Eljött a várt, a rettegett óra, a népség tódult az operaszinház felé. A
fiatal óriások nem eléggé titkolt előkészületei a lehető legszélesebb
kiterjedésben széleszték el a hírt, hogy ma nagy dolgok fognak történni
a szinháznál, nagy előadás lesz nemcsak a szinpadon, hanem a parterren,
a karzatokon és a loge infernaleban (alvilági páholy). Így hívták a
szinpadhoz legközelebb levő páholyt, mely a fiatal óriások kedvencz
barlangja volt, azon tulajdonságánál fogva, miszerint sokkal alantabb
esett a szinpadnál, a legkellemesebb kilátást nyujtván balletek
alkalmával.
A fiatal merveilleuxök törik magukat a népen keresztül, mely a pénztárak
és előcsarnokokban tolong, iparkodva észrevétetni, hogy most
foglalatosságban járnak; ha kettő összetalálkozik, nagy gondos
fontossággal kérdezik egymástól: minden rendben van? a fiatal alispánfi
azt a szerepet találta ki maga számára, hogy minden szembejövőtől
megkérdezze: nem látta ön monsieur Kárpáthit? Nem látta ön az én
barátomat, Iván herczeget? Nem látta ön monsieur Fennimoret? utoljára
kifogyva a többiből, még azt is megkérdezi: nem látták-e monsieur
Oignont? a ki után pedig civilisált ember nem igen szokott minden bolond
helyen tudakozódni, levén az embereknek bizonyos osztálya, kikkel
négyszem között szokás bizalmas lábon állani, de mások előtt nem szokás
őket megismerni.
Monsieur Oignont nem is szükség keresni, ő a maga helyén van; embereit
jól elrendezé földszinten és karzatokon; most az előörsöket vizsgálni
jár, ha vajjon mindenki rendeltetése helyén áll-e? A tapsot a parterren
kell kezdeni, mert ez adja a hitelt; minthogy az opera először adatik,
az emberek nem tudhatják, mikor tapsoljanak? tehát arra kell vigyázniok,
hogy a loge infernaleban mikor áll fel Kárpáthi a tükör előtt? ez azt
jelenti, hogy most tapsoljatok. A koszorúvetők már be vannak tanítva s
elhelyezve mind a három karzaton; a harmadik karzaton ott van már az az
ember, a kinek a kalapját le kell ejteni, mikor Semiramide áriája jön,
átellenben pedig a másik, ki ásítani fog a legcsendesebb fioriturák
alatt.
A fiatal óriások beavatottabbjai ezalatt a foyerben lengetik
szárnyaikat, Catalani körül csoportozva. Mainviellené még nincs
felöltözve, ő csak két felvonás mulva jön s addig öltözőszobájában
marad.
Catalani ma csupa kedély, elmés, néha csípős ötletei mindenkit jó kedvre
hangolnak; nagyon jól tudva van előtte az ifju gentlemanek ez esti
fáradozása s igyekszik érte háladatos lenni.
Öltözete a legigézőbb. Hosszú, fekete haja félig lebontva omlatag
fürtökké szoríttatik össze a keresztülfont gyöngyfüzérek által, a
habkönnyű tunica, mely termete igéző bájait leplezi, phrygiai kelméből
készült, melynek szövetéből nagy munkával minden második selyemszálat
kihúztak, hogy annál árulóbb legyen; a gazdagon hímzett piros öv úgy van
kötve karcsú derekára, hogy sorsát irígylésre méltóvá tegye azok előtt,
kik örömest változnának chasmirrá, hogy a szép asszony derekát
átfűzhessék.
A szép asszony egy évvel sem fiatalabb Mainviellenénál, de a játszi
vidámság, a gyakran túlcsapongó kaczér kedély s valami bámulatosan
hódító merészség, mely egész lényén elömlik, azon hódolatot biztosítják
számára, mely az örök fiatalságé. E mellett ő minden szerepében csak
magát, csak Catalanit játsza, a kedves, a vidám, a hódító asszonyt; nem
sokat törődik vele, hogy öltözete jellemző legyen, mint inkább, hogy
kellemeit emelje; megőrül, a coulissák közé mosolyogva, s meghal, az
alvilági páholy felé vetve hódító tekintetét. Ez ugyan kevés annak, ki a
művészetét imádja, de annak, ki a művésznőt, elég.
Catalaninak nincsenek azon gyöngéi, a mik más művésznőknek, a kik
szeretik azt hitetni el a világgal, hogy ők vetélytársnéik ellen nem
áskálódnak, s ha valaki előttük rosszul beszél azokról, megfeddik, hogy
minek cselekszi azt? Oh, madame Valabregue még a szinpadon sem szereti a
színlelést. Ő egyenesen buzdítja arra imádóit, hogy előtte a többi
énekesnőket megszólják, s ha kifogytak azok, szolgáltat ő maga anyagot.
Egy időben e rendkívülisége által, midőn az opera igazgatónéja volt,
annyira vitte a dolgot, hogy társaságának valamennyi nőnemen levő tagja
otthagyta s ő egyes egyedül maradt.
Ma rendkívüli vásárja volt a kedveskedésnek: a frakkszárnyú pillangók
nagy titokban megsúgák a szép asszonynak, hogy ma reá nagyszerű
meglepetés vár; később azután azt is kifecsegték, hogy miből álland a
meglepetés: koszorús és gyémántos diadem a művésznő számára, pisszegés
és talán fütty a vetélytársnénak.
– Úgy kell néki, mondá a szép asszony nem rejtegetett örömmel, kicsi,
gömbölyű ökleit egymáshoz ütögetve.
Később azt is elmondák a jelenlevők, hogy mindezek kinek a művei?
Természetesen, a ki jelen nem volt, arra nem háromlott semmi.
A szép asszony gyönyörű mosolygással jutalmazá a fáradozókat, s maga
szólítá fel Abellinót, hogy mint a szépészetnek legavatottabb
tanítványa, a kis fekete szépségflastromot ragaszsza fel korallpiros
ajkai fölé. E kitüntetést növelte az is, hogy a pompás gyémántokkal
kirakott órát, melyet Abellino ma reggel ajándékozott a szép asszonynak,
keblére tűzte. Hogy Zelmira idejében viseltek-e a dámák
szépségflastromot és zsebórákat? az nem ide tartozó kérdés.
Végre jön a rendező s egész alázattal jelenti, hogy a darabot már
kezdeni kellene, mert Nemours és Berry herczegnők már páholyaikban
vannak.
– Mit nekem Nemours és Berry herczegnők? kiálta büszkén a szép asszony,
ki nem tudta elfelejteni, miszerint ők az okai, hogy ma Mainviellené nem
Italiánát, hanem Semiramidet énekli. Várjanak! Itt én vagyok a királyné.
A fiatal óriások azonban nem szándékoztak örökké abban a birodalomban
élni, a hol a szép asszony a királyné, s nagy courtoisieval kértek
bocsánatot, hogy a művésznőt idáig tartóztatták, midőn az épen azt
szerette volna, ha még tovább is tartóztatják.
Sietett mindenki páholyába. Abellino még egyszer végigfutotta a
szövetségesek páholyait, intve, serkentve és buzdítva őket; egy
páholyban a három ifju magyar mágnás ült, István, Rudolf és Miklós.
Hozzájok is benyitott Kárpáthi.
– Ah, ti is megjelentetek? nagyon szép. Csak kérlek, a mi páholyunkra
vigyázzatok.
– Úgy látszik, szólt Rudolf, mintha ma ti fognátok debutirozni, nem azok
ott a szinpadon. Sok szerencsét.
Lassankint helyére vergődött mindenki. A nyitány elkezdődött, ezalatt a
loge infernale kiszegezé távcső-batteriáit, megostromolva a páholyok
sorait, a világszépségek eleven műtárlatát, onnan sorba vették a
földszint, a karzatokat, mindenütt akadt ismerős.
Monsieur Oignon, a taps karmestere, az első karzaton emelkedék magasra
egy pad végére állva fel, kivel Abellino a páholyban levő nagy velenczei
tükörből váltogatá titkos jeladásait.
Végre dob és trombita szakadtából befejeződött a nyitány s a várva várt
függöny föllebbent.
Minden szem, minden látcső oda volt fordulva, minden tenyér készen áll
már, a koszorúk és versek repülőfélben, úgy, hogy midőn a megnyilt
szinpad félsötét hátteréből előlépett a biborpalástos, aranynyal hímzett
nőalak, egész vihara a tombolásnak zendült meg felette, s hogy vihar ne
legyen szemét és eső nélkül, repülő koszorúk és kavargó versek kezdtek
alá özönleni a szinpadra.
– Barmok! mit csináltok? hisz ez még nem Catalani, hanem signora Brussi,
ki a prologot fogja elmondani! Csendesüljetek el!
A megrettent signora észrevevé, hogy a vihar nem az ő kedveért támadt s
sietett elkotródni a maga prologjával, helyet adva Zelmirának, ki
dühösen jött a szinpadra, pokolnak ajánlva Rossinit, ostoba
libretto-irójával együtt, ki prologokat készít az operák elé s másnak
szóratja a koszorút. Hiába, nem lehet első előadásnál azokat a tudatlan
embereket mindenre jól betanítani. Nincs más mód a hibát helyrehozni,
mint signora Brussit skizzirozni, s rögtön belekapni a jelenésébe.
E jelenetre kétszer akkora lett a taps. Ha más szinésznő feledkezik így
el magáról és a közönség iránti tiszteletről, bizonyos lehet felőle,
hogy azon szinpadról eltiltatik; ah, de a közönség kegyenczétől ez
genialitás és bámulatos lélekjelenlét.
E jelenésre a még elkésett koszorúk is útnak eredtek, úgy hogy Catalani
a szó teljes értelmében térdig járt a versben és bokrétában, a mi a
tisztelt művésznőnek nem csekély akadályára szolgált a súgó-lyukhoz
közeledésben; azon különös tulajdonsága levén, miszerint partiturája
szövegét rendesen fölöslegesnek tartá megtanulni, s ez a mint egyrészről
nagyszerű bátorságát bizonyítja, másfelől annak tanuságára szolgál,
mennyire nem szükség énekes darabokban a szereplőknek a mű beltartásával
ismeretségben lenni.
Hanem azt meg kell engedni, hogy szép asszony volt; – itt a lámpafény
mellett gyermekded leánykának tetszett, minden pillanata ölt és
elevenített, minden mozdulata elbűvölt, elragadott; nem iparkodott ő
szerepének keresztülgondolt összhangot adni, hanem az egy változatos
lánczolata volt mindennek a mi varázsló, bűvölő, csábító; maga az ének
is messze esett attól, a mi szerepében volt irva, annyira átfűzé azt
tetszése szerint csodálatos hajlékonyságú hangja virágaival, elővette
mindazon mesterfogásokat, mik a közönséget meghódítják, s teleszórta
csillagokkal úgy az egész darabot, hogy maga Rossini, ki a szinfalak
közül hallgatá saját művét, tapsolni kezde s a körülállóktól kérdezte:
«nagyon szép mű ez, nem tudják, ki szerzette?»
A közönség is igen jól játszott, monsieur Oignon emberei jól viselték
magukat, egy kézmozdulatára Kárpáthinak száz meg száz tenyér
visszhangzott, s ha ő letette kezét, elhallgattak ismét, hogy egyetlen
drága fioritura el ne veszszen a közönségre nézve, holmi idétlen
tapsolás miatt.
Most következett Zelmira románcza; a mű legszebb fénypontja, hol a
mélabús áriát csak egy fuvola, egy hegedü piccicato s egy oboe
koronkinti kisérete mellett énekli.
– Csitt! chutt! pszt! hangzék jó eleve; a loge infernaleból integettek,
hogy csendesen legyen a közönség, mert most jön a java.
Catalani egész a szinpad elejére lépett, hogy annál jobban megérthessék
s olvadékony, lágy hangon elkezdé a románczot énekelni.
Alig haladt egy pár tactust, midőn a legelső trillánál valami harsány
hang «bravo»-t kiált, s arra elkezd számtalan tenyér tapsolni.
Kárpáthi ijedten tekinte fel: micsoda ügyetlen bolond ez az Oignon!
ilyenkor tapsoltat, mikor a piano van.
Catalani megállt az ének közepén s látható bosszusággal végigvárta, míg
a taps elnémul, s csak akkor folytatá a románczot.
Ismét alig ment a legközelebbi rouladig, megint rákezdték a tapsot és a
bravokiáltást.
– Megőrült ez az Oignon? kiálta Kárpáthi elég hallhatólag, kihajolva
páholyából. Csitt! csendesség!
Az egész loge infernale felállt, hogy elcsitítsa a malapropos zajt; már
pedig semmi sem nehezebb, mint egy tapsoló közönséget megkérlelni, hogy
ne tapsoljon. Zelmira kezdett kijönni a szerepéből, s a fejét csóválta.
Azzal újra hozzáfogott a dalhoz, a taps megint félbeszakasztá, a mi
végre annyira dühbe hozta a művésznőt, hogy magáról egészen
megfeledkezve, bosszusan toppantott.
Abellino dühösen rohant erre ki a páholyból, fel a második karzatra, ott
a sápadtan szembejövő Oignont torkon ragadta.
– Ember! Mit cselekszel? Meg akarsz ölni bennünket?
– Uram, szabódék a sápadt tapskereskedő, bukott ember vagyok, itt idegen
kezek működnek, ezek nem az én tapsaim, ez ármány, a mely túljár az
eszemen. Én a tapsolók közül egy lelket sem ismerek.
– El kell őket csitítani.
– Oda ne menjen ön uram, mert ezek valami részeg ouvrierek, a kik hamar
megmarkolászszák az embert.
Abellino kétségbeesve tépte haját.
Végre Zelmira látva, hogy a merő taps miatt ezt a csendes áriát el nem
énekelheti, hirtelen feltalálta magát, s egy másik operából, mely a
közönség kedvencze volt, hirtelen kikapott egy finálét s azt énekelte el
Zelmira románcza helyett. A taps irtózatos lőn. Oly művésznőnek, ki a
közönség kegyencze, minden szabad, minden jól illik.
Az ifju óriások magukon kívül voltak a siker nagyszerűsége felett, s
midőn a függöny legördült, felrohantak a szinpadra, melyről a koszorúkat
épen akkor gereblyélte össze két szinházi szolga, hogy saját
bokrétáikból egy levelet kaphassanak; a művésznőt Zelmira jelmezében
ültették hintajába s nagy lelkesedésben kifogták lovait a rúd mellől, s
maguk vonták diadalmi menettel egész szállásaig, hol ismét
átöltözködött, hogy imádói seregével együtt a szinházba visszatérhessen,
páholyában élvezendő diadala másik részét: vetélytársnéja bukását.
Ezalatt a második darabhoz szükségelt előkészületek rendbehozattak, a
nyitány megkezdetett. Mindenki helyére ült, szeméhez igazítá
lorgnettjét, s kiváncsian várta a függöny föllebbentét, mert hiszen ma
nevezetes rendkívüliségnek kell történni: a szinház első művésznőjét, ki
annyi éven keresztül a közönség kedvencze volt, fogják ma kipisszegni, s
a közönség némi elégtételt lát abban, hogy a kinek oly sok ideig
tiszteletével adózott, végre valahára megalázva, összetörve lássa.
Utoljára is töredékeny játékszer volt csupán.
A nyitány végződött, – a szinpadon hallatszott az ügyelő koppantása, –
egy páholyban nagy zajjal csapták be az ajtót, s elkezdtek fenhangon
beszélni, nevetni: az Catalani páholya volt, ki igen jól látszott
mulatni több fiatal óriás társaságában, mi annyival hallhatóbb volt,
minthogy az egész közönség az utolsó dobütés elhangoztával a legmélyebb
hallgatásba merült.
A függöny lassan felgördült. A szinpad hátteréből magas, fönséges alak
lépett elő. – Arcza, termete, magatartása igazán királynői. Maga
Semiramis nem lehetett szebb, nem magasztosabb, midőn birái, midőn
ellenei elé lépett birodalmát visszanyerni vagy elveszteni. – Ott is,
itt is egy birodalomról volt szó!
Mély csend honolt mindenütt, csak egy páholyban fecsegtek hangosan, még
egy szisszenés sem hallatszott; ezt csak akkor volt szokás megkezdeni,
midőn az illető a lámpák elé lépett.
Jozefine jól tudta azt, hogy ez ama veszélyes helynél szokott kezdődni,
s arczán egy vonása sem látszott a félelemnek, a tétovázásnak. Oda
lépett bátran.
Azon perczben Berry herczegnő, ki Nemours herczegnő mellett ült,
kihajolt páholyából, s erős, csengő hangon e szókat kiáltá:
– Au nom de la reine! (A királynő nevében.)
S a közönség egy immortelle-koszorút látott repülni a művésznő elé.
A következő pillanatban egy férfi-hang kiáltá az első karzatról:
– Au nom du peuple! (A nép nevében.)
S a művésznő lábaihoz egyszerű babérkoszorú hullt alá.
E perczben, mintha rögtön kicserélték volna a közönségét, oly óriási
általános taps zendült meg, hogy Catalani ijedten kapta vissza a fejét,
mintha valami explosio történt volna.
A közönségnél a méltatlanságot a nagylelkűségtől csak egy hártya
választja el, s a milyen könnyen hajlik az elsőre, ép oly kitörő a
másodikban.
Mainviellené mindenre készen volt, csak erre nem: két koszorú hullott
elé, két oly nagy név felkiáltása mellett, mely előtt tisztelettel hajol
meg mindenki, mely egy varázsütéssel képes volt megnyerni számára a
közönséget, úgy, hogy midőn lehajolt e két koszorút fölemelni, mely
egész özönével fölért a fizetett bokrétáknak, elfeledkezék Semiramisról
és térdre roskadt. Azt hiszik sokan, hogy a szinésznő nem tud igazán
sírni a szinpadon; oh ezek valódi könyek voltak, a véghetetlen, a
határtalan hála könyei.
A közönség nem birt magához térni a tapsolásból s ez valóban jól történt
Jozefinere nézve, mert ha e perczben énekelnie kellett volna, egy
hangnak sem leendett birtokában.
De végre kisírta magát, ereje visszatért, egy szinházi szolga eljött a
szinpadra, a két koszorút ezüst-tálczára teendő. Jozefine annyit mondott
neki súgva: hogy siessen beteg férjét a látottakról tudósítani – s azzal
ismét Semiramis lett, a szíveket, országokat hódító királyné…
Soha sem hallották őt így énekelni! Hangja csengett, mint az
üvegharmonika zenéje, versenyt sírt a fuvolával, úgy, hogy nem lehetett
megismerni, melyik az ének, melyik a zene hangja? majd lement mélyen
harmadfél octáván keresztül, s mint a megütött harang, zúgott tiszta
érczhangja a szíveken keresztül. Nem volt az mesterséges, de művészi;
nem volt az csáb, nem varázslat: de ideál, de költészet!
A közönség, mintha megbánását akarná benne kifejezni, hogy egykori
kedvenczét oly könnyen fölcserélte, kétszeresen el volt ragadtatva.
Van valami bizonyos önkénytelen zúgás, valami névtelen hangja az
elragadtatásnak, mely olyan, mint az arany: nem lehet mondva csinálni,
épen azért oly becses, mint ama nemes ércz, s többet jelent minden
tapsviharnál: e sóhajból, biztatásból, elégültségből vegyült hang kiséré
végig Jozefine első énekét, melyben nem lehete egy foltot, egy
lehelletét a gyöngeségnek találni.
A loge infernale népessége meg volt némulva; ha valaki, a ki egy
véletlenül szétpattant gőzös roncsában egyszerre a tenger fenekére
sűlyedt, leirhatná azon érzést, mely által meglepetett, az valamennyire
megközelítené az ifju merveilleuxök belső mivoltát.
– Mi ez? Ez ármány! Ez complott! összeesküvés! Kinek a műve? Áruló volna
tán közöttünk? Ah ez a taps botrány! Ez fizetett dolog. Bizonyosan ez az
újonan érkezett két magyar mágnás rendezte az egészet. Nem, nem, azok
sokkal takarékosabbak. Ez kétségbeejtő!
Ilyen és hasonló apostrophok tölték be az alvilági páholyt, míg Abellino
nem állhatva tovább a nyugtalanságot, igérkezék, hogy felszalad
Rudolfhoz és kiveszi belőle, nincs-e e botránynak valami összeköttetése
az ő separatismusokkal?
– Ah, szólt berohanva a páholyba, tehát a büszke Mainviellenének is
vannak gazdag imádói!
Rudolf vállat vont, mintegy mutatva, hogy ezt a syllogismust, melynek
sem eleje, sem hátulja nincsen, nem értheti.
– No mert azt csak nem tagadhatod, hogy ily dühöngés nem történik imádók
nélkül.
– Megengedem, hogy vannak imádói, csak azt nem értem, hogy miért kell
azoknak gazdagoknak lenni?
– Ah, tehát azt hiszed, hogy ily pompás tréfát ingyen lehet csinálni? Ez
valóban famóz! Akárki tette közülünk, azt meg kell vallani, hogy övé a
diadal.
– Pedig egyikünké sem a diadal, mert nem közölünk való szerzette.
– Ahán! Ti tehát ismeritek, hogy ki az? Csak nekem mondjátok meg, hogy a
többiek meg ne tudják.
– Amott áll az első galleria közepén, jól kiveheted, mert valami
sajátságos zsinóros öltözet van rajta, a milyet itt nem viselnek.
Abellino oda irányzá látcsövét.
– Bon Dieu! ki az ördög az?