– Gaudcheux asztalosmester uram legénye.
– Va-t’en, kiáltá bosszusan Abellino s felugrott és otthagyta a páholyt.
– Hát érdemes ennek igazat mondani? szólt Rudolf, szemüvegét az
arszlánpáholy felé fordítva, melynek szemfegyverei rettenetesen
dolgoztak mindenfelé, ismerős arczot akarva fölfedezni a váratlan
ellenség között; de mind hasztalan: a rejtélyt nem birták kibonyolítani.
Abellino ezalatt rohant monsieur Oignont fölkeresni. A lépcsőkön
találkozott vele. Az ember úgy nézett ki, mint a kinek az orravére foly.
A dandy megragadá a tapskereskedő magas gallérját.
– A kingdoom for a horse! egy lovat egy füttyért, nagy ember!
– Ah uram, nem vagyok én többé nagy ember, – összetört, semmivé tett
ember vagyok. Hallja ezt az embergyilkoló tapsot? Én futok.
– Fuss, de sípokért és druszáidért (Oignon = hagyma). Ha ők a végletekre
mennek, megyünk mi is oda.
– Ők! ők! De kik azok az «ők»? Hiszen ha csak egyet ismernék közülök,
mindjárt megtudnám, ki lappang a háta mögött? de csupa merő ismeretlen
pofák, s mit tudom én, kinek a parancsára működnek?
– Jól van Oignon, ön gyáva ficzkó, s ez önnek jól áll; hanem
gentlemaneket nem fog senki csúffá tehetni, most takarodjék ön és
küldjön maga helyett koszorúba fonott oignonokat.
– Ah uram, gondolja ön, hogy lesz valakinek bátorsága azt lehajítani?
– Fripon! Lesz nekem.
– Az Istenért, azt ne cselekedje ön uram; akkor inkább még egy
kisérletet teszek; a legközelebbi entreact alatt utasítást adok
embereimnek a pisszegésre, a sípra nézve ma rossz aratás lehetne, tán
egy erős chut hasonló szolgálatot teend kevesebb veszélylyel.
– Tehát lássa ön, hogy helyrehozza a kudarczot, nehogy mi vegyük át a
szerepet.
Abellino ezzel visszatért az oroszlánbarlangba, elmondva erélyes
föllépését Oignon ellenében, mely hősi magaviselet az egész clubb
helybenhagyásával találkozott, s mindnyájan késznek nyilatkozának azon
esetben, ha Oignon szavát nem tartja, Kárpáthi igéretét beváltani s a
canaille ellenében határozottan föllépni.
Az első felvonás ezalatt dicsőségesen végződött; közönség és szereplők
meg voltak elégedve egymással, a mi nagy ritkaság. A felvonásköz alatt
valami véletlen izenet érkezett Berry herczegnőhöz, mire mindkét
herczegnő elhagyta a páholyt.
Ez jó jel volt az ifju óriásoknak. Sokan Oignon úr bandájából
tartózkodást éreztek a magas vendégek jelenléte miatt, s eltávoztuk után
új erőre ébredt bennök a rakonczátlankodási vágy.
A második felvonásban nincs mindjárt dolga Mainviellenének, előbb több
apróbb szereplők végzik a maguk ügyeit.
Ezek jók voltak arra, hogy a kötelőzködés fegyvereit előre hozzájok
fenjék. Egy művész pályáján még az idegen emberek szerencsétlensége is
befolyást gyakorol.
Itt kezdődik Semiramide áriája. Csendes, álomszerű ábránd, melynek
dallamát az ember, úgy tetszik, mintha szívével hallaná, s régi
visszhangokat érzene ébredni mindegyik szavára.
E csendes, méla ária közepett, a halk pianissimo alatt, mint Oignon úr
eleve jól elrendezé, egyszerre elkezd valaki a harmadik karzaton nagyot
és czifrát ásítani, végignyulva az ábéczé valamennyi magánhangzóin.
Ennyi magánhangzóra azután hirtelen egy mássalhangzó következett, mely
mássalhangzó nem találtatik semmiféle ábéczében, nem levén az egyéb,
mint egy goromba tenyérnek a hangja, mely az ásítás közepén valakinek a
szájára egész súlyával ütődik.
A közönség hallá az ásítást és a csattanást, néhányan nevettek,
egy-kettő pisszegett, azután ismét csendesség lett, s Mainviellené
zavartalan folytatá áriáját.
Az első jeladás megtörténvén, a fiatal óriások figyelve látszottak
lesni, hogy mikor kezdődik már a chut?
A csattanás pillanatában hangzott ugyan egy pár, de arról nem lehete
tudni: vajjon a szinpadra szól-e, vagy az ásítóknak, vagy a nevetőknek?
Több nem hallatszott.
Már az áriának is vége volt, pisszegés csak nem tör elé; hanem a
közönség tapsolt, s az eltávozott művésznőt nyilt jelenetben kihívá.
Már ekkor az ellenfél dühe nem fékezheté magát többé; a loge
infernaleban elkezdtek pisszegni. De mi volt ez annyi taps ellen?
Szélfúvás, mely csak a tüzet éleszté.
– Fel a karzatokra! Fel a karzatokra! kiálta Abellino. Ha kell botrány,
legyen az csattanós. Miért nem hozattam előre hagymakoszorúkat.
Az ember mond sokszor nagyot, a miről tudja, hogy úgy sincs kéz alatt, s
ha aztán akad valami hirtelenkezű ember, a ki rögtön előteremti a kért,
de nem kivánt tárgyat, akkor aztán mit csináljon?
Igy járt Abellino, mert a mellette álló excellens fiatal honfi, a mint
meghallotta, hogy mije hiányzik, rögtön futott le a piaczra, megvásárolt
egy egész hagymás kofát s a hátára vetett hagymakötegekkel futott vissza
a páholyba.
– Itt vannak!
Már benne voltunk. Kárpáthi kénytelen volt végigjátszani hős szerepét.
– Fel a karzatokra! Előre, barátom! kiáltá elhatározottan.
Annyi esze volt, hogy az excellens ifjut küldötte előre.
S az ifju titánok rohantak fel a menydörgő olympusra, azt vélve, hogy
szövetségeseiket lángra buzdítandja erélyes megjelenésök.
Jaj, de már akkor az egész szövetséges sereg siralmasan debandirozva
volt.
Miként Rudolf helyesen gyanítá: Gaudcheux uram asztaloslegényei vitték
ezuttal a legtitkosabb policziát. Társuk által felbuzdítva, nemcsak
abban voltak munkásak, hogy a nép kedvenczét tetszésnyilatkozatokkal
megtiszteljék, hanem egyuttal abban is, hogy Oignon úr legényeinek
ellenkező nyilatkozatait idejekorán elfojtsák.
Az első darab alatt igen együgyű dolog volt kiszemelniök azon
választottakat, kik a loge infernale intésére tapsolnak, s könnyű volt
kitalálni, hogy a második darabban ezek fognak majd sziszegni. Az
entreact alatt tehát, midőn a közönség meggyérül, oda furakodának
melléjök, minden fogadott pisszegő mellé egy tenyeres-talpas
asztaloslegény, s abban a pillanatban, a mint az első pisszegés
megtörtént, mint a parancsolat furódott a sziszegő oldalába egy-egy
hegyes könyök, vagy egy izmos ököl. Az aztán meg sem mukkant többé. Un
soufflet pour un sifflet! Ez volt a titkos jelszó, mely bonmot annyit
tesz, hogy «egy pofont egy füttyért». S ez untig elég volt az ellenfél
elnémítására. Hasonló fátum érte az ásítót is, ki hihetőleg máskor
otthon fogja magát kialudni. Az egész claque le volt fegyverezve;
monsieur Oignon nem képzelt egyebet, mint hogy embereit elnyelte valami
titkos sűlyesztő.
Ámde jöttek a triariusok. Elől rohant az excellens ifju, vállán a
veszélyes koszorúkkal; két-három lépcsőt ugrott át egyszerre, Fennimore
nem győzött utána kiáltozni, hogy e rohanás afficiálja a tüdőket.
– Itt vagyunk! kiálta diadallal, a legfelső lépcsőre jutva, de azon
pillanatban úgy üték fejébe eddig észre nem vett kezek a
Bolivár-kalapot, hogy az széles karimájával a vállait takarta el.
Azon perczben el volt szedve a munitio, a zajra kirohant a lépcsőkre a
sok mindenféle timárlegény, asztaloslegény, s más afféle keztyűtlen
hadak, a gants jaunes (sárga keztyűk) nem állták ki az ostromot, ki
kalap, ki frakkszárny veszteséggel jutott vissza a lépcsőkre, az egész
fellázadt óriássereg lejupitereztetett a paradicsomból, üldöztetve
prédára jutott vereshagyma-mennykövektől.
Benn a szinházban minderről semmit sem tudtak; tizenkétszer hívták ki
egymásután Jozefinet, ki sírt elérzékenyültében, a hölgyek kendőikkel
integettek, a férfiak botjaikkal verték a padlót, alig akartak megválni
tőle.
Csak a loge infernale volt üres.
Ennek lakói odakinn harczoltak ez alatt az ismeretlen canaille-al, mely
bepiszkolta fehér mellényeiket, behorpasztotta castor-kalapjaikat,
legázolta glacée-csizmáikat s összetépte sima öltönyeiket a nagy
perpatvarban, mely Catalani contra Mainvielle ekként ére végett.
És ezt nevezték 1822-ben «pompás mulatságnak».
* * *
A szinház-igazgató, Deboureux, még aznap játék után sietett
Mainviellenéhez, azon ajánlatot téve, hogy 14 ezer frankot fog neki
fizetni, ha nem lép fel többet.
Kik a cselszövények érdekeit figyelemmel kisérték, érteni fogják, mint
adhat egy igazgató 14 ezer frankot azért, hogy legjobb művésznőjétől
megszabaduljon?…