Nem idealis dolgokról beszélek; a költők hazudnak, az élet mond igazat.
Azon művésznő, kinek életéről irok, egyike volt kora legragyogóbb
szellemeinek, kit a természet gazdag szívvel, bájos arczczal, elragadó
hanggal ajándékoza meg; reá a művészet geniusa legforróbb ihletét
lehellte s a szeszélyes sors kinyitá előtte keblét, hogy válogasson
annak minden kincséből.
Híre el volt terjedve Moszkvától Velenczéig és Bécstől Párisig és
Londonig; beszéltek róla, mint csodatüneményről; a költők, kik a
világharczok hőseire csillagokat raktak, őt a napsugárban fürösztötték,
s diadala tökéletesebb volt, mint Napoleoné, mert ő nemcsak egy-egy
nemzetnek volt büszkesége, hanem egész Európáé egyszerre, s Angolhonban
ép oly nagynak tarták, mint Oroszországban, s a Tuilleriákban ép úgy
elismerék fensőbbségét, mint a Kremlben. Nevét úgy ismerte mindenki,
mint majd Lind Jennyét – és ennek alig mult harmincz éve – és most senki
sem emlékszik róla többé.
E hölgy neve volt Fodor Jozefina. Nagyatyja, Fodor Károly, mint magyar
huszárkapitány a mult században származott ki Hollandba, három fiával
együtt. Ezek közül a legkisebb, József, a zenére adta magát s egy
franczia hölgygyel nősülve, Montmorency herczeg által udvari karnagyává
választatott. E házasságból született Jozefina; gyermekei szépsége
bizonyítá, mennyire szerették egymást szülői, s szépségének éveivel
történt növekedése azt, mennyire szerette ő szülőit. Meglehet, hogy
babona, a mit mondok, de én azt hiszem, hogy a mely gyermek szülői nem
szeretik egymást, az rútnak születik, s a ki nem szereti szülőit, az
rútnak nő fel, mert a szerelem teremti a szépet.
A franczia forradalom kiütésekor Montmorency herczeg kibujdosott, s
Fodor József visszatért Hollandba, s ott neje meghalt. Ekkor ismerkedék
meg Kurakin herczeggel, ki követkép volt a hollandi udvarnál s általa
meghivatott Oroszországba, hol a szépművészeteket bálványozó orosz főúr
karnagyává tevé, Jozefinát pedig saját herczeg-kisasszonyaival együtt
nevelteté európai hírű mesterek által. A kis leány már tíz éves korában
a világ minden művelt nyelvén beszélt, a hazai édes barbár nyelvet pedig
édesatyjától tanulta titkos magános órákban.
Már gyönge gyermekkorában oly tökélylyel játszott a hárfán, mely még
akkor sok előnynyel birt a tökéletlen zongora felett, hogy apja nem félt
őt a moszkvai úri világ előtt egy hangversenyen fölléptetni, melyben
mindenkit bámulatra ragadott.
Két év mulva újra hallották őt a moszkvai művészetimádók; már ekkor
énekelt. Jelen volt Sándor czár maga a hangversenyen s annyira
elragadtatott a kedves hangok által, hogy a leányka kezét mindenki
láttára megszorítá s nem telt bele egy hét, midőn udvari kamarását
elküldé atyjához, hogy Jozefinát az udvari énekes szinházhoz háromezer
rubel fizetéssel szerződtesse.
Nemsokára a közönség kedvencze lett. Oh azon hideg éghajlat alatt, ama
barbár emberek, kikről mi forró égalj művelt szülöttei azt hiszszük,
hogy mind medvebőrben járnak s dobszóra tánczolnak, – nagyon forrón
tudnak érezni a művészet iránt.
Azon időben franczia drámai szinháza is volt Moszkvának, melynek
legünnepeltebb hőseül Tharaud-Mainvielle urat emlegeté a hír.
A művész magas, eszményi alak volt, nemes, szilárd vonásokkal, miken a
közéletben csak egy kifejezés volt látható, a becsületesség, a
nyiltszívűség, és ez volt valódi jelleme, de ah a szinpadon, ott ezer
alakot váltott; düh, szenvedély, megrázó indulat s elborzasztó harag,
ellenállhatlan csáb, halvány bosszú, vagy nevettető tréfa egyforma
tökélylyel tükrözé magát arczán – és ez volt művészete.
A hír épen annyi dicsőt beszélt Mainvielleről, mint Jozefinről. A hír,
ez a rábeszélő kerítőné, járt egyiktől a másikhoz; mindennap egymás
diadalairól kellett hallaniok. A hír nem egyszer birt már összeszerezni
két híres embert, férfit és hölgyet, kik azt hitették el magokkal, hogy
egymást megszerették, pedig csak egymás hírébe szerettek.
Kivétel történt a szabály alól. A kornak leghíresebb két művésze egymást
megszerette, s e szeretet nem mult el soha, még akkor sem, midőn elmult
a hír. Mert édeseim, kik a hír után jártok, tudjátok meg, hogy a művész
híre mulandó, neki nem kell meghalni, csak megvénülni; még él, de már
eltemették.
Tehát a két híres művész férj és feleség lett s azóta kettős dicsősége
volt mind a kettőnek; a tapsoló közönség épen olyan jól ismerte a
Mainvielle, mint a Fodor nevet, s nem kellett új szóhoz szoknia, midőn
kegyenczét mint nőt látta a szinpadon.
Azonban kiütött a harcz az orosz és franczia császár között s ekkor
Sándor czár rögtön kitiltott birodalmából minden franczia szinészt,
köztük Mainviellet is. Jozefine nem tartozott férjét követni, mert őt
nem érte a tilalom súlya, ő az orosz udvari operánál volt szerződtetve s
nem történt volna rendkívüli eset a világban, ha férjét futni hagyja, s
maga dús szerződése mellett marad.
De nem úgy tett, hanem követte férjét, elhagyta jó sorsát, elment vele
szegénységbe, szomorúságba. Kóbor szintársulatot alakítottak, vele
bejárták Stockholmot, Kopenhágát, Hamburgot; operájok nem volt és
Jozefine játszott drámai szerepeket. Ezt, úgy hiszem, a lehető
legnagyobb lemondásnak tekintendi mindenki, a ki az operaénekesek
ragyogó pályáját a drámai szinész hűs életútjával összehasonlítja.
Így jutottak vissza Párisba.
Valami harmad-negyedrendű művészetcsarnok, a Feydau-szinház megengedé
sok utánjárásra, hogy Jozefine fölléphessen benne. E nap óta Páris
kedvenczévé lőn. Rögtön mint első énekesnőt szerződtették az olasz
opera-társasághoz, s midőn Griseldában föllépett, az elébbi primadonna,
signora Barilli, örök feledékenység zöldjébe lőn temetve.
Innen bejárta Angolhont, a tündér Velenczét. Itt a zene őshonában érte
el dicsősége a tetőpontját. Ritka művész az, ki Olaszhonba viszi másutt
szerzett koszorúit, de a ki odavitte és onnan visszahozta hervadatlanul,
annak fején örökzölddé lettek azok.
A velenczei világ lelkesedése oly fokra nőtt a magyar művésznő iránt,
hogy a Fenice-szinházban ünnepélyesen megkoronázták s emlékére arany,
ezüst és bronz pénzeket verettek, miknek egyik felén a művésznő mellképe
volt, nevével körülvéve, másik felén borostyánkoszorú e szavakkal: «Te
nuova Euterpe Adria plaudente onora». (Téged, új Euterpe, Adria tapsolva
dicsőít.)
Ekkor visszakövetelte őt Páris. Rendesen a külföld becsülése után tudjuk
meg sajátunk értékét. Jozefine visszatért. Épen azon időben történt,
hogy Rossini legelső műveivel szerencsét próbált, de balszerencsét
aratott Párisban. «Sevillai borbélya» került a szinpadra; az első
előadáson kipiszszegték, a másodikon kinevették, a harmadikon nem nézték
meg, azután végkép kitörülték a repertoirból. Jozefine megismerkedett a
művel s lánglelke belátta annak szépségeit. Azt kivánta, hogy abban
léptessék fel. Midőn eléneklé Rozinát, a párisi nép tombolt örömében;
mindenütt új, ismeretlen szépségek tüntek elő. Rossini egy nap alatt
divat embere lett s a «Sevillai borbély»-ban nyolczvanszor hallgatá és
tapsolá meg egymásután a közönség Mainviellenét.
A jó közönség! Hisz a közönség olyan jó magában, a kit egyszer
megszeret, azt könnyen el nem hagyja; csak egyes emberekből ne állna a
közönség!
Bármilyen nagy legyen egy művésznő, bármennyire meghódítja is a közönség
szívét, ha sokáig egy helyen van, lassankint elhidegülnek iránta,
megszokják s nem veszik többé észre előnyeit, hibáit pedig följegyzik.
Ha tisztán művészetének él, ha nem veti magát oda a világ zajának,
hasonló szerepeket játszva az életben, mint a szinpadon, vagy ha épen
otthon házi boldogságot talált, melybe csendesen elvonulhat; ha
szüntelen csak férje karján jelen meg, kit éveken át makacsul szeret, –
lassankint elfogynak az imádók, később a tisztelők is; a tapsokat, a
koszorúkat tele marokkal szórják tehetségtelen olcsó szépségeknek s neki
meg kell ismerkedni mindazzal, a mi a közönség elhidegülését tanúsítja,
a néma hallgatással, midőn lelkében érzi, hogy művészete remekelt,
fitymáló birálatokkal és üres padokkal. Később azt is hallania kell,
hogy már régóta játszik, hogy már régen él, éveit megszámlálják;
elmondják, hogy erre meg arra a szereposztályra már alkalmatlan lett,
beszélnek róla, hogy ki lesz utána, ha ő ki fog dülni? Kereken szemébe
mondják, hogy megvénült. És ha jön egy szerencsés vetélytársné, kinek
két nagy érdeme van fölötte: egyik az, hogy új, másik az, hogy a
közönség kegyét nemcsak a szinpadon, de a szinpadon kívül is iparkodik
megérdemelni: akkor a régi kegyencznő, a nélkül, hogy vétett volna, a
nélkül, hogy erejében, művészetében hanyatlanék, bukva van; mindenki
ellene támad, elkövetkezik a kritika fitymálása, a közönség hidegsége, a
szinésztársak intriguái, gyűlöletes szerepek, és utoljára a sziszegés.
Catalani nem volt sem szebb, sem fiatalabb, sem nagyobb művésznő, mint
Jozefine, de volt egy talizmánja, mely sokat jelent a művészvilágban.
Nem hordta magával a férjét. A jámbor tengerészkapitány ki tudja melyik
világrész tengerén fogyasztá a rhumot, neje még csak annyira sem
méltatá, hogy a közönség előtt nevét viselje. Hogy is cserélhette volna
fel annyi diadal emlékével összekötött jólhangzó nevét egy barbár
bourgognei névvel? tapsolóinak fele elhallgatott volna, ha signora
Catalani helyett madame Valabregue-et kellett volna hangoztatnia.
A becsületes Valabregue nem állt útjában neje művészetének, ő lehetett
beteg bátran, lelhette a sárgahideg, skorbut, vereshimlő s a mi egyéb
ajándékai vannak a tropicus lég körének, meg is halhatott tetszése
szerint és sűlyedhetett a tengerbe, azért legkisebb változás sem
történendett a heti rendben, s a kitűzött darabnak nem kellett elmaradni
a játéksorozatból.
Már csak az is nem eléggé bosszantó-e, ha egy kihirlelt műnek el kellett
maradni napjáról, mert a főszerepvivőné aznap megbetegedett? Lehet-e
ilyesmit elhinni, lehet-e megbocsátani? Mindennapi ember, ha meghűtötte
a gyomrát, lehet kedvetlen, ha hurutja van, köhöghet, ha epéje kiömlött,
lehet haragos, ha nem bír lábain állani, lefekhetik; de egy művész,
kinek kötelessége a közönséget mulattatni, mi joga annak köhögni,
gyöngélkedni, lefeküdni?
S hát olyat hallott-e már valaki, hogy egy művésznő csak azért elvonja
magát a szinpadról, mert férje beteg? Isten neki, hát hivasson hozzá
orvost, ő úgy sem gyógyítja meg; maga pedig menjen játszani, énekelni,
mosolyogni, kaczérkodni.
Már több nap óta keringett a városban az a botrányos hír, hogy
Mainviellené nem akar föllépni, azt vetve okul, hogy képtelennek érzi
magát énekelni, midőn férje halálos beteg s ő, ha egy perczre eltávozik
tőle, a legkínzóbb aggodalmak között van. – Lárifári! ki hinné ezt?
azért nem akar föllépni, mert Catalani itt van, s a közönség tapsol
Catalaninak, s ez sérti a madame-ot.
Az igazgatót minden oldalról megrohanják, hogy miért nem lépteti fel
Mainviellenét? Az igazgató minden órában izenget hozzá, végre
fenyegetőzik, hogy kényszeríteni fogja; a művésznő szabadság-idejét
kéri, mert férje csak úgy gyógyulhat meg, ha fürdőkre mehet vele; úgy de
elébb egyszer még föl kell lépnie, mert így van szerződésében; nem
bánja, azt is megcselekszi, csak bocsássák; ekkor oda küldik
legkiálhatatlanabb szerepét: nem törődik vele, elszánja magát, hogy
átesik rajta.
Már hét éjszakát virrasztott keresztül a szenvedő férj ágya mellett, s
maga is oly halavány, miként az. Hosszú éjszakákon át ott ült a beteg
ágya szélén, leste ajkainak sóhajtását, számlálta az órák perczeit,
nehogy a gyógyszer bevételével elkéssék, hűs kezével lohasztá égő
homlokát, s biztató suttogásával űzte a kór ijesztő álmait. Látogatók,
jó barátok elmaradtak, mert azt mondák, hogy Mainvielle betegsége
ragályos. A nő átölelte férjét, mellé hajtá fejét izzadt vankosára,
forró ajkait csókolá, égő fejét keblére fekteté, gondolva, hogy ha
ragályos a láz, ragadjon ő reá, s ha meghal a férj, haljon meg ő is
vele… és olyankor feledve volt a szinvilág és az egy napig élő dicsőség!
Mainvielle betegsége épen az éjszakán fordult meg, s most üdítő álom
fogta le szempilláit, az orvosok biztatása szerint ezentúl már
életveszélyen kívül van.
Jozefine ott ül ágya mellett, halvány, nemes vonásain a megtért nyugalom
boldogsága látszik. Csak egy gondolatja van, az, hogy férje
meggyógyuland.
Kezeiben a kiállhatatlan szerep hangjegyei, miken végigfut, hogy
visszaemlékezzék s teremtő lelkével új fényt, új szépséget keressen
bennök. Hasztalan. Hálátlan szerep az, egyike azoknak, mikben a művész
kiadja testi-lelki erejét, a nélkül, hogy legkisebb sikert arathatna,
miket a költő kedv nélkül, gondolat nélkül szerze s a művészre bízta,
hogy leheljen beléjök lelket, a mi tőle távol volt. Százszor földhöz
kellene csapnia szerepét, széttépni lapjait és papucsával rágázolni; de
Jozefine nem haragszik, a szinpadi világ ingerei nem hatnak szívéig, ő
csak azt érzi most, hogy férje meg fog gyógyulni.
Néha elkomorodik arcza, ha élte ragyogó felén végig gondol, s odáig
viszi gondolatja, hol a művészi élet alkonyán meghosszabbul minden
árnyék, de egy tekintet az alvó férj arczára, s szemei újra mosolyogni
kezdenek, hisz ez mind csak komédia! a boldogság négy fal között lakik s
semmi köze a csilló lámpafényhez. Lám, a miért imádkozott az éghez:
férje meggyógyult; hadd veszszen cserébe a hír! ha őt elvesztette volna,
jöhetne a hír, jöhetne a dicsőség, soha nem pótolná vissza.
Egyszer halkan nyílik az ajtó, s a puha szőnyegeken óvatosan lép be
mademoiselle Jeanette, Jozefine legrégibb kedves cselédje, kit utóbbi
időkben minden munkától fölmentett s mint társalkodónőt, mint barátnőt
tartott magánál.
A leány arczán aggodalom látszik, melyet rosszul bir elrejteni.
– Miért jött, Jeanette? kérdé halkan Jozefine, kezével intve, hogy
zörejt ne okozzon, mert férje alszik.
– Ah madame, mint örülök, hogy Mainvielle úr meggyógyul, s mint
szeretném, ha ön ma hirtelen megbetegednék.
– Jeanette, ön nekem rosszat kiván.
– Világért sem madame, nem valami tartós nyavalyát értettem, hanem csak
valami olyan szinpadi betegséget.
– Tudja, Jeanette, hogy nekem az a bajom nem szokott lenni, miért
óhajtaná most?
– Ah madame, ön talán még nem tudja, hogy Catalani is ma fog föllépni
Zelmirában.
– Tudom, Jeanette.
– És tapsolni fognak neki, koszorúkat hányni.
– S azt hiszi ön Jeanette, hogy az nekem rosszul esik? Catalani mindazt
megérdemli, mert nagy művésznő.
– Nagy, a hol ön nincs. Én Istenem, minő gondolat: önnek mellette
Italianában lépni föl! A közönség hideg lesz.
– Hozzá szoktatott már.
– De nem csak hideg, közönyös lesz; nemtetszését fogja éreztetni.
– Eltűröm, Jeanette.
– Oh madame, ön nem tudja, mi van ön ellen készülőben? a városban
mindenütt beszélik…
– Mit beszélnek?
Jeanette habozni látszott, mintha új szókat akarna fölfedezni, végre
mégis csak az igazit mondá meg:
– Hogy önt ki fogják pisszegni…
Jozefine egy perczre halavány lett, mint a fal, szerepe kihullott
kezéből, feje alácsüggedt, s szemeiben két könycsepp jelent meg.
– Oh madame, ha lehet, ne lépjen ön fel ma, ne lépjen itt fel soha
többet; önt meg fogják gyalázni.
Jozefine nyugodtan emelé fel e szóra arczát.
– Tegyék. Mit gondolok én már vele!
S itt pillantatai alvó férjére estek.
– Ne beszéljünk többet, Jeanette, férjem föl találna ébredni s meghall
valamit.
Mainvielle e perczben felnyitá szemeit s száraz kezét kinyújtva, megfogá
Jozefine sima fehér kezét s odavoná őt magához, halk suttogó hangon
rebegve:
– Mindent hallottam. – Oh a betegek ravaszok, sokszor lehunyják
szemeiket, tettetve, mintha aludnának, csak azért, hogy kihallgassák,
mit beszélnek körülöttük?… Hát ide jutottunk!…
Jozefine lehajolt hozzá és megcsókolá homlokát.
– Ne gondolj vele, Tharaud; nagyobb a hír, mint a való; én nem hiszem,
hogy azt tegyék velem, és ha tennék is, mit vehetnek el tőlem? Híremet?
akkor leszek boldog, ha azt elfeledtem. Te enyim maradsz.
– Nem kellett volna engemet annyira szeretned, sóhajtja Mainvielle. A
szinésznő az egész világé, s a ki azt elfoglalja, az tolvaj és azt
megbüntetik.
– Légy nyugodt és ne gondolj arra többet.
– Én ne gondoljak rá többet? szólt keserűen a beteg szinész, én, a ki
tudom, mit tesz az: egyetlen szisszenést hallani ezer taps között,
melyet meghall a művész legnagyobb lelkesedése közepett, s mely jobban
fáj, mintha fulánkját érzenéd a kigyónak; én majd csendesen aludjam
akkor, ugy-e? midőn tudom, hogy te, az én bálványom, az én oltárképem, a
szégyenpadon állasz, s nyomorult ficzkók tépik le homlokod koszorúit,
miket Isten kezei fontak körüle. Idáig fogom hallani a szisszegést,
mintha poharamból hangzanék felém. Ah, nyujtsd ide azt a poharat, hadd
törjem darabra!
– Tharaud! esenge a nő, ne indulatoskodjál. Sérthet-e egy tiszta lelket
ily bántalom? Ha visszatérek, nem fogod homlokomon látni a szégyen
pírját.
– S én addig itt az ágyban fekve fetrengjek? Azt hiszed? Nem. Elvitetem
magamat oda, félholtan vitetem a nézők közé. Látni akarom, lesz-e
bátorsága valakinek – engemet megölni, lesz-e bátorsága rajtam keresztül
gázolni? Én! én magam kihívom az egész világot!
– Feküdjél le, Tharaud, szólt hidegvérrel Jozefine. Ez indulatoskodás
neked nem használ. Beteg embertől senki sem fél. Ha egészséges volnál,
sem védhetnél engem, mert férjem vagy. Ha szeretőm volnál, akkor
tehetnél értem mindent; de gondolj rá, milyen nevetséges szerep volna
az: egy szinésznő férje, ki összevész azokkal, a kik feleségének nem
akarnak tapsolni!
Mainvielle mindkét kezével eltakarta arczát.
E perczben az előszoba ajtaján csengettek. Jeanette sietett felnyitni.
– Ha felgyógyulok, hörgé heves zokogással Mainvielle, kötéltánczos
leszek! Circus, ugrálni tanított kutyák, szemfényvesztők, orczátlan
ballet-meztelenség kell ide, nem művészet. Ha újra kezdem az életet,
lovardát kormányzok, nem szinházat. Fare well Othello! Bambocheé a
vásár!
Jozefine hasztalan kérlelé heveskedő férjét, ki szavaiban végerejét
látszott kimeríteni, midőn visszatért Jeanette, egy felbontott levelet
tartott a kezében.
– Bocsánat, madame, hogy e levelet bátor voltam felbontani, de miután
átadója nevét épen nem akará megmondani, azon gondolatra jöttem, hogy
tán valami bosszantó irat, valami pasquille, oh az emberek mindenre
képesek.
– Tehát mi az?
– Egészen ellenkezője annak, a mit hittem. Elolvashatja ön.
– Névtelen levél? Ki irhatja azt?
– Nem lehet valami nagy úr, mert igen szépen van irva, egy egyszerűen
öltözött férfi adta kezembe; olvassa ön, madame, olvassa úgy, hogy
Mainvielle úr is hallja.
Jozefine kezébe vevé a levelet s olvasá belőle fenhangon:
«Halhatatlan művésznő! Ne lepje önt meg azon hír, hogy mai fölléptére
bizonyos emberek, kiknek nincsen egyéb dolguk, oly előkészületeket
tesznek, melyek önt megszomoríthatnák; én bizonyosan mondhatom önnek,
hogy a közőnségnek azon része, mely nem fecsegni, hanem hallgatni jár a
szinházba, mindazok, kik önben a művészetet és nem személyes kellemeit
bámulták, most is forrón éreznek ön iránt s ez érzelmöket a mai estén
nem csak szóval, de ha kell, bizonyomra tettel is be fogják bizonyítani.
Azért lépjen ön oly bátorsággal a közönség elé, mint a ki tudja, hogy őt
szeretik. Megbocsásson ön kuszált soraimért, én, ki ezeket irtam,
egyszerű kézműves vagyok s minden érdekem, mi önhöz szólni késztet, az,
hogy én is Magyarországban születtem s önre, mint hazám leányára, büszke
vagyok. N. N.»
Az egyszerű, czifrázatlan szavak oly jól estek az üldözött művésznőnek.
Tehát ott, hol csak a művészet kéjeit élvezik, s nem követelnek a
művésznőtől többet, még sem hal meg a kegyelet egészen.
– Lásd, mondá férjének, e néhány szó engemet fölemel. E névtelen irás
nagyobb diadal énnekem, mint egész halmazai az illatos leveleknek,
miknek pecsétjei tízágú koronákat viselnek; ennek pecsétje egy méh, a
szorgalom jelképe; oh e napon erős fogok lenni!
Újra csöngettek.
Jeanette kétségeskedő arczczal jött vissza.
– Az igazgató kihordója van itt valami izenettel. Nem tudom,
bebocsássam-e?
– Jöhet! bárminő izenettel, szólt Jozefine, erős szívvel. Ma nem fog
semmi megrendíteni.
S kiment eléje a salonba, nehogy férjét a netalán kellemetlen izenet
újabb kedélyizgatottságba hozza.
Az igazgató egész tisztelettel jelenté kihordója által, miszerint
bocsánatot kér a tisztelt művésznőtől a mai estére hirdetett «Italiana
in Algheri» helyett mást kénytelen helyettesíteni, mert a király ő
felsége épen most parancsolá meg, hogy a tegnap érkezett Nemours
herczegnő kivánatára, ki Mainviellenét Semiramidében akarná hallani, ez
utóbbi dalmű vétessék elő. Azonban, ha a tisztelt művésznőt tán családi
bajok tartóztatnák, az igazgató kegyeskedik elengedni a föllépést, s
magára vállalandja, hogy a tisztelt művésznőt a herczegnő előtt
kimentse.
A kedves, engedékeny igazgató! Milyen jószívű lett egyszerre. Ah igen,
mert Semiramide oly szerepe volt Jozefinenek, melyben a közönséget
elbűvölé, s ha abban lép fel Zelmira után, könnyen kiragadja a pálmát
Catalani kezéből. Ah, milyen keresztvonás volt ez az ifju óriások
számításain! rémültökben ők adták azt a tanácsot Deboureuxnek, hogy
inkább mentse fel a játék alól Mainviellenét, ki úgyis félni fog e napon
a végzetes föllépéstől.
Jozefine arcza kigyulladt, ajkai remegtek és keble hevült.
– Tisztelem Deboureux urat, szólt hirtelen elhatározva magát, játszani
fogok!
A kihordó sietett vissza az izenettel, mely tökéletes dühbe hozta az
ifju óriások seregét. Ez dacz, s nyilt kihivás volt ellenökben; ők tért
nyitottak neki, hogy visszavonulhasson és ő nem használta azt, hanem
szembe állt velök; a kihordó jól hallá az ajtón keresztül, mint
parancsolá emelt hangon Jozefine társalkodónéjának, hogy legszebb
diadémját, legpompásabb öltözékeit készítse el számára.
Ah! Tehát harcz életre-halálra!