Három könnyedén öltözött ifjat látunk az ermenonvillei erdőcske felé
haladni. Viseletökben, minden utias pongyolasága mellett is, észre lehet
venni a keresetlen csint, melyet finomabb izléshez szokott egyének nem
tagadhatnak meg maguktól.
Ifju magyar főnemes mind a három. Mind a háromnak hallottuk már hirét
monsieur Griffardnál, s tudni fogjuk, hogy ama kettő, ki szélrül megy,
Magyarországból jött, gyalog utazva be kölcsönös fogadásból,
nélkülözésekbeni versenyzés mellett egész Európát. Erős, jelölt
arczvonásokkal bir mind a kettő. Az elsőt különösen jellemzik a sűrű,
fekete szemöldök s bizonyos sarcasticus mosolygása az arcznak, mely
azonban csak pillanatokra jelen meg s eltünik; a másik egy athletai
termetű alak, roppant mell, sűrű fekete haj, merész, tüzes szemek,
határozott ajk, mely fölött rövid kis bajusz pelyhedzik; ha olykor
megszólal, oly mély, dörgő hangot hallat, hogy az ember meglett korú
férfinak tartaná, arczát nem látva.
A harmadik, ki középen kettőjök között halad, magas, sugár ifju, simára
borotvált arczczal. Viselete egyszerű, arczán semmi kifejezés nem
látszik magát jellemezni: hideg, szenvedélytelen nyugalom terül az
egészen, ajkain, szemeiben az a tisztult egykedvűség, mely nők előtt
annyi ingerrel bir és oly veszedelmes. Mozdulataiban angolos hanyagság,
minden keresett affectatio nélkül, beszéde csendes, egymásból folyó,
egyik szónak nem ad sem nagyobb súlyt, sem erősebb hangot, mint a
másiknak, s inkább azon látszik lenni, hogy beszédét érthetővé tegye,
semhogy szónoki tehetségét bámultassa. Ez azon ifju, kiről Griffard
mondá, hogy Amerikából a harmadik fedélzeten jött.
Csodaképen hozzátehetjük, hogy mind a hárman magyarul beszélnek, a mi,
tekintve azt, hogy történetünk ideje az ezernyolczszázhuszonkettedik év,
helye az ermenonvillei csalit, és személyei magyar főurak, – elég okot
adhat a méltó bámulásra.
Az ifjak egymást beszéd közben keresztneveiken szólítják: a tüzes, izmos
ifju neve Miklós, ama sötét szemöldűé István, a középen levőé Rudolf.
A figyelmes szemlélő észreveendé azon körülményt, miszerint a haladás
közben a három karöltve sétáló ifju közül az egyik egy egész fejjel
mindig elébb jár, míg a másik hátrább, ilyenformán előre-hátra vonva
középen levő társukat, ki gyakran kénytelen megállni, hogy a menetrendet
helyreállítsa, mely a heves vita közben untalan felbomlik.
Az erdei magányban kissé hangosabb beszédet engednek maguknak; az
ermenonvillei erdő nem igen kedvencz tere a divatvilágnak, az ember
beszélhet, vitatkozhatik bárminő fenhangon, a nélkül, hogy valaki által
neveletlennek tartassék.
Egyszerre a bokrokon keresztültörtet egy ifju alak, s az úton megállva,
pillanatig a hallott beszédre látszik figyelni. Külsejéről itélve a
munkásosztályhoz tartozik, fején kerek lapos sipka, izmos tagját bő kék
vászonzubbony fedi, melyre tarka inggallér látszik kihajtva.
Az ifju arczán öröm és meglepetés tükrözi magát, a mint a három szemközt
jövőt beszélni hallja. Pillanatra habozni látszik magában, de azután
elhatározott léptekkel eléjök indul és megszólítja őket.
– Ah uraim, önök magyarul beszélnek, én is magyar vagyok.
Az ifju munkásnak örömköny csillogott szemében.
– Üdvözlünk honfitárs, szólt ama dörgő hangú ifjú, barátságosan nyujtva
jobbját az ismeretlen elé s megrázva azt férfiasan, mit társai is
követének.
Az ifju kézműves egészen el volt érzékenyülve s alig lelt szavakat
érzelmei kifejezésére.
– Megbocsássanak, uraim, hogy így önök közé tolakodom, de mióta Párisban
lakom, hét éve már, most hallok először hazám nyelvén beszélni, s az
nekem olyan jól esik, de olyan jól esik.
– Hát jőjjön velünk, mondá a középen álló, ha dolgai engedik,
kapaszkodjék valamelyikünk karjába és beszélgessünk.
A kézműves szerényen látszott vonakodni, mire az ifjak közül az, kit
Istvánnak neveztek, karjába ölté kezét és oda vonta maguk közé.
– Nem tartóztatjuk önt valamely foglalatosságtól vissza?
– Nem, uraim, ma ünnepnap van, nem dolgozunk.
– De tán valamely találkozástól vonjunk el önt? kérdé amaz futó
mosolylyal arczán.
– Épen nem, felelt a kézműves. Csak úgy szoktam ide kijárni,
valahányszor üres időm van.
– Pedig ez nagyon kevés mulatsággal kinálkozó hely.
– Az igaz, hogy bormérő házak nagyon messze vannak ide, de van itt egy
nagy ember sírja, a kinek munkáit olvasni nekem többet ér minden
mulatságnál, mert úgy vannak azok irva, hogy a legegyügyűbb ember is
gyönyörködhessék bennök; talán ismerik műveit az urak? Ah be együgyű
kérdés tőlem! Hogy ne ismernék ily művelt urak Jean Jaques Rousseau
munkáit?
– Ön Rousseau sírját szokta látogatni?
– Az nekem a legkedvesebb emberem. Könyveit százszor keresztülolvastam
már, s mindig újabb szépséget találok bennök, oh milyen igaz minden
szava, sokszor tapasztaltam már magamon, hogy mikor valami nagy gond
volt fejemben, valami eset nagyon bántott, elővettem Rousseaut s úgy
megcsendesített, ha olvastam. Így ünnepnapon ki szoktam ide járni, s az
egyszerű emlék alá, mely tiszteletére emeltetett, leülök, előveszem
könyvét és olyankor úgy tetszik nekem, mintha ő vele magával beszélnék.
Már korán reggel kijöttem s most visszatérőben vagyok.
Rudolf hidegen szólt közbe, egészen más irányt adva a beszédnek:
– Minő hivatás tartja önt Párisban?
– Munkás vagyok, uram, asztaloslegény Gaudcheux atelierjében, ha azon
járnak önök, ne resteljék megtekinteni azon díszmű-mintákat és egy góth
izlésű templomfölszerelést, mely a kirakatban látható, azokat én
rajzoltam.
– Miért nem iparkodik ön saját etablissementhoz jutni?
A kézműves öntudatlan fölsóhajtott.
– Nem akarok Párisban maradni, uram; viszamegyek hazámba.
– Haza Magyarországba? Tán rossz dolga van Párisban?
– Jobbat kivánni sem lehet. Mestereim becsülnek, fáradságomat jól
fizetik, az ember megszereti itt mesterségét, mert az örökké változó
divat csaknem művészetté emeli azt; csupa gyönyörűség mindennap valami
új, valami pompás darabon dolgozhatni, abban kitüntethetni az embernek
tehetségét; de én még sem maradhatok Párisban, hanem haza megyek, pedig
tudom, hogy ott nem fogok sem herczegi díszágyat, sem templomi
karzatokat dolgozhatni, mert az ilyesmit nem bizzák magyar nevű emberre;
tudom, hogy szegénységgel fogok küzdeni, s ha azt akarom, hogy élhessek,
paraszt lóczákat leszek kénytelen faragni meg tulipántos ládákat, mert a
magyar mesterembertől nem várnak egyebet; de én azért mégis haza megyek.
– Tán rokonai vannak otthon? kérdé Rudolf.
– Senkim a jó Istenen kívül.
– Akkor mégis megfoghatatlan, hogy a jóllétből elkivánkozik.
– Oktalanság biz az, uraim, és én magam sem tudom magamnak
megmagyarázni. Csaknem gyerek voltam még, mikor hazulról elszakadtam, s
azóta sok idő lefolyt, de mégis, ha eszembe jut, hogy az a nép, a melyik
az én nyelvemet beszéli, száz meg száz mérföldnyire van hozzám és nem
lehetek közöttük, kiesik a köny szememből és én nem tudom elmondani,
hogy micsoda érzés az? Legyenek csak az urak hét esztendeig távol
hazájoktól, akkor majd megtudják, hogy mi az?
Szegény bohó fiu! azt gondolta, hogy minden ember úgy érez, a hogy az
asztaloslegények!
István odafordult Rudolfhoz, s odasúgva mondá:
– Látod ezt? Ha ti csak egy századrészét éreznétek ennek! – Rudolf
vállat vont, fogai közt mormogva:
– Irigylésre méltó érzelgés.
E közben egy keresztúthoz értek ifjaink, s ott tétovázva álltak meg, nem
tudva, melyik felé induljanak.
– Ah, hiszen ifju barátunk járatos e vidéken, szólt Miklós, ki
legszabadelvűbb volt a baráti szó osztogatásában. Lesz ön szives,
bennünket útba igazítani. Mi is Rousseau sírjához indultunk.
Az ifju kézműves nem rejthette el meglepetését.
– Önök is a jegenyefák szigetére szándékoznak?
– Ön csodálkozni látszik.
– Mert az igen elhagyatott hely, egy bölcsnek a sírja, a kit nagyon
kevesen látogatnak. De igen örülök rajta, hogy önök is megemlékeztek
róla; az egész franczia földön csak ezt fogom sajnálni, hogy magammal
nem vihetem. Ma már voltam ott egyszer, de szivesen visszamegyek újra.
Egész a sírig ugyan nem mehetünk, mert az köröskörül van mocsárral,
hanem átellenben van egy jókora domb, melyen valami régi templomforma
áll, annak egy oszlopára szintén fel van jegyezve Rousseau neve s oda
felállva, épen ráláthatunk a bölcs sírkövére.
Az ifjak szivesen fogadták az ajánlatot s megindultak a sűrű bozóttá
vált csaliton keresztül a gyalogutakkal ismerős legény nyomán, ki
meg-megállt, nem akarva elhinni, hogy a háta mögött jövők tudjanak oly
erősen sietni, mint ő.
Végre kitünt a domb, melyen a Montaigne tiszteletére épült kisded
templom látszik, melynek hat oszlopára egy-egy philosoph neve van
bevésve, köztük Voltaire, Montesquieu és Rousseau. Az épület félbe van
hagyva, soha sem volt kész, tán azért nevezték bölcseség templomának.
Szemben e halommal látszik azon kisded tér, melyet jegenyefák szigetének
hívnak, ott a rezgő lombú fák alatt fehérlik a bölcsnek sírja: egy magas
kő-obeliszk az egész, ráirva e szavak:
«Itt nyugszik a természet és igazság férfia.»
Nem csoda, hogy oly elhagyatott a sír, az igazság rossz ajánlólevél.
De a természet pártul fogta legkedvesebb emberének sírját, a virág soha
sem szárad el rajta s köröskörül zöldülő bokrokat növeszt, mintha
egészen el akarná azt foglalni magának.
Montaigne emlékéhez érve, a honnan a sírra lehete látni, a kézműves
búcsút vett a három magyar ifjutól, neki még Párisba kelle visszatérni,
azzal érzékenyen megszorítva társai kezét, s a nélkül, hogy neveik után
tudakozódnék, eltávozott, számtalanszor visszatekintve útjából.
– Én valami oly csüggetegséget érzek magamban, szólt István, a hogy a
kézműves eltávozott; nem tudom, e fiu szavai költötték-e azt bennem,
vagy e rideg magány, melyet egészen másképen képzeltem magamnak? Én az
ermenonvillei virányt egy derült tájnak gondoltam, virágzó bokrokkal,
csörtető folyam közepén kis szigetecskével, hová csak najádokat és
tilinkós faunokat kell képzelni, hogy előttünk álljon Tempe völgye s íme
látunk itt egy kákával és vízi tulipánnal benőtt mocsárt, melynek
közepén egy művészietlen alakú fehér kő látszik, a legkevésbbé festői
fekete nyárfák alatt.
– Egykor olyan volt e vidék, a minőnek magadban képzeléd, mondá Rudolf,
leheveredve a fűbe, míg Miklós az emlék feliratait jegyezgeté
tárczájába; virágos Tempe-völgy, melyből még a najádok sem hiányzottak,
Páris galant hölgyei által képviselve, s Rousseau sírjához két kis
vízágon keresztül apró csónakokon lehetett eljutni, a mi nagyon alkalmas
hely volt szerelmi pásztorórákra; hanem egyszer neki jött egy
felhőszakadás, elhordta a kis patak martjait, elöntötte vízzel az egész
síkságot s azóta mocsár van köröskörül és azóta nem látogatja Rousseau
sírját más, mint a békák, kik Homer óta nagy barátjai a költészetnek,
néhány különcz routier, kinek erre is ideje jut, s vagy egy
asztaloslegény, a ki az új Heloiset olvassa. Ez hivatása minden tudósnak
a föld alatt. Boldog barbárok ti, kiknek nincsenek tudósaitok!
– Ha minket értesz azon boldog barbárok czímzete alatt, e
megtiszteltetéshez érdemünkön kívül jutottunk, újabb időkben a magyar is
kezd lelki lethargiájából ébredezni s többé nem Csokonai a legutolsó
költő, ki a literaturában helyet foglal, s nem a «Tudós palócz» az
egyetlen folyóirat, mely a szépirodalmat képviseli. Ez évben már több
tudományos és irodalmi folyóiratunk keletkezett; almanachjainkat pedig,
melyek ez évben kijöttek, a legkövetelőbb kritika elől sem volnánk
kénytelenek elrejteni.
– Én is igen tiszteletre méltó érzületnek tartom a sajátunk iránti
előszeretetet.
István heves kezde lenni e szóra.
– Oh ez több mint előszeretet, ez öntudat; ifju költőink, kik újabb
időkben fölmerültek, büszkévé tesznek bennünket nyelvünkre, fajunkra.
Miklós készen volt a feliratok lemásolásával s dörgő szavával
közbeszólt:
– Hát a magyarnak, mint a vénasszonynak, csak a nyelvében van már minden
büszkesége? s nem áll előttünk egyéb tér, mint a versirás és a
könyvnyomtatás, melyen nagygyá lehet lenni?
– Barátom! nagy hősök, nagy statusférfiak csak ott születtek, hol a nagy
költők, s egy nép halálbizonyítványa az, ha költői elnémultak, s egy
lethargiában fekvő nemzet új életének hangja az, ha költői szólni
kezdtek. Korunkban egy Hunyadi János szellemére alig várna egyéb
hivatás, mint hogy szántson és vessen, míg azon ifjaknak, kik ez évben
az «Aurorá»-ban léptek ki a közönség elé, Bajzának, Szenveynek,
Vörösmartynak fényes jövendőt merek jóslani.
– Ismeretlen nevek, szólt Rudolf, kezét feje alá téve, s egy leszakított
fűszálat forgatva szájában.
– Nem fognak azok maradni. Egyébiránt szolgálhatok ismerősebbekkel,
nehogy azt hidd, miszerint az irodalommal foglalkozók a nemzet páriáinak
tartatnak; az idei «Hebe» czimű almanachban találkozhatol nevekkel, mint
Dessewffy, Teleky Ferencz, Ráday Gedeon, Majláth, a kik már nostrasok és
nem ismeretlen nevek.
Itt újra látszott az a futó sarcasticus mosoly a beszélő arczán.
– Holttestek galvanismusa az egész, felelt rá hidegen Rudolf, szemeit
hanyagul lehunyva.
– Te azt hiszed, hogy meg vagyunk halva? kérdé István.
– Azt.
– De már azt tagadom! kiálta egyszerre mind a két ifju hevesen.
Rudolf elveszíthetlen nyugalommal felelt:
– Ha az erős hang jó czáfolat a meghalás ellen, akkor helyesen teszitek,
hogy úgy kiáltoztok rám; ti tagadjátok a gondolatot, mert nektek még
fáj, de én látom, tudom, érzem, bennem öntudattá van fagyva, hogy fajunk
lejátszta szerepét s oda fog térni, hová elődei: a hunnok, avarok és
besenyők. Városait, nagyobb kereskedelmi helyeit most is kevés magyar
lakja. A faj optimatesei csak a térképről tudják, merre van az ország s
legkisebb maguk erőltetése nélkül átszegődhetnek akármely más nemzethez:
az eredeti faj apródonkint kiszorul pusztáira, karámjaiba; lassankint
onnan is kikoptatják nálánál életrevalóbb gazdák, elpusztul, eladósodik,
a nemesség eltemeti magát obsolet institutiói alá, a mint a
civilisatióval első összeütközésbe jön. Nem a barbárok fogják a magyar
népet ezután elfogyasztani, hanem a civilisatió, s mije van népünknek,
mely jövendőt igérjen neki?
– Vannak fiai! szólt Miklós mély, erős hangon.
– Ez helyesen volt mondva Miklós, szólt István, társa kezét megszorítva,
egyébiránt én azt mondom, hogy mindene van, a mi kell arra, hogy éljen.
– Bora, buzája, ugy-e bár?
– Az is egy. Van neki miből élni, a mi nagy præservativa az elernyedés
ellen. Igaz ugyan, hogy épen a miatt, minthogy van neki miből élni,
nincs arra szorulva, hogy szellemét tökéletesítse, pedig a magyar
ezermester. Ha kényszerítve leend, hogy fáradsággal jusson kenyeréhez,
csodáit fogja adni minden oldalú tehetségeinek. – Elfogadandja a
polgárisulás minden jelszavait, lépést fog haladni az idővel,
versenyezni fog minden téren a világ első nemzeteivel; lesz új élet, új
mozgás, új vérkeringés az egész fajban, leteszi a kardot, melylyel
egykor egész Európát védte, s megmutatja, hogy minden eszközt bír
forgatni, melylyel hírt, hasznot, becsületet lehet szerezni, legyen az
szobrászvéső vagy bányakalapács, festőecset vagy építészsinór, s kik
buzdítsák, lelkesítsék, lesznek magas lelkű emberei, s úgy hiszem, hogy
azoknak a születése után már nem kell várakoznunk.
– És a legfőbb, a mit elfeledtél, szólt közbe Miklós, előtte a
diplomatiai tér, s azt meg kell engedned, hogy a legutolsó magyar
táblabirónak a kis ujjában több statusférfiui bölcseség van, mint a
legelső…
(Maga is átlátta, hogy nagyon is sokat akart mondani.)
Rudolf mosolygott az utóbbi állításra s félkönyökre dőlve, István felé
fordult:
– Ennek itt nem felelek, szólt Miklósra mutatva, mert képes lenne ebbe a
mocsárba belevetni; hanem az, a mit te mondtál, csak fordított része az
én állításomnak: ha fajunk levetkőzi ősi sajátságait, beletörődik azon
formákba, miket eléje az újabb fogalmak szabnak, megszünik lenni az, a
mi; új életet kezd, de a réginek meghal; lehet boldog nép, de nem lesz
magyar, mentül inkább megközelít más világnemzetet, annál messzebb
távozik önmagától; poéták és népzenészek fenn nem tartják a
nemzetéletet, – a statusférfiakról nem merek szólani, mert azok Miklós
fedezete alatt vannak.
– És pedig, lásd, ez egész aggodalomnak egy szó, egy eszme végét veti. E
szó «akarni» és nem akarni. Ha mi azt mondjuk, hogy akarunk élni,
akarjuk ősi nemzeti sajátságainkból mindazt megtartva, örökítve
megőrzeni, a mi azokban nemes, életrevaló és szép; akarunk kiki saját
tehetségei szerint a választott pályán becsületesen megállani, akarjuk
szeretni magunkat, megbecsülni azt, a mi a mienk, akarjuk mindazon
előnyt felkeresni, kiművelni, a mi fajunkat emeli; és viszont nem
akarunk hiú majmolói lenni annak, a mi idegen, hanem ha átvettünk
valamit tőle, az, mint a tüdő lehelletétől a fehér chylus, piros vérré
válik bennünk; ha eljárunk a külföldre azért, hogy hazánknak
bölcseségünkkel, nem pedig, hogy a külföldnek ostobaságainkkal legyünk
hasznára: akkor nincs oly természeti vagy morális erő, mely bennünket
elolvaszszon.
Elolvad a jég, de a kristály azt mondja: én nem olvadok! és szikrát vet
a napban. A népek át fogják látni, hogy életrevalók vagyunk és tisztelni
fogják törekvéseinket; mezőinken új élet fog virulni, szárazi és vízi
utainkon megélénkül a kereskedés, a magyar nyelv felhat salonjainkba és
divattá válik, nagyobb városainkban megszületik a nemzeti szellem, az
ország fővárosában Pesten összpontosulni fog a nemzet fénye, ereje,
szelleme; lesz akadémiánk, irói egyleteink, nemzeti szinházunk. És
mindezt csak akarnunk kell.
– Szép. És ki fogja e szent akarást megkezdeni? Mert valakinek csak kell
példával előljárni, a lélek nem szállhat meg egyszerre egynéhány millió
embert.
– A capite foetet piscis; azok, kiknek legtöbb érdemeik vannak a
multban, legtöbb bűnük a jelenben s legtöbb tartozásuk a jövendő iránt:
a magyar főurak.
– Sajnálom, hogy nem szoktam fenhangon nevetni, szólt Rudolf, most jó
alkalmam volna rá. Hol vannak azok a magyar főurak?
– Nagy része külföldön; de azt talán nem akarod elvitázni, hogy ha a
hazából elhozott port leverték is saruikról, sziveiket nem adták
zálogba.
Rudolf csendesen mosolygott.
– Te missionarius vagy, ki meg akarod téríteni eretnek hazádfiait, s
bejárod a világot, hogy őket hazahivogasd?
– És nem tartom azt lehetetlennek.
– Boldog fiatal ember, hány éves vagy most?
– Elmultam húsz.
– Holnap tíz évvel öregebb leszesz. Holnap jőjjetek el velem az «ifju
óriások» clubbjába. Ez egy nemes társaság, melybe csak oly tagoknak van
beléphetésük, kik vagy előkelő születés, vagy gazdagság, vagy valami
nevezetes bohó életmód által kitüntették magukat. A magyar előkelő világ
ittlakó ifjait mind ott találandjátok együtt. Akkor azután majd
megkérdem tőled: akarod-e és hiszed-e őket magaddal vihetni?
– Ej, oktalan törekvés! az országgyűlési regálisok minden fáradság
nélkül haza gyűjtendik őket.
Ez utolsó szavakkal Miklós biztatta társait, ki az egész vita alatt
azzal fáradozott, hogy egy, a templom előtt heverő ketté tört kőoszlopot
állított fel, melyre ez emblema volt irva: «Ki állíthatja ezt fel újra?»
Miklós megfordítva a követ, tört felét a földbe nyomta s felül talapjára
a tört darabot koronájával állítá, megczáfolva a bölcs kérdést.
– Tehát holnap együtt megyünk az ifju óriások clubbjába.