Tehát ismét itthon vagyunk, a kedves, szegény Magyar honban.
Piros pünkösd hajnala van, igazán piros hajnal. Nagy-Kun-Madaras utczáin
korán az első kakasszó után, nagy muzsikával vonul keresztül egy banda
barna zenész, előttük járul kivont mogyorófa pálczával egy városi
esküdt, s arczának haragos méltóságán meglátszik, hogy fontos hivatalos
foglalkozásban jár és hogy még ma pálinkát nem ivott.
A derék esküdt férfiu becsületesen kékbe van öltözve, a hogy rangbeli
emberhez illik, pörge kalapját ékesíti egy pár nagy, kinyílt bazsarózsa,
gomblyukában egy csomó szegfű, muskátli levéllel, selyem pruszlija
ezüstgombos, képe piros, bajusza hegyes, csizmája bojtos, sarkantyús;
oly hegyesen szedegeti a lábait, mintha tojásokon járna, s félre nem
nézne a világért, még kevésbbé a háta mögött járó czigányokra; csak a
midőn egy-egy tanácsbeli, vagy választott polgár háza előtt mennek,
akkor int feltartott pálczájával, hogy menni lassabban kell, a trombitát
fújni pedig erősebben.
A nagy zenére mindenütt fölébrednek az utczák lakói, ablaktáblákat,
redőnyöket nyitogatnak, a fiatal leánykák köténynyel eltakarva
kebleiket, néznek ki a kapuajtón s kivángatnak szerencsés jó reggelt
Varju András uramnak; de Varju András uram senkit sem ismer, mert ő ma
nagy hivatalt visel, mely nem engedi meg a leereszkedést.
Majd a tisztelendő úrék házai elé ér; ide be kell neki menni, mert
különös foglalatossága van velük: ez a különös foglalatosság abból áll,
hogy ott egy ital pálinka vár reá, melynek szelidítő hatása meglátszik
orczáján, midőn visszakerül.
Ezt elvégezte; legutoljára marad a legfontosabb hivatás: ő nagyságát,
méltóságos Jancsi urat, megtisztelni annak rendje módja szerint.
Ez nem tréfa, mert Jancsi úr szelidített medvéket tart az udvarán,
melyek megeszik az embert, tekintet nélkül esküdti hivatalára, vagy a
kopók közé téved, s úgy megszabdalják, hogy soha sem látott olyat.
Szerencséjére azonban egy vörösmondúros épen odakinn ácsorgott a
kapuban, azt tehát megszólítá szép békességgel:
– Fölkelt-e már a nagyságos Jan – Ján – Jancsi úr?
– Ejnye, majd alig látja kend kimondani a szedtevettét. Hát! Még le se
feküdt.
Varju uram kotródott tovább. Most még jelentést kellett tenni a község
házánál bírák uraméknak, melyet le is rótt Varju uram, minden
hosszadalmasság nélkül, röviden elmondva.
– Mindent elvégeztem.
– Jól van, Varju uram.
Most lássunk nevezetesebb embereket.
A tisztes községi teremben ülnek hosszú sorral a falakra függesztve az
ország és város celebritásai, arczképben lefestve, közben elég hely
maradt még a meghalt patronusok, esperesek, kuratorok, alapítók halotti
czímerei számára is, az asztalon nagy fenyegető vastagságú könyvek
lenyomtatva egy ólom kalamárissal, az asztal alja szépen betarkázva
tintával, a hogy a tollakat oda szokták verni.
Még csak most hangzik a hajnali harangszó s már a tanácsbeliek mind fel
vannak gyülekezve a terembe s ott könyökölnek szép rendben a hosszú
asztal körül, elnököl a biró, egy derék kövér ember.
Az ajtó felől egy csoport fiatal legény áll, kurta, térdig érő bő gyolcs
lábravalókban, pitykés dolmányaik panyókára vetve, valamennyinek tarka
kendő a gomblyukában s sarkantyús csizma a lábán.
Legeslegelől mind a fiatalok között áll a tavalyi pünkösdi király.
Magas, szikár termetű legény, nagy, előre görbülő sasorral, hosszú
bajusza háromszor is meg van kanyarítva a végéig s megerősítve viaszos
kenőcscsel; nyaka hosszú és előregörbült, feketére sülve odáig, hol az
ing nem éri, azon alul mintha más bőrbül szabták volna. Viselete nem
olyan, mint más közemberé, vászon lábravaló helyett zsinóros nadrágot
visel, kordovány csizmákba húzva, melyekről hosszú bojtok fityegnek alá,
széles derékszijának villogó rézcsatja szépen kilátszik a rövid zöld
selyem mellény alól, mindenik dolmány-zsebéből egy-egy tarka kendő lóg
ki, odakötve egyik szegleténél fogva a gomblyukba, ujjain karika- és
pecsétnyomó gyűrűk, úgy beledagadva, hogy le nem birná húzni.
De a mi legjelesebbé teszi a legényt, az egy nagy lombos koszorú, mely
fejére van téve. Ezt az ifju leányok fonták gyászfűzekből és virágokból,
úgy hogy a szegfűkkel és rózsákkal ékes füzérek hosszan omlanak a legény
vállaira, mint hosszú leányhaj, csak arczát hagyva szabadon, a hol
kétfelé választvák.
Ezt a koszorút nyerje el aztán, a ki tudja.
– No Márton, szól hozzá a biró; megint itt van piros pünkösd napja.
– Tudom, nemzetes uram, tegnap én is voltam a templomban, hallottam,
mondta a tisztelendő úr.
– Hát szándékozol-e még az idén is pünkösdi király maradni?
– Már én rajtam nem múlik, nemzetes uram. Csak hatodik esztendeje már,
hogy az vagyok.
– Tudod-e, hogy hány akó bort ittál meg az alatt, hány palaczkot törtél
össze, hány vendégségből, disznótorból, lakodalomból hánytad ki a
vendégeket?
– Nem tudom, nemzetes uram, nekem csak arra volt gondom, hogy egyből se
maradjak ki, s annyit mondhatok, hogy soha sem bor, sem ember meg nem
vert.
– Olvassa csak fel neki, jegyző úr: hány akó bor és hány bevert fej van
neki a rovására irva.
És kisült a lajstromból, hogy Márton hat évi pünkösdi királysága 72 akó
borba került a községnek s több mint száz mulatság bomlott meg miatta,
egy korcsmárost pedig tökéletesen gazdaggá tett az által, hogy minden
héten összetörte az üvegeit, fizette a város.
– Hát azt számolod-e, édes öcsém: hányszor mentek kárba a lovaid?
– Sohase törődöm én vele. Nem én őrzöm, hanem az alattvalóim.
– Hány leányt bolondítottál el?
– Minek bolondultak el?
– Sok nem-igaz jószág fordult meg a kezeden.
– Engem nem kapott rajta senki.
– De ilyenformán a te pünkösdi királyságod vajmi sokba kerül ám a
városnak.
– Jól tudom én azt, hogy ez nem a város pénzéből telik, hanem hogy
nagyságos Kárpáthi János úr édes atyja, a kinek érdemes orczája most is
ott függ a falon la, hagyott egy summa pénzt a községnek azon czélból,
hogy egyrészint imez ősi szokás fentartassék, másrészint pedig, hogy a
lónemesítés előmozdíttassék, minél fogvást minden pünkösd harmadik
ünnepén összegyűlnek a lovas legények a környékről s versenyt futtatnak
egymással; azt is tudom, hogy a ki ez alkalommal győztes marad, annak a
kegyes úr hagyományából szabad ivása van a város minden korcsmájában,
annak a lovait minden gazda tartozik őrizni, s akárhova kárbamennek, nem
szabad megzálogolni, hanem fizeti a kárt, a ki rosszul vigyázott rájok.
Továbbá szabad bejárása van mindenféle vendégségbe és lakodalomba, és ha
egyszer-másszor jókedvéből ki talál rugni, azért őt testi büntetéssel
illetni nem szabad, sem megcsapatván, sem pedig börtönbe záratván.
– Ejnye öcsém, be jó prókátor lett volna belőled, hol tanultál meg ilyen
folyvást beszélni?
– Hat esztendeig mindig én maradtam meg pünkösdi királynak, felel a
legény, mellét büszkén kidüllesztve, nagy módomban volt jussaimat
kitanulni.
– No, no, feddőzék a biró. Nem jó az a hányavetiség, Márton; mert majd
nagyon hozzá találsz szokni ehhez az élethez s majd nehezen esik aztán
újra rendhez szokni, fizetett bort inni s vétségek esetén
megcsapattatódni, ha ma vagy holnap letelik rólad a pünkösdi királyság.
Pedig vajmi hamar megesik ám, hogy egy vagy más legény elébed hág.
– Nem született még az az ember! szólt Márton, hetykén intve a fél
szemöldökével s két hüvelykújját a nadrághasítékba akasztva nagy
méltóságosan.
A tanácsbeliek is átlátták, hogy itt hiába feleselnek, de meg nem is
volt illendő ilyen magas állású személy tekintélye ellen munkálódni,
tehát áttérének egyenesen az ünnepély előkészületeire.
Négy hordó bor, külön-különféle, volt szekerekre rakva, egy szekér tele
frissen sült czipóval, a szekerek mögé volt kötve szarvánál fogva a
levágatásra szánt két ökör.
– Ez nem jó leszen így, monda, büszkére változtatott hangon Márton, ki
egészen beleszokott már abba a peremptorius parancsoló hangba. Nagyobb
pompa kell ide. Ki látta azt: a vágni való ökröt szekér után kötni?
holott azt a mészárosoknak kell kétfelől szarvánál fogva vezetni, a
szarvára pedig czitromot kell tűzni és szalagot kötni.
– Ejnye, hogy tudja az öcsém a módját!
– A hordók tetejébe pedig üljön fel négy-négy szűz, az osztogassa onnan
füles kancsókkal a bort.
– Parancsolsz-e még valamit, Márton?
– Hát! A czigányok húzzák az én nótámat, mikor megindulnak, nekem pedig
tartsa a lovamat két hajdú, mikor felülök rá. – Minden a parancsolat
szerint történt.
A népség, rövid isteni tiszteletét végezve, megindult szép rendben ki a
mező felé. Elül lovagolt két esküdt, pántlikával bevont rézfokost tartva
kezében, utánuk a szekérre rakott czigány-banda égbekiáltó hangokon
harsogtatva a Márton nótáját. Ezek után jött közvetlen a két
felpántlikázott tulok, nekigyürkőzött mészáros-legények által
vezettetve, kiknek nem győzött eleget rimánkodni a saraglyában ülő vén
brúgós, hogy az Istenért el ne ereszszék azt a bikát, mert ő lesz az
első, a kit fel fog bökni, vörös nadrágjának miatta.
Ezek után jöttek az élelmiszeres kocsik, hátrább a boros társzekerek,
fürge hajadonok ültek minden hordón.
Itt következett Varju uram. A sors még magasabbra emelte. Most lovon
ült, s kezében egy nagy vörös zászlót tartott, melylyel majd kiverte a
szél a szemeit. Ha szabad arcza elégültségéből következtetni: legalább
is azt gondolhatta, hogy ha Márton pünkösdi király, akkor ő pünkösdi
palatinus.
Végre jött a pünkösdi király. Lova nem igen szép, de nagy, csontos,
tizenhat markos állat s a mi hiányzott rajta a formából, az meg volt
neki adva czifra sallangokban, sörénye tizenkét fűzérbe szalagok közé
fonva, nyeregtakarója farkasbőrből.
Nem rosszul ül a lovon. Egy kicsinyt lóg rajta, de ez nem a bevett
reggelitől van, ez csak megszokott hetykeség, hol oldalt, hol hátra
hajlik, pedig oly szilárdul ül a lovon, mintha hozzá volna nőve.
Mellette kétfelől két polgár lovagol kivont kardokkal, kiknek ugyancsak
vigyázni kell magukra, mert Márton lova, a mint észreveszi, hogy
valamelyik ló félfejjel elébb van nála, olyat harap rajta, hogy elbődül
bele.
Utána jönnek hosszú sorral a pályázó legények, mindegyik arczán látszik
valami biztató sugára a reménynek, hogy hátha ő lesz nyertes? Ki tudja,
hátha tavaly óta meghosszabbodtak a lova lábai? hátha a többié rosszabb
lett?
Befejezi a menetet az úri és fakó szekerek rende, melyek nagy port verve
száguldnak a lovasok nyomában, megrakva vidám ünneplő népekkel, s
körültüzködve szekéroldal és lószerszám zöld galylyal és repülő
kendővel.
Igy érkeznek ki a síkra. Azon pillanatban taraczkdurranás jelenti, hogy
a legfőbb patronus, Jancsi úr, a gazdag nábob, elindula kastélyából. A
népség az elárkolt kertekben s temetőkben helyezi el magát. A bizakodó
lovasok kiállnak a síkra, egy-kettő kevélyen finczoltatja a lovát,
nagyokat kongatnak karikásaikkal, fogadásokat tesznek egymás között és
az mind borba megy.
Nemsokára a kertek alól támadó porfelleg jelenti, hogy Jancsi úr
közelít, a dombra állított gyermekek futnak nagy sivalkodással, mert
most mindjárt nagyot fognak lőni kettőt.
Két vasból készült állat van a földbe ásva s beverve faczövekkel; egy
tapasztalt ember, ki a franczia háborúban is járt, messziről hasonmászva
közeledik feléjök hosszú póznára szúrt égő taplóval s megbántva vele
gyujtólyukaikat, elpukkantja szépen a veszedelmes ágyút; a faczövek
kimegy a levegőbe, a népség szétszalad előle, nehogy valakire ráessék,
azután meg hogy leesett, ismét odatódulnak, meglátni, hogy nem lett-e
valami belőle, a míg odafenn járt?
A mint az úri hintók láthatóvá lőnek, hol a nép előtt elhaladtak, óriási
vivát-ordítozás volt hallható (még akkor magyarul nem tudták mondani),
melyet azonnal zsibongó víg kaczaj válta fel.
Hát ezúttal azt a tréfát gondolta ki Jancsi úr, hogy Vidra czigányt
felöltöztette pompás aranyos ruhába, őt ültette a négy lovas
díszhintóba, maga pedig utána fakó szekeren ülve hajtatott, a jámbor
népség aztán elébb nagy vivátokat kiáltott az aranyos ruhának, később
pedig meglátva, hogy abba a czigány van öltöztetve, annál nagyobb lőn
kaczagása s ez a jó urat úgy mulattatá.
Vele jöttek a két udvari bohóczon kívül legszivesebben látott vendégei:
a bácsmegyei Horhi Miska, ötezer holdnyi birtok gazdája, ki át szokott
néha rándulni egy szóra a szomszédba (Nagy-Kunságba) kedves komájához,
így például eljött hozzá márcziusban, s körülbelül augusztus végével
kérdezé meg, hogy kinek hítták a szabolcsi második alispánt? Otthon
azalatt meghagyta, hogy míg haza nem megy, aratáshoz, kaszáláshoz ne
fogjanak; lábán maradt minden termése. Ez egy. Másik a híres Csenkő
Laczi, a legszebb ménes birtokosa az alföldön, ki ha más szekerén nem
ülhet, gyalog jár, mert sajnálja szép lovait befogatni. Harmadik Berki
Lőrincz, leghíresebb vadász és agarász a környékben, oly folyvást tud
hazudni, mintha diktálnák neki. Negyedik Kalotai Friczi, kinek az a
különös rossz tulajdonsága van, hogy a mi kezeügyébe akad, pipa,
ezüstkanál, zsebóra, azt menten ellopja; a kik már ismerik, jól tudják,
ha valamijök elveszett, hogy hol keressék, s minden tartózkodás nélkül
nyakon fogják, kimotozzák a zsebeit, s ez őt legkevésbbé sem szokta
megzavarni. Végezetre itt van Kutyfalvi Bandi, legpompásabb ivó és
verekedő az országban, ki valahányszor iszik, mindig elzsákolja ivó
társait, inni pedig úgy tud, mint egy nilusi ló és soha sem látta őt
senki holtrészegnek.
Ilyen ripők compániából állott Jancsi úr környezete, kik mind nagyon
tetszettek maguknak azon gondolatban, hogy őket eredeti ficzkóknak
tartsák, s ennek kiérdemlésére fül nem hallott, szem nem látott
ostobaságokon törték a fejöket, melyek között a legszelidebbek közé
tartoztak ezek: a vendég lovainak farkait tőbül levágatni; újdonatúj
hintóját oly apróra faragtatni, mint a forgács; a házat felgyújtani,
mikor legjobban mulatnak alatta; fényes délben, mikor legtöbb nép jár a
városban, oly costumben járni végig a sétányon, a milyet csak az
uszóiskolában szokás viselni; orthodox zsidókkal szalonnát etetni, s más
efféle genialis dolgok, melyek egy időben nagyon mulatságos
elménczségeknek tartattak.
Az úri vendégek megérkezvén, a barna zenészek háromszoros tust fuvának,
azzal az előljáró esküdtek kimérték a pályatért, a czél végéhez
odaállíták Varju uramat a vörös zászlóval, túlnan pedig a lovas
legényeket, sorshúzás által határozott sorban, úgy, hogy az úri nézők az
egész futtatást a legkényelmesebben láthassák hintaikról.
A pályatér ezer lépésnyi volt.
Jancsi úr már inteni akart aranygombú botjával, hogy süssék el a
taraczkokat, a harmadik lövés leendvén jel a verseny kezdésére, a midőn
túlnan a pusztáról nagy vágtatva lát közeledni egy lovas legényt, ki
nagyokat kondítva karikásával, rohan a pályázók felé, s nem sokára a két
esküdt elé érve, megáll, s megbillentve kalapját, elmondja röviden, hogy
ő is szerencsét próbálni jött a pünkösdi királyságért.
– Ki vagyok, mi vagyok? soha se kérdezzék; ha legyőznek, úgy is odább
megyek, ha én győzök, úgy is itt maradok! Ez volt válasza az esküdtek
kérdésére.
Senki nem ismeré a legényt. Szép, barnapiros arczú, huszonhat éves fiú
volt, kicsiny, pörge bajuszszal, mely betyárosan fölfelé volt csapva,
ömlő haja göndör karikába szedve, fekete, villogó szemei, s merész
kifejezésű szája, termete alacsony, de izmos és ügyes, viselete népies,
de a kényességig tiszta, fehér lobogó ingén keresve sem lehetne találni
egy pecsétet, s kalapját a hosszú árvaleányhajjal úgy tudja viselni,
mint akármi gavallér.
Akárhol vette azt a paripát, a melyen ül, de gyönyörű állat: nyugtalan
erdélyi telivér, hosszú, földig érő sörénynyel és farkkal, egy perczig
sem tud nyugton maradni, egyre tánczol és ágaskodik.
Oda állítják őt is sorsot húzni s azután elvegyül a többi lovas között.
Míg ott alkudozott, az úri lócsiszárok szemügyre vették a lovat, a
lovasra nem sok gondjuk volt, de a paripa figyelmet gerjesztett.
Végre megtörtént a jeladás, az első taraczkdurranásra elkezdtek
hánykódni a paripák, a második lövésnél elcsendesültek, füleiket
hegyezve figyelmesen, csak egy-két tapasztalatlanabb paripa toporzékolt
még apróra. Ekkor a harmadik pukkanás is elhangzott s azon perczben
megindult az egész sor a pályasíkon.
Öt-hat mindjárt eleinte kivált a többi közül, ezek a legszelesebb
lovasok, kik az elején sarkantyúzzák lovaikat s utóbb elmaradnak, köztük
van a legújabban érkezett legény is.
A pünkösdi király a középtájon lovagol még, csipőre tett kézzel s meg
sem mozdítja korbácsát.
Midőn háromszáz lépésnyire haladtak, akkor azután egyszerre sarkantyúba
kapja a lovát s kieresztve karikását, egyet rikolt és három szökéssel
kinn van a többiek csoportjából.
Ekkor kezdődik a lárma, az ostorcsattogás, valamennyi lovas lova nyakára
fekszik, a kalapok hullnak, a menték repülnek, a pálya közepén mindenki
azt hiszi, hogy ő leend a nyertes; egy paripa elbukott lovagostul a
porban, a többi előre nyargal.
A hintókról szépen lehet látni, mint vágtat előre a többi között a
pünkösdi király, fejéről a hosszú virágfűzér repülve vonul utána.
Egyenkint elhagyja azokat, a kik eléje vágtattak, s valahányat elhagy,
egyet pattant az ostorával, rákiáltva hetykén:
– Szorítsd öcsém!
A pályatér negyedik részében már világosan elhagyta valamennyit, csak
egy van még előtte, az idegen legény.
Márton neki rugaszkodik ennek is, az ő lova hosszabb, de amazé gyors,
mint a szellő. Már csak kétszáz lépés az élet. A fiatal legény visszanéz
versenytársára, önbizakodó mosolylyal, az urak onnan a hintókról
kiabálják: ne hagyd magad! mely kiáltás mind a két versenyzőt illetheti,
Jancsi úr felállva nézi az érdekes versenyt.
– No most mindjárt elibe vág! Nem biz a. Ez is sarkantyút adott a
lovának. Egyet pattant, s repül mint a fergeteg; milliom adta, milyen
ló, s hogy ül rajta az a suhancz!… No Marczi, most mindjárt vége a
pünkösdi királyságnak! Már csak száz lépés az élet… Vége van! nem birja
többet elérni.
Úgy is lett, az idegen legény egy egész másodperczczel hamarább ért a
czélhoz, mint Márton s ott a zászló előtt megállt. Márton azonban, a
mint odaugratott, hirtelen kikapta Varju uram kezéből a zászlót s
diadalmasan kiálta a legényre:
– Ne is gondold öcsém, hogy te győztél, mert az a parancsolat, hogy a ki
hamarább elkapja a zászlót, azé a pünkösdi királyság, már az pedig az én
kezemben van.
– Úgy? szólt a legény nyugodt szívvel. Nem tudtam. No majd a másodszori
futásnál ügyelni fogok rá.
– Ugyan úgy-e? monda Márton. Tán biz azt gondolod, hogy majd akkor is
magam elé eresztelek? Nem éred azt hajasan. Most is csak annak köszönd,
hogy a lovam megijedt a lobogós üngödtől s félreugrott, különben ott
hagytalak volna, a hol szent Pál az oláhokat. No de csak gyere
másodszor, majd megtanítlak rá, hogy ki a legény a gáton?
Ez alatt a többi versenyzők is beérkeztek, kiket Márton százféle okokkal
sietett felvilágosítani, hogy miért tudott az idegen legény hamarább
odaérni, mint ő? utoljára még az is kisült, hogy nem is ért oda
hamarább, csupán csak hogy egy paraszt hajszállal volt előbbre a lovának
a feje, mint az övé.
Az idegen legény hagyta őt beszélni békével s csendesen, jó kedvvel
léptetett vissza a kiindulási vonalra.
E nyugalom, ez önbizakodó engedékenység teljesen megnyerék számára a
közönség rokonszenvét a garázda Márton ellenében, s az úri sereg között
élénk fogadások kezdtek szövődni, még pedig tizet egyre, hogy az idegen
lesz mind a három futásban a győztes.
A taraczkokat újra megtöltötték, a legények ismét sorba álltak, a
harmadik lövésre megindult a versenyző csapat. Most már egyszerre
ugratott ki mind a két versenyhős a többiek sorából. A pálya közepén már
mind elhagyták egy öllel a hozzájok közelebb jövőket, s szorosan egymás
mellé férkőzve vágtattak a zászló felé.
Egész a pálya végeig egyik sem bírta megelőzni a másikat. Midőn már csak
alig ötven lépésnyire voltak, hirtelen nagyot durrantott ostorával az
idegen, mire a megriadt paripa három nekidühödt szökést téve, egy egész
fejjel előzte meg Márton lovát, s ez a különbség egész a pályaczélig
változatlanul megmaradt közöttük, bár a pünkösdi király korbácsnyéllel
verte is tajtékzó paripáját.
Az idegen legény elébb ott volt a zászlónál, s ezúttal úgy kikapta azt
Varju uram kezéből, hogy maga Varju uram is leesett a lóról.
Márton magánkívül dühében vágott ostorával az előle elragadott
zászlóhoz, s lyukat hasított annak piros lebernyegén. Hasztalan düh. Az
esküdtek odajövének, s a mérgében reszkető pünkösdi király fejéről
levevék a virágkoronát s feltették a győztes fejére.
– Nem kell az a kalap, kiálta rekedten a legyőzött lovas, midőn
kalapjával kinálták. Visszanyerem én még azt a koszorút újra.
– Pihenést kell nekik engedni, kiáltának a hintókról.
– Nem szükség, felelt Márton daczosan, én nem vagyok fáradt, sem a
lovam, mi futunk, ha belehalunk is. Ugy-e Ráró?
A paripa, mintha értené, hogy mit beszélnek hozzá, kapált lábaival, s
fejét szügyébe hányta. Az esküdtek visszavezették a fiatalságot a
vonalra.
Sokan átlátva, hogy e két lovassal nincs mit versenyezni, kiálltak a
sorból, s a nézők közé vegyültek, úgy, hogy a két versenyhős alig
hatodmagával maradt a síkon.
Annál érdekesebb lőn a verseny, mert a tömeg nem vonta félre a
figyelmet.
Mielőtt harmadszor is hozzá fogtak volna a versenyhez, az idegen legény
leszállt a lováról s a temető árkából egy hajlós fűzfavesszőt metszve,
arról lehántá a leveleket s karikását nyakába vetve, így ült föl ismét
lovára.
Még eddig egyszer sem ütötte meg a paripáját.
Most, a mint meghallotta a nemes állat a vékony fűzfavessző éles
fütyölését, elkezdett ágaskodni. Két lábra állt és zabláját harapta
dühödten, köröskörül tánczolva két hátulsó lábán. A legényt félteni
kezdték, nem attól, hogy lova leveti, mert arról szó sem volt, hanem
hogy elkésik vele, már a második lövés is eldördült, a többi mind
hosszúra ereszté a kantárt s felkészülve várt, az ő lova még egyre
ágaskodott, s lábaival kapálta a földet.
A mint a harmadik lövést tették, az idegen lovag egyszerre rávágott a
fűzfavesszővel a lovára s odaveté a kantárszárat.
Mint a vihar száguldott előre a megcsapott ló, szilajon, bőszülten
nyargalta be a tért, a hogy csak akkor tud futni a paripa, ha valamitől
megrettent, s magával ragadja veszendő lovagját. Senki, senki sem ért
még csak közel is hozzá, maga Márton több ölnyi távolságra maradt el
mögötte már a pálya felén, a népség bámult a lovag vakmerőségén, vagy
paripája dühén, a midőn hirtelen a sebes roham közepette lebontakozik a
legény fejéről a hosszú virágfűzéres korona s lehull a földre. Az utána
rohanók patkói mind összegázolták.
Ő maga észre sem vevé koszorúja elestét, míg a czélhoz nem ért, hol már
előre vissza kellett tartania minden erejével bőszült paripáját. A czélt
elérte, de a koronát elveszté.
– Igy nem lehet pünkösdi király, mondának többen. Minek vesztette el a
koronát?
De hát ki lesz akkor? A koronát senki sem vette észre a földön,
beletapodták a porba.
– Ez nem igazság! kiáltozott a nagy rész, míg többen új futtatást
indítványoztak.
– Én mindenre kész vagyok, mondá az idegen legény.
– Megállj öcsém, szólt rekedt, eltompult hangon Márton, ki reszketett a
dühtől, váljék el hát köztünk, hogy melyikünk a derekabb legény? Itt a
síkon te jártál elébb, megvallom: jobb lovad van, ehez a bolond is ért,
csak gyors lova legyen; de gyere, mutasd meg: ember vagy-e ott is, a hol
meg is kell állni? Látod, itt sok szép népség van együtt s ennyi nép
számára nem hoztak többet két tuloknál. Ez kevés lesz. Gyere velem, ha
legény vagy, hozzunk még egy harmadikat. Nem kell messze mennünk, itt a
nádas közepén van egy kivert bika, a ki már két hét óta rontja a
vidéket, embereket öl meg, gulyákat kerget szét, kalangyákat dúl fel, az
utazó szekereket felforgatja az útban, s bekergeti a városba a mezőről a
munkásokat, a város valamennyi bérese, gulyása nem birta egyesült erővel
elfogni, menjünk mi rá ketten s a melyikünk ide hajtja, legyen az a
pünkösdi király.
– Itt a kezem, szólt versenytársa tenyerébe csapva az idegen legény,
minden hosszas gondolkozás nélkül.
A kik hallották a köztük tett fogadást, kezdtek tágulni mellőlök, hisz
ezek veszett emberek, a kik az ünneplő nép közé akarják hajtani a szilaj
bikát!
– Nem kell félni, monda Márton, mire ide hajtjuk, úgy megszelidül az,
mint a bárány, vagy mi is ott maradunk.
Hirtelen, mint a futó tűz terjedt el a vakmerő fogadás híre. A népség
félénkebb része iparkodott elárkolt helyek mögé jutni, a bátrabb
legények lóra kaptak, utánok menendők, hogy meglássák a merénylet
sikerét; az urak is mind paripáikat hozatták elő, még Jancsi úr is neki
hajtatott parasztszekerével. Tán azt hitte, hogy ő iránta még a szilaj
állat is tartozik respectussal viseltetni?
Alig félórányira a várostól kezdődik az a rengeteg mocsár, mely innen
azután lenyúlik egész Püspök-Ladányig és fel Nádudvarig és
Tisza-Füredig: abban bizony ellakhatik nemcsak a szilaj bika, de még a
hyppopotamus is.
Egyfelől gazdag búzavetések terülnek, másfelől gazdag sötét-zöld sás
mutatja a vonalt, a meddig a víz szokott járni, csak egy keskeny gát
választja el a rétet és kaszállót az ingoványtól.
A legelőkön elszórva tanyázó gulyák pásztoraitól csekély fáradsággal meg
lehetett tudni, merre jár most a kivert bika a mocsárban.
Jelenleg épen a füzes sziget bokrai közé vette magát, oda látták
becsörtetni s egész éjjel ott morgott, bőgött, csak nappal hallgatott
el.
Tudnunk kell mindenek előtt, hogy miféle charakterbeli állat egy kivert
bika?
Mikor egy gulyához két bika kerül, vagy pedig egy ifjabb borjuból
felnövekszik, télen át csak el vannak csendesen, legfeljebb, ha
összetalálkoznak is, nagy morogva összevetik homlokaikat, s úgy
elforognak egymás körül, s ha a bojtár közükbe hajítja botját,
szétszaladnak; de a mint a tavasz kinyílik s a fűszeresebb virágok
merészebbé tesznek minden fűevő állatot, midőn a vér forrni kezd,
mindkettő magasan kezdi hordani szarvát, már messziről bömbölnek, ha
egymást meglátják s a gulyásoknak ugyan ügyelni kell, hogy ne
találkozhassanak. Ha azután egy meleg nyári napon, mikor a pásztorok
gubáik alatt alusznak, megkeríti egymást a két ellenséges főnök, eldöntő
viadal kezdődik közöttük, mely rendesen az egyik elestével, vagy
futásával végződik. Ilyenkor már hiába iparkodnak őket a pásztorok
szétválasztani, a neki bőszült állat nem lát és nem érez, minden erejét
megfeszíti, hogy ellenét letörje. Gyakran órákig eltart a viadal egy
szérűnyi téren, melyen úgy felkapálják a fűvet, mintha szántva volna. A
melyik azután végtére hanyatlani kezd, érzi, hogy társa erősebb, iszonyú
bömbölés közt elkezd futni a gulya közül, belevadul a pusztába, véres
nyelvvel, véres szemekkel kóborol keresztül-kasul mezőkön, vetéseken,
gyakran visszatér oda, a hol meggyaláztatott, de a gulyához nem vegyül
többé s jaj minden élő állatnak, a mit előtalál; azt, a mily messziről
meglátta, elkezdi üldözni, van rá eset, hogy a fára felfutott utast
napokig előrizte a fa alatt, míg oda vetődő csikósok el nem terelték
onnan, sőt újabb időkben a Szolnok felé járó vaskocsit is megtámadta egy
ily bőszült állat, a szemközt jövő gőzmozdonyra rohanva előre tartott
szarvaival, s az összeütközésnél agyonzúzatott.
A gulyások utasítása szerint könnyű volt rátalálni a bika tanyájára, a
magas nád között két külön út volt kivehető, melyeket maga előtt gázolt;
a két legény egymástól különválva, a két külön úton indult el a bőszült
vadat keresni. A nézőbe jött lovasok ez alatt a magas gátra vonultak
fel, honnan a füzest egészen be lehetett látni.
Alig haladt Márton mintegy száz lépésnyire a sás között, midőn meghallá
a bika mormogását. Egy perczig gondolkozott, ha ne kiáltson-e a más úton
járó legénynek? de utóbb győzött benne a büszkeség: egyedül küzdhetni le
az állatot s kibontva dróttal fonott végű karikását, karjára öltve az
összeszedett pányvát, merészen neki indult egyedül azon helynek, honnan
a dörmögést hallotta jönni.
Ott feküdt a termetes vad a sás közepén, térdig beleásta magát a
mocsárba, köröskörül nagy területben legázolva maga körül a tért,
bőszültségből vagy elővigyázatból.
A mint meghallá a közeledő csörtetését, felnyújtá fejét, egyik szarva
korábbi tülekedésben meghajolva, előre állt, a másik hegyesen fölfelé.
Kormos fekete homloka tele volt tüskés ragadó vizi bojtorjánynyal, orrán
egy nagy hasítás be nem hegedt sebe látszék.
Meglátva a közeledő lovast, rögtön két első lábára emelkedett, s hosszú,
ismételt vad bőgést hallata.
Márton ki akarta csalni a síkra az állatot, hol könnyebben bánhatott
vele, mint itt ez ismeretlen süppedékben, s mintegy kihívó jelül nagyot
pattantott karikás ostorával.
E bosszantó hangra dühödten szökött fel helyéből a szilaj állat, s a
lovag felé rohant.
Ez rögtön megfordítá paripáját s futott ki az ingoványból, maga után
csalva a bőszült bikát.
A mint kiért a vadállat a mezőre, s körültekintve meglátta a gáton álló
sokaságot, mintha sejtené, hogy mit akarnak vele, egyszerre megfordult,
s morogva, bosszúsan lefeküdt az ingovány szélében.
Márton erre ismét visszafordult reá, s ostorával pattantott felé.
A bika elbődült rá, de meg sem moczczant helyéből, sőt inkább az orrát
is beledugta a sásba, s azután kongathatott tőle eleget a csikós, nem is
felelt rá, csak a farkával csapkodott a légbe.
Mártont bosszantá e makacsság, s közelebb léptetve a szilaj bikához,
rávágott egyet karikás ostorával. A horgos aczélsodrony, mely az ostor
végébe volt fonva, egész csíkot hasított fel a vad állat bőrén; de az
meg sem mozdult. Egy második vágás a nyakát érte, hegyes pattanással
csípve ki egy folt bőrt: a bika csak nyögött, de fel nem állt, s fejét
úgy eldugta a sás közé, hogy a pányvát nem lehetett belevetni.
Most már a vadász kezdett dühbe jönni, egyre vágta, ütötte a magát
megbikacsoló vadat, a nélkül, hogy azt megbirná indítani; már többen a
lovasok közül oda kezdettek hozzá seregleni, kiket boszantott a bika
gyávasága, s lármájokkal igyekeztek azt felriasztani.
Ekkor egy ostorcsapás hirtelen a szemét találta a bikának. Villámgyorsan
ugrott az egyszerre talpra, fejét megrázva, ádáz dühvel rohant a
lovagra, s mielőtt annak ideje lett volna előle menekülhetni, oldalt
kapta és iszonyú lökéssel föltaszítá a porba lovastul, keresztül gázolva
rajta. A többiek rémülten futottak szerte. A legázolt paripa vergődve
iparkodott ismét talpra állni; hasztalan! a fenevad szarva keresztül
járta vékonyát, a nemes állat nem fog többé versenyt futni a mezőn,
véresen hull ismét vissza, maga alá szorítva lovagját, ki lábával a
kengyelbe keveredve, nem bir alóla kiszabadulni.
A felzaklatott vad irtóztató bömböléssel állt meg a síkon, lábait
megvetve a földön, kivágott szeméből csorgott alá fekete szügyén a vér.
Nem üldözé a futókat, hanem ismét visszafordult s meglátva a földön
fetrengő lovat és lovagot, bakkecskeszerű szökéssel kezdett feléje
rohanni, szarvával itt-amott felhányva a földet.
Isten legyen irgalmas kegyelmes a szegény legénynek.
Végre sikerült Mártonnak lova alól kiszabadulhatni. A mint a bika
meglátta, hogy ellenfele talpra állt, veszett dühvel nyargalt reá
egyenesen. Egyetlen rémkiáltás tölté be a levegőt, többen elfordíták
arczaikat, most mindjárt vége lesz!
Ebben a pillanatban, a mint alig egy szökésnyire volt már áldozatához a
vad, hirtelen megállt és nyakát hátra kapta. Egy ügyesen vetett pányva
hurkolása szorította azt össze, melynek vége az idegen lovag kezében
volt, ki most törtetett elő a sás közől. Meghallva a hajszolás zaját,
sietett arrafelé, s épen jókor érkezék. Egy percz mulva versenytársa
össze lett volna tiporva.
A meglepett fenevad a fojtó hurkot nyakán érezve, hirtelen új ellenének
fordult; de már akkor ez is megfordította a kantár szárát, s a
pányvakötelet vállára kapva, elkezdett futtatni a síkon keresztül.
Ez volt a futtatás! A nehéz vadállat versenyt száguldott a leggyorsabb
paripával, a kötél megfeszült nyakán, hanyatt homlok rohant előre
egyenes irányban, nem látott már semmit, futni fog, míg meg nem szakad
bele.
A legény egyenesen a versenytér felé nyargalt vele, s egyszerre félre
ugratott előle lovával; a bika elfutott mellette, s ekkor a lovas maradt
hátul, a vad futott elől. Azt sem vette már észre.
A lovag ekkor elővoná karikás ostorát s elkezdte vágni hátulról a bikát,
az mindig sebesebben rohant, a lódobogás, ostorpattogatás, a nép
ujjongatása elvevék eszméletét, csak futott, orrán, száján megeredt a
vér, egész teste tajtéktól habzott, nyelve kicsüggött szájából, végre a
versenytérre ért, az összegyült népség ordító tömege közé, erős lábai
megcsuklottak alatta, de nem birta már magát megtartani, egy árokban
elbotlott s messze előre rohanva, orrával túrta a földet, azután végig
nyúlt a pázsiton és megszünt élni.
A népség ujjongva, vivátozva kisérte végig az utczákon az új pünkösdi
királyt, kinek e közben minden tanácsbeli és a főbiró háza előtt meg
kellett állapodni, s ott egy pohár bort kiinni annak egészségére, mely
szokás azt bizonyítja, hogy a pünkösdi királynak nemcsak jó futónak,
hanem jó ivónak is kellett lenni; mely tulajdonság még szükségesebbé
vált azon körülmény által, hogy mind ezeket elvégezve, utoljára Kárpáthi
János úr kastélyába kellett mind az esküdtekkel egyetemben betérnie.
Fentartjuk magunknak az alkalmat e kastélyról s annak saját vigalmairól
annak idejében beszélhetni, s hogy történetünk egyik újabb
szerepvivőjének tért nyithassunk, magát a többiekkel egyenlő érdekűvé
nőhetni ki, ezuttal a mellékes tárgyakról csak futólag fogunk emlékezni.
Különben is a következő vigalom nem tartozik azon érdekesebb látványok
közé, miket a Kárpáthi-kastély egy-egy János fővétele napján szokott
mutatni, a midőn összesereglik a gazdag nábob névnapjára a vidék
nemessége és czigánysága s a midőn szinészek ütik fel a szin alatt
ponyvaberkeiket, poéták jönnek versenyezni őrült dythirambokkal, s
hirhedett szónokok mondanak kacskaringós toasztokat, a midőn tüzijátékok
lövetnek el, s csűrök égnek le, s az égés lángjai közt ott húzzák a
barna zenészek tánczra kerekítő nótáikat, s az urak tánczolnak paraszt
menyecskékkel.
Mind ezek helyett most csak az örök pohár vad mulatságát fogjuk látni,
mely abból áll, hogy egy nagy üres teremben körbe ülnek az eredeti
ficzkók egy nagy gömbölyű asztal körül; az egész teremben semmi
összetörhető bútor nincsen, csupán kicsiny, kartalan, gömbölyű székek
lábak nélkül, melyeket nem lehet megfogni s egymás fejéhez vagdalni.
Ekkor kézbe adatik egy gömbölyű talpatlan pohár, melyet nem lehet
letenni az asztalra, hanem a mint a hajdú, ki minden ember háta mögött
áll, tele töltötte, ki kell inni menten és a szomszédnak átadni,
ilyenformán szüntelen körüljár a pohár, s valahányszor egy vendég
kiiszsza, a többinek ezt a nótát kell dalolni:
Valahányszor az oláh mondja: «szinyetátye» stb.
Az eredménye e jeles mulatságnak az szokott lenni, hogy majd egyike,
majd másika a vendégeknek kidűl a sorból, azt azután a hajdúk felfogják
s lefektetik a fal mellé egy gyékényre; ott alhatik másnap délig, a
többi iszik tovább. E kétségtelenül igen kedélyes mulatság mind addig
tart, a míg csak egy ember marad utoljára az asztalnál, a ki rendesen
Kutyfalvi Bandi szokott lenni.
A feltett borból előre meg lehet mindig jósolni, milyen kimenetele lesz
az esti mulatságnak? a mint azt a borok különböző szelleme hozza
magával.
Mikor neszmélyire jár az örök pohár, akkor a közönség lármás, beszédes
lesz, egyik pajkos anecdota a másikat éri s kaczagnak rajta eleget; a
kik kidűlnek, alusznak csendesen horkolva, s ki utól marad, sorba
csókolja jó kedvében az őt vezető hajdúkat.
De mikor villányira megy a verseny, akkor már a tizedik fordulónál hajba
kapott a közönség, mérges, haragos mindenki, törököt akar ölni s egymást
nézi annak, a földön heverők ordítanak és nyögnek, az utolsó hős
birkózásnak ered a házi úr fogdmegeivel, s úgy kell lekötözni az ágyba.
Egyszer valami külföldi bort próbáltak ilyképen, akkor meg az egész
társaság azt képzelte, hogy szélvészektől hányatott hajón van, s hogy
megkönnyebbítse a hajót, kihányt az ablakon minden széket és asztalt, a
földön fekvők tengeri betegségről ordítoztak, s Kutyfalvi Bandi mind ki
akarta őket is hányatni a tengerbe.
Hogy azonban kettős czél legyen összekötve, míg a pohár egyet fordul,
kivált népes társaság közt, unaloműzés végett előveszik a kártyákat. –
Csak kicsiben fognak játszani, mondják, egy huszasba. Egy óra mulva
aztán már ezerek állnak egy lapon, s nem egy bölcs, előrelátó férfiu jár
úgy, hogy felteszi magában, miszerint nem iszsza le magát s kicsinyben
fog játszani s eldűl tele fővel és üres erszénynyel.
Mint a magyarázatból látjuk, e szellemdús mulatság nem sok
változatosságot igér, s arra, hogy az ember gyönyörűségét találhassa
abban, mint hány a poéta czigánykereket közkivánatra, s hogy mond
viszont verseket a czigány, minő dictiókat tart a helybeli kántor, s
hogy énekli el viszont a délesti dicséretet a komolyképű Horhi Miska?
szükségképen oly állapotban kellene lennünk, mint ők, már pedig olyankor
olvasni nem szoktunk.
A mint az esküdtek felvezették Jancsi úrhoz az új pünkösdi királyt, a
nagy úr meghagyá, hogy mindenki takarodjék a szobából, csak ők
maradjanak egymással egyedül.
Jancsi úr lábait egy nagy kád vízben tartva s egy pár keserű mandulát
rágogatva, ült karszékében. Mindez arravaló volt, hogy a ma esteli
ivásnál jó előkészülettel lehessen.
– Kinek hínak, öcsém? kérdé a pünkösdi királytól.
– Kis Mihálynak, szolgálatjára, nagyságos uram.
– No te Kis Miska, te derék fiu vagy. Te nekem megtetszettél. Már most
te esztendeig pünkösdi király fogsz lenni, ugy-e? Hát mit mívelsz ez
alatt az esztendő alatt?
A legény felpödörte pörge bajszát, s felnézett a plafondra.
– Magam sem tudom én. Annyit tudok, hogy nagyobb úr leszek, mint eddig.
– Hátha esztendő mulva levetnek?
– Akkor megint visszamegyek csikósnak Nádudvarra, a honnan jöttem.
– Nincs sem apád, sem anyád?
– Egy szikra sincs nekem. Soha sem láttam egyiket is.
– Hát megállj te, Miska. Mit szólnál hozzá, ha én téged még nagyobb úrrá
tennélek, mint a mekkorának képzeled magadat, beültetnélek ide az úri
compánia közé, adnék pénzt, a mennyi kell, hogy igyál és kártyázzál
velök, mint nemes Kis Mihály úr, nádudvari földesúr.
– Én nem bánom; de nem tudom ám én, hogyan kell magamat viselnem, hogy
úrnak nézzenek.
– Légy mentül nagyobb betyár, annál nagyobb úrnak fognak tartani, csak a
szemérmetesség az, a miről a parasztra rá lehet ismerni.
– Ha csak az kell, én kész vagyok rá.
– Mindenüve eljársz velem, iszol, kártyázol, garázdálkodol, verekedel,
megvered a férfit s elcsábítod a leányt, a ki hagyja magát. Egy esztendő
mulva aztán vége a pünkösdi királyságnak, leveted az úri gúnyát, s
beállva hozzám hajdúk hadnagyának, fölveszed a piros mentét, s szolgálod
azokat az urakat, a kikkel együtt ittál és kártyáztál egész esztendeig,
s segíted hintóba ülni a kisasszonyokat, kik együtt farsangoltak veled.
Én ezt igen jó tréfának találom, nem tudom, te is annak találod-e? hogy
fognak káromkodni az úrfiak, s pironkodni a dámák, ha megtudják, hogy ki
voltál.
A legény egy kicsinyt gondolkozott, azután megbiczczenté fejét:
– Nem bánom.
Jancsi úr megnézé az óráját:
– Most háromnegyed négyre. Rá emlékezzél. Mához esztendőre háromnegyed
négyre kitelik az uraságod és nemességed, addig oly úr vagy mint a
többi, minden hónapra kapsz tőlem elprédálni való pénzt ezer forintot,
az első ezer itt van a bugyilárisban. Most eredj, a hajdúim majd
felöltöztetnek, ha készen léssz, gyere le az ivóterembe. Goromba légy a
cselédekkel, különben észreveszik, hogy paraszt vagy, s az urakat csak a
kölyök neveiken szólítsd, per Miska, Bandi, Laczi, Friczi, Lenczi. Engem
úgyis tudod, hogy Jancsinak hínak.
Félóra alatt fel volt Miska öltöztetve urnak.
Az ivóteremben már ekkor nála nélkül is vigan voltak, mert itt az a
szokás, hogy mindenkit szívesen látnak, de senkire sem várnak. A háziúr
bemutatta az érkezőt vendégeinek, mint nemes Kis Mihály nádudvari
földesurat, ki, mint «eredeti ficzkó», csikósnak öltözve jött a pünkösdi
királyságért versenyezni s ott oly derekasan viselte magát.
Ezt mindenki eredeti tréfának találta. Látszik a szeméből is, hogy úr és
nem paraszt! Minden mozdulata, a hogy székre leül, a hogy lekönyököl az
asztalra, a hogy a kalapját a szegletbe vágja, azok a betyáros tempók,
világosan mutatják, hogy a jobb körökben növekedett; holmi valódi betyár
fel sem merné itt ütni a fejét, míg ez az egész világgal csak úgy
komázva bánik. Most már mindenki emlékezett rá, hogy a legelső látásnál
felismerte benne az urat, sőt némelyek még azt is bizonyosan tudták,
hogy itt-ott a főispáni ebédeken, a statutiókon találkoztak vele. Miska
természetesen szintén mindazokra jól emlékezett, s egy percz alatt
pajtásságot ivott az egész társasággal s oly ismerős lett velök, mintha
mindig köztük lett volna, s szinte maga is elcsodálkozott rajta, hogy
milyen könnyű az úri magaviseletet elsajátítani.
Az örök pohár e közben elkezdte vándorpályáját.
Miska új, eddigelé nem ismert bordalt kezdett el, a társaság azonnal
felkapta azt és sokkal szebbnek találta az eddiginél.
Kalotai Friczi nagy érzékenységében odarohant hozzá s összeölelgette.
– El ne lopd valamimet a nagy ölelgetésben, hej! monda neki Miska, mely
mondás, minthogy nagyon helyén volt Friczi irányában, az egész társaság
által hatalmas elménczségül fogadtatott, ámbár eredetileg nem volt egyéb
csárdai impromptunál.
Egy óra alatt tökéletes hőse lett Miska az úri társaságnak, ivásban
senki sem haladta túl, a poharat mindig körömpróbáig hajtotta fel,
elkezdtek kártyázni, ő mindjárt telemarokkal rakta a pénzt, nyert
egyremásra, mint a bomlott óra s még csak egy arczvonással sem mutatott
rajta legkisebb örömet is, oly hidegvérrel nyúlt a pénzhez, mintha
otthon zsákkal állana nála, s még kölcsön is adott Kalotai Friczinek, a
mi világos megvetése a pénznek, mert az sohasem szokta visszafizetni.
A többség feje már lógott a borversenyben, mindenki túl volt azon a
határon, a hol a bor jó kedve végződik s kezdődik a mámor, mikor már az
ember nem érzi a bor izét, csak a szédelgő ingert, mely csábítja a még
többet ivásra. Kutyfalvi Bandi ilyenkor szokta elővenni régi tudományát,
mely abból állott, hogy feltartott nyakkal egy egész pohár bort ki
tudott inni, a nélkül, hogy egyet nyelne a közben, vagy hogy
műkifejezést használjunk: a nélkül, hogy egyet kortyantana. Ehez, mint
tudva van, igen jó öblös és gyakorlott torok kivántatik, s Bandin kívül
alig volt még egy-kettő a társaságban, a ki azt utána tudta csinálni.
– Ez mind semmi, szólt Kis Miska, legkisebb erőtetés nélkül teljesítve a
feladatot; de csináljátok meg azt, a mit én: próbáljon valaki, úgy
miként én, dalolva kiüríteni egy poharat, a nélkül, hogy a dalolást
félbeszakasztaná.
Ez akkoriban még új tudomány volt és igen nehéz, miután kivitelére
nemcsak az szükséges, hogy a bornak a torkon keresztül patakzása alatt a
gégefő, az ádámalmacsutája, meg ne mozduljon, hanem még e felett az is,
hogy ugyanakkor félbeszakítatlan hangot kell adni.
E mutatványt közbámulatra remek ügyességgel teljesíté Kis Miska s átadá
a poharat, hogy csinálja utána más.
Természetesen mind bele buktak. Minden pohár bor egy-egy újabb
kudarcznak lett okozója, az ivók egymáson nevettek, mert az éneket
mindegyik kénytelen volt félbeszakasztani az ivás alatt.
Kis Miska még egyszer megmutatta, hogy hogyan kell?
– Ide azt a poharat! kiálta végre Bandi, s hozzáfogott ő is a
kisérlethez; egy darabig csak ment is az ének, de akkor a czigány-útra
talált szaladni egy csepp ital, s egyszerre visszacsapódva az elfojtott
lélekzet, mint a tengerből felmerülő czethal, vagy mint a szökőkutakra
faragott tengeri isten lövellte szét egyszerre, fejének minden nyilásán
a torkán akadt italt.
E jelenetet óvatosabb körülirással nem birjuk részletezni.
Igen jó mulatságnak tartják ezt s szoktak vele dicsekedni.
Az egész asztal felugrált, a társaság majd megpukkadt a kaczagás miatt,
míg Bandi fuldoklott a köhögéstől, ha egyszer-egyszer csendesült
tüdejének rohama, ököllel mutatva Miskára és kiáltva: megöllek!
megöllek! S midőn el tudott végre csendesülni, felgyűré ingujjait
vastag, húsos karjain, rekedten ordítva:
– Készülj, mert megöllek. Megölöm az egész compániát!
E szóra kiki menekült az ajtók felé; ismerték már a szokását, jó volt
ilyenkor előle futni vagy lefeküdni, mert a medvék természetével birt,
hogy a földönfekvőt nem bántotta. A hajdúk hirtelen kezdték kifelé
czepelni Jancsi urat is. A ki kevesebbé tudott lábaival parancsolni,
meghúzta magát az asztal alatt.
Csak Kis Miska nem mozdult meg a helyéből.
Kutyfalvi nagy brutális erejű ember volt, három vékás zsákot a fogaival
keresztülhajított a fején, a tallért ketté tudta harapni, s lefogta
egyes egyedül a szilaj lovat, mely tulajdonságok oly tekintélyt
szerzének számára, miszerint igen nagy foka az ittasságnak volt arra
szükséges, hogy ismerősei közül valaki kikössön vele, s az ily merénylet
rendesen azzal végződött, hogy az éktelen Brontes könnyebb testalkatú
ellenfelét tökéletesen kimángorolta.
Jaj te neked Kis Miska! sóhajta minden lélek, a ki látta, hogy ő
egyesegyedül teszi ki magát e gygás dühének, ki fel volt bőszülve a
rosszul sikerült bornyelési kisérlet miatt s feldöntve az előtte álló
székeket, kinyújtott karokkal rohant reá, hogy egyszeribe szétmorzsolja.
De a csikósból váltott gavallér szokva volt már az ilyen viadalokhoz, s
a mint ellenfele közel jutott hozzá, hirtelen karjai alá ugrott s
megmutatta ő is, hogy mi a csikós-tempó?
Egy kézzel megragadni az ellenfél nyakravalóját, s egyet csavarintani
rajta, hogy a lélekzete elálljon, ugyanakkor gáncsot vetni neki lábbal s
a másik kézzel keresztülvetni a térdén. Ez a csikós-tempó, mely a
legóriásabb erejű verekedők ellenében is rendesen sikerül, csak az ember
ne resteljen egy pár ütleget kiállani a fejére, mire nézve gyakorta
szoktak a csikósok födetlen fővel járni a napon, hogy koponyájok
megvastagodjék, úgy hogy a fokos se törje be.
Az ajtókból visszatekintő czimborák csak egy nagy zuhanást hallottak, a
mint Kutyfalvi Bandi roppant termetével megüté a földet, s látták, mint
terül el a nagy erejű ember mozdulatlan, rátérdelő ellenfele alatt, s
engedi magát tarkótól talpig végigveretni, a hogy ő szokott tenni
mással, a hogy ő verte meg nem egyszer egyik-másik czimboráját poharazás
közben. Ah, jól esik ő kelmének! Minden ember örült rajta, hogy rájárt a
rúd, s midőn végre Kis Miska elereszté a nyakravalóját s ott hagyta a
földön végignyúlva, csaknem tenyerökre vevék a sok évi sérelem
megbosszulóját, s ezután egész reggelig az ő egészségére ittak.
Kutyfalvi pedig, kit a cselédek e kis tréfa után kivittek a teremből s
szépen ágyba fektettek, délig aludván, azt álmodta, hogy egy magas
hegytetőről egy mély kőbányába hengerült le, s a kiálló köveken
össze-vissza zúzta minden porczikáját, s fölébredvén, nagyon
csodálkozott rajta, hogy álma hatását még most is érezi.
E naptól fogva Kis Miska kedvencze lett Jancsi úrnak, s a környékbeli
minden hímcompániának.
Hogy ez utóbb kiejtett szónak okát adjam, el kell mondanom, hogy az
alföldön, és különösen a Bánságban, van egy neme a
férfi-separatismusnak, mely nem elégszik be azzal, hogy a nők befolyását
minden nyilvános téren nélkülözze, hanem ezt még társadalmi életébe,
vigalmaiba is átviszi. Hol nők vannak jelen, ott ők nem tudnak mulatni,
vagy rajta vannak, hogy minél előbb elszöktessék őket a társaságból; az
ilyen compániák tagjai többnyire azon fajta emberek, kikre magán
perczeikben sem vár nyájasabb, szelidebb lények boldogító közelléte, kik
a parasztszolgálón s a városi olcsó szépségeken kívül minden egyéb női
ismeretséget kerülnek: ha nősök, feleségeikkel úgy bánnak mint
szolgálóikkal, és a szolgálóikkal mint feleségeikkel. Az ilyen
társulatok a legjobb terjesztői minden barbarismusnak s
betyár-seminariumok úri emberek számára. Ha poéta volnék, nevezhetném az
ilyen hím-társaságokat erdőknek virág nélkül, és nem volna igazam, mert
hiszen borvirág, mákvirág ott virágzik szépen.
Az 1825-diki országgyűlés némi szakadást idézett elő ez erőteljes
társulatokban; kit egy, kit más hivatás kiragadott a baráti körből, s
bár a rokon lelkek egymást Pozsonyban is megtalálják, mégis az akkori
időknek volt már valami szokatlan fordulata, a mely más ágakat oltott az
elvadult kedélyek galagonya-tüskéibe: kezdtek politikáról beszélni. Még
ez is elég vad mulatság, de legalább mozgásba hozza nemcsak a torkot és
tüdőt, hanem az észt és szivet is, eszébe juttatja az embernek, hogy
vannak érdekek, melyek a borozó asztalon túlterjednek; az a föld, melyet
beszántunk, learatunk, melyet zálogba adunk, elvesztegetünk, nemcsak
dominiumnak, hanem egyuttal hazának is neveztetik, s ennek a hazának
követelései vannak irányunkban, melyek, a mióta kamatjaikat nem
fizetjük, iszonyú összegre kezdenek terjedni.
Szóval: a vadpohár helyét felválták a zöld-asztalok, a hím-társulatok
helyett clubbok fogadták ismerőseinket, s nem egy elvadult kedély ismert
e téren nemesebb hivatásaira.
A Kárpáthi-család legidősebb tagját is Pozsonyba idézte a nemzeti
alkotmányos foglalkozás; megvált, bármi nehezen esék, bohóczaitól,
kutyáitól, czimboráitól, hajdúitól és parasztleányaitól. Csak Miskától
nem birt megválni. Őt elvitte magával Pozsonyba. Lehet azonban, hogy ezt
csak mulatságból tevé, miszerint a pseudonemessel ott még több főurat
hozzon barátságba; ki tudja, még tán egy grófkisasszony is beleszerethet
a fiuba, s milyen jó tréfa lesz akkor a vőlegényt skárlát monturban
bemutatni, mint hajdút, ki a bakra szokott felugrani, mikor az uraság a
hintóban ül.
Kis Miska azonban a pozsonyi elegans társaságokban nyilt, vidám kedélye,
s csinos, férfias alakjának ajánló levele mellett mindenütt kedvezően
fogadtatott.
A művelt köröknek saját szótára van, a durvaságot híják szelességnek, a
rossz kifejezéseket eredetiségnek, a hevességet férfiasságnak és a
figyelmetlenséget komolyságnak; ilyenformán Miska egy sereg szép
tulajdonsághoz jutott, a nélkül, hogy egyéb változott volna rajta, mint
hogy mente helyett attilát vett fel. Született úr volt. Mindenki
bámulta, nem ugyan az eszét, mert azzal keveset bajlódott, hanem férfias
előnyeit, piros arczát, karcsú termetét, villogó szemeit, fekete
bajuszát, a mi mind többet ér minden tudománynál, s ha felült a lovára,
és ha egy szót sem szólt is, különb ember volt száz tudósnál, ki
iróasztalánál görbe hátúvá tudományozza magát, s bárha a közjogi és
alkotmányos viták alatt szeretett is bölcsen hallgatni, de viszont
tudott beszélni ott, hol ismét a haza atyjai hallgattak többet: a
hölgyek körül s nem egy érzékeny kalandróli monda volt már
közforgalomban egyik vagy másik delnőről, ki némi kitüntetésben
részesíté a deli kalandort, kiről ugyan senki sem tudta, hogy jószágai
hol fekszenek? hanem azt lehetett tapasztalni, hogy pénze mindig van
elég.
Jancsi úr csak titkon nevetett magában, mert piros pünkösd napja már
közeledék, s Kis Miskával a fiatal főurak nagyrésze – pertu volt már s
itt-ott lehetett hallani, mint kérdezősködnek gondos édes mamák a derék
ifju körülményei felől, kik nem látták kedvetlenül annak leányaik körüli
megjelenését, sőt titok fejében megsúgák meghittebb barátnéiknak a
kitüntetéseket, melyek okot engedének azt gyanítani, hogy a derék ifju
komolyabb czélokat táplál magában.
Az ilyen titkok nagyon hamar el szoktak terjedni s az öreg Kárpáthinak
furcsa rohamai kezdődtek: gyakran a legkomolyabb társaságokban elkezdett
fenhangon hahotázni; ilyenkor az jutott eszébe, hogy néhány nap mulva ez
az ünnepelt gavallér az ő hajdúja fog lenni; néha az ágyban felült
kaczagni, sőt egy izben plena sessione, mikor legtöbb úri nép volt a
karzaton, s épen a jegyzőkönyvet olvasták fel, a főúr észrevevé, hogy a
karzaton ülő delnők lorgnetjei mint keresik a körülcsoportosult
fiatalság között Miska deli alakját, e felett oly fékezhetlen kaczajban
tört ki, hogy actiót kapott miatta; a miért rögtön le is fizette a
birságiumát, még pedig egyuttal megduplázva, miután semmiképen sem birta
magát visszatartóztatni a nevetés további folytatásától.
Végre elkövetkezék a legmulatságosabb nap. Itt volt piros pünkösd napja.
Kárpáthi nagy, költséges ozsonnát rendezett a dunántúli ligetben, melyre
mindazokat meghívta, a kik Miskával valami ismeretségben voltak.
Milyen derék mulatság lesz, az annyiszor diadalmas hőst mint inast
mutatni be a társaság előtt. Jancsi úr nem adta volna e tréfát egy
uradalomért.
Épen három negyedet ütött négyre.
Úgy volt kicsinálva, hogy már ekkor a pünkösdi király ott várakozzék az
előszobában s Jancsi úrhoz csak akkor bocsáttassék be.
– Hát ez micsoda új módi! kiálta Miska a mint beeresztették s levágta
magát egy karszékbe; mióta várakoztatják a becsületes embert tíz perczig
az előszobában?
Jancsi úr szájában pipa volt, melyet épen akkor tömött meg dohánynyal.
– Te fiam Miska, szólt nagy ravaszsággal, kelj fel csak onnan a székről,
s gyújtsd meg a pipámat.
– Ott a fidibus mellette, gyújtson rá maga; eléri.
Jancsi úr rámeresztette a szemeit.
A fiu bizonyosan maga is elfelejtette, hogy mi nap van ma? Annál
érdekesebb lesz, ha még ő maga is meglepetik általa.
– Hát szerelmetes öcsém, tudod-e, hogy ma van piros pünkösd napja?
– Tudja a pap, meg a kalendáriomcsináló; hát mi gondom nekem arra?
– Ej ej, gondolj csak rá, hogy háromnegyed négyre megszünt a te pünkösdi
királyságod.
– Hát aztán? kérdé Miska, legkisebb megütközés nélkül, attilája antik
opálgombjait csiszolva selyemkendőjével.
– Hát aztán! kiálta Jancsi, ki kezdett dühbe jönni. Hát aztán e percztől
fogva nem vagy többé úr!
– Hát mi vagyok?
– Mi vagy? paraszt vagy, betyár vagy, gézengúz, jött-ment sehonnai
pimasz vagy, a ki kezet csókolhat nekem, ha hajdúmnak megfogadom, hogy
éhen, vagy az akasztófán ne veszszen.
– Ah dehogy! felelt Kis Miska szépen felpödörve bajuszát. Én nemes Kis
Mihály vagyok, Almásfalva birtokosa, melyet tegnapelőtt vettem
Almásfalvi Kázmér tömegéből örök áron százhúszezer forinton, még pedig
birói végrehajtás útján, tehát a legbiztosabb jogczímen.
Jancsi úr csodájában majd hanyatt esett.
– Százhúszezer forinton! Hát hol és mikor találtál te ennyi pénzt?
– Tisztességes úton, szólt Kis Miska mosolyogva, egy esteli ülés alatt
több nemes czimboráimmal való játszás közben. Még többet is nyertem,
hanem azt egy pompás kastélyra szántam, melyet jószágomon fogok
építtetni, hol a nyáron át lakom.
Jancsi úr előtt tökéletesen megfoghatóvá lett a dolog; a pozsonyi
országgyűléseken sokkal nagyobb összegeket is volt szokás nyerni és
veszteni.
Csak egyet nem értett még az esetből.
– Hogy vehettél te nemesi jószágot? hiszen nem vagy nemes ember.
– Az is nagyon egyszerű. A midőn két hétig a minap távol voltam, az
alatt egy dunántúli megyében időztem; ott kihirdettetém, hogy egy
elszakadt tagja a nemes Kiss-családnak itt maradt rokonait keresi, azért
ha vannak e vármegyében nemes Kissek, a kik emlékeznek Szabolcsba
vándorolt rokonaikra, s nemesi leveleik birtokában azokat is kivánják
részesíteni, alulirtnál ezer forint átvétele végett sziveskedjenek
magokat jelenteni. Egy hét alatt ötvenkilencz Kiss-familia emlékezett
vissza szabolcsi rokonaira s hozta hozzám különféle nemesi leveleit;
nekem nem volt egyéb dolgom, mint kiválasztani, a melyiknek legkülönb
czímere volt, azzal összecsókolóztunk, megcsináltuk a genealogiát, én
kifizettem az ezer forintot, ők atyafivá fogadtak, a diplomát
kihirdették a vármegyén és most én is nemes ember vagyok: itt a czímer a
gyűrűmön.
Jancsi úrnak ez a tréfa még a saját magáénál is jobban tetszett; a
helyett, hogy haragudott volna, összecsókolá a ravasz kalandort, ki
túljárt mindenki eszén s míg játékot véltek űzhetni vele, addig ő
játszotta ki az egész világot, komolyan elfoglalva a csak tréfából neki
szánt szerepet.