A boulevard Montmartre éjszaki oldalán áll egy háromemeletes ház,
jelenleg a jockey-clubb szállása, mely akkor is (1822) kedvencz
gyűlhelye volt az elegáns fiatalságnak. (E mondat pleonasmusnak látszik,
miután elegans ember örökké igényt képezhet arra, hogy fiatalnak
tartassék.)
Itt történtek mindazon események, melyek a magasabb köröket
foglalkoztatni szokták; steeple-chassek és lóversenyek rendezései,
banquettek híres művészek tiszteletére, innen indult ki a szinházakat
lesújtó és fölemelő közvélemény, fütty és taps; itt határoztatott el,
hogy jövő farsangon minő virág fog divatban lenni? tavaly egyideig a
hortensia volt, de vége felé a narancsvirág és a heliotropium
kiszorította, most már a narancs- és a napraforgó-virág a cselédszobákba
száműzetett, jelenleg a geranium és melaleuca között oszlanak meg a
vélemények, s nem lehet előre megjósolni, melyik leend a győztes?
nagyobb kérdés még ennél is, ha vajjon az academie royal de Musique
(ilyen czifra neve volt akkor az operaszinháznak) igazgatója fog-e birni
elég bátorsággal Zelmirában, mely Rossini legújabb zeneműve, a
czímszerepet Catalaninak adni, kit a fiatal óriások pártolni kivántak,
mivel most jött és még fiatal, s mellőzendi-e madame Mainviellet, ki már
régen itt van, s a mi több: férjhez ment, s a mi még több: egy
szinészhez, és a mi a legfőbb: jól él a férjével. Minden szobában, a
piquetasztalnál úgy, mint a billiardok körül csoportok alakulnak, kik
mind heves vitában látszanak lenni; mindenkit ez egy kérdés
foglalkoztat, alig birja a közérdeket egy perczre magára vonni egy-egy
művészi carambol, vagy egy diadalmas sextet.
Az eliteje a társaságnak, a crême du crême legkedvenczebb helye az
erkély-szoba. Pompás márvány domborművekkel ékített terem, művészi
festményű plafonddal, melyen Lebrun ecsetje remekelt.
Az erkélyen öt vagy hat ifju látszik egy csoportban, kik onnan Páris
előkelő és nem előkelő világát látva, pompás anyagot találnak azon igen
kedves mulatságra, melynek medisance a neve, nálunk emberszólásnak
hívják.
Köztük látjuk a híres marquis de Bry-t, Páris legelső bonhommeját, a
legszeretetreméltóbb rágalmazót, kinek minden apró kalandot, a boudoirok
legkisebb titkait, a coulissák regényes intriguáit meg kell tudni,
azokról mindenféle változatokkal meséket, anecdotákat csinálni; ha
valakire ránézett, már az bizonyos lehet felőle, hogy tud róla valamit,
hanem azért a marquis a legkedvesebb ember, mert senkit szemben meg nem
sért, azért pedig, a mit az embernek háta mögött mondanak, civilisált
világban nem szokás megharagudni.
A körüle álló ifjak kaczagása tanusítja, hogy most épen valami kedves
kalandot mesél, néha a beszéd a suttogásig alászáll, a hallgatók
összedugják fejeiket, egyszerre kitör ismét a kaczaj s dülnek
jobbra-balra.
A marquis egy elhízott kövér ember, kiről senki sem tenne fel annyi
mozgékonyságot, annyi könnyűséget; úgy tudja kezeivel, arczával gonoszul
illustrálni elmondott szavait, hogy gyakran maga a történet alig volna
érdekes, ha ő nem mondaná el s a kik utána akarják azt mások előtt
ismételni, rendesen kudarczot vallanak vele.
Azon perczben érkezünk oda Rudolf gróffal és társaival, midőn a történet
már javában foly; Rudolf, ki ismerős a társasággal, röviden bemutatja
társait, s az illő üdvözlet után tovább foly a monda.
– – Mindannyi meghiusult törekvés és fiasco után sem engedé magát a mi
Saint-Michelünk visszarettenteni, folytatá a kedves ember; – miután
szegény még csak annyira sem ment, hogy a kis Petit-pas-nak szemébe
tudjon ötleni, mert szegény fiu velem együtt nem igen számíthatja magát
az Adonisok közé (milyen alkalmas emberszólási forma ez a «velem
együtt»), jövendőbeli örökségét pedig eddigelé még ő előtte is
ismeretlen emberek birják, s az a havi fizetés nem elég Petit-pas-nak
egy melaleuca-bokrétára, azonfelül arra sincs születve, hogy valaha esze
által tegye magát szerencsétlenné; tehát mit gondoljon ki mégis a
szegény Saint-Michel, hogy a kedves kis őzlábu tánczosnő közelébe
juthasson, vele mindennap beszélhessen, hogy úgy szólván éjjel és nappal
otthon legyen nála?
– Ohó, ez kissé sok lesz! kiálta fel e szóra Iván herczeg, egy magas,
katonás alak, kiben azon északi herczeget van szerencsénk tisztelni,
kiről már egyszer volt szó.
– No, adok száz aranyat annak, ki kitalálja.
– Add magadnak azt a száz aranyat és találd ki, szólt rá lord
Burlington, egy furcsa angol fiu, ki háttal ülve a társaságnak, lovagolt
egy széken, annyira elnyujtva lábait, hogy szinte hihetetlen volt, hogy
ez mind hozzá tartozzék.
– A nemes lord jobb élczeket mond, mint magam, nevetett a marquis; jól
tudja, hogy száz arany nem szokott a zsebemben heverni. Tehát a jámbor
fiu – beszegődött a kis tánczosnéhoz – – inasnak.
– Ah, ah! kiáltának fel valamennyien.
– Úgy dupla czélt ért el, szólt hátulról a lord, mert egyuttal
szobaleányoknak is udvarolhat.
– Fi donc! hangzék egy vékony, czérnaszálvékony hang, ez gróf Vezekéri,
magyar elegáns ifju hangja volt, egy nyulánk, tejképű ifjué, ki kényes
lustasággal veté hátát az erkély rácsozatának, két karját túllógatva
rajta. Fi donc! ne mondja ön tovább, ez engem alterál, ily scandal a mi
köreinkben!
– Nincs valamelyiteknél szagos üveg! a gróf úr elájul! kiálta tréfásan
Debry.
– Halljuk a történetet tovább, sürgeték mások.
– Tehát a fiu inas lett a kis Petit-pas-nál, nevetett Iván, tán épen az
volt, a ki multkor kocsim ajtaját kinyitotta, s én egy rubelt adtam
neki?
– És a ki az én redingotomat theával végigöntötte, szólt a lord, és én
egy pofont adtam neki érte.
– Ah, ah! iparkodék szólni selyemszál szavával a fiatal sensitif magyar
gróf, és a kire én rábiztam, hogy szerelmes leveleimet adja át
kisasszonyának.
– No azokat bizonyosan mind a tűzbe dobta! nevetett Debry. De hagyjátok
hát elmondanom, mi történt tovább? mert ez a java.
– Halljuk!
– Egy napon a kis Petit-pas-nak légyottja volt a boulognei erdőcskében,
hol csinos kis villája van Isten kegyelméből.
– És az én erszényemből, dörmögé Iván.
– Herczeg! a mit a jobb kéz ad, ne tudja a bal, szólt feddőleg a
marquis. Tehát a kis tánczosnőre valami pásztoróra várakozék oda künn,
mire nézve idegen kocsit bérelt, s inasát természetesen magával vivé.
– Kit? Saint-Michelt?
– Épen őt; ott valami derék tábornokkal kellett találkoznia, ki iránt a
kedves hölgy úgy hiszem, személyes vonzalmat érez.
– Debry! Ne rágalmazz! kiáltá tréfás feddőzéssel Rudolf, ki szintén a
hallgatók közé vegyült.
– Ah, elfeledtem, hogy méltóságod jelen van, különben jobban vigyáznék
kifejezéseimre. Annyi kétségtelen, hogy a derék tábornok igen szerencsés
az asszonyok körül, engem magamat már több helyről kiszúrt.
– Ne beszélj magadról, rólad majd beszélünk mi, ha elmégy.
– Tehát maradjunk a tárgynál. A tábornok megjelen, a kis Petit-pas két
terítékre asztalt hozat a rózsalugas alá, épen a hogy Ovidius Naso
idejében szokták a pásztorok, illatos rózsalugas, csergedező patak s
aztán két szerető szív, csakhogy azok a hajdani pásztorok nem ittak
champagneit, s nem tartottak magok körül szerencsétlen inasokat, a kik
azalatt a dugókat huzogassák a palaczkokból, míg ők azoknak tartalmait
ürítik. Tehát a mint Damon és Phyllis az asztalhoz ülnek, a
szerencsétlen inasnak oda kellett állani kisasszonya széke mögé,
tányérral a hóna alatt; és miután a tábornok szemközt ült vele, tehát
azzal farkas-szemet kellett neki nézni. Hát a mint rátekint, majd a föld
alá sülyed a szerencsétlen Saint-Michel, hisz az tulajdon – nagybátyja!
– Ah, már így még jobb.
– Még talán, ha lélekjelenléttel bir, kikerülte volna, hogy nagybátyja
ráismerjen, mert cselédeket nem igen szokás figyelmesen nézegetni, értve
tudniillik a velünk hasonló nemen levőket; azonban a jó fiu oly
zavarodott lett, hogy mindent össze-vissza cselekedett, kést adott, ha
kanalat kértek, villát dugott a fagylaltba, s majd kilőtte a tábornok
szemét egy pezsgő-dugóval. Erre már mégis csak ránézett, s a mint nézi,
lassankint ráismer. Que diable, hisz ez Saint-Michel, az én unokaöcsém!
kiált fel végre. A boldogtalan egyszerre elejtett féltuczat chinai
porczellánt a földre, ijedtében. A kis Petit-pas pedig elkezde kaczagni,
úgy hogy kapcsai felpattogtak s székestül hanyatt dőlt.
– Ah, ez érdekes.
– Nem történt semmi scandalum, fölemelték; a tábornok jókedvű ember,
Saint-Michelt oda ültették az asztalhoz, terítéket adtak neki s késő
estig vigadtak együtt a viszonttalálkozás örömére.
– És azután? kérdé a lord.
– No ez derék. A nemes lord azt akarja, hogy az ember úgy végezzen egy
anecdotont, mint Scott a regényeit: ki meddig élt és hogyan halt meg?
– Mi történt azután Saint-Michellel?
– Abban az órában semmi. Vannak nagybátyák, a kik szeretetreméltóbbak
unokaöcscseiknél. Hanem meglehet, hogy ez anecdot után divatlyon
válhatik belőle.
– Ah, minő fád mesék, sóhajta a sensitif szittya gróf, óráját kivonva
zsebéből s oly közel tartva szeméhez, hogy szinte kiszúrhatná a
mutatójával, ha üveg nem volna rajta. Már öt percz egyre és én elkésem;
azzal fölkeresé kalapját, összehúzott érzékeny szemekkel megnézve
kívül-belül, ha vajjon csakugyan az ő kalapja-e? s azután felpróbálva
fejére, ha vajjon csakugyan az ő feje-e az, a mire ráteszi?
– Honnan késik ez el? kérdé egy az ott maradottak közül, midőn az előbbi
eltávozott.
– A «bain cosmetique de lait»-ből, felelt gonoszul Debry.
– Ön tréfál, szólt közbe István, csak nem fürdik tán tejben, mint az
asszonyok?
– Sőt igen, mert az finommá teszi a bőrt és érzékenynyé az idegeket, egy
időben folyvást marhahúslében fürdött, hogy érző inai felfrissüljenek,
melyeket olyan jól szoktatott, hogy valahányszor Rossini «Mores»-ét
adják, a magasztosabb hangzatoknál versenyt ájuldozik a többi jelenlevő
asszonyságokkal.
– Párduczos Árpád! sóhajta Miklós, mennydörgő mélységes hangon.
Ez alatt a társaság jött, ment, változott az erkélyen, az eltávozottak
helyett újak jöttek és a kik ott maradtak, megszólták azt, a ki
legközelebb elment. Ez olyan rendes.
Legelébb az északi herczeg távozott el. – Debry mindjárt tudott róla
valami anekdotát mondani.
– A minap az orosz követségi palota előtt találkozik egy kozákkal, a ki
épen akkor száll le lováról. «Te paraszt!» kiált rá a kozák; a kozáknak
mindenki paraszt, a ki puskát nem hord, vagy lovon nem jár. «Te paraszt,
úgymond, jer ide, fogd a lovamat, míg odabenn leszek», s odaveti neki a
kantárját. A herczeg szépen megfogta a lovat s tartotta, míg a kozák
bement. Meglátják ezt az ablakból a követ cselédei, s nagy ijedten
rohannak le a lépcsőn, kiabálva a szemközt jövő kozákra, hogy az
Istenért, mit cselekedett? Iván herczeggel tartatja a lovát. A szegény
nyavalyás ijedtében majd elhalt, térdre esik a herczeg előtt és
könyörög, hogy legyen iránta kegyelmes, hihetőleg meg lehetett volna
vele alkudni száz kancsukában. Ekkor a herczeg kivesz két aranyat és
markába nyomja: «Nesze fiam és ne félj semmit, ezután is tudj büszke
lenni».
Némelyik nevetni, másik csodálni valót talált e vonásban; a lord azt
mondta rá, hogy ez csak különczködés, s felrugta a székét, átlépett
három előtte ülő térdein, kezeit hátradugta a frakkja zsebébe, s
kalapját meglelve az asztalon, abba bedugta a fejét, a nélkül, hogy
kezével hozzányulna és eltávozott az erkélyszobából.
– Lám, a nemes lord azt hiszi, hogy csak neki van kiváltsága a
különczködésre, szólt Debry. Hallották önök legközelebb a theatre de la
Gaietèbeni vendégszereplését? Ah ez érdekes! mondá, Rudolf felé
fordulva, s nem várva el, hogy az megmondja: vajjon hallotta-e, vagy
sem? – Ismeri ön ugy-e bár, azt a kedves kis vaudevillet: «La belle
laitière» (A szép tejárusnő), mely néhány hét előtt olyan nagy furorét
csinált. Abban egy medvének igen érzékeny szerepe van; valami vadászszal
nagy tusakodásba ered, míg végre a vadász leöli, s végig nyujtva a
színpadon, ráül, s ott danol el az elejtett medvén egy kedves kis
couplet-t, melyet már minden gamin fütyöl. Ez a bolondos lord egyszer
ráveszi a Gaietè igazgatóját, hogy engedje neki ezt a medve szerepét
játszani. Az beleegyezik. A lordot befűzik a medvebőrbe, pompásan tudott
morogni, czammogni, s a fejét hánytatni. Végre jön a vadász, a lord két
lábra áll, a vadász megrohanja, a lord olyat üt a medvetalpával a
kezére, hogy az elhullatja a vadászkést, akkor összekapnak, a vadász nem
bir a medvével, birkóznak, végre a vadász esik el, a medve lenyomja a
földre, s azzal ráül nagy diadallal, s ezúttal a medve énekli el a
vadász hátán az ismeretes couplet-t, a közönség tomboló kaczajára. Hát
nem érdekes tréfa ez?
Rudolf komoly, figyelmes arczczal hallgatta a marquis meséjét s meg nem
zavarta, míg beszélt, csak akkor mondta meg neki:
– Nagyon érdekes és új. Csak tegnap olvastam a «Journal des
carricatures»-ben.
– No, ez kemény levágás, szólt Debry, végig mondatni az emberrel egy
mesét, a mit már az ujságokban is olvastak. Ily kudarcz után szököm
innen.
Mielőtt kilépett volna, tréfás esedezéssel fordult a társasághoz:
– Uraim, legyenek irántam irgalommal. Én tudom, mi sors vár arra, a ki
innen elmegy. Kegyelem és irgalom, uraim!
Debry szerencséjére e pillanatban egyszerre más tárgy ragadta meg az
erkélyen ülők figyelmét, mely nem engedé, hogy róla elmondják, miszerint
ő a leggazdagabb ember a földön, mert nemcsak a saját zsebéből, hanem
szüntelen a másokéból költ, hogy a szakállát festi és harmincz rendbeli
álhajat visel, mindennap hosszabbat tesz fel, a hónap végén aztán azt
mondja, hogy megnyiratja a haját, s ismét újra kezdi és nagyon
haragszik, ha a parókájára vonatkoznak; egyszer az angollal szinte
párbajra ment egy élcz miatt, a midőn az Odeonban voltak, s a fiatal
óriások szüntelen nyitva hagyták a páholyajtót, s Debry lármázott, hogy
légvonat van! «Pedig önnek könnyű beszélni, monda a lord, mert nincs
fedetlen fővel». – Mindezek és még mások készen valának ellene, a hogy
eltávozott az emberszólás köréből, a midőn a boulevardon nagy vágtatva
hajtat keresztül egy sajátságos úri fogat. Ujdon fényes görögdinnye-zöld
calèche elé fogva négy szürke telivér mén, még pedig nem kettő elül,
kettő hátul, a hogy szokás, hanem egymás széltében mind a négy, mint
valami római diadalszekér előtt. A lovakat maga az elegáns úr hajtja, a
kocsis és a vadász hátul ülnek a coupéban.
Nézzétek Kárpáthit, szól egy fiatal dandy, az erkélyen kihajolva (ez,
hogy el ne felejtsük, egy magyarországi alispán fia, ki hazulról
apanaget húz, s esztendő óta iparkodik elhitetni az emberekkel, hogy az
anyja báróné, s hogy Magyarországon az alispánokat excellentiás uraknak
hívják); ah milyen derék fiu ez a Kárpáthi! uraim, ilyen kocsis nincs
több Párisban. Úgy vágtat en carrière, mikor legtöbb szekér jár a
boulevardon. A minap egy tejárusszekér nem akart előle kitérni. No várj!
mondá neki, én mellette ültem, s ő oly ügyesen hajtatott neki, hogy
beléakadva a tejárus tengelyébe, hopp! egy percz alatt a szekeret
felfordította, mind a négy kereke az ég felé állt, a tejárus csak úgy
nézett ki a kas alól: eltörött egy lába, meg egy lőcse. Abellino azután
a conciergerien, hova a tejárus panaszra ment, rövid processust csinált,
elővette az erszényét: «Ennyi az eltörött lőcsért, ennyi az eltörött
lábért». Milyen elménczség, épen hasonló eset történt mamám, a báróné
kocsisával; egy reggel bejön a papához, azt mondja: excellentiás uram…
A többit nem mondhatta el az ifju merveilleux, mert e perczben nagy zaj
támadt a salonban, mintha valakit diadallal üdvözlenének s megnyílva az
erkélyterem ajtaja, dicsőségtől ragyogó arczczal lép be Kárpáthi,
kisérve az összecsoportosult fiatal óriásoktól, kik abba hagytak
kártyát, tekeasztalt, hogy a jó hírt hallhassák, melyet Abellino a
Mainvielle-Catalani-féle ügy felől hozott, rá lévén bízva annak
elrendezése.
Hogyan, mint végezett? száz kérdés intéztetett hozzá.
– Uraim, hagyjatok egy kissé lélekzethez jönnöm, egészen alterálva,
exaltálva, fatigálva vagyok.
Hirtelen széket toltak alá és leültették.
– Minden nyerve van, többet kivívtam, mint a mennyit kivánt a clubb:
csitt, csendesen uraim! mindent elmondok, de kikötöm, hogy senki bele ne
szóljon a beszédembe.
Tehát tudják önök, hogy ez a makacs, önfejű Deboureux, az operaszinház
igazgatója, milyen állhatatosan megmaradt azon szándéka mellett, hogy
Zelmirát minden követeléseink daczára se adja Catalaninak, hanem
Mainviellenének.
– Ugyanazon Mainviellené ez, kérdezé István, közbeszólva, ki néhány év
előtt oly kitünően fogadtatott Szentpétervárott, Velenczében és itt
Párisban?
– Ahol van ni, már valaki beleszólt! kiálta bosszúsan felpattanva
Abellino.
– Bocsánat érte, a név meglepett, miután e nő hazánk leánya.
– Az…
E szó oly hangon volt mondva, mintha azt jelentené: hogy is lehetne
valami kitünő, ha a miénk?
– Tehát, folytatá Abellino, az igazgató egészen hozzájárulhatlanná tevé
magát s beszédbe sem akart ereszkedni e pont felett. Ekkor az én régi
pártfogóném, a szerencsés véletlen, jön segítségemre, egy pudlikutya
képében.
Általános kaczaj.
– Mint mondom, egy pudlikutya képében. Ismerik önök uraim azt a legújabb
divatban levő drámát, mely Shakespeare és Hugó Viktor darabjait mind
háttérbe szorította: «Aubry, vagy a háladatos kutya». A tárgy az, hogy
egy lovagot megöltek s annak hűséges kutyája lép fel vádlóul a gyilkos
ellen, mire a király ordaliákat rendel, hol a vádlottnak meg kell
jelenni a sorompók előtt s a bosszúálló pudlival megvívni, mely által
csakugyan legyőzetik. Valamely lángész ebből érzékeny drámát csinált,
melyben a főszerepet Philax úr, a pudli viszi. Philax úr bejárta már fél
Európát s mindenütt diadallal, lelkesüléssel fogadtatott, záporként
hullott lábaihoz a koszorú, gazdája zsebébe pedig a tallér s louisdor;
hasztalan kiabáltak a költők, a journal-firkanczok, hogy ez gyalázat,
megbecstelenítése a művészetnek; lealázása a poezisnek! Philax úr azért
folytatá műutazását s néhány hét előtt Párisba térve, itt is elkezdett
furorét csinálni. Eleinte ugyan féltek az igazgatók felléptetni, mert a
szinészek azzal fenyegetőztek, hogy rögtön otthagyják a szinpadot, a hol
a művész egy kutyával állíttatik egy categoriába, s hol eddig a helyes
declamatio, művészi arczjáték, kitünő hang és ragyogó érzelem jutalmául
osztogatott taps és koszorú egy oktalan barom csaholására és
ugrándozásaira pazaroltatik.
– Ez nem rosszul beszél, súgá István Rudolf fülébe.
– Ne búsulj, majd mindjárt elrontja.
– Azonban mégis akadt egy igazgató, a Luxembourg-szinházé, a kit nem
geniroztak szinészei s ez bátorságot vett magának a kutyát elfogadni
vendégszerepekre, a sikertől föltételezvén, ha vajjon rendes tagnak
szerződtesse-e vagy sem? A siker várakozáson felül volt. A luxembourgi
nyomorult pajta, melybe azelőtt senki sem járt más, mint matrózok,
diákok és debardeurök, s még jóravaló lorette sem mutatta benne magát,
ez estve Páris legelegánsabb népével tölt meg; a foghagyma- s
pálinka-illatú páholyokból a legismertebb divathölgyek tekintgettek elő,
s ezen estve a művész-kutya a szó teljes értelmében virágesővel
temettetett el. E naptól fogva egyik szinház a másik kezéből ragadta ki
az elhirhedt négylábú művészt; egy nap a Gaietè hallotta őt csaholni,
másnap a Theatre des vaudevilles, azután a Varietés, végre minden párisi
szinpadot körüljárt, s a két rátartó szinház, a Theatre française és az
Academie royale de musique közönség nélkül maradt; az elegáns világ
törte magát Philax úr után, fölvitték őt páholyaikba, caressirozták,
hizelgésekkel halmozták, s természetesen, a hova a dámák mennek, oda
sietnek a férfiak is, egy szóval: a két pedans szinház játszhatott üres
padok előtt, adhatták ott Cidet, Hermionét, Tartuffeöt; amott
Cenerentolát, Gazzáladrát, Alcidort, vagy Nurmahált, a szinház üres
volt, s az igazgatók dühösködtek a közönségre, mely egészen szerelmes
volt a kutyába.
– Monsieur! mi szükség mi nekünk ezt megtudnunk? kiálta fel egy
türelmetlen hang.
– Uraim, én discretiót kérek, szólt méltatlankodva Abellino, különben
egy szót sem fogok szólni.
Megszavaztatott a discretio.
– Ekkor én meglátogatom monsieur Deboureuxt s tudva azt, mennyire fel
van ingerülve a kutya ellen, úgy hogy ha ő játszaná Aubryban a gyilkos
szerepét, bizonyosan ő harapná meg a kutyát, nem az őt: tehát azon
ajánlatot tevém neki, hogy ha én rögtön végét szakasztom ennek a
kutya-saisonnak, s a közönséget kigyógyítom caniculai szenvedélyéből,
minő hálával fog nekem tartozni? Mindennel, a mit ön kiván, felelé a
derék ember. Jó, én tehát két dolgot kivánok: Zelmira szerepét
Catalaninak adni, ez az első. Megigérte.
A fiatal óriások szerte-széllyel szedték e szóra Abellinót.
A másik pedig az, hogy Zelmira adatása utáni napon adassa «Italiana in
Alghérit», ezt a kopott és divatból kiment operát s abban léptesse föl
Mainviellenét.
– Bravo, bravo! kiáltának többen, ez gyönyörű, soha ügyesebben fel nem
lehetne emelni egy művésznőt, és a másikat megbuktatni mellette.
– Várjatok, még ez nem minden. Mainviellené bizonyosan megérezte a bajt,
mert még azon órában odaizent az igazgatóhoz, hogy őt bocsássa
szabadságidejére, mert férje beteg s fürdőre kell vele menni. No már ki
ne látná itt megint a világos malitiát? hát az-e a világ rende, hogy a
szinésznők férjeikkel együtt utazzanak? Enfin, az igazgató kötelezve
volt, Mainviellenét három nap mulva útra kelle bocsátania, s Zelmirának
még csak a két első felvonása van betanulva, s így csak az ő eltávozta
után fog szinre kerülni s az a színe lesz a dolognak, mintha Catalani
csak szükségben kapta volna meg a szerepet. – Ki tud itt segíteni?
Itt körülnézett a fiatal óriásokon, s miután azok hallgattak, büszke
öntudattal ütött homlokára, mintha mondaná: «az én fejem!»
– Annál jobb, mondám, tehát adatni fogjuk ugyanazon este Zelmira két
első felvonását és utána azt a kiállhatatlan két utolsó felvonást
«Italiana in Alghéri»-ból, mely elől rendesen meg szokott szökni a
közönség. Hát nem jól van így?
– Dicső, felséges! kiáltának mindnyájan, leleményesen van kigondolva, az
arrangement tökéletes. Ugyanazon este a diadal és a bukás, egyfelől a
taps, másfelől a pisszegés.
– De halljuk tovább. A föltétel ezért az volt, hogy a kutya-saisonnak
vége szakadjon. Itt felugrott Abellino székéről, egyet csettentve
ujjaival. Eh voilà: már vége van!
– Hogyan, hogyan? kérdék mind elcsodálkozva.
– Én rögtön lóra ültem, beszéltem bankárommal (ennél a szónál
megigazította cravatliját, hogy hallgatói az alatt gondolkodhassanak
azon, miszerint neki ismét bankárja van); onnan egyenesen vágtattam
Pelerinhez, a kié ez a művész-kutya. Kihivatám magamhoz kutyástól s le
sem szállva lovamról, azt kérdezém tőle: «hogy adod ezt az ebet?» A
pimasz elébb gorombául felelt, azt mondva, hogy nincs annyi pénzem, a
mennyiért azt megvehessem. Par Dieu! lehet-e a magyar nemesnek ennél
nagyobb gorombaságot mondani? hát úgy nézek ki, uraim, mint a kinek azt
lehet mondani, hogy nincsen pénze? Hah! dühösen kiálték a ficzkóra:
Monsieur, mit nevez ön pénznek? hiszi, hogy én nem tudom megadni
kutyájának az árát? mit kér ön érte? – Az ember azt felelé, hogy nem
adná ötvenezer frankon alól. – Fripon! s ezt nevezi ő pénznek! Itt van
ötvenezer frankod, kiálték hirtelen kirántva tárczámból ötven
bankbillétet, s oda vetém neki. A ficzkó elbámult; a kutya ugyan
művészete keresményével őt évről-évre táplálta, de a kutya meghalhat,
ötvenezer frank pedig nem hal meg, s azon ő magának fűszerszámos boltot
nyithat s élhet belőle holtig; egy kicsinyt gondolkozni látszott, azután
eltette a bankbilléteket, s a pudlit örvénél fogva odavezette hozzám, s
vigyorogva mondá: ezzel ugyan jó vásárt csinált az úr! A gazember valami
vándor szinház-igazgatónak nézett, s azt hitte, hogy már most majd én
fogok városról városra járni a kutyával, s mutogatom, hogy micsoda
mesterségeket tud. No semmirevaló, hogy lássad, miszerint egy magyar
nemes embernek ötvenezer frankot kidobni micsoda tréfa s máskor
respectusod legyen előtte, hát ime, nézz ide! Azzal kivontam
nyeregkápámból egy terzerolt s puff! ott hevert a kutya agyonlőve – s
ezzel vége az eb-saisonnak.
A csodálkozás megnémítá az ajkakat, csak egy önkénytelen sóhaj volt
hallható.
– Társad sajnálja a kutyát, szólt Abellino Rudolfhoz, Istvánra mutatva.
– Nem a kutyát, hanem téged.
– Eh bien, én teljesítém a föltételt, s Deboureux is a magáét,
holnaputánra van kitűzve Zelmira és La Italiana; most sietve gondoskodni
kell az előkészületekről, a szerepeket fel kell osztanunk, hogy mindenre
időnk teljék, mert sietnünk kell; Debryre bízzuk a virágárusnőket
felhajhászni; valahány melaleuca van, mind vegye meg; Fennimore (ez a
tejfürdőt használó hazafi keresztneve volt) beszéljen azokkal a
poétákkal, a kik nekünk dedicálni szoktak, irjanak magasztaló verseket.
Iván siessen az ékszerárushoz s válaszsza ki a legszebb gyémántokat,
neki épen ebben legjobb ízlése van, egy pompás diadém számára; ha a
clubb pénztárát meghaladja a költség, azt én fedezem.
Az ifju óriások közt nagy mozgalom támadt e szóra, mindenki akarta, hogy
valamit bízzanak rá.
– Parancsoljanak velem is! ismétlé az a fiatal gentleman, ki az atyját
excellentiás úrnak szokta titulálni. Parancsoljanak velem is, ismétlé
már tizedszer.
– Szívesen, barátom, szólt a mindent rendező Abellino, siessen ön
monsieur Oignont fölkeresni és idehívni.
Az ifju ember egy darabig gondolkozott, ha vajjon elég nagy
megtiszteltetés-e ez ránézve, vagy sem? végre mégis elhatározta magát,
vevé a kalapját és eltávozott.
– Hát ti semmit nem fogtok mozdítani, he? kérdé Abellino oda fordulva,
hol Rudolf és társai álltak egy szegletben.
– A hol annyi a játszó személy, nézőnek is csak kell maradni, felelt
hideg sarcasmussal Rudolf, míg István megfogá Abellino karját s
mutatóujját annak gomblyukába akasztva, odavoná közéjök.
– Szólj, miért e harag Mainviellené ellen? megsértett valakit közületek?
– Mindnyájunkat! vérig sértett; hogy négy év előtt ide jött, az egekig
emeltük, dicsőítettük, világhírt szereztünk neki s mivel hálálta meg?
avval, hogy pimaszul elvonult előlünk morosus, hypochondricus férje
mellé, a legderekabb gavallérokat visszautasította; pedig többen a
legbecsületesebb liasont szándékoztuk vele kötni, mind visszautasított.
– Már így igazatok van, szólt Rudolf, alig mozdítva keserű vonásra
ajkait.
– De ez mind kevés. Nem rég banquettet adánk, melyen csupa művésznők és
műbarátok valának jelen, s ő kihúzta belőle magát, azt vetve okul, hogy
férje beteg, azt kell ápolnia. Ah madame! ön velünk daczol? Megállj,
majd megmutatjuk, hogy le tudunk onnan vetni, a hova fölemeltünk!
– Hátha az asszony férje fel talál lépni ellenetek? kérdé Miklós, ki ezt
nagyon természetesnek találta volna.
– Férje? Que diable? Mit léphetne mi ellenünk? Mi közönség vagyunk és ő
szinész, mi fizetünk és ő játszik; ha tetszik tapsolunk, ha tetszik
fütyülünk. Megfizettünk érte.
– Egyet hagyj még mondani, szólt István, mi később szokássá vált nála,
annak a kivel beszélt, nyakkendőjét igazgatva, ez a nő magyar születésű,
hazánk leánya. Tehát még itt is üldözni fogjuk-e azt, a mi a miénk?
Abellino nem felelt a kérdésre, hanem a mint István gomblyukában tartá
ujját, tréfásan mondá:
– Lesz ön szíves gomblyukamat elereszteni, vagy levessem frakkomat és
itt hagyjam? – Az előbbi megtörténvén, a fiatal lyon nonchalant
lebegéssel a többi óriások közé vegyült.
Nemsokára visszaérkezett az alispáni és bárónői mesallianceból
származott fiatal ember monsieur Oignon társaságában.
Monsieur Oignon pedig senki sem volt más, mint a claque entrepreneurje,
magyarul: egy olyan ember, a ki tapsokkal és fütytyökkel kereskedik.
Nagy tekintélyű férfiu, kitől az irók és művészek sorsa függ.
Az első czikk iránt, a taps, koszorúhányás és vers-szórás dolgában hamar
megvolt az alku. A másik kissé nehezebben ment; egy köztiszteletben álló
művésznőt kipisszegtetni nem tréfa dolog, s ahhoz úgy könnyedén
hozzáfogni nem lehet, az ember hamar alkalmat nyújt magának a
gensdarmerievel való megismerkedésre, a publicum is hamar pártra kelhet.
Aztán a claqueur-chefnek is van szíve.
No de szerencsére a claqueur-chef szíve nincsen vasból, néhány markába
nyomott argumentum végre mégis meglágyítá; majd meglátja, hogy mit
tehet. Rajta lesz, hogy a fogadtatás hideg legyen, kieszközli, hogy a
pástétomhordók ne hordjanak frissítőt a karzatokon, hogy a közönség
zúgolódjék a nagy melegségben, aztán egy-egy kis véletlen intermezzo
mindig jó szolgálatot tehet: egy kalap, mely a földszintre esik, egy
ember, ki a pianissimóban irtóztató nagyot ásít, hogy a közönség
könnyebbvérű része kaczajra fakadjon, mindez sokkal többet fog érni,
mint valami elhatározott fütty, mert az unalom és hidegség sokkal
lesujtóbb nyilatkozat, mint a pisszegés és fütty, mely gyakran
visszahatást szokott előidézni.
Ilyenformán megköttetett és ratificáltatott az egyesség a holnaputáni
napra, mely nevezetes napot oly nehéz volt elvárni a felizgatott óriások
kedélyének.
– Hát viszed-e őket haza? kérdé Rudolf hallgató társától.
– Annyi bizonyos, hogy tégedet elviszlek közülök.
Rudolf lecsüggeszté fejét és hallgatva ment végig társaival a clubb
termein s csak a lépcsők végén mondá:
– Az meglehet.
* * *
Most lássuk, ki volt ez a Mainviellené, ki oly erős mozgalomra adott
okot az óriások világában s kinek érdekességét növeli előttünk az, hogy
magyar születésű hölgy s mint ilyen európai hírű volt. – Csak volt! most
ő is mélyen alszik, s tündérhangjai elhaltával egy szava sincs róla
többé a hírnek…