Sokan legnagyobb uraink közül még akkor nem ismerék azon hazát, melyben
napi járó földeknek voltak birtokosai; idegen, tán soha nem hallott volt
előttük a nyelv, melyen őseik beszéltek; idegen helyekre pazarlák
gazdagságukat, szellemtelen majmolásra lelkeik erejét, bekergették a
kerek világot sivár gyönyörök hajhászatában s megfoszták magukat a
legnagyobb gyönyörtől, mely ebben áll: használni tudni.
Kiknek azon dicsőség juthatott volna osztályrészül, hogy milliók áldó
magasztalásában örökítsék neveiket, örömüket találták benne, ha a
bolondok és henyék által emelt hiúság szinpadán egy napig tartó
bohóczhősök diadalát ünnepelhették. Ők nagyon drágán vásárlák meg az
európai műveltséget: a honszeretet árán és még akkor is kérdés marad, ha
vajjon a rouerie finomságai, a saloni ügyesség, a clubbok
rendszabályainak, s a code du duelnek ismerete lényeges alkatrészei-e az
európai műveltségnek?
Más, bár kisebb része főurainknak itthon maradt a hazában, s az által
vélte az ősi szokásokat, az ép eredeti magyar vért megőrizhetni, ha
szellemétől minden magasabb műveltséget megtagadott; ez valódi
betyár-propaganda volt, kik szűrben, gubában állítottak be a
tánczvigalmakba, végigmuzsikáltatták magukat az utczán, hétről-hétre
jártak egyik háztól a másikhoz farsangolni, tyúkverőre, kárlátóra, a
tudóst tarták bolondnak, a könyvet életrövidítő eszköznek, a munkát
paraszt-kötelességnek s éltek abban a boldog öntudatban, hogy ők nemcsak
az igaz életbölcseség feltalálói, hanem egyuttal jó hazafiak is, mert
hiszen még csak nem is ismerik az idegen dolgait.
E két irány között oszlott meg a köznemesség tömege is. Jobb házainknál
vagy száműzve volt a nemzeti szellem; a családfő nejével és gyermekeivel
idegen nyelven beszélt, csak közönségesebb cselédjeikkel szólottak
magyarul; fiak, leányok oly növeldékben képeztettek, miknek
tanrendszerében legkisebb helyet sem foglalt semmi, a mi nemzetünkre, s
nemzetünk nyelvére emlékeztetne; valamely nyilvános mulatságban bármely
jobb családból való kisasszonyt hazai nyelven szólítni meg, vagy tánczra
fölkérni, a legvilágosabb sottise lett volna, miért bizonyos lehetett a
tánczra felkérő, hogy boszúsan visszautasíttatik, mert ezt a nyelvet
csak a szolgálók irányában volt szokás gyakorolni, és ez a
legtörzsökösebb magyar kisvárosokban is ily rendben volt; vagy pedig más
szélsőségben vad, szemetszúró modor uralkodott a nemesi körökben, a
nemzeti érzület iparkodott mindenben ellentéte lenni amannak, fiak,
leányok nem tanultak semmit, a leányoknak úgy sem kell tanulni, mert
hisz az asszony akkor legjobb, ha semmit sem tud; a fiak csak abban az
esetben vetették magukat a tudományok után, ha már annyira
elszaporodtak, hogy az ősi ugarokon nem volt mindnyájok számára elegendő
nyúl, a mit kergessenek; akkor aztán egyik vagy másik megtanult diákul
és lett prókátor, a corpus jurison túl nem kellett neki semmit tudni.
Nép? Az nem létezett sehol. Mikor robot ideje volt, akkor néha
találkoztunk vele, meg az úri széken, hanem akkor nem volt szokás őket
népnek nevezni.
Ez a szó «munka» ismeretlen volt nálunk.
Mit dolgozott volna a magyar nemes ember?
Kereskedő, mesterember többnyire a német polgárságból telt ki.
Földmívelőnek elég jó volt a paraszt, a gazdálkodás kevés mesterséggel
járt.
Tudományokra mi szüksége volt? Használhatta valamire? legfölebb
aranyeret kaphatott a sok ülés miatt, s ha csak professor nem akart
lenni, ismereteinek semmi hasznát sem vehette.
Nyelvét mívelte volna? Elég szomorú példa volt előtte éhenholt poéták és
vándor komédiások siralmas sorsában, kiket vad fátum, vagy iskolából
való kicsapatás e tüskés pályára üldözött.
Alig tünt ki egy-két kiváló szellem az alvó nemzedék közül, ámde mégis e
néhány elég volt arra, hogy gyanítni engedje, hogy e kavics homokja közt
arany terem, csak mívelni kell.
Voltak magaslelkű delnőink, kik anyjokká fogadták az elárvult nemzeti
ügyet, egy Ürményi Anna országbiróné neve Magyarországon, egy Telekinéé,
Bornemiszánéé, Bánfynéé Erdélyben örök emlékkel birandnak, mint utolsó
csillagai az éjszakának és első csillagai a hajnalnak.
Főuraink nevei közűl is ott találandunk többeket a műveltség és haladás
küzdterén, kik a hazai indolentia s a külföldieskedés visszhatása
ellenében csodabizalommal léptek elő, tért foglalandók a műveltség
országában a magyar nemzetnek és Magyarországon a műveltségnek. Ellenség
volt és irtatlan erdő előttük, utánuk!
E derekak között tisztelve említünk mindörökké egy Festetich Györgyöt, a
magyar Helicon megalapítóját, s ennek méltó sógorát, gróf Széchenyi
Ferenczet, a nemzeti muzeum teremtőjét, egy Rádayt, egy Telekit, egy
Mailáthot, egy Podmaniczkyt, egy Dessewffyt, kik első zászlóemelői
voltak egy szellemi mozgalomnak, mely akkor kezdetett meg, midőn
széltére azt hitték a magyar népről, hogy ez csak a kardforgatáshoz ért,
sőt voltak, a kik már ezt sem hitték róla.
Előtünedeztek a közelgő kikelet dalnokai: Berzsenyi, Kazinczy, a két
Kisfaludy, Kölcsey, Vörösmarty és Bajza, még akkor mind ifju szellemek,
– annak már huszonnyolcz esztendeje.[2]
Kezdtek támadni hirlapok, miknek olvasása a mai kor szülötteire nézve
nagyon tanulságos.
Derék, komoly művészek álltak csapatokba, hirdetendők művészetet és
hazai nyelvet s megczáfolák az előitéletet, mely ez osztályt terhelni
szokta. Erdély megelőzte a magyarhoniak buzgalmát, s ez évben elkészült
díszes nemzeti szinpadát Kolozsvártt oly ünnepélylyel nyitá meg, mely
annak magas tekintélyt volt képes kölcsönözni; húsz férfi és hölgy
Erdély legelőbbkelő családjaiból, mind komoly, nagyrabecsült jellemek,
vállalkozának a legelső műnek előadására, melylyel ez új temploma a
nemzeti műveltségnek fölszenteltetett. Ily helyzetek közt nyilt meg az
ezernyolczszázhuszonötödik év, mely új korszakot kezde meg nemzetünk
életében.
Új élet, új vérforgás minden erében a közéletnek, álomból ébredő
emberek, kik maguk sem akarják hinni, hogy aludtak, s tovább alvók, kik
most is azt álmodják, hogy minden alszik.
Nem szólok azon év politikai eredményeiről, országgyűlési tusáiról; sem
elég eszesnek, sem elég botornak nem tartom magamat arra, hogy most
(1853!) e tárgyról irni tudjak. Vannak tárgyak, mikről bölcs ember sokat
beszélhet, de vannak ismét esetek, mikben a bölcseség nem használatos.
Hanem ez év eredményei meglátszottak a közéletben is, a Pozsonyban
tartott országgyűlés nemcsak a közigazgatást szaporítá új, üdvös
törvényekkel, hanem a társas életet is új, érdekes alakokkal.
Ez alakok nagy része előttünk már nem ismeretlen.
Ha néhány hóval az országgyűlés megnyitása után érkezünk, igen érdekes
csoportozatokat fogunk találni. A pártok már megalakulvák s a
rokonszenvek, a conferentiák és clubbok útján leszivárogtak a közéletbe.
Ismerős alakjaink nagyobb része kitünő szerepet foglal el vagy itt, vagy
amott.
Méltó, hogy legelső helyen említtessék közülök István gróf, kinek ifju
lángeszét, annyi agg bölcseséggel párosulva, a hazafiak legkomolyabb
része bámulja, ki oly magasan, oly tisztán áll nyilvános jellemében,
hogy barátai nem bátrak őt szeretni, ellenségei nem bátrak gyűlölni, de
tiszteli őt mind a kettő.
Miklós nem jár többé karonfogva vele; őt hevesebb szenvedély meredekebb
útakon ragadja: körüle sereglik a hővérű fiatalság, a vérmesebb
hazafiak, kiknek közelebb van fejökhöz a szívök, mint másoknak, őt kezdi
a közvélemény több agg celebritás sorában bálványozni, kik részint
túlélték emlékeiket, részint siettek azt elfeledtetni az utókorral.
Mint egykor megjövendölé, a mit a poéták cantilénái ki nem vihettek:
távollevő főuraink hazajöttét, azt megszerezték a regalisok. Az
országgyűlés haza idézett mindenkit, a kiben csak egy csepp büszkeség
volt. Minden félreértés kikerülése végett kijelentem, hogy nem nemzeti
büszkeséget értek. Ez csak magánbüszkeségre volt értve.
És ha egy tíz órai vegyes ülés előtt megállanánk az országház ajtajában,
szívünk repesne örömében, látva e derék, délczeg, daliás hazafiakat, kik
egymás után érkeznek pompás fogataikon, kócsagos kalpagokkal, prémes,
zsinóros ősmagyar mentékben, kaczagányokban; turqouisval kirakott kardok
markolatát szorítva, gyönyörű pörge bajuszokkal, vagy körül meghagyott
tuhutumi szakállal és megismernők bennök egyenkint majd a mi párisi
ismerősünket Kárpáthi Bélát, Fennimoret, Liviust és a többi ősmagyar
főurakat, s ezen szívünk örömét alig korlátolná egyéb, mint annak
tudata, hogy ez ősmagyar főurak nagyrésze, midőn e három szót kell a
teremben elmondania: «én az indítvány ellen (vagy mellett) szavazok»,
alig bir megküzdeni az akadályokkal, hosszabb beszédet pedig csak
latinul tud elmondani.
De alig ismernők meg Kárpáthi Jánost, a magyar nábobot, e pompás,
drágakövektől ragyogó öltözetben, melyben ő nehéz termetével a
legtermészetesebb következetességgel képviseli a tunya maradás elvét,
örökös czéltáblája lévén az ifju ellenzék gúnynyilainak, melyek közül
egy sem élesebb, egy sincs oly maró méregbe mártva, mint unokaöcscseé,
kinek ha semmi egyéb oka nem lett volna Magyarhonba visszajönni, csak
azért visszatért volna, hogy nagybátyját a nyilt viták terén üldözhesse.
Nem vonzá őt a magyar országgyűlésre annyira azon gondolat, hogy ott a
legnagyobb fényben ragyoghat, magát közbeszéd, hír, dicsőség tárgyává
teheti, s az ország előkelő urainak, kik ide minden határból
összegyülekeztek, nejei és leányai ellen hódító hadjáratot kezdhet, mint
azon eszme, hogy nagybátyjával mindennap találkozhatik oly helyen, hol
az előle meg nem szökhetik, hol őt vérig szúrhatja és azt e bántás ellen
senki sem védelmezheti.
Ha bátyja az ellenzékhez tartozott volna, úgy ő conservativ leendett,
így megfordítva esett ki a viszony s Béla oly dühös ellenzéki volt, hogy
társai kétkedni kezdtek benne.
Még egy régi ismerőnk nevével fogunk találkozni gyakrabban, – nem ugyan
a heves vitákról tudósító országgyűlési naplók hasábjain, s a
divateseményekről tudósító bécsi lapokban, de igen minden szabadelvű
haladási mozgalom terén, minden jótékony czélú aláirási íven, nemzeti
intézetek alapítói névsorában, s e név Szentirmay Rudolfé, melyet minden
emberbaráti, vagy magasabb eszméket előmozdító vállalatnál még egy másik
név is szokott kisérni s ez – Szentirmay-Eszéki Flóra.
Tehát mindnyájan hazakerültünk.
Eredménydús idők kezdetét érjük, ezt érzi minden ember.
Nagy eszmék, messze terjedő reformok merülnek fel a nyilvánosság terén,
a kávéházakban falják a hirlapokat, estélyeken, lakomákon egyebekről is
beszélnek, mint vadászatról és divatkelmékről, a hölgyek kezdik a
színeket válogatni öltözékeikhez, a közvélemény sújt és emel, hol
valakit kegyencze, vagy üldözöttévé fogadott. Nappal a közönség oly
kiváncsisággal és kedvvel jár az országgyűlési karzatokra, mint a
szinházba, s este a haza atyjai a szinházba nagyobb kedvvel, mint az
országgyűlésbe.
Ma épen a főrendi táblának van nyilt ülése, a karzatok rendkívül
megteltek mindennemű és osztályú hallgatósággal, mert már előttevaló nap
híre futamodott, hogy ma heves vitatkozások fognak történni; a
legkedveltebb szónokok tartanak beszédet, s lesz éljenzaj és piszegés.
Fontos kérdés van napirenden, melynek hovadülésétől függ egyik és másik
párt diadala vagy vesztesége. A figyelem mind alant mind fent fel van
fokozva, s a megelőző jegyzőkönyvek felolvasását oly országos csend
fogadja, hogy a gyorsírók tollának serczegését meg lehet hallani.
Fölkel azonban egy hosszadalmasságáról és kifejezései laposságáról
félelmetesen ismert szónok s bele fog egy hosszú latin előadásba,
melynek bonyolult exordiuma rémletes távolságban engedi gyanítni a
befejezést.
A közönség azon részét, a mely e nyelvet nem érti untatni kezdi az
egyhangú mulatság, a figyelmezők pedig épen boszankodnak. A fiatal
jurátushad már-már türelmetlenül kezd kardjával zörögni; némely
felötlőbb mondatnál a táblánál ülő ellenzék szájasabb tagjai nem késnek
közbekiáltani: óh, óh! – Hol a kifejezések kissé tűrhetlenebbekké
válnak, valaki felkiált: «halljuk!» utána száz és azután ezer meg ezer
kiáltás hangzik: «halljuk!» úgy hogy épen semmit sem lehet hallani.
A beszélő szónokot mind ez nem zavarja meg, ő a legnagyobb zsivaj közt
folytatja beszédét, a nélkül, hogy csak félre is tekintene, – míg végre
magától elcsendesedik a zaj.
Beszéde roppant ingerültséget idéz elő a táblánál. Többen a hevesebb
vérű főurak közül fölkelnek az asztaltól, túlnan ülő társaikkal
értekezni, a hol három-négy egyértelmű tag van együtt, azok összedugják
fejeiket s heves tagjártatás közt suttognak, a hallgatóság találgatja:
vajjon mit beszélnek ott most?
Az egyik karzaton, melyet vegyesen foglalt el nő és férfi-hallgatóság,
egy csoport jurátus áll fekete attiladolmányokban, feszes magyar
nadrágban, kik közül az egyik most már régen itt van Pozsonyban, a
többiek hihetőleg csak érkeztek, mert szörnyen bámulnak mindenen, s
egyre kérdezgetik amazt: ki az, a ki most a székéről fölkelt? ki az, a
ki ott tollát a kalamárisba mártja? Hát az ott, a ki háttal van
fordulva? Hol ül ez, hol ül amaz? ki a liberalis, s ki nem az? s több
efféle. Ez pedig természetesen mindezen kérdésekre kielégítő feleleteket
tud adni, mert az országgyűlés megnyitása óta Pozsonyban lakik, a
personálisnál van praxison, s valamennyi celebritással személyesen
ismerős, azt is tudja, melyik kávéházba szokott az egyik, melyikbe a
másik pártbeli járni? s társai előtt ennélfogva némi reputatióban tud
állani.
– Nézzétek, az ottan Kárpáthi Béla, mutatja a többieknek, az ám a derék
ember, nincs olyan liberalis fiu az egész mágnási táblánál! El lehet
képzelni: mikor az édes unokabátyja ellen feltámad, a midőn az a
conservativ párthoz tartozik. Mernék én Gergely urambátyám ellen
szólani? pedig az csak szolgabiró. Ez, barátim, nagy jellem, dicső
férfi; még magyarul is tud; oly folyvást elbeszél, hogy akármelyikünk
megérti.
A vad gyerekek nem győztek eléggé csodálkozni.
– Nézzétek csak, hogy nem tetszik neki, a mit a szónok beszél, most
tollat vesz kezébe; dicső! milyen pompásan mártja a kalamárisba.
Bizonyosan jegyzéket tesz rá, vagy valamit indítványoz. Ahán, most
kézről-kézre adja. – Mindenkinek tetszik, helybenhagyják, okos ember ám
ez!
Az ifjabb Kárpáthi ez alatt azzal mulatta magát, hogy nagybátyával
szemközt ülvén, arról egy furcsa torzképet rajzolt; a jámbor urat mint
türelmes kost állítva elő, mely urbarialis actákon kérődzik. Ez azon
irat, melyet szomszédjaival közöl, s melyet a juratusok valami fontos
indítványnak néznek.
– Nézzétek csak, most ketten is fölkeltek, hogy odamenjenek hozzá.
Azokat is mind ismerem. Azt csodálom, hogy minek beszél velök, hiszen
mind a ketten ellenpártiak. Ahán, bizonyosan capacitálja őket. Nézd,
mint mutatja nekik nagy büszkén, hogy ő meg fog nekik felelni. –
Elhiszem azt; azok kételkedni akarnak. Hiszen csak kerüljön beszédre a
dolog, kettő is kevés lesz a kis ujjára…
… No hát fogadjunk, hogy itt lesz, szólt Kárpáthi a két ifju főúrhoz, a
kik e perczben székére hajolva beszéltek hozzá.
– Én nem hiszem, míg nem látom, monda Livius, egy nyulánk, sasorrú ifju.
Ez rendkívül szigorúan nevelt leány.
– Ejh, a leány mind egyforma. Mindeniknek van szíve, csak kulcsot kell
találni hozzá.
– Ott még zártörőkkel sem boldogulsz. A leányt egy kegyes, szüntelen
imádkozó nagynéne, s egy pokróczgoromba, harapós nagybátya őrzi, a kik
soha el nem maradnak a sarkából.
– Pah! a kegyes nagynénét elbolondítjuk, a goromba nagybátyát pedig
elriasztjuk, s a Hesperidák kertje a miénk.
– Mondom, hogy hozzáférhetetlen, nem bocsátják semmi nyilvános helyre,
soha sem jár sem szinházba, sem sétányra, sem sehová, a hol sok ember
szokott összegyűlni, kivéve egy helyet és az a templom, ott is az orgona
mellett szokott ülni és a ritualékban együtt énekelni.
– Mind régen tudom én azt. Nekem is mondták, hogy a leány csupán csak
templomi énekekben szokott feltünni. Elég. Ebből az a tanulság, hogy
tehát szereti magát hallatni és bir művészi hajlamokkal. Ebbe lehet
mindenféle gyümölcsöt oltani. Azt tudjátok, hogy ezer darab aranyban
fogadtam Fennimoreal, hogy egy év mulva a leány nálam fog lakni.
– Csaknem hihetlennek látszik, ha meggondolom, hogy Fennimore törekvései
e leány körül milyen siralmas véget értek.
– Hogyan, hogyan? Mi történt vele? Kérdezősködék egy harmadik, ki most
érkezett ide. Abellino kész volt rögtön magyarázatokkal szolgálni.
– Hát a jó fiu szerelmes ajánlatokat küldött levelekben a leánynak, ki
mindazokat nagynénje kezébe szolgáltatta. Ez a ravasz, imádkozó
boszorkány Fanny nevében légyottra rendelé Fennimoret a házmelletti
kertbe; ez megjelenik a hátulsó, nyitva hagyott ajtón a kitűzött órában,
egy ideig vár türelmesen a köszmétebokrok között, majd hogy senki sem
érkezik, kezdi észrevenni, hogy rászedték. Azzal menni akar, s ime az
ajtót, melyen bejött, zárva találja. Gondolkozik, hogy mit csináljon?
zörgetni veszedelmes volt, az udvarban Boltay uramnak nyolcz
asztaloslegénye tartózkodik; ha zajt csinál, úgy megfournirozzák, hogy a
tulajdon bőrére nem ismer; köröskörül áthághatlan kőfal. Nem volt más
választás, mint kényelembe helyezni magát a virágágyak között, s ott
maradni reggelig, mikor a kertész ki fogja nyitni az ajtót. Képzelhetni,
milyen feladat ez Fennimorera nézve, kinek ha ágylepedője egy ránczot
vet, nem bir elaludni, s le nem fekszik soha, míg ezerféle vízben meg
nem mosdott. Ehhez járult még az a kegyetlenség is, hogy éjfél tájon az
eső megeredt s úgy szakadt reggelig, mintha cseberből öntenék, az egész
kertben pedig sehol egy hajlék, egy üvegház, még csak egy spárgatakaró
sem találtatott, mely alá valaki elrejthesse magát, s ez a mulatság
tartott reggeli hat óráig, csak ekkor szabadult ki Fennimore a
zuhany-fürdőből. Nanking inexpressible volt rajta, selyemgallérú frakk
és castor-kalap. Képzelhetitek, hogy nézett ki? Valahány ismerősével
találkozott hazáig, mindnek azt mondta, hogy most jön a Dunából, a
honnan egy vizbefúlni akaró fiut szabadított ki.
– Ezért volt hát oly kedve Fanny erényeire fogadni.
– Természetes. Ha nyer, igaza is lesz, meg ezer aranya; ha veszt, az az
elégtétele, hogy a hölgy megbukott, bárha nem is ő általa. – Bizonyossá
tehetem, hogy veszteni fog. Fanny egy év mulva tökéletesen az lesz, a mi
a nénjei.
– S mi úton vélsz czélhoz juthatni?
– Azt nem beszélem ki előre, elég azt tudnotok, hogy annyira haladtam,
miszerint ma a leány meg fog jelenni a karzaton: itt mindjárt az ötödik
oszlopnál, pontban tizenegy órakor, ott a hol az a sok jurátus áll…
Ilyen tanulságos beszélgetés folyt azon jeles csoportozat között,
melynek bámulásában a mi jurátusaink kifogyhatatlanok voltak, mialatt a
többi honatyák kemény szavakat váltottak egy, a hon életébe vágó kérdés
fölött.
– Nézzétek csak, szólt a juratusi notabilitás ujoncztársaihoz, most ő
méltósága ide nézett reám. Engem jól ismer, sokszor beszélek vele, mikor
principálisom circularékkal küld hozzá. Azért nézett ide bizonyosan,
hogy figyelmeztessen bennünket, hogy nemsokára beszélni fog. Majd
éljenezzünk neki. Csak jó nagyokat kiáltsatok.
E perczben hölgyruha-suhogás hallatszott a fiatalok háta mögött,
néhányan, kiknek idejök volt hátratekinteni, egy csinosan öltözött
polgárleányt vehettek észre egy éltes, de nagyon czifra asszonyság
kiséretében. A leányka alig lehetett több tizenhat évesnél, termete
nyulánk és delien karcsú, arcza teljes és életszínű, mely e perczben
szokatlanul égni látszik, ajkai remegnek, mint a ki fél; szemeivel az
előtte állók vállain keresztül iparkodik az alant ülőkre tekinthetni,
míg a czifra öltözetű asszonyság fülébe sugdos valamit, mire a leány
gyakran kiváncsian fordul vissza, halkan kérdezve: «melyik?»
– Ott van ni! súgá Abellino társai csoportjához s odairányzá
lorgnettjét. Épen most érkezett; ott azokon a jurátusokon túl. Most nem
látszik attól a nagy hórihorgas kamasztól, a ki előtte áll. Most ismét
előtünik; hogy el van pirulva, nagy fekete szemei félénken járnak körül;
ne nézzetek nagyon oda, mert észreveszi, és elriad. Bárcsak az ördög
elvinné előle azt a hosszú sihedert.
– Nini, szólt a juratus. Most rám mutatott, a többi méltóságos urak is
ide néznek. Bizonyosan rólam beszél nekik. Engem nagyon szeret; a
principálisom mindig dicsér előtte. Ejnye, de néz rám. Talán köszönni is
kellene neki.
A fráter kezdte helyét nem találni; új meg új állásokat vett föl,
kardját ölébe kapta, majd meg rátámaszkodott, a bajuszát pödörgette,
társaihoz fordult furcsa komolysággal, beszélgetni; egyszer szelid képet
csinált, majd bölcsen mosolygott, a hogy szoktak fiatal emberek
feszengeni, midőn észreveszik, hogy nagyon nézik őket.
Végre nem állhatta tovább a dicsőséget; ezek a felé fordított lorgnettek
gyújtó üvegekként látszottak bőrét égetni. – Azt mondá társainak, hogy e
perczben hirtelen szaladnia kell a principálisához, ha azalatt Kárpáthi
beszélni talál, jól megjegyezzék, mit mondott, hogy ő neki elmondhassák.
– És azzal megszökött.
Az eltünése által támadt hézagon keresztül egyszerre látható lett a szép
polgárleány alakja, ki csak néhány perczig időzött ott és aztán
kisérőjével együtt ismét eltávozott.
– Valóban ő volt az, mondák oda alant. Ez ördögség Bélától!
E perczben hangzottak el az ellenzék utolsó szónokának végszavai, a
hallgatóság közbevegyült dörejétől kisérve.
– Mit? mi zaj ez? kérdék egymástól az egy csoportban beszélgető ifju
honatyák. Miről volt szó?
Az elnök a további ingerlékeny viták kikerülése tekintetéből jónak látta
szavazat alá bocsátani, hogy az alsóház végzése elfogadtassék-e vagy
sem? A komoly státusférfiak arczán méltó aggodalom honolt, míg az igent
vagy nemet kimondták; a mi ifju nemzedékünk mondta, a mi nyelvére akadt.
A mi jurátusainknak kevés fáradságukba került könyv nélkül megtanulni
azt a beszédet, a mit Abellino tartott.
– Nos? Nos? kérdé a coryphæus hazaérkező társaitól, hát mit beszélt
Kárpáthi? úgy-e dicső volt? Ugy-e fölséges volt?
– Hát azt mondta, hogy «én az alsóház indítványát elfogadom».
– Azt mondta? Milyen elmésség!