A divat virágainak rövid életök van. E kényes istenasszony páphoszi
szigetén, Párisban, a dicsőség nem jár egy úton a halhatatlansággal.
Néhány hónap lefolyta alatt elmondjuk, hány új tárgya volt a hírnek, a
közbeszédnek, vagy hogy műszóval éljünk: kik voltak a nap oroszlánai?
Mert egyik hír a másikat eltemeti, s a ki ma bálvány volt, az holnap
áldozat lesz egy új bálvány oltárán.
Tehát ápril 1-jétől egész 5-kéig divathős volt «La belle letière»
szerzője; 5-től 8-ig lord Burlington, ki a medvét játszta, s a vadászt
földhöz verte, 9-től 10-ig Debry komornyikja, kinek ura félévi fizetés
fejében egy sorsjegyet adott, s ez nyolczvanezer frankot nyert rajta,
mely összeget a mint kezéhez vette, rögtön elkezde hasonló gazdaságot
folytatni, miként a marquis maga: kocsikat, lovakat vásárolt, hôtelt
etablirozott, páholyt vett az opera comiqueban és ballet-tánczosnőknek
udvarolt. Ezen az úton nagyon könnyű volt neki kiszámítani, hogy négy
hónap mulva, tehát augusztus tizedikéig egy sousja sem marad abból a
nyolczvanezer frankból, mire nézve jó eleve megkérte hajdani gazdáját,
Debry marquist, hogy ne fogadjon helyette komornyikot, mert ő majd ismét
vissza fog térni.
Ápril közepéig ismét Iván herczeget emelte föl a hír, ki megtudta, hogy
Vestris, híres tánczosnő, jószágain keresztül veendi útját, parancsot
adott azon városba, melynek ő kegyura, hogy minden fogadóról szedjék le
a czímert, s azok helyett az ő saját palotájára tétetett vendéglői
jelvényt, mely csalás által a hirhedett művésznő egyenesen az ő
palotájába hajtatott be, hol őt a herczeg, mint vendéglős, fehér
előkötővel, hóna alá vett sipkával fogadá, s teljesíté minden parancsát,
csak azután tudatva vele, ki által szolgáltatta magát, midőn a városból
tovább utazott.
Ő utána következett a világhírben mademoiselle Grignon, ki fiatal rat
(patkány, így hivják az operáknál a némaszemélyzetet) létére egy fiatal
dandyt, ki őt valahogy rászedte, a palais royal legnépesebb utczáján
lovagkorbácscsal eldöngetett.
Elmosta a hírt valami mangeur des petits enfants (kisgyermek-evő), ki
tán öt vagy hat embert gyilkolt meg egymásután s ezért lefejeztetett.
Mert ez is elég arra, hogy az ember divatba jőjjön.
A lenyakazott hírét elhomályosítja Aubry kutyája, mely lázba hozta az
egész közönséget. A kutyát felváltá Kárpáthy Abellino, ki azt ötvenezer
frankért agyonlőtte.
Következett a szinházi csata, a Mainvielle-Catalani harcz, erről
legtovább beszéltek, ez a hír körülbelül kihúzta a saisont augusztus
10-éig. Ekkorra, mint előre megmondá, minden pénzét elköltötte Debry
komornyikja, s ismét visszaállt inasnak előbbi urához, kivel négy
hónapig gavallérságban versenyzett; mind e híreket eltörlé azonban nem
sokára egy név, mely a milyen különösen hangzik a mi nyelvünknek,
kétszeres bajt okoz a francziának, ki kénytelen minden elképzelhető
erőszakot elkövetni beszélő műszerein, hogy e nevet ki tudja mondani:
«Khatakvéla.»
Pedig már szeptember elején senki sem beszélt egyébről, mint a csodás
Chataquéláról, s nem volt derék ember, a ki legalább egy új kalandot nem
tudott felőle regélni, lett legyen az való, avagy sem.
Így a hangzás után itélve, sokáig engedhetnők találgatni a sajátságos
név alatt rejlő egyéniséget, s lenne a ki nilusi lovat, arab
szemfényvesztőt, vagy ausztráliai madarat vélne benne feltalálni; e
malomkelepeléshez hasonló név akárminek lehetvén képviselője, csak
valami eszményi tárgynak nem.
Pedig e nevet a legszebb hölgyek egyike viselte, kiket valaha a
tropicusok égalja szült.
Chataquéla afghan hadi főnök leánya volt s mint olyan, az angolokkali
harcz alatt jutott fogságra még gyermekkorában. Elébb fogságra, azután
uralkodásra, mert az Európába átültetett meleg égalji virágszál azon
percztől fogva, midőn lábait a szárazföldre tevé, uralkodónéja lett
minden férfiszívnek.
Egészen új, idegenszerű szépség, mely a megszokottól annyira elüt, s
szokatlan bájaival ismeretlen gyönyöröket igér.
Arcz- és testbőre, mint az ezüsttel vegyített arany, fényes, de nem
kellemetlen sárga, melynek hamvas bársonya alatt ez átlátszó aranyon
keresztül világlik az arcz hajnalodó színe, melyet láthatólag
kigyullaszt a néma szenvedélyek lángja. Szemeinek fehére valami mély
porczellánszerű kékséggel bír, szivárványa igazán szivárvány, mert
feketéjében a napsugár minden színét vélheted ragyogni. Haja négy hosszú
tekercsbe fonva, színére nézve a kékbe átmenő aczél feketeségével
ragyog; ajkai oly parányiak, pirosak, telttek, mint egy meghasadt
cseresznye, s termete karcsú és délczeg. De mit arcz, termet és szemek?
Mit ér a holt leirás az élőnek egy tekintete mellett? Ki tudna beszélni
e szemek olthatlan tüzéről, mely világít és éget, mely kínoz és epeszt,
mely boldogít és elvarázsol? Volna-e bátorsága festőnek ecsetéhez,
költőnek tollához nyulni, ha látná ez ajkat mosolyogva? hogy más
helyzetéről ne is szóljunk. S ki győzné őt minden perczben leirni, hisz
e csodálatos hölgy minden perczben más alakot vált, még soha két
férfinak nem volt róla egyenlő fogalma és ha egy társaságban vannak
tizen, Chataquélát mindegyik másnak fogja látni; egynek szende, másnak
kaczér, harmadiknak hősnő, negyediknek gyermeteg, itt óvatos, amott
öntudatlan, ma kicsapongásig víg, holnap ábrándos és méla és ezért
őrjöngnek a férfiak annyira utána.
Különben mindezekből nem szükség Chataquéla ellen gyanús elővéleményt
támasztanunk, ő nem tartozott a divatszépségek, nem az entretenuek s más
egyéb könnyen hozzájárulható hölgyek sorába, ő maga volt a moral és
legszigorúbb erény példányképe – afghan fogalmak szerint.
Csupán csak az afghan fogalmakat kell tehát ismernünk.
Az afghanok házassági codexeiben nagyon kevés formaság van megállapítva
a hivatalos szerelmi összeköttetésekre nézve. Az egész mindössze abból
áll, hogy ha egy férfinak megtetszik valami szabad állapotban levő
asszonyszemély, derekán viselt övét elküldi hozzá, s ha a hölgy
megtartja azt és cserében a magáét küldi vissza, a házasság
megköttetett. Arról azután ha a hölgy valamely férfi övével derekán
jelenik meg, tudhatja mindenki, hogy ez annak felesége és többé nem
szabad; a férfi azonban tartozik valamely csekély ajándékkal udvarolni a
legközelebb talált boncznak, a ki őket ezért megáldja.
Az elválás hasonló egyszerű formaságok mellett megy végbe. A melyik
félnek nem tetszik az összeköttetés többé, leoldja derekáról az övet s
visszaküldi annak, a kitől kapta s ismét szabadok lesznek. Kereshet mind
a két fél új nőt és új férjet és ezt annyiszor ismételheti, a hányszor
kényelmesnek találja. De jaj volna azon nőnek, ki addig, míg más férj
öve van a derekán, egy idegennek engedné kezeit érinteni: az afghan
erkölcs szigorú! azon nő házasságtörő volna s az még csak istenes dolog,
hogy ezen a világon elevenen elásatnék, de a másik világon a nagyfogú
Talihaméha tüzes fürészekkel osztja ezer darabra s mindegyiknek külön
kell érezni a kínt, mit ezen a földön egy darabban érzett.
Im ezen jámbor fogalmai szerint a moralnak a legtökéletesebb hölgy volt
Chataquéla mindazok közt, kiket valaha a Dhavalagiri bérczei neveltek.
Első férje egy angol colonell volt, ki őt magával hozta Londonba; ott
azonban egy lord kisasszonyát véve nőül, tőle a fent leirt egyszerű
szertartások mellett törvényesen elvált.
Ettől fogva Chataquéla nagy kedvezésében részesült Siovnának, az
afghanok szerelem-istenasszonyának, ki ábrázoltatik tizenkétezer füllel,
hogy mindazon sóhajtást meghallhassa, melyek hozzá intéztetnek.
Két év alatt ugyanis alig maradt a világ fővárosaiban híres ember, ki őt
rendes törvényes feleségül ne birta volna és Chataquéla mind valamennyi
iránt szigorúan megtartá a kötelezett hűséget és női erényt, a meddig
tudniillik jónak nem látta tőlük végkép elválni.
A legutóbbi időkben a görög thermopilaei hőst, Ulyssest, követte Hellasz
földére s harczolt vele együtt bátran és hősileg a törökök ellen,
ugyanott felismeré egy csata alkalmával a lánglelkű szellemóriást,
Byront, s elválva Ulyssestől, őt tisztelé meg sokat vándorolt övével s a
költővel vissza is jöve Londonba.
Alig pár hete, hogy a britt fővárosból Párisba érkezék, itt mindenki
csak róla beszélt. Szépsége felülmúl minden eddig látottat, sajátságai
elragadók.
Az ember tudja, mily végtelen szerelem lakik e szívben, és azt elérni
mégis milyen nehéz.
Nem elég gazdagnak lenni ő előtte. Chataquéla tud tűrni, nélkülözni
azért, a kit szeret; ha kell, tud szolgálója lenni: előtte
szeretetreméltónak kell lenni, mert ő szerelmet nem hazudott soha.
Neki férje van. Ez európai fogalmak szerint nagyon kényelmes dolog, mert
egy férjes nővel kezdett viszony nem végződhetik házasságon, s e mellett
az a tréfa is van benne, hogy az ember magának örömöt, másnak
bosszúságot szerez, a mi kettős élvezet. Ámde Chataquéla férje iránti
hűségéről csak következő férje iránti szerelemből mond le, s másra nézve
illethetetlen.
Ez ismét nem volna igen nagy baj, mert hiszen az ember tehát nőül venné
és azután időjártával ismét elválnék tőle; de nem olyan könnyű az afghan
hölgyet meghódítani. Az európai courtoisie szegény az ő szeszélyeinek
megfelelni. A hízelgés, a léha kedvtelések őt nem mulattatják; ő előtte
hősnek, bátornak, eszesnek, önfeláldozónak kell lenni, s nem elég mindez
indulatokat szenvelegni, ő az embert kényelmetlen próbákra állítja, s ha
ki nem állotta azokat, kikaczagja.
Ő érte fáradni, küzdeni kell, pedig milyen könnyű és édes az ő
birhatása!
Ez ad legnagyobb ingert a szenvedélyeknek; e csalogató csáb, mely épen a
czél előtt állít meg, mint a tenger fenekén látszó virágok, mikről azt
hiszi az ember, hogy kezével elérheti, s csak ha utánok nyúl,
tapasztalja, milyen mélyen vannak.
Ez lázítá fel az egész elegans fiatalságot, mindenki törekszik az új
férj helyét elfoglalhatni, a mi ezúttal annyival nehezebb, mert a régi
még birja a nő szerelmét és ez a régi Lord Byron, és ez oly magasan áll
korának minden arszlánai felett, hogy a gondolatnál kétségbe kell esni,
miszerint az ő emlékét valaki egy szerető hölgy szívéből kitörülhesse.
És az ifju óriások azért nem szüntek meg remélni; mindennap ostromolják
a szép exoticus hölgy termeit és szívét; a termek nyitva, de a szív
zárva örökké. Ő csak szomjat oszt, de nem enyhítését a szomjnak.
Játszik, enyelg, mulat velök, mint játszanék szelidített állataival; az
ifjak mindennap elmondják a clubban: ki mennyire haladt már? és ha
felvetik a végeredményt, azt látják, hogy ott vannak, a hol kezdték.
* * *
Egy délután tűz ütött ki a Mouffetard-utczában.
Még akkoriban nem voltak a tűzoltó intézetek oly jól rendezve, mint
most, s minden gyulladásnál nagy dob- és harangszót kellett ütni, hogy a
kinek ép keze-lába van, siessen a közveszélyt meggátolni.
A Mouffetard-utcza különben is nagyon alkalmas arra, hogy a benne támadt
égés az egész környékre nézve veszélyessé váljék.
Egy tömkelege az a legcsodálatosabb alakú házaknak, mik közül némelyik
több háromszáz esztendősnél, összekeveredve apró szűk sikátorokkal, mint
a S.-Medard, Arras, Oursine-utczák, melyek csak gyalogok számára
látszanak fennhagyva lenni. Egyik ház földszinti, a másik három
emeletes, de mind oly ódon, romladozott, elfeketült falakkal, szúette
kapukkal; az utczán keresztül a házak tetejére kötött zsinegről lógnak a
lámpák alá, e szurtos keverékben csak a népség legszegényebb osztálya,
mely e városrészt lakja, tud eligazodni, s minthogy itt úri előfogatok
és postakocsik úgy sem robognak keresztül, az utcza néhol oly keskeny,
hogy ha szekér talál rajta keresztül menni, a gyalog embereket a falhoz
szorítja.
A rongyos középkori épületek között emelkedik magasra egy rengeteg
épület vörös téglafalakkal, nagy és sűrűn egymás mellett álló
ablakokkal; ez a Gobelin-szőnyeggyár, mely az egész utcza népességének
ad munkát, kik egész nap itt dolgoznak és éjszaka mennek rongyot
keresni.
Az utcza egyik végén áll a la Pitié kórház, hol a nyomor, vagy bűn által
látogatott nők számára van intézet, a másik végén a la Bourbe kórház, a
haldoklók számára és a Saint Pelagie börtön, a halálra itélteknek. Ez
utcza népességéről tehát gondoskodva van a bölcsőtől a sírig.
Alig kondult meg a Saint Medard templomában a vészharang, a megdöbbent
nép roppant fekete füstoszlopot látott az égre gomolygani, melyet utóbb
éles lángnyelvek czikáztak keresztül.
A népség azonnal minden oldalról sietett a veszélyben forgott városrész
felé; a harangok egyenkint felelgettek egymásnak ijedelemgerjesztő
zűrhangokban, mikből legborzasztóbban hangzott ki a notre-damei harang
iszonyú zúgása.
A Pantheon-térről legszebben lehete látni a tüzet, mely gáttalanul
harapózott szét a sűrű épület-halmaz között; ide sietett az elegáns
világ a nagyszerű tüneményt bámulni pompás előfogatain, lovon,
cabrioleten; az asszonyságok készentartott flaconokkal, hogy ha szükség
lenne elájulásra; a chevalierek a legelső kútnál meglocsoltatták
öltözeteiket, hogy azt mondhassák majd, miszerint a tüzet oltani
segítettek.
Itt lehete látni Chataquéla nyitott kocsiját is, körülfogva elegans
lovagoktól, kik közt ott látjuk Abellinot, Fennimoret, az alispánfit s
más honi ismerősöket; lord Burlington fennül a kocsi hátulsó bakján,
térdére fektetett hosszú látcsővel vizsgálva az égés terjedését; a többi
lovagok mint hadi nyargonczok száguldanak előre-hátra, tudósításokat
hozva a delnő számára, ki pompás cashmir öltözetében hanyagul hátraveté
magát a hintó vánkosai közé, finom rizskalapját levette fejéről, s
szalagjainál fogva kezében tartja s merőn a tűzbe bámul.
Legtöbben azok közül, kik neki újabb hírt hoznak, nem igen lovagoltak
odább a szomszéd utczánál s jónak látták onnan a néptolongás elől
visszatérni, csupán Iván herczeg vevé magának azt a fáradságot, hogy
lóháton ülve keresztültörtessen a szitkozódó canaille-on, korbácsnyéllel
verve magának utat közöttük. Kis idő mulva ismét visszatért.
– A tűz egyre terjed, mondá, Chataquéla hintajába behajolva, nemsokára a
Saint Medard templomba is bele fog kapni, a mi nagyszerű látvány lesz.
– S nincsenek itt bátor férfiak, a kik ezt meg tudják gátolni? kérdé a
delnő.
– Mit tehetnek fecskendők nélkül? A szűk sikátorokon keresztül nem lehet
a nagyobb fecskendőket vinni. Úgy nevettem egy pár jó fiút közülünk, úgy
hiszem magyar mágnások voltak, kik ott vesződtek egy rokkant
kertészfecskendővel, a minővel a hernyókat szokás lelövöldözni a fákról;
persze az égő ház ablakáig sem birtak vele prüszkölni.
– De hát nincs itt közelében nagyobb tűzoltógép?
– Van biz itt a Pantheon udvarán, de nincsenek lovak, melyek odahúzzák.
– Azon könnyű segíteni, szólt Chataquéla, s inte kocsisának, hogy
hajtson a Pantheonba.
Odaérve, kifogatá hintaja elől pompás angol telivér lovait s a roppant
fecskendő elé kapcsoltatá, melyet már akkor egy csoport fiatal ember
törekedett odább tolni.
Azzal Chataquéla elhajítá rizskalapját, felgyűré gyönyörű karjain vállig
a hímzett ujjakat s felugorva a fecskendő ülésébe, maga kezébe ragadá a
gyeplőt.
– Ah! szörnyűködének kisérői. Ön tán nem akarja maga odahajtani a
lovakat?
– Hát mit tegyek? Itt az előfogattalan kocsiban csak nem ülhetek.
Azzal közibe vágott az ostorral lovainak, a nehéz tűzoltógép menydörögve
gördült végig a kövezeten a Mouffetard-utcza felé. Az elegans világ
megbotránkozva csóválgatá fejét: minő feltünni vágyás!
A kisérő dandy-sereg lassankint elmaradozott tőle, az élére vert
néptömeg rögtön összezárult a fecskendő mögött, s míg ennek
hurrah-kiáltással sietett utat csinálni, az utána jövő lovasokat
szitkozódva kergeté vissza.
Chataquéla észre sem vevé, hogy a tűz szinhelyére érve, egyedül van
jelen az elegans világból.
– Ide, ide, madame! kiáltá ekkor hirtelen egy nemes accentussal kiejtett
hang mellette, s Chataquéla egy legújabb divat szerint öltözött ifjut
pillanta meg, de ki egészen össze volt locsolva és bekormozva, s a lovak
zablájába kapva, egy szeglethez iparkodott azokat kormányozni, hol egy
ügyetlen fecskendő segélyével néhány hasonlóul díszes öltözetű ifju
törekedett az átelleni házon a tűz terjedését meggátolni.
Ez volt a legféltőbb pont. Ha a tűz e szegletet elfoglalhatja, akkor a
Medard-templom veszve van. Több blouseba öltözött ouvrier egy másik
fiatal chevalier vezetése mellett a háztetőre mászott fel, arról leverve
a tetőt.
Chataquéla mindezek közül senkit sem ismert; bár a legelőkelőbb világhoz
kellett tartozniok, ő soha sem találkozott velök; de azok jól ismerték
őt, s egy közülök rövid üdvözlettel nevén szólítá, megköszönve a nélkül,
hogy bókot mondana, a tett szolgálatot, s miután az új fecskendőt a
szegletre állíták, felszökött rá s a csövet megragadva, gyönyörű
ügyességgel irányzá a vízsugarat a felettök égő tetőre.
A hatás rögtön észrevehető volt, a láng e részen lohadni kezde, de annál
sűrűbben sziporkázott.
Mintegy tizenkét ház égett már egy csomóban.
Egyszer nagy kétségbeesett sírás hangjai hallatszanak a tömeg lármája
közül.
A Gobelin-gyárból egy csoport némber jő, kezeit tördelve a legnagyobb
kétségbeesés kifejezésével, a körülálló férfiaknak nagy erőszakba kerül
őket visszatartóztatni, hogy a tűzbe ne rohanjanak.
– Mi baja azon asszonyoknak? kérdé Chataquéla egy odaérkező munkástól.
– A nyomorultak, midőn dolgozni mentek a gyárba, rendesen egy udvarba
szokták beadni gyermekeiket, hol valami vénasszony viselt rájuk gondot.
Most az a vénasszony valahova bizonyosan eltávozott, s azalatt bezárta a
gyermekeket és azok most mind odaégnek.
– De hát ki kell őket szabadítani minél gyorsabban.
– Hiszen csak hozzá lehetne férni azon udvarhoz, de köröskörül minden
ház ég már, ha csak valaki az égő házak tetején keresztül nem menne
értök, mert a sikátorok be vannak omolva.
És valóban úgy tetszék, mintha a lárma és zavar közül távol gyermeksírás
hangjait lehetne kivenni.
– Uraim, ez irtóztató! kiálta Chataquéla, a körülállókhoz fordulva, nem
hallják önök ezt a sírást? Hát nincs mód a gyermekeket megszabadítani?
– Van egy, szólt hidegvérrel azon ifju, ki legelébb megszólítá a delnőt;
hágcsót támasztani ez előttünk álló háznak, tetején a fecskendő
folytonos működése mellett keresztülhatolni, onnan egy ember a másikat
kötélen leereszti az udvarba, s ez ugyanazon kötélen egyenkint felhúzza
a gyermeket és így kézről kézre le lehet adogatni.
– Igen, szólt a munkás, bosszúsan lerántva sipkája ernyőjét, de ki lesz
oly merész, hogy az égő háztetőre mászszék?
– Leszek én! szólt változatlan arczczal a gavallér.
– De hát az a másik, a ki onnan leereszkedik arra a veszélyre, hogy ha
ön elhagyja, ott vész? hein?
– Ki fogja magát önre bízni?
– Én, én! kiálta hevesen Chataquéla. Gyorsan lábtót és kötelet ide! s
azzal nem sokat tanakodva magával, hirtelen kikapcsolá az öltönyét elől
összetartó agraffjait, s a nélkül, hogy a körülállókkal törődnék,
hirtelen leveté magáról a cashmir felöltönyt, nem gondolva meg, hogy
sokkal nagyobb gyujtogatást követ el ezáltal, mint maga a tűzvész.
Pompás termetét nem rejté egyéb, mint egy vállait szabadon hagyó
csalánszövetű ing, s egy bő selyem török bugyogó, mely indu szokásként
csupán térdeig ért, ott lábaihoz levén szorítva s széles
csipkekarmantyúval fodrozva.
A körülállók egy perczre még a tűzoltásról is megfeledkeztek.
Chataquéla nem vevé észre a veszélyes hatást, melyet előidézett, s erős,
csengő hangon kiálta:
– Előre, uraim! hozzátok a lábtót, az anyák gyermekeikért sírnak,
siessetek!
– Hitemre, ez asszonynak van szíve. Dörmögé magában a munkás, s
elsietve, nemsokára társaival egy hosszú lábtót és kötelet hozott elé; a
lábtót neki támaszták az égő háznak, a kötelet dereka körül foná a
delnő, s inte az ifjunak, hogy menjen előre. A nép hurrah-kiáltása
kiséré a két vakmerőt. Az asszonyok letérdepeltek az átelleni ház előtt,
s imádkozva várták a sikert a magasból.
Megállapodás nélkül haladtak fölfelé. Már az ifju az égő tetőhöz ért.
Kezével inte a hölgynek, hogy maradjon kissé hátra. Neki egy égő gerenda
alatt kell elébb keresztülbúni. Most egy jól irányzott víz-sugár éri az
égő-gerendát s a hirtelen eloltott részt sikerül az ifjunak megragadni,
s annálfogva a gerendát félrevetni az útból. Azzal kezét nyújtja az
utána jövő hölgynek, az bátran szökik fel a zsarátnakos falra. Ez a nő
vagy a jókkal, vagy a rosszakkal van szövetségben!
Ugyanazon víz-sugár, az alant álló ifju gavallértól irányozva, kiséri
most a tűz közepett haladókat, utat törve előttük, s szabadon tartva
hátuk mögött. Ah, sikerült a tűzfalig eljutniok. Az ifju helyet keres,
lábaival megtapogatva a falat, ha nem omlik-e le alatta? kezével
megnyugtatólag int az alant állóknak, hogy a gyermekek ott vannak az
udvarban. Most legombolyítja derekáról a hölgy a kötelet, egy kiálló
gerendára kétszer körülkeríti, azzal a fal párkányába fogózva,
lassankint lebocsátkozik; a kötél az ifju kezében van, ki őt csendesen
bocsátja alá; ha az ifju csak egy perczre gyáva talál lenni, a hölgy
veszve van; s mindez omló zsarátnak-zápor s fojtó füstfelleg közepett
történik. Az emberek odalenn elcsendesültek, oly mély a várakozás, a
bámulat. Az ifju féltérdre bocsátkozva, mindkét kézzel kénytelen a
kötelet tartani, hogy terhét el ne szalaszsza; e közben, egy feje fölött
égő gerenda lassankint el kezd alá felé hajolni; a férfi jól látja, hogy
feléje fog esni, alant az irtózat hangja tör ki, mindjárt ott fogja
zúzni! Az ifju nem tarthatja elé kezét, nem léphet előle félre, mert a
kötelet kell tartania, csak nézi csendesen, mint hajlik feléje az égő
szálfa. Többen mentésére sietnek fel a lábtón, a példa által bátorítva;
már késő! A szálfa lezuhant! azon perczben ügyesen hajolt előle félre az
ifju s az lábaihoz esett le, alig félnyomnyira tőle.
Már ekkor több bátor férfi ért fel a tetőre. E pillanatban az udvarra
szállt le a delnő. A gyermekek mind egy nagy akáczfa alá voltak gyűlve,
mely lombjaival védte őket idáig a tűzeső ellen; mintegy huszonnégyen
lehettek.
Chataquéla hirtelen egy rövid dorongot hurkolt a kötél végére, s
kétfelől két gyermeket ültetett rá, meghagyva nekik, hogy kapaszkodjanak
jól a kötélbe, s azzal inte a magasban álló ifjunak.
Az felvoná a két gyermeket, kiket a többi munkások kézről kézre adva
szállítának le a lábtón.
Lássátok azon anyák örömét, kik gyermekeiket legelébb megkapták,
nézzétek azt az őrjöngést; mint szorítják kebleikre, sírnak s földre
borulnak az öröm miatt; a többi lihegve imádkozik, hogy az Isten
megsegítse a fáradozókat.
Az ifju újra két gyermeket húzott fel a kötélen; lassankint minden anya
keblére ölelheté gyermekeit. Már az utolsó kettő is emberkezek közt van.
Ah, de még egy nincsen itten. A legutolsó, a legkisebb, egy kis pólyában
fekvő csecsemő, kit bizonyosan a szobában feledtek; egy szegény, fiatal,
tizenkilencz éves asszony csecsemője, kinek férje az idén halt meg, s
kinek minden vigasztalása a gyermek, s ki ott fetreng a porban,
kétségbeesésében hajfürteit tépve. Az ifju már int a tetőn álló
embereknek, hogy távozzanak el s nagyobb erőt látszik a kötél
felhúzására fordítani, mint eddig. Látszik, hogy ez nem gyermeki
teherrel jön ezúttal. A fiatal anya megszakadó szívvel tekint fel az
égre, mintha gyermekét keresné benne, midőn óriási örömdiadal zendül meg
körüle; a delnő felért a tűzfalra – és karján hozá fel a megtalált
csecsemőt.
Néhány pillanat mulva ismét lejutott a két bátor mentő a hágcsókon, a
ház minden emelete beégett már ekkor, minden ablakon jött ki a láng.
Lejutva a földre, Chataquéla az ifju özvegy keblére tevé a megmentett
csecsemőt, a keblén viselt gyémánt fetisht akasztva nyakába s azzal
sietett hirtelen magára venni felöltönyét.
Milyen szép volt! Szemei miként ragyogtak, arcza derült volt és boldog.
Hogy fogják áldani majd a nyomorú viskókban! – és hogy kigúnyolják majd
a salonokban e kötéltánczosi bravourért.
E pillanatban nagy robajjal omlott össze az égő ház féloldala. Ha tíz
perczczel elébb történik, mindkettőt oda temeti.
Azonban a tűz ez oldalon el volt fojtva s másfelől is erősen oltották; a
népség széledezni kezdett.
Ez alatt Chataquéla hintaja utána érkezett a visszatért fogattal, s
inasai ugrottak szolgálatára, hogy őt ülésébe segítsék.
A delnő körültekintett, mintha valakit keresne, de a három ismeretlen
ifju már nem volt sehol; ők azon pillanatban, midőn a delnő a csecsemőt
anyjának visszaadta, eltüntek a néptömeg közül, hihetőleg a
hálálkodásokat akarták kikerülni.
Chataquéla hasztalan tudakozódott utánok a körülállóktól, senki sem
ismeré, pedig úgy szerette volna kitudni: ki volt azon ifju, kire ő
életét oly könnyelműen rábízta, s ki azt oly erős lélekkel őrzé meg?
Néhányan azt állítják, hogy vele jött vadásza grófnak czímezé az ifjat.
Így mégis kell vele találkoznia valahol, hacsak ez ifju nem asceta, vagy
puritán, hogy kerülje azon köröket, mikben ő meg szokott fordulni.
Mint szeretne vele még egyszer találkozni az életben. Talán semmi
egyébért, mint hogy megmondhassa neki «ön derék férfi!»
Miként előre mondók: lesz tréfa és anekdota ez acrobatai productióról a
jobb körökben elég.
A fiatal óriások clubbjában az a boldogabb, a ki szebb élczet tud ez
esetre készíteni. Ha ők is jelen lettek volna, akkor hősi tett volna e
munka, de így csak badinage, a min nevetni kell.
Chataquéla tettét százféle toldással és megfordítással adták elő, csak
azt nem birták kitudni, hogy ki volt azon ismeretlen hős, a ki segített
neki benne? Hát épen nincs abban az emberben hiúság, hogy nem siet magát
fölfedezni valami ujságiró előtt? vagy ha a jobb körökből való, hogy nem
dicsekszik vele? Ha közember, miért nem siet jutalmát elvenni a
kormánytól; ha főúr, Chataquélától?
Az ismeretlen azonban nem jött.
Egy délben legjobban folyt a tréfa és elménczség e tárgy fölött; ezuttal
Abellino vitte a szót az erkély-teremben, jelen voltak a szokott
ismerősök, lord Burlington, Rudolf, Iván herczeg, Debry marquis,
Fennimore és a többi.
– Nyomon vagyok, uraim, szólt Abellino. Psychologicus adataim vannak,
hogy az ismeretlen salamander a nemesi körökből való.
– Halljuk az adatokat! kiáltának többen.
– Tehát, a midőn Chataquéla azt az ajánlatot tevé a nép között, hogy
ezer aranyat fog kapni, ki őt a tűz közé fogja követni, senki meg sem
mozdult: ekkor azt kiáltá: «egy csókot azon férfiunak, ki velem jő!» és
rögtön akadt vállalkozó. Hát nem közülünk valót jelent ez?
– Hihihi! kaczaga az alispánfi, kinek igen jó szokása volt másnak rossz
élczeit megnevetni. Hát azután megkapta-e a csókot?
– Hagyjon ön beszélni, monsieur, szólt neheztelő lenézéssel Abellino, ki
igen jól tudta, hogy Magyarországon nem hiják az alispánokat
excellentiás uraknak, s e miatt nagyon sértette, hogy egy ilyennek a fia
belevág a szavába.
– Tehát, folytatá magához térve, a monda szerint a mi delnőnk az
ismeretlen férfiunak nagyobb hitelesség kedvéért ott a tűz közepette, a
nép szeme láttára, szolgáltatá ki a kitűzött csókot.
Általános kaczaj, melyben csak Rudolf nem vesz részt, ez alatt valami
angol lapot olvasva.
– E némbernek nagy kedve lehet a tűzben csókolózni, jegyzé meg Iván
herczeg.
– Hogyne? szólt a megjavíthatlan alispánfi, ki azt hive, hogy ezuttal
Iván herczegnek valami újat mondhat, ki mint afféle muszka, ezt bajosan
tudhatja. Hisz az indus nők magukat férjeik holttestével együtt égetik
meg, s az nekik gyönyörűség.
– Alig hiszem, hogy Chataquéla volt és leendő férjei valamelyikét ebben
a dicsőségben részesítse, szólt nevetve Abellino és a többi is nevetett
utána mind.
Erre a szóra fölkelt Rudolf a helyéből, hol eddig ült, s oda lépett a
kaczagó társaság közé.
Szép, halavány arczán e pillanatban oly nyomasztó kifejezése ült az
életunalomnak, boszúságnak, embergyűlöletnek és megvetésnek, hogy a kik
ránéztek, önkénytelen elhagyták a kaczajt. Tekintete különösen Kárpáthi
felé volt fordulva.
Alig lehet bizarrabb csoportozatot festeni, mint e két arczot, így
egymással szemközt tekintve. Egyfelől a könnyelmű, oktalan gőg, büszke,
nevető arcz, kihívó, gúnyoló vonásaival, – másfelül az élestekintetű,
megvető, szoborszerű arcz, hideg, keserű mosolyával, mely amazt
visszatorolni látszik. E két ember arczából azt olvashatná le egy
physiognom, hogy ezek valaha keserű ellenségei lesznek egymásnak.
– Fogadjunk, uram, hogy a mit ön mondott, az nem igaz… szólt Rudolf,
könnyedén odavetve a szót Kárpáthihoz.
– Hogyan? kérdék többen, elcsodálkozva Rudolf szokatlan magaviseletén.
– Fogadjon ön, szólt Rudolf, merően Kárpáthi szemeibe nézve, hogy ez a
kérdéses nő képes magát férje halála esetén megölni.
– Ah ça! ez furcsa fogadás. Ismertessen meg ön a módjával. Az idő nagy
különbség, mert kérdés az, hogy Chataquéla még akkor fiatal legyen.
– Ajánlatom rövid és gyorsan végbemehet. Én elveszem nőül ezt az
asszonyt: ez az első. Azután gondom lesz rá, hogy hirtelen meghaljak: ez
a második. Chataquéla utánam fog halni: ez a harmadik; és akkor ön
kötelezve van, magát tetszése szerinti módon kivégezni: ez a negyedik.
– Ah, ez bolondság! kiálta fel Iván; ti oly könnyen beszéltek két nemes
ember életéről, mintha két tekebirót kellene választva kiütni.
– Ez pompás tréfa! állítá a lord. Igen sajnálom, hogy nem tőlem
származik, vagy hogy Rudolf nem angol. Egyébiránt én hiszem, hogy ő meg
fogja szavát tartani.
Abellino kaczagott, mint szoktak azok, kik megijedtek a komoly szótól.
– Hinni, vagy fogadni, uram! szól hideg arczczal Rudolf, kezét nyujtva
elé.
– Mit hinni?
– Azt, hogy Chataquéla meg tud halni férje után, vagy fogadni – fejet
fejért!
– Áll a fogadás! kiálta Abellino kaczagva, s megragadá az eléje nyujtott
kezet.
– Nemesi szóra, mondá Rudolf.
– Nemesi szavamra! kiálta Kárpáthi nevetve.
– Hallották uraim, szólt Rudolf a körülállókhoz fordulva; ha én nem
tartom meg, a mit igértem, tartsanak gyávának, ha azon nő nem teszi
kötelességét, nevessenek ki; ha pedig mindkettő megtörtént, önök
bizonyosan látni fogják, hogy Kárpáthi Béla nemesi szavának meg fog
felelni. Addig a titoktartás becsületügy.
Azzal vette kalapját és eltávozott.
Abellino arcza az utóbbi szavaknál mosolygó gömbölyűségéből kissé
hosszúkásra vált, s kezdte restelleni, hogy a fiatal óriások ezt a
fogadást olyan igen jó tréfának találják. Azonban benne volt, s
szükségből el kellett fogadnia a nagylelkűséget.
E fogadás bámulatos derék dolog volt, csak az az egy volt benne szomorú
a jelenlevőkre nézve, hogy kifecsegni nem lehetett. Rudolf
becsületügygyé tette és ez természetes volt, nehogy a hírt megtudhassa
maga az érdekelt delnő.
Lesznek sokan, kik e fogadást túlzásnak fogják tekinteni, de azokat
bizonyosakká tehetjük, miszerint e magas körökben igen olcsó az élet;
egy szó, egy tekintet, elég ok ölni és halni. Szegény embernek lehet
aggodalma az élet iránt, de nagy urakhoz ez nem illik, a divatszerű
blazirt kedélyek előtt pedig épen bűn. Szegény ember tartozik életével
családjának, hazájának, Istenének; nagy urak között az a hit él, hogy ők
nem tartoznak vele senkinek.
Ah, megálljunk! itt mégis most az egyszer kivétel van. Monsieur Kárpáthi
csakugyan tartozik az életével valakinek: a hitelezőjének.
Mr. Griffard megtudta a fogadást, mert hiszen neki mindent meg kell
tudni, legyen bár a titok lakat, diplomatiai pecsét, káptalani szentély,
vagy becsületszó alá lezárva. Hanem azért titok marad, mert tőle nem
származik odább.
Griffard úr tehát megtudva, hogy a tréfa annyira komoly, miszerint ha
Rudolf teljesíti a fogadás föltételeit, Kárpáthi kénytelen annak
eredményét elfogadni, különben jogában áll a jelenvoltak bármelyikének
őt, a hol találja, főbe lőni; s lord Burlington már előre meg is
vigasztalta vele, hogy ha neki magának nem lenne bátorsága fogadását
teljesíteni, ő szolgálhat neki a magáéval s a jámbor lord ellövi ötven
lépésről a fölvetett tallért.
E fogadás tehát épen nem tetszett a bankárnak. Fölkeresé személyesen
Kárpáthit és szemére veté, hogy szerződésüket már is megszegte,
életveszélyes kalandba bocsátkozva.
– Ah bah! szólt Abellino, itt oly távol az életveszély, mint a hold.
Először annak kell megtörténni, hogy Rudolf elvegye a delnőt – afghán
szertartás szerint, de hiheti-e ön, hogy ez neki sikerülni fog? Ez
önfejű asszony nem akarta feledni a britt poétát sem értem, sem
másokért, kik mind gazdag, genereus, elegans gavallérok; fogja-e tenni
Rudolfért? ki egy melancholicus, spleenes, yankee szokásokkal teljes
különcz. Ez alig valószinű; de föltéve, hogy megtörténhetnék,
képzelhető-e épeszű emberről, hogy ez csupán azért, hogy fogadását
megnyerje, megölje magát? Ez Rudolftól bizonyosan csak kötekedés és
feltünési vágy, mely vissza fog térni a végletnél. Végre azonban még azt
is megengedve, hátra van az utolsó lehetetlenség, az, hogy Chataquéla
magát utána ölje, mert Indiában ez így szokás. Ez lélektani absurdum.
Egy nő, kinek ötven férje volt már, s azok közül akárhány meghalt.
– De meg kell önnek gondolni, hogy a delnő azoktól még életökben elvált
s így vallási kötelezettsége megszünt irántok.
– Ejh, hagyjon ön nekem ilyen faggatásokkal békét!
Azzal hátat fordítva a bankárnak, elkezdett fütyölni.
Ez igen jó felelet, mikor az ember meg van fogva.
* * *
Az indu hölgy azalatt a szenvedély hevével kereste mindenütt ismeretlen
lovagját s e szenvedély majd dühhé,… végre kétségbeeséssé vált, hogy
sehol sem találta.
Nappal szüntelen Páris utczáin kocsizott, nyilvános éttermekben ebédelt,
a leglátogatottabb kioszkokba járt fagylaltozni, este rendre járta a
szinházakat, szemüvege szüntelen sorba vett minden férfi-arczot:
hasztalan! sehol sem volt, a kit keresett. Ah, az kétségbeejtő: ily
végtelen néptömeg között keresni egy alakot, melyet csak egyszer látott,
s mely nyomtalanul eltünt. Ki lehetett az? Mi oka van előle rejtőzni?
Nincs senki, a ki őt ismerte volna, hogy még csak nem is beszélnek róla?
Oly közel állt hozzá, kezét szorítá kezében, éltét odaveté neki, hogy
vigyázzon reá; és elfeledett csak egy szót is szólni hozzá, csak annyit
kérdeni: hogy hívják önt, uram? Mikor fogom önt láthatni újra? Most
milyen boldog lehetne, ha e két kérdés feleletét birná.
Egész éjszakákon át ébren van. Vén dajkája, a bűvész Hyurmala mulattatja
hindu varázsdalokkal, miknek mind azt kellene megjósolni: ki volt azon
ifju és fogja-e őt újra látni?
A vén duenna felállítja az alacsonylábú asztalkára a hindu palaczkot.
Egy-egy öblös üvegedény, felül szűk, hosszú nyakkal, tele valamely sűrű,
de kristálytiszta nedvvel. Ekkor felül a szűk nyiláson valami
aranytiszta sárga folyadékot tölt belé a varázslónő, s a palaczk nedve
azonnal elhomályosul, mintha felhőkkel töltötték volna tele, melyek
sűrűn hömpölyögve rohannak le egész a palaczk fenekéig, mindig
feketébben. Midőn a feneket érte a felhőszerű gomolygás, elkezd a
palaczk belseje bámulatosan megelevenülni, jövőmenő alakok tetszenek fel
benne, mik változnak, eltörpülnek, egymást félre tolják, s mikből
felizgatott képzelet ismerős arczokat, házakat, városokat teremt. A
sötét felhőszerű tárgyakat lassankint szivárványos színek derengik át, a
mezők zöldje s a hajnal pirossága játszik egymással, benne valami
tündéri világítást nyernek a mozgó alakok, majd végre lassúbb lesz a
ködalakok mozgása, a tárgyak mindinkább egymásba olvadnak, a
szivárványló színek elsápadnak, a körforgás csodái elülepednek, s az
egész tünemény terét eltakarja valami átlátszatlan fakó halálszín.
A vén Hyurmala, kinek arczbőrét cserszínűre festette a kegyes idő, nem
késik e látott alakokból, mik talányos chaoszszá keveredve, egymás
hegyén-hátán hömpölygenek, összefüggő regéket alakítani. Elmondja
asszonyának: az ismeretlen ifju mostan hol jár? Most virágos mezőkön
sétál, valahova lép, zöld és piros lesz a táj, s elhagyja, gyászos
kékre, lilaszínre válik. Mik ezek a barna alakok itt mögötte? Ezek
fogadott gyilkosok, kik őt meg akarják ölni. De védi őt erdő, berek,
sötétzöld lombok borulnak össze mögötte s nem sértheti őt meg senki.
Túlnan egy halovány sárga alak jár, keresztül-kasul törve magát a
gomolygó tüneményeken, mintha valakit keresne. Mindig kikerülik egymást.
Apró gyermekfők a földön, röpkedő kigyók a légben vonulnak előtte,
utána. Áldás és rágalom. Most egymáshoz közelítenek, a sárga alak
megáll, a gyermekfők rózsafejekké változnak s lugast alakítanak körüle,
a kigyók galambokká, mik mindkettőjök feje fölött repkednek. Nézd, nézd,
most sebesen forognak egymás körül, ah! mindjárt egymáshoz érnek. Most
összeértek, – mindkét alak egyszerre egymásba olvad s csodálatos
tünemény! az egész bűvpalaczkot egyszerre égő rózsafény derengi át! –
Asszonyom, a kit vársz, az el fog jönni érted és azután meg fog
szeretni. – Most az alakok elülnek, a nedv elsápad, elhomályosul. – És
azután nem fogsz szeretni senkit többé.
Chataquéla ez éjjel gyönyörű képeket álmodott, pedig reggel fölébredve,
elixirral tölt csészéjét érintetlen találta: tehát az álmok másunnan
jöttek.
Felöltözteté magát, viseletének phantasticus divatát saját kalandor
lelke alkotá, összekötve a hindu és európai viseletből az eszményit.
Omló fekete haját homlokán keresztül kötött fehér szalag tartá hátra, a
hosszú halványsárga selyem öltözet fedetlen hagyá karjait, miket sima
érczkarmantyúk szorítának, s az elől nyitott volantok látni engedék a
csodaszép tarkasággal szőtt indu rokolyát, a hogy csak a keleti
kelmeszövők mernek bánni a színekkel, a legellentétesebb neműeket
rikítóan rakva egymás mellé s az egész mégis oly összhangzó. Keblén
hármas rubinkapocs fogja össze az öltönyt, s karcsú, nyulánk derekán a
délczeg csípőkre leszorulva van keresztül kötve a hosszú, aranynyal,
ezüsttel hímzett veres shawl-öv, mely egészen más szabást ad az akkori
kurta derekú, szerfelett prózai divatnak.
Csengetésre bejő Hyurmala, s míg az úrnő szobalányai hosszú hajfürteit
csodás fonadékokba idomítják, átnyújtja neki a tegnapi látogatók
névjegyeit, kik az nap nem juthattak Chataquélához, mert az nap beteg
volt, talán szerelemből vagy tán csak szeszélyből.
A delnő végig nézi a névjegyeket. Mind ismerős, megúnt, elutasított
emberek. De ah, egy új van mégis közöttük.
Egy név, melyet soha sem hallott még említeni. Egy név, melyet az eddig
ismert nyelvek idomai szerint még csak el sem tud olvasni. A keresztnév
hátul, a vezetéknév elől, a hogy sehol sem szokták az előtte ismeretes
világban. Hisz a többiek mind megfordítva vannak: vicomte Abellino de
Carpathi, – conte Fennimor de l’ile de Szigetvár. – Chevalier Charles de
Calacci (olvasd Kalácsi). Miért épen ez az egy ily különcz? a czím
leghátul így: «Szentirmay Rudolf gróf».
A többi jegy kihullott kezéből, csak ez egyet tevé ölébe.
Hátha épen ő az, a kit vár. A varázspalaczk jót jövendöl és annak
teljesülnie kell.
Szegény indu nő, ő nem ismeré azon áldást, hogy a mit óhajtunk, azért
imádkozni is lehet, s csak néma vágy, vagy csaló varázslat és muló álmak
fogalkodtaták lelkét.
– Senkit se bocsássatok be hozzám, szólt Hyurmalához. Csupán csak azt,
ki e jegynek tulajdonosa. Igérte-e, hogy visszajön?
Senki sem emlékezett rá.
– Milyen volt alakja, arcza? tudakozódék a delnő, epedő kiváncsisággal.
Senki nem tudta megmondani. Kikerülte figyelmüket, s helyette másokat
irtak le, kiket Chataquéla nagyon jól ismert.
Nyugtalan, maradhatlan vágyak közt mult a dél; hintók, cabrioletek
álltak meg koronkint a hôtel előtt; hallatszott a portás csengetyűje;
azután ismét tova gördültek a hintók; nem az jött, a kit várt.
Már a délután is itt volt. Chataquéla beteg volt az epekedés miatt, nem
találta helyét, ledőlt kerevetére s ismét felszökött, száz munkához
fogott és mind abbanhagyta.
Egyszer ismét hallatszik a kapus csengetése s a hindu nő éles hallása a
zárt lépcsőn férfi-léptek hangjait lesé el.
Szíve sebesen kezdett dobogni.
Ez ő!
Leült kerevete egyik szögletébe, karjait keblére szorítva; nem mert
föltekinteni.
Félt reszketett, mint ifju hajadon, ki vőlegényét várja.
A szőnyegek susogtak, valaki belépett rajtok.
Ő volt az! fel sem tekintett a hölgy, de tudta azért, hogy ő jön.
Hiszen sokszor álmodta így: a hős, a bátor ifju belépett szobájába;
arcza, mely a vész közepette oly hideg volt, oly bűbájos szeliden
tekinte most rá, szemei, a halállal daczolók, tele voltak sugárzó
szerelemmel, oda ült mellé, susogott fülébe… és annyiszor álmodta ezt.
Most is úgy volt.
Az ifju belépett, susogva üdvözlé, bűbájos szeliden tekinte rá, szemei
tele sugárzák lelkét szerelemmel, odaült mellé… és a delnő most is attól
tartott, hogy ez újra csak álom.
Pedig valóban ott ült mellette, a kit keresett, a kit várt, a kit
szeretett, és az nem volt álom többé, az ifju meleg lehellete érinté
vállait.
Chataquéla suttogva szólt hozzá, a hogy szokás álomképekhez beszélni,
nehogy elriadjanak.
– Tehát Rudolfnak hívják önt? Milyen nagy kín volt nekem, hogy nem
tudtam önt magamban nevén nevezni, csak arczát láttam magam előtt és nem
tudtam megszólítani.
– Én is sokat gondolkoztam ön felől, viszonzá Rudolf, kinek arczán mi e
pillanatban sem fogunk egyebet látni a szokott hidegségnél; a bűbájt
sugárzó szemeket csak a szerelmes nő szemei látják benne. Az ily hideg,
halavány arcz az asszonyok veszedelme. Férfiak nem tudják azt, de a nők,
a kik szeretnek, ismerik jól, hogy ez vezet az őrüléshez.
– Tudja-e ön, mit gondoltam akkor, midőn ama vészes órában életét rám
bízta?
– Gondolkozott ön rólam akkor?
– Azt gondolám, hogy midőn a gyermekek meg lesznek mentve, s nem marad
hátra más, mint ön: ekkor a helyett, hogy önt felvonjam, levessem a
kötelet a mélységbe s magam is utána rohanjak és ott veszszünk el együtt
a tűz között.
– Miért nem tevé azt? kérdé a hölgy kimondhatatlan epedéssel.
– Midőn az utolsó két gyermek megszabadult, önnek valami őrszellem azt
tanácslá, hogy menjen be az égő házba, ha nem maradt-e ott még valaki?
– Igen, úgy érzém, mintha valaki vont volna kezemnél fogva, hogy menjek
oda.
Ön bement, s egy bölcsőjében alvó csecsemőt hozott ki, azt övével
keblére köté, s így nehézkedett a kötélre. És én nem tehettem többé azt,
a mit akartam.
– Pedig az nekem gyönyör lett volna. Kik a tűzben halnak meg, azok
egyszerre a napba jutnak, a kik a földben halnak meg, azoknak ott várni
kell sokáig, míg mind ilyen apró porszemekké válnak, minők itt a
függönyök közt besütő napsugárban tánczolnak s miket a nap szemenként
szí fel magához. Legszebb a halál a tűzben és szerelemben: a hogy
hazámban szoktak meghalni a nők.
Rudolf megfogá csendesen a csodás asszony kezét.
– Chataquéla, légy te az én nőm.
A hölgy reszketett, nem birt felelni.
– Menj vissza férjedhez és válj el tőle azonnal. Én utánad fogok menni
és nőül veszlek s szeretni foglak, míg meg nem halok.
A delnő elsápadt mint a viasz, ajkai elfehérültek, remegve, lázasan
rogyott az ifju lábaihoz, ki karcsú derekát karjaival átfonva tartá őt
fenn, s csak akkor tért magához, midőn lehajló nyakán egy forró ajk
égetését érzé. – Erre felszökött s kezeit védőleg tartá maga elé.
– Mit tevél! kiálta ijedt tekintettel. Megcsókolál, midőn nem vagyok
tiéd, míg férjemtől nem váltam el. A haragos szellemek ezért vészt
hoznak reám.
– Közöttük és közötted állok! szólt Rudolf, magához szorítva
ellenállhatlanul a delnőt.
Egy óra mulva útban volt Chataquéla Calais felé.
Rudolf megigérte, hogy két nap mulva követni fogja.
És itt helyén van megkérdenünk: tréfa ez vagy való? és ha való, miben
alapszik?
Honnan e harmincz éves életunalom, e bizarr különczködés, e megvetése a
világnak, ez útjából kitévedt eszmejárás? Megmondjuk.
Nem a máj és lép betegsége ez, hanem a léleké, és többnyire nagy
lelkeké, mert kis lelkek hamar otthon találják magukat a világban. A
tétlenség átka ez mindazokon, kiknek rendkívüli szellemerőt adott a
sors, de ők kikerülték, nem keresték a tért, mely számukra ki volt mérve
s büntetésül ostorrá vált rájuk nézve épen e lélekerő, mert üresnek
látta a világot és haszontalannak mindent, a mi benne van, mely sem
fáradságra, sem szeretetre, sem gondolkozásra nem méltó. Pedig ha
kereste volna, megtalálta volna, hogy van valami, a mi karjai
fáradságára, szelleme küzdésére és szíve legmélyebb szeretetére méltó,
és az – ha nem egyéb – a haza.
Tíz nap mult Chataquéla eltávozása óta s Rudolf még mindig hasztalan
várta a delnő levelét, pedig elválásuk perczében megigérte, hogy a mint
megérkezik, tudósítni fogja Rudolfot.
Végre elhatározá, hogy utána menend Londonba.
Ösztönszerű nyugtalanság volt-e ez, vagy valódi szerelem, vagy semmi
egyéb, mint egy neme azon vágyaknak, miket az ember magára vitatott az
által, hogy sokat gondolkozott róluk?
Azon nap előtti estén, melyre indulását tűzte, még egyszer elment a
szinházba és tapasztalá, hogy sohasem únta magát oly mértékben, mint
ekkor. Az egész világ rendkívül rútnak és ostobának tetszett előtte.
Mars kisasszony sohasem szavalt oly helytelenül, a claqueurök sohasem
impertinenskedtek oly ügyetlenül, a páholyokban sohasem viselte magát
oly kaczérul a fiatal nőnem, s az ifju óriások sohasem mondtak annyi
izetlenséget, mint ma; kín, boszúság volt akár hová nézni, utóbb nem is
nézett sehová, hátra vetette magát páholya kerevetébe s tökéletesen
készen volt rá, hogy a legelső emberrel, a ki páholyába benyit, össze
fog veszni.
S csakugyan nyílik az ajtó, Rudolf félvállról tekint nagy mogorván
vissza s István grófot látja belépni.
Még az a bosszúság hozzá, hogy ezzel össze sem lehetett neki veszni,
mert kénytelen volt iránta egy nemével a becsülésnek viseltetni.
Az ifju gróf csak amúgy az ajtóban állt meg, beszólva halkan Rudolfhoz.
– Ugyan kérlek egy szóra. Eszékiék vannak itt, most érkeztek Londonból,
megtudták, hogy itt vagy, az öreg asszony nagyon szeretne veled
beszélni.
Rudolf leirhatlan savanyú képet csinált ez örvendetes izenethez, s a
mint elhatározá magát, hogy helyéből fölkeljen, mintha egy gőzgépet
kellene mozgásba hoznia, oly fáradsággal tevé, s nagy kedvetlenül
beleakasztva magát István gróf karjába, engedé magát czepelni, a merre
annak tetszett.
István gróf egy földszinti páholy ajtaját nyitá meg előtte.
A kérdéses család egyike volt Magyarország legelőkelőbbjeinek, s két
tagja volt jelen a páholyban: az öreganya, a derék, kedélyes gróf Eszéki
Sándorné és fiatal tizenhét éves unokája Flóra, kivel egy telet
Londonban töltött.
Az éltes asszonyság még mindenben megtartá a császárság alatti divatot,
a nagy hajporozott dupét, mely különben igen jól illik piros, egészséges
matronalis arczához, a hegyes derekat, hímzett virágos övvel, a szűk,
megfeszülő ruhát rövid ujjaival s a hosszú, pávafark nagyságú festett
legyezőt és a könyökig érő szarvasbőr keztyűket.
Ő foglalja el a főhelyet, a szinpaddal szemközt. Átellenben ül unokája,
Flóra; egy megragadó szépségű arcz, melyet csak a szerény komolyság
őriz, hogy az emberek utána ne őrüljenek. Tekintetének nyugalma, szép
tojásdad arczának halvány vonásai, melyre ha sokáig néz az ember, úgy
tetszik, mintha valami dicsfényt látna körüle, vékony szemöldöke,
szelided szemei, finom ajkai valami oly harmonicus ártatlanság rajzát
adják elénk, melynek látása magában képes a vulgivaga Vénust
megtagadtatni a szemlélővel. Egyike azon arczoknak, miknek látása nem
költ szenvedélyt, bár szépsége tökéletes.
Figyelmét egészen a szinpad foglalja el, s midőn a két ifju a páholyba
belép, könnyű főhajtással üdvözli őket s udvarias gyöngédséggel vonja el
tekintetét a szinpadtól, a nélkül azonban, hogy azt egészen a bejövőknek
szentelné.
– Ön rossz ember, szólt tréfás feddőzéssel Eszékiné Rudolfhoz, ha
hatalomkarral nem küldenék érte, bizony nem is szólhatnánk vele. Mi azt
hiszszük, hogy majd a szinházban találkozunk vele s ő a helyett, hogy
sorba nézné a páholyokat, behúzza magát kerevete szögletébe és sehova
sem néz; micsoda megfeledkezés ez az illő kiváncsiságról? Ön rossz
ember, ön mindig akkor távozik el egy városból, a mikor mi megérkezünk,
mintha szántszándékkal kerülne bennünket; de most az egyszer rajta
kaptuk s mi kerestük önt fel.
– Én tettem volna azt? szólt Rudolf, midőn szóhoz juthatott a beszédes
asszonyságtól. Nem feledkezém el a tiszteletről, melylyel nagysádtoknak
tartozom.
– Csakhogy azt nehéz lett volna tanusítnia, mert holnap már indulunk az
én kedves Magyarországomba.
Néhány sarcasticus rángás Rudolf arczán azt látszott mutatni, mintha
ilyesmit mondana magában: kell menni, mert a repczét most kaszálják, a
bárányokat most nyírják, ilyenkor jó gazdasszonynak otthon kell lenni.
E helyett azonban azt mondta:
– Nagysádtok még nagyon jókor hagyták el Angliát; a víg élet, a
lóversenyek, vadászatok, tengeri kirándulások, a víg mulatságok a Jersey
szigeten még csak most kezdődnek.
– Nem maradhattam már a kis unokalányomtól, mindig unszolt még a télen,
hogy szeretne otthon lenni.
Rudolf csak ekkor tekinte figyelmesebben a «kis unokalány» arczára, kit
eleget látott évek előtt, mint lótifuti gyerkőczöt, s alig birta rejteni
meglepetését a kifejlett hajadon komoly, szűzies szépsége felett. Néha
egy pár év alatt ideállá fejlődik a gyermeki vonásaiban keveset igérő
arcz.
– Tehát Flóra kisasszony únta magát Londonban? szólt egyenesen a
lánykához intézve szavait, valószinűleg, hogy beszédre birja, s lássa,
vajjon e szép arcz hogy jön zavarba kérdésére?
Azonban a jó nagymamának azon kedves szokása volt, hogy az unokájához
intézett kérdésekre maga szeretett megfelelni, nem engedvén, hogy a
gyermeket valaki zavarba hozza.
– Ah uram, hogy únhatta volna magát, hiszen még gyermek, a kit minden
mulattat, s még sem férje, sem imádói nincsenek, hogy az unalmat
megismerhesse.
– Ezt a bókot elteszem az összes férfinem nevében, viszonzá felhangoltan
Rudolf, kit Eszékiné azért tüntetett ki legjobban minden ismerős ifjak
között, mert legmakacsabb és legfinomabb vitatkozó társát találta benne.
– Tehát csupa honvágy, folytatá Rudolf, egy kerevet karjára támaszkodva;
regényes epedés a szőke Tisza után, újra hallani a malmok csendes
kelepelését a tiszaváradi jegenyék árnyékából, sétálni a buzavirágok
között, látni az ismerős czigánycsoportot a falu végén, mint készítenek
dorombot, s hallani vasárnaponkint a tiszteletes úr magasztos
elmélkedéseit.
– Ah uram, ne is folytassa tovább sarcasmusait, vágott beszéde közé
Eszékiné, mi nem megyünk Tiszaváradra malomkelepelést hallgatni, s
nagyon mezei fogalmai vannak a honvágyról, ha azt csak a buzavirágok
közt látja érni: mi Magyarországon is nagy városban fogunk élni.
– Annál szebb. Debreczen vagy Szeged, vagy akár Hódmezővásárhely a
legritkább élvezetekkel fognak kinálkozni. Teszem föl Debreczenben van
egy nagy hid a város közepén, mely az egész utczán végig megy, s mely
azért európai ritkaság, mert száraz földre van építve; ezen érdekes lesz
járni.
– Ön ismét csalódik, mi tiszteljük ezeket a nagy kenyértermő városokat,
de lakni Pesten fogunk.
– Ah, azt el is feledtem, hogy Magyarországon van. Úgy hiszem, ott maguk
nagysádtok is el fogják feledni, hogy Magyarországon vannak. Hisz az nem
magyar város, hanem egy nagy német-zsidó colonia, a hol csak a kőrösi,
kecskeméti udvarban lehet hetivásárok alatt magyar szót hallani.
– Legyen úgy, uram. Egygyel többen lesznek velünk, a kiktől hallani
fogják. Rég volt nekem egy bizarr eszmém, csak arra vártam, hogy unokám
fölserdüljön. Most állandóul Pesten fogunk lakni. Minthogy Pestnek úgyis
kevés díszes épülete van, építtetünk nagyobbszerű palotát a város
kitünőbb helyén. Nyári lakul választjuk a budai hegyeket, rajta leszünk,
hogy minden munkát hazai művészek és mesteremberek által
teljesíttessünk; alkalmat adunk tehetséges költőknek, művészeknek, hogy
Pesten élhessenek, nagy házat fogunk tartani, honnan száműzve lesz
minden idegenszerű, a divatvilág asztalainkon magyar lapokat,
termeinkben magyar szót, magyar zenét fog hallani, s elkivánja tőlünk.
Vagy azt hiszi ön, hogy nem sikerülend kört alakítanunk?
E kérdésnél büszkén tekintett unokájára Eszékiné.
– Sőt inkább, felelt Rudolf, én magam örökös satellitje lennék
nagysádtoknak, ha oly szerencsés volnék, hasonló honvágytól
lelkesülhetni.
– Édes Rudolf, szólt komolyan Eszékiné, megfogva a gróf kezét. Ön
méltatlanságot követ el lelkén, midőn a legszentebb érzelmet megtagadja.
S e szomorú tüneményt alig látni másutt, mint a mi köreinkben.
Végignézek a páholysorokon, s öt-hat magyar főurat látok itt, kik
állandóul itt laknak, itt vesztegetik el vagyonukat, s a mi annál több,
szellemüket; pedig mennyit használhatnának oda haza! Látja, én
politikához nem értek, nem tudom: van-e valami szerepe főurainknak még
Magyarországon? de azt tudom, hogy ha egy népet épen azok hagynak el, a
kik leggazdagabbak, annak okvetlen szegénynyé kell lenni.
– Mások használhatnának még, asszonyom, felelt hideg mosolylyal, de én
nekem mi hasznomat vehetné még? Én hasznavehetetlen vagyok.
– Nem úgy, édes Rudolf, azt én jobban tudom. Én ismerem az életet, mert
magam is régen élek. A mi fajtánk férfiai rendesen így szokták: tizenhat
éves koráig gyerek, addig nincs róla mit beszélni: tanul jót, rosszat,
összevissza; – tizenhattól húszig ábrándozó, költői vagy legalább is
epedő szerelmes; – húsztól huszonötig azután elmerül a világ minden
örömébe, vad, gyönyörvadászó lesz, s mikor ez évek végén már azt hiszi,
hogy lábaival feneket ért minden élvezetben, akkor elkezd blasirt lenni,
megtagadja szenvedélyeit, megtagadja szívét, még vére melegségét is;
mosolyog, vagy még azt sem teszi, ha valamiféle szeretetről beszélnek
előtte, illessen az jó barátot, asszonyt, vagy hazát; játszik életével,
mint únott játékszerrel, melynek nincs előtte nagyobb becse, mint egy
czitromhéjnak, melynek levét az utolsó cseppig kifacsarta; s ez tart
harmincz éves koráig, ekkor nyílik ki csak saját szívének világa, ekkor
kezd el valóban élni, helyesen látni, igazán érzeni, ekkor lesz belőle
emberbarát, hazafi, jó férj, egy szóval boldog ember. Lássa Rudolf, – és
ön még nincs harmincz esztendős.
Rudolf türelmetlenül várta, hogy vége legyen a grófné textusának, s erre
e mondatot szalasztá ki ajkán:
– Egy új Istennek kellene támadni arra, hogy belőlem új embert
teremtsen.
Valóban csak rendkívül izgatott kedélyének kell tulajdonítani, hogy
ilyet mondhatott, ő, ki különben a kegyeleteket nem szokta sérteni.
Eszékiné komolyan megbotránkozék.
– Édes Rudolf, nem jól esik öntől ily szót hallanom. Lássa, én
kegyeskedő nem vagyok, de Isten nevét szeretem, ha tisztelettel említik.
Azért, hogy Párisban az oltárra egy tánczosnőt a balmabilleből
állítottak fel, Isten mindenható maradt, s csodái nemcsak az elemekben
láthatók, hanem az emberek szíveiben is.
Rudolf nagyot sóhajtott, mintha azt kérdené magában: lesz-e hát isteni
hatalom, mely őt meggátolja attól, hogy meghaljon hideg, kiégett,
elfásult szívvel? a ki őt valaha megtanítsa élni és érzeni?
Azonban illőnek találta ez emphaticus beszédfolyamnak más menetet adni,
s Flórához fordulva, csupa illedelemből valami általános tárgyú
beszélgetéshez kezdett vele, megkérdezve tőle, hogy mulatta magát
Londonban, s mik ott a legújabb közbeszéd tárgyai?
A lányka okos, nagy fekete szemeit s tündér tiszta arczát a kérdezőhöz
emelve, helyes hangon válaszolt, őrizkedve, hogy beszéde sem oly magas
ne legyen, hogy a hallgató közönséget zavarja, sem oly halk, hogy a
páholyban levők suttogásnak vehessék.
– Oh most nagy szomorúság van Londonban. – Az egész divatvilág gyászol.
Midőn eljöttünk, épen azelőtti napon temették el a leghíresebb férfit és
a leghíresebb asszonyt Angliában.
– Ah, erről mi még mit sem tudunk, monda Rudolf és gondolá magában: ez a
kis együgyű leány bizonyosan a lord mayort, vagy valami nagy tábornokot
tart leghíresebb embernek, s híres asszonya legalább is csillagkeresztes
hölgy.
– És ki volt ama híres férfi és nő? kérdé Flórától, mint a hogy
gyermekeket szoktunk kikérdezni.
– E híres férfi, mondá a lányka némi exaltatióval, mely nemes arczához
úgy illett, korának legmagasabb szelleme, a halhatatlan költő – lord
Byron.
Rudolf, mintha egy villanyos ütést kapott volna minden ízében, úgy
megrendült e névre, arcza elhalványult, halántékain és fehér homlokán az
erek lüktetése volt látható; egy perczre a szellem elhagyta minden
érzékeit.
– És ki volt a nő? kérdé elszorult hangon, midőn ismét vissza kezdének
térni gondolatai.
– E nő egy más éghajlat leánya, ki a költőt nagyon szerette, saját
istenei előtt férjeül fogadta, s midőn meghalt a férj, mint ezt
őshonában szokták, utána halt, magára gyujtva a kioszkot, melyben
lakott. Talán hallotta ön valaha e nevet: «Chataquéla?»
Rudolf hallgatott, nem felelt semmit.
Tehát Byron előbb meghalt, mint Chataquéla tőle elválhatott volna.
És az indu nő kötelességének tartá utána meghalni.
Megelőzte Rudolfot, a helyett, hogy követte volna.
– Tehát mégis van isteni hatalom, mely egy életúnt kezéből kifacsarja a
saját maga ellen irányzott fegyvert!…
Rudolf szent borzadályt érze végigfutni tagjain, mintha azon hangokat
hallaná, miknek zengése Sault szent Pálra változtatá.
És csodálatos! A mint ismét magához kezde térni, e hír által nem érzé
magát kellemetlenül meghatva, ellenkezőleg: oly megnyugtató valami
érzést tapasztalt keblében, mint ki egy nyomasztó álomból ébred föl s
örül neki, hogy a mit látott, csak álom volt.
Szerencsére megilletődését nem vevék észre a jelenlevők, mert e perczben
Mars kisasszony egy monológja foglalta el a figyelmet, s első volt, ki a
szavalás végeztével tapsolni kezdett.
– Milyen jól szavalt ma ez a Mars.
És akárhová nézett, mindent más szemekkel látott, az emberek jobbak,
szebbek voltak, mint azelőtt, s midőn pillanatai az előtte ülő Flóra
arczára visszatértek, oly hosszan, oly önfeledten nézte e szép, nemes
vonásokat, hogy a leányka lassan pirulni kezdett, mint a napsugártól érő
gyümölcs.
Egyszerre minden apropos nélkül fordult Eszékinéhez, ki már kezdé
vendégét szórakozottnak tartani.
– Mikor utaznak nagysádtok Magyarhonba?
– Holnap korán reggel.
– Megengedik, hogy utitársuk legyek?
E kérdés oly meglepő, oly váratlan volt mindenkire, hogy senki sem
felelt rá.
Azonban a hallgatás és bámulás elég válasz volt.
Rudolf hirtelen vevé kalapját és búcsúzott.
– Sietnem kell ma még ügyeimet rendbe hoznom s szekerem iránt
rendelkeznem, hogy el ne maradjak.
S azzal egy boldog ember szelességével meghajtva magát, elrohant.
Midőn egyedül maradtak, István gróf kegyelettel hajolt le Flóra kezéhez
s annak gyöngéd, fehér ujjait érintve ajkaival, halkan rebegé:
– Köszönet kegyednek.
Flóra ámultan kérdé:
– Miért?
– Hogy egy derék férfit visszaadott hazájának.
A szép hajadon fejecskéjét rázva, mutatá, hogy nem érti.
Pedig az olyan egyszerű volt.
Rudolf pedig sebesen rohant le a lépcsőn; egy sarokfordulásnál szinte
hanyatt taszítá Debryt, ki midőn ráismert, utána eredt s elkapva frakkja
szárnyát, kényszeríté megállani.
– Ecocce! ecocce! Megálljon ön hát. Ime egy fogadás, melyet mind a két
fél megnyert és egyik sem vesztett el! Nem hallotta ön még, hogy
Chataquéla meghalt? Igen! megégette magát férje után. Tehát ön megnyeré
a fogadást. De nem ön után égette meg, tehát Abellino sem veszté azt el.
– Hallottam már, szólt Rudolf, teljesen osztva a marquis derültségét s
kiszabadítva frakkja szárnyát, sietett magát kocsijába vetni s haza
hajtatni.
Útközben mégis szemrehányásokat akart magának tenni, hogy e nő halálán
legkisebb szomorúságot sem tud érezni, pedig mily végtelen volt annak
szerelmi önfeláldozása. De hasztalan! Az érzelmeket erőszakolni nem
lehet; úgy érzé magát, mint ki gazdag örökséget nyert, örömest tenné,
illenék is, hogy szomorú legyen, de más zajosabb érzések elriasztják a
gyászt.
Szívtelennek kezdé magát vádolni, gyávának, ki örül, hogy egy halálos
fogadástól egy szerető szív vesztével megszabadult, s hazaérve, naplóját
vevé elő, hogy újra emlékébe idézze azon napok benyomásait, melyek ama
bűbájos hölgy emlékével töltek el.
De a míg ezen lapokra jutott volna, elébb más lapokat kellett
végigforgatnia, mikben rég elfeledett s most újra visszatérő érzések
emlékei voltak letéve. Egy-egy arczkép rég nem látott rokonoktól, egy
regényes tájék rajza a Duna csendes partjain, egy ép színben megmaradt
virág, mely a lapok közül kihull, azon gyermekévekre emlékeztetve, mik
Erdély havasai közt töltek el, az első ábrándok tiszteletreméltó
ömlengései, egy ősz hajfürt az elhalt apától, kinek arcza elevenen tünik
szemei elé, ez ősz fürtöt látva – s azután egy gyöngéd kézzel írt levél,
melyet özvegy édesanyja küldött messze világba távozott fia után, míg ő
nem tudott megválni a sírtól, mely legkedvesebb halottját rejté, kinek
hamvait könyeivel öntözi most is.
Rudolf lelkének mindez emlékeken egyenkint fel kellett akadnia,
némelyiken sokáig elmerengett, s midőn az utolsó lapra ért, melyeket egy
szokatlan, rendkívüli érzelem, vagy jobban mondva, fásulat befolyása
alatt írt, oly nevetségeseknek, oly szánalomra méltóknak tartá az
eszméket, hogy szégyenlé végigolvasni.
Még egy kisérletet tőn lelkében az önmaga elleni harcz, mely nem akarta
engedni, hogy egy vasjellem szíve által legyőzesse magát. Vevé
rajzónját, s leült naplójához, hogy emlékéből belerajzolja Chataquéla
arczát, a mi élénk képzelőtehetsége és ügyessége mellett máskor oly jól
szokott neki sikerülni.
És most leverten vevé észre, hogy ez arczot nem birja maga elé képzelni.
Felidézte emlékében azon órát, melyben őt oly ragyogónak látta, s
halvány körrajzokat vetett a papirra. A kép nem akart sikerülni; az arcz
valamivel hosszúkásabb lett, a szemek kevéssel derültebbek,
nyitottabbak, a szemöld keskenyebb, az ajk komolyabb, s midőn készen
volt s messzi tartá azt magától, hogy lássa: helyesen van-e? megdöbbenve
állt meg előtte, a kép nem Chataquélához hasonlított, hanem Flórához.
Rudolf magasabb szellemek közellétét érzé maga körül; érzé, hogy itt e
magányban nincs egyedül, mellette, fölötte, mindenütt valami fensőbb
hatalom él, ki nemcsak az elemekben mutatja meg csodáit, hanem az emberi
szívekben is.
Kezei önkénytelen összekulcsolódtak, – kebléből egy fohász szállt a
magasba s szemeiben egy köny jelent meg; első fohász és első köny, a
gyermekévek óta.
Azután újra kezébe véve rajzónját, maga elé képzelé a szép piruló
leánykát, Flórát, néhány vonást igazít a képen, és ime az arcz most
tökéletesen hasonlított élő mintájához és szerelem és mosoly sugárzott
rajta.
Rudolf öntudatlanul ajkaihoz emelé a képet és megcsókolá azt. Arczán az
elpirulás ifjukori melegét érzé elömleni. Új érzések, új vágyak
hullámzottak át erein, új színt nyert előtte a világ.
Nyugodtan és jó kedvvel fogott úti készületeihez… – vissza – a szép – a
szegény Magyarhonba.