba, rászedett
filkó, a kiről csodálom, hogy valamelyik komédiásnak nem jutott eszébe
szindarabot irni: Eine Posse mit Gesang. Egy családapa, ki
vasárnaponkint jól felborozva erkölcsi prédikácziókat tart hátamögött
nevető leányainak, s a mellett tajtékpipákkal dicsekszik, miket leánya
csábítója vett neki születésnapi ajándékul; mert ha azt hinném, hogy
önnek csak sejtelme is volt e fertelmességről, azzal a seprűvel,
melylyel a pipa cserepeit kitakarítom, kiseperném önt is a szobából, s
ha önnek lelkét megvehetik mások egy tajtékpipáért, én meg nem adnék
érte egy ütet taplót.
Mayer uram nagyon megütődött e szavakon, felkelt, egy szót sem
válaszolt, vette a kalapját és ment legelőbb is Flesz és Huber urak
boltjába, megtudta, mennyit vásárolt ott a leánya? Biz az felül haladta
a háromszáz forintot. Teréz jól volt értesülve. Hiába. Az embernek
mindig vannak jó barátai, kik mindenről tudósítják, a miről tudják, hogy
neki szomorúságot fog okozni.
Innen elment a szinház-igazgatóhoz. Kérdé, hogy mi fizetése van a
leányának?
Az igazgató könyv nélkül emlékezett rá; mondá, hogy tizenhat forint,
hanem azt sem érdemli meg, mert nagyon hanyag a tanulásban, egy cseppet
sem halad előre, egyébiránt úgy látszik, hogy nincs is reá szorulva,
mert a próbákon soha sem jelenik meg, fizetésének fele büntetésbe megy
el.
Ez sok volt!
Mayer uram nem ismert magára dühében. Haza rohant. Szerencsére oly
zajjal rontott be a házba, hogy a családnak ideje maradt Matildot ádáz
dühe elől elszöktetni, de mégis azon elégtételt vevé magának, hogy
kitagadá az elvetemült leányt mindenféle vagyonaiból, megparancsolván,
hogy azon födél alá ne merészeljen lépni, a mely alatt ő lakik, mert
nyakát fogja tekerni, ketté hasítja, darabokra tépi és más egyéb
legkevésbbé szokásos kivégzések nemével irtja ki a világból.
A jámbor ember tigris-szívet váltott; dühös volt és kérlelhetlen,
hallani sem akart elátkozott leánya felől s megparancsolá, hogy odahaza
elő ne merjék annak a nevét hozni, mert a ki szólni bátorkodik felőle,
utána megy!
E kegyetlen mondás nagy sírásokra adott alkalmat, de Mayer uram feltette
magában, hogy keményszívű fog lenni s nem veszi észre, hogy leányai
anyjostul együtt az egész ebéd alatt nem tesznek egyebet, mint egyre
sóhajtoznak. Sóhajtozni szabad; a kinek tetszik, gyakorolhatja magát
benne, de ő nem fogja kérdezni, kinek mi baja?
Egy egész hétig kiállotta a kegyetlenséget, nem bánta volna ugyan
olykor, ha már szólnának valamit felőle, csak hogy ő visszautasíthassa a
beszédet, de nem lőn mit visszautasítani.
Néha már a nyelvén lebegett, hogy kérdezősködjék felőle, de csak
visszafojtotta a szókat és hallgatott. Végre egy napon ebédhez ülvén, a
családnak semminemű tagja sem evett egy falatot is, pedig stercz volt.
Mayer úr nem állhatta tovább.
– Hát titeket mi lelt? Mi bajotok? Miért nem esztek? Minek sírtok itt
nekem?
A leányok kötényeiket emelték szemeikhez s még jobban sírtak; az asszony
nagy zokogva felelt:
– Meghal a leányom.
– Persze! mondá a férj, akkora kanál sült lisztet dugva a szájába, hogy
majd megfulladt tőle. Olyan könnyen adják azt! Ha olyan könnyű volna
meghalni.
– Hiszen jobb is lesz szegényre nézve, ha meghal, jól jár vele, legalább
nem szenved többet.
– Hát miért nem hivatnak neki doktort?
– Az ő betegségét doktor nem gyógyíthatja meg.
– Üm, mordula Mayer úr s elkezdé a fogait piszkálni.
Az asszony egy ideig hallgatott, azután siránk hangon folytatá:
– Mindig csak téged emleget, csak az apját szeretné látni, csak még
egyszer óhajtaná megcsókolni kezét, azután örömest meghalna.
E szóra az egész család, mint egy orgona kezdte rá a sírást, Mayer uram
úgy tett, mintha az orrát fúná.
– Hát hol fekszik? kérdé megerősítve hangját.
– A Zuckermandelen[3] egy szegényes hónapos szobában, mindenkitől
elhagyatva.
Tehát szegény állapotban! gondolá Mayer úr; akkor talán hát még sem
egészen igaz az, a mit Teréz beszélt felőle.
Meglehet, hogy szeretett valakit, s ajándékokat fogadott el tőle, ez még
nem olyan nagy bűn, de ebből még nem az következik, hogy eladta volna
magát. Mikor ezek a vén kisasszonyok, a kik soha sem élvezték a világ
legfőbb örömeit, olyan irigyek a fiatalság mulatságaira.
– Hm. Tehát rólam is beszél az a rossz leány.
– Azt hiszi, hogy a te átkod fogott rajta. A mióta innen elment…
Itt közbeszakítá a beszédet az általános siralom ismét.
– A mióta innen elment, folytatá újra Mayerné, soha fel nem kelt az
ágyból, nem is hagyja azt el már, tudom, csak mikor a koporsóba teszik.
– No, vezessetek el hozzá délután. Monda Mayer úr végképen
elérzékenyülve.
Erre a szóra az egész család a nyakába borult, csókolták, czibálták, nem
volt ilyen jó ember, ilyen kegyes apa több a világon.
Alig várták, hogy az asztalt elszedjék, felöltöztették a jámbor
családfőt, pálczáját kezébe adták s valamennyien elmentek vele a
Zuckermandlira, a hol egy szegény padlásszobában feküdt Matild, melyben
a szó szoros értelmében nem volt egyéb, mint egy ágy és számtalan
orvosságos üveg.
A jó apa szíve elfacsarodott e látványon. Tehát Matildnak semmije sincs!
szegény leány.
Arra a gondolatra ki tudott volna jönni, hogy a csipkéit és
selyemkendőit csak nem itta be mind orvosságban egy hét alatt.
A leány fel akart kelni, hogy atyját meglátta, de nem birt; Mayer úr
bűnbánó képpel lépett oda hozzá, mintha ő vétett volna ellene; a leány
megragadá kezét, oda szorítá kebléhez, csókjaival halmozta s töredezett
hangon esedezék bocsánatért.
Valóban kőből kellett volna a jámbor apa szívének lenni, hogy azt
megtagadhassa tőle. Megbocsátott neki. Rögtön bérkocsit rendelt s
visszaviteté őt a házhoz. Beszéljen a világ a mit neki tetszik! a vér
nem válhatik vízzé, egy apa nem ölheti meg szülöttjét egy kis botlás
miatt.
Ezt annál kevésbbé teheti, minthogy ezuttal oka sincs rá, mert még az
nap kapott egy levelet, melyet liberiás inas hozott neki és azt a
sokszor említett földesúr sajátkezüleg irta hozzá, mély fájdalmát
fejezve ki a felett, hogy ártatlan, tiszta szándékú közeledése által oly
félreértésekre adott okot. Ő a legnagyobb tisztelettel viseltetik az
egész becses családja iránt, s a mit Matild irányában érez, az semmi
egyéb, mint a művészet iránti tisztelet, arról pedig, hogy az ifju
leányzó erényei mily ostromolhatlan sánczok közé vannak zárva, ő adhat
legérvényesebb bizonyítványokat s azokat, ha kell, keze irásával is kész
ellátni.
Ah, hiszen ez derék, becsületes ember!
Mayer, Mayer! hol volt az eszed, midőn a másik fél kihallgatása nélkül
itéltél? bizony megérdemlenéd, hogy te kérj bocsánatot megbántott
családodtól.
Más leánynál ugyan azt felelné az ember az ilyen imádónak, hogy ha oly
tiszta szándokkal van iránta, hát vegye el, hanem a művésznő kivétel,
azt tisztelni is szabad; a művészetnek szabad hódolni s az nem csábítás,
az csak tisztelet, kitüntetés, méltó elismerés s abból nem következik,
hogy el kell venni.
– No jól van, monda Mayer úr, kit e levél egészen megnyugtatott, ez már
egészen más; de hát legalább ne iparkodjék Matildot a sétányokon, a
szinfalak között felkeresni, mert ez mégis compromittálhatja, hanem, ha
tisztességes czéljai vannak, járjon a házhoz.
Balgatag ember! Kenyeret ad a patkányoknak, hogy éjszaka ne zörögjenek,
a helyett, hogy macskát tartana.
Két nap alatt Matild természetesen oly egészséges volt, mint a fáról
szakasztott alma, s a földesúr már most a házhoz járt szépen.
Leirásával nem vesződünk, mert úgysem soká fogunk vele bajlódni; néhány
hónap mulva elutazik, utána jő egy bankárfiu, azután ismét egy földesúr,
majd egy negyedik és egy ötödik, és ki tudná hányadik? És ezek mind igen
nagy tisztelői a művészetnek, mind igen derék, illedelmes emberek, a
kiktől egy illetlen szót nem lehet hallani, kik kezet csókolnak a
mamának, s bölcs dolgokat beszélnek a papával, s oly szerényen hajtják
meg magukat a leányok előtt, mikor mennek, mintha grófkisasszonyokkal
társalognának. Akadnak közöttük víg, mulatságos fiuk, a kik halálra
nevettetik az embert tréfáikkal, a kik kimennek a konyhába Mayer mamával
kötekedni, megkóstolják az ételeit, ellopják a palacsintát, olyan
kedves, bohó fiuk.
Négy leány lett nagy és deli. Egyik szebb volt, mint a másik;
életkorukban alig volt közöttük egy-egy év különbség. A mint felnőttek,
a mint hajadoni szépségük kifejlett, annyival zajosabb, látogatottabb
lőn Mayer uram háza; a régi fényüzés, könnyelműség, pazarlás visszatért,
örök jó kedv tanyázott a háznál, a legválogatottabb társaságok gyűltek
ottan össze, grófok, bárók, főnemesek, bankárok és más nagy urak.
Vette ugyan észre Mayer uram, hogy midőn az utczán találkozik ezen
grófokkal és bankárokkal, azok úgy tesznek, mintha nem látnák, sőt ha
leányaival találkoznak is, egyik sem néz a másikra, hanem ő az olyan
dolgokon, a mik neki nem tetszettek, nem szokta törni a fejét; azt
gondolta, hogy ezt mind így szokták a nagy urak.
Már a legkisebb leány is jól megnőtt, tizenkét éves volt, s látni lehete
fejlődéséből, hogy mindegyik nénjénél szebb lesz. Még most kurta viganót
és fodros nadrágocskát viselt s tömött hosszú hajzata két tekercsben
fonva csüggött le hátul, s a ház tisztelői nem egyszer kérdék már
tréfálva: mikor fog ő is hosszú öltönyt kapni, mint nénjei?
Egy napon szokatlan, meglepő látogatás érte Mayer uramat. Épen egy
csoport jókedvű fiatal enyelgett a vidám leánykákkal, jutott egy elefánt
a mamának is, ki őt nevettesse.
Mayer papa pedig legyeket ütögetett a falon s nagy megelégedésére
szolgált, ha egy-egy hangosabb csattanásra valamelyik leány
felsikoltott, mintha megijedt volna; a midőn koczogás hallatszik az
ajtón s minthogy senki sem felelt rá, a koczogás ismétlődik; harmadszor
is rákezdi, végre egy vidám czimbora oda ugrik s feltárja az ajtót,
gondolva, hogy ez is egy tréfás fiu lesz – ki őket meg akarja lepni.
Egy vén, száraz hölgy alakja, kopott fekete ruhában állt a fényes
társaság előtt.
Mayer papa úgy megijedt, hogy elkezdett csuklani ijedtében. Teréz volt
az…
Az éltes kisasszony, a nélkül, hogy a jelenlevő társaságot legkisebb
figyelemre is méltatná, minden megütődés nélkül odajárult Mayer úrhoz.
A jámbor családapa hallatlan zavarban volt, nem tudta, hogy leültesse-e
a tisztes kisasszonyt? hová? oda valamelyik merveilleux mellé?
bemutassa-e a vidám társaságnak, mint testvérnénjét, vagy eltagadja,
hogy ismeri? viszont a díszes vendégeket fejenként megismertesse-e
Terézzel, mint házának mindmegannyi tisztelőit?
Kisegíté őt a zavarból maga Teréz. Nyugodt, hideg arczczal megszólítá:
– Néhány szóm volna önhöz, s ha ráér, vendégeit egy pár pillanatra
elhagyhatni, legyen szives oly helyre jönni velem, hol a társaságot nem
zavarjuk.
Mayer papa kapott az ajánlaton, hogy testvérét ez úri körből
eltávolíthatja s nyitotta előtte az ajtót, keresztül vezetve őt a
távolabbi szobákba.
Alig tette be az ajtót, midőn víg kaczaj hangzott fel az elhagyott
társaság közepéből; Mayer papa sietett Terézt odább terelni: nagy
együgyűség kellett volna hozzá, hogy ki ne találja, miszerint azok oda
benn most a mult századbeli kisasszony felett kaczagnak.
Mayer papa iparkodott olyan nyájas lenni Terézhez, mint egy
czitromkereskedő.
– Foglaljon helyet, kedves jó rokonom. Oh milyen szerencse, valahára
láthatni…
– Épen nem udvariasságokat jöttem ide mondani, beszélt száraz hangon
Teréz, s ahoz a néhány szóhoz nem szükséges leülnöm: állva is
elmondhatom. Két év óta nem láttuk egymást, azon idő alatt ön
meglehetősen messze eltávozott tőlem s oly életmódot folytat, mely
körülbelől örök időkre lehetetlenné teszi, hogy ismét egymáshoz
közeledhessünk; ez, úgy hiszem, nem nagy bámulására fog önnek szolgálni,
s azért volt bátorságom azt elmondani. – Ön négy leányának egymás után
ugyanazon életpályát választá. Nem szólok felőle. Az ilyenről legjobb
hallgatni, kérem ne szakítson félbe, nem szemrehányásul mondtam. Ön ura
saját tetteinek. Most még egy leánya van önnek, az is tizenkét éves már,
és idestova felnőtt hajadon leend. Nem jöttem szinházi jelenéseket
idézni elő az ön házánál; nem akarok önnek leczkéket tartani erkölcsről,
vallásról, Istenről, hölgyi szüzességről, miket a nagy urak és nagy
szellemek által kigúnyolt szenteskedők annyit emlegetnek; nem akarok
önnek atyai szívére hatni könyörögve, hogy a mit négy leányában
elvesztett, mentse meg az ötödikben, mert tudom jól, hogy ha erre volna
is önnek akarata, de nincsen ereje, s ha ereje volna is, nincsen esze
hozzá.
Mayer úr olyan jó ember volt, hogy mikor ilyen dolgokat mondtak neki,
csak mosolyogni szokott rá.
– Hogy mentül kevesebb ideig legyek önnek alkalmatlanságára, röviden
kivánom elmondani, a miért jöttem. Én azt kérem, – nem: rosszul mondtam,
követelem, hogy legkisebbik leányát adja át nekem. Én fel fogom őt
nevelni tisztességesen, becsületes polgárleányhoz illő módon. Még az ő
lelke romlatlan, még Isten kezében van, én holtom napjáig azon fogok
törekedni, hogy őt a jó erkölcsben megőrizhessem s öntől egyebet nem
kivánok, mint hogy sem önnek, sem családja bármely tagjának is ne legyen
rá többé semmi gondja. Engemet jó szándokomban megsegít az Isten. Jónak
látom egyébiránt önnek megjegyezni, miszerint nem hiába mondám az elébb,
hogy «követelem», mert azon esetben, ha ön netalán ez ajánlatomat
visszautasítaná, én a legfensőbb hatóságokhoz fogok folyamodni, hogy
kérelmemet foganatosítsam és ez önre nézve sok kellemetlenségnek lehetne
okozója, mert én részemről kész vagyok a herczegprimásig felmenni és
elmondani előtte azon okokat, melyek engemet e föllépésre
kényszerítettek. – Ajánlatom nem kiván hosszas gondolkozást:
mindamellett holnap reggelig engedek önnek időt, hogy elhatározza magát.
Ha ez ideig a leányt hozzám el nem fogja hozni, legállhatatosabb
ellenségére számolhat bennem. A bűnbocsátó Isten kegyelme legyen önnel
mindenha.
Ezzel megfordult az éltes kisasszony s elhagyá a házat.
Mayer úr kikisérte nénjét s míg őt maga előtt látta, az esze állva
maradt, egy gondolatnak nem volt ura. Csak azután kezde magához térni,
hogy őt kiküszöbölte. A leányok, az ifjonczok mulatságos észrevételekkel
kisérék az aggszűz megjelenését s e tréfákra megjött Mayer papa
bátorsága. Elkezdett nekik referálni róla, hogy mi hozta ide a vén
kisasszonyt?
– A bizony nem akar egyebet, mint Fannyt elvinni a háztól és magánál
tartani örökre.
– Ho! – óh! – áh! hangzott mindenfelől.
– És miért? szeretném tudni, miért? Hát nem nevelem én őt
tisztességesen? Hát lehet-e én ellenem valakinek valami kifogása? Vethet
nekem valaki valamit szememre? Nem úgy bánok-e én leányaimmal, mint a
szemem fényével? Hallott-e valaha valamelyik egy rossz szót tőlem? Tán
bizony én valami országos hírű csaló vagyok, a ki rossz példát ad
gyermekeinek, hogy a hatóságok elvegyék azokat kezeim közől? – Nos
uraim, mondják meg, mit tudnak én felőlem? Tolvaj vagyok-e én?
Rablókapitány, vagy hamispénzverő? Istenkáromlásokat hallani-e én tőlem
vagy tékozlást vethetni-e az én szememre?
E közben hevesen járt alá s fel a szobában nagy lépésekkel, mint egy
szinpadi héros s bámultatta magát vendégeivel.
A mit beszélt, az végtére is nagy hatást szült, azt a hatást tudniillik,
hogy az úrfiak mind megszökdöstek a házból. Teréz fenyegetésében volt
valami, a mi rájok nézve is kellemetlen leendett.
Midőn a család magára maradt, akkor kezdődött még csak rá a Teréz elleni
kifakadás; e mindent felülmúló vakmerőség fellázasztá a kedélyeket; nem
volt oly gonosz indulatú, incselkedő, áskálódó személy több a világon,
mint a vén kisasszony; ne is próbálja többet betenni lábát a házba, mert
ott kiseprűzik, lelúgozzák, lapáton vetik ki az utálatos, fertelmes
méregkeverőnét.
Maga Mayer úr is egészen dühbe kezde jönni. Nem nyughatott a haragtól,
el kellett neki mennie hazulról, hogy panaszát kiöntse.
Volt három régi jó ismerőse még azon időkből, hogy hivatalt viselt; ezek
most is főtörvényszéki hivatalnokok, híres jogtudósok voltak, kiknek
tanácsadására sokat lehet építeni. Régen nem látta ugyan már őket, de
most eszébe jutott, hogy felkeresse mindegyiket és megelőzze Terézt, ha
netán az fenyegetését foganatba találná venni.
Első ismerőse, kit legközelebb talált, volt Schmerz úr tanácsnok,
nőtelen negyvenes férfi, simaképű, szelid kedélyű ember, kit épen a
kertjében talált, a mint szegfűket oltogatott.
Elmondá neki panaszát. Elmondá hogy Teréz milyen álnok megtámadással
fenyegeti, hogy őt még a herczegprimásnak is fel akarja adni.
Schmerz úr az egész beszéd alatt egyre mosolygott, csak néha
figyelmezteté Mayer urat, hogy a nagy declamatio közt bele ne lépjen a
virágágyakba, mert oda kakastaréj, meg vitéz-sarkantyú van vetve. Mikor
aztán Mayer úr elvégzé beszédét, nagy szelíden az felelte rá:
– Nem fogja azt Teréz cselekedni.
Nem fogja Teréz cselekedni? gondolá magában Mayer. Ez nem elég. Ő azt
akarta hallani, hogy Teréznek azt nem lehet, nem szabad tenni, és ha
elkezdi, csúfot lát vele.
Schmerz úr véghetetlen sok szegfűt szándékozott oltani ezen a délután;
úgy hogy Mayer úr jobbnak látta panaszával második ismerősét keresni
fel, remélve, hogy az majd határozottabb választ adand.
Ez volt Chlamek úr, híres ügyvéd, egyike a legbecsültebb jellemeknek,
rendkívül száraz ember, csupa praxis és józan okosság, e mellett maga is
családapa, kinek három fia és két leánya volt.
Chlamek úr végig hallgatta ügyvédi türelemmel az eléadott ügyet, s
szelid, őszinte modorban válaszolt a kérdezőnek:
– Sohase czivódjék ön, édes barátom, testvérével ily ügy felett, ha neki
épen úgy tetszik, hogy egy leányát magához akarja venni, adja oda Isten
hirével, önnek marad még azért elég; úgy is magamról tudom, hogy több
baj van egy leánygyermekkel, mint három fiuval. Én bizony nem tagadnám
meg a kivánatát, ha önnek volnék.
Mayer úr egy szót sem felelt. Ez a tanács még kevésbbé tetszett neki.
Ment a harmadik ismerőshöz.
Ez volt előtte a legderekabb ember. Magyar neve volt, tekintetes
Bordácsi úrnak hítták. Criminalis törvényszéki assessor, rettenetes
goromba ember azok iránt, a kikre megharagszik, az egész törvényszéket
úgy forgatja az ujján, mint a gyűrűt.
Mayer úr egy nagy csomó pörös papiros között találta az érdemes
criminalis assessort, kinek kitünőleg azon szokása volt, hogy mikor
befészkelte magát valamely össze-vissza bonyolult ügybe, azt annyira
sajátjává tevé, hogy egészen benne élt, benne érezett, mérges volt, a
hol igaztalan fondorlatokat, szembeötlő exceptivákat látott s csak akkor
volt megengesztelődve, ha az igazságos fél ügyesen kivágta magát. E
mellett ismeretes volt megvesztegethetlensége felől; a ki aranyakat
hozott neki, azt kiverte a szobából, s ha szépasszonyok jöttek hozzá,
itéletére kecseik által befolyást gyakorlandók, azok irányában oly
minden udvariasságot mellőző modorral viseltetett, hogy bizonyára nem
mentek hozzá másodszor informálni.
A mint Bordácsi meglátta a hozzá belépő Mayer urat, levevé pápaszemét s
a kinyitott okmányokba tette, hogy az olvasás fonalát el ne veszítse s
valami rendkívüli pokróczhangon kiálta rá, darócz mimikával kisérve
szavait:
– No mi baj, barátom uram Mayer?
Mayer úr megörült a «barát» szónak, pedig ez csak szójárás volt az
assessor úrnál: így szokta nevezni a patvaristáját, hajdúját és a pörös
feleket, a kiket megszid.
Elmondá panaszát nagy bizton, le is ült, a nélkül, hogy kínálva lett
volna, mint a hajdani boldog időkben szoká, midőn még hivataltiszti
társak voltak.
Mayer úr az alatt míg beszélt, sohasem szokott annak a szeme közé nézni,
a kihez szavait intézte, mely lélekbátortalanság által meg volt fosztva
azon előnyöktől, miszerint szavainak hatását az arczokból olvashassa.
Nagyon meglepő lehetett tehát rá nézve, midőn beszédét végezvén,
tekintetes Bordácsi úr a kitelhető legharagosabb hangon ráordíta:
– Hát miért mondja el az úr nekem mindezeket?
Mayer úrban egyszerre meghült a lélek, nem tudott felelni, csak a szája
mozgott, mint egy megtaszított gypszfigurának.
– Mi?! kiálta még nagyobb tüdőfeszítéssel tekintetes Bordácsi úr,
egészen odalépve a szerencsétlen cliens elé s ránézve ijesztően
felnyitott szemeivel.
A szerencsétlen ember ijedtében felugrott a székről, melyre kínálatlanul
le talált ülni s csaknem rívafakadtan rebegé:
– Én, kérem alássan, tanácsot kérni jöttem ide, és – és pártfogást.
– Micsoda? Hát azt gondolja az úr, hogy én az úrnak pártját fogom fogni?
kiálta az assessor oly hangon, mintha azt hinné, hogy egy süketnek
kiabál.
– Én azt hittem, hebegé a boldogtalan családapa, hogy azon régi
szivesség, melylyel kegyed hajdanában házam iránt viseltetett…
Bordácsi nem hagyta végig beszélni.
– Mit? az ön háza! Akkor az ön háza tisztességes ház volt, most pedig az
ön háza Sodoma és Gomorha, mely tárva-nyitva áll a világ bolondjainak;
ön mind a négy leányát eljegyzette a mélységes poklokkal és
botránkoztatására szolgál minden tiszta lelkű embernek; ön megrontója a
városi fiatalságnak, a kinek a nevét, hol csak kicsapongó fiak és
elbúsult apák vannak, mindenütt emlegetik széles ez országban.
Már e helynél tökéletesen sírva fakadt Mayer s olyas valamit hebegett:
hogy ő semmit sem tud.
– Milyen szép családdal áldotta meg önt az Isten, és az úr hogy tette
őket világ csúfjaivá, kereskedést űzött leányai ártatlanságával,
szerelmével, lelki üdvösségével; eladta, elárverezte őket a többet
igérőnek, megtanította őket, hogy kell az utczán menőket elfogni szemeik
tekintetével, hogy kell nevetni, mosolyogni, szerelmet tettetni emberek
előtt, kiket először látnak életökben, hogy kell hazudni, hogy pénzöket
kicsikarják!
A szerencsétlen ember zokogva fuldokolt néhány szót, hogy ő ezt soha sem
cselekvé.
– Most még egy leánya van az úrnak; az utolsó, a legszebbik, a
legkedvesebbik. Mikor még én az úr házához jártam, kicsiny ölbeli
gyermek volt, mindnyájan azt szerették legjobban, mindig kézben volt.
Nem emlékezik már reá az úr? És most ezt is el akarja adni az úr? És
haragszik, ellenkezik, fűhöz-fához kapkod, midőn egy tisztességes
személy meg akarja a szerencsétlen gyermeket menteni attól, hogy
ártatlansága befertőztessék, hogy lelke, szerelme haszontalan pimasz
kéjenczek, utczataposó, kalap-félrevágó opera-fütyörésző lafanczok
körmei közt hervadjon el, hogy egész élete szerencsétlen legyen és
gyalázatos, halála órája elhagyatott és megátkozott s a halálon túl
irtózat s pokol tüze! S az úr még kifogásokat tesz? Persze, mert hiszen
nagy kincstől akarják az urat megfosztani, a mit jó drágáért eladhat, a
mit már magában előre számítgatott hogy ennyi, meg ennyi árát fogja
kérni. Nem így van-e?
Mayernek vaczogtak a fogai, ijedtség és borzalom miatt.
– Azt mondom az úrnak, ha még hajlandó a jó tanácsot bevenni, folytatá
az assessor kérlelhetlen hangon, hogy ha becsületes Teréz testvérje
kivánja az úrnak Fanny leányát magához venni, adja oda, minden feltétel
alatt, levegye róla kezeit örökre és adja át neki tisztán és
békességesen; mert ha pörre engedi jönni a dolgot, és további
kifogásokat tesz, – teremt úgy segéljen! én magam leszek, a ki bezáratom
az urat.