Monsieur Griffard egyike volt ezen időkben Páris leggazdagabb
pénzembereinek.
Griffard úr még 1780-ban pástétomsütő volt valamelyik külvárosban s
financztudományát még csak a piquepucei collegium diákjain élesítgeté,
szüntelen hányva-vetve azt az aureus calculust, mely szerint ha egy diák
adós maradt a fellakomázott pogácsák árával, hogy lehessen azt a többi
készfizetőre leróni?
A Mississippi-őrjöngés őt is magával sodorta örvényébe. Párisban akkor
minden ember egyszerre milliomos lett; úton, útfélen, piaczokon,
köztéreken árulták, adták, vették a Mississippi-részvényeket. Mr.
Griffard eladta pástétomos boltját a legöregebb legényének, maga elment
milliomokat keresni, azokat meg is találta; egy napon aztán, mint a
czifra szappanbuborék, szétpattant az egész Mississippi-tréfa s Mr.
Griffard kilencz sousval maradt a zsebében.
Ha az ember még nem volt millionaire s akkor marad kilencz sous a
zsebében, azon nincs mit boszankodni; de ha valaki már állt azon a
magasságon, a honnan saját kocsit, lovat, livrées inasokat, pompásan
bútorozott szobákat, dús asztalt, szép szeretőket s más efféle kellemes
tájékokat láthatni, a visszaesés csakugyan kellemetlenül eshetik.
Griffard úr bújában elment egy késáruló boltba, hat sousért vett egy
nagy kést, két sousért kiköszörültette; azalatt odaérkezett egy csoport
legújabb divat szerint nekivetkezett és felgyürkőzött citoyen, phrygiai
sipkákban, erősen kiáltozva: le az arisztokratákkal s egy nagy póznára
feltűzve zászlóképen hozta Marat ujságának legújabb esti számát s itt
észrevévén, hogy többen vannak, a kik még annak tartalmát nem ismerik,
levevék a póznáról s egy a többi közül, a ki legkevésbbé volt elrekedve,
fenhangon elolvasá azt a köszörűs boutiqueja előtt; a miből aztán Mr.
Griffard azt tanulta ki, hogy sokkal hasznosabb foglalatosságot is lehet
egy kiköszörült késsel mívelni, mint hogy az ember vele a saját torkát
elmesse. Dugá tehát azt az öve mellé s ő is a csoport közé vegyült és
kiálta mint a többi: «A bas les aristocrates!»
Hol, merre hányódott-vetődött azután nehány évig? azt tán ő maga sem
tudja. A hirrel, dicsőséggel nem sok baja volt, azt engedé másnak, hanem
a mint néhány év múlva a directorium alatt ismét találkozunk vele, már
akkor úgy tisztelhetjük őt, mint élelmezési biztost majd a rajnai, majd
az olaszországi hadseregnél; a szerint, a mint vagy az egyik, vagy a
másik tábornok akarta főbelövetni.
Mert az élelmezési biztosoknak két neme szokott lenni: olyanok, a kik
koldusokká lesznek, és olyanok, a kik milliomosokká lesznek vállalatuk
mellett; az elsőbbek magukat szokták főbelőni, az utóbbiakat mások.
Hanem az utolsó eset sokkal ritkább.
Mr. Griffard szerencséjére azok közé tartozott, a kik milliomosokká
lesznek és nem lövetnek főbe. Néhány szép jószágocskát szerzett össze,
melyeket kivándorolt főurak a statusra hagytak, s midőn újra
visszajövének, a restauratio napjaiban, Mr. Griffard is egyike volt azon
renomirt habituéknak, kik saját palotáik balconjáról nézték az egyesült
seregek pompás defilirozását Páris utczáin; egynémely emigrans, ki
csoporttal jött a diadalmas seregek hátuljában, csodálkozva tekinte az
új pompás ötemeletes palotára, a boulevard des Italiensban, mely még
akkor nem volt ott, midőn legutóbb látta Párist, s ha kérdezősködék
gazdája felől, hallott olyan nevet, mely ismeretlen volt előtte.
De nem soká maradt ismeretlen. A kinek milliomai vannak, az kevés
fáradsággal juthat azon megtiszteltetéshez, hogy a legjobb társaságokba
juthasson.
Mr. Griffard neve rövid időn egyike lőn a legkellemesebben hangzó
jelszavaknak. Egy elegáns estély, egy geniális matinée, egy lófuttatás,
egy orgia, egy híres szöktetés nem történhetett meg nála nélkül és
Griffard úr sehonnan sem maradt el, mert hiszen az ily alkalmak mind
igen kinálkozók arra, hogy egy ügyes figyelmező ember a többiek
szenvedélyeit, bohóságait, vagyoni állapotát, pazarlását vagy pénzszűkét
alaposan kitanulhassa, s szilárd számításokat építhessen rájok.
Griffard úr a legmerészebb vállalkozó volt a világon. Ő mert nagy
összegeket kölcsönözni oly ruinált tékozlóknak, a kiket már a cselédjeik
is megidéztettek ki nem fizetett havi béreikért, és lám, vagy egy, vagy
más úton mindig pénzéhez jutott. Mikor azt mondom «pénzéhez», ez mindig
annyit tesz, hogy kétannyihoz, a mennyit adott. Mert épen azért
foglalkozott mindig koczkáztatott vállalatokkal, hogy ne legyen
kénytelen aprólékos kamatfélékkel fáradozni.
S nemcsak egyeseket, nemcsak a legmagasabbakat birta ő maga iránt
lekötelezni. Gondja kiterjedt a tisztelt közönségre is. A legjobb karban
álló tontinák, életbiztosító intézetek, a legsolidabb játékbankok az ő
védurasága alatt állottak, s hogy a status se mondhassa, miszerint a
közügyekkel nem törődik, a börzén mindig leghitelesebbek voltak az ő
tudósításai, s akármi állt a hivatalos «Moniteur»-ben, ha Mr. Griffard
hirtelen nagy mennyiségű papirjait bocsátá árúba, hanyatthomlok esett az
egész börzevilág ijedtében s futottak lefelé a cursusok, ha pedig ő
vásárolni kezde, szépen kigömbölyödtek az arczok, s mint a napsugártól a
fű, úgy nőtt fel ismét minden papiros.
Néha ő egyedül egymaga maradt kitartó az egész börzeingadozásban s
olyankor iszonyúkat nyert kitartása által. Ő maga sem tudta már, mily
nagy lehet vagyonértéke? Szegény embernek nagy munka száz forintra
vergődni, de egy milliomosnak csekélység másik milliomot szerezni. –
Hiába: a pénz is a társaságot szereti.
Ismételjük, miszerint ez a nagy férfiu bírt azon ritka és
szeretetreméltó bátorsággal, miszerint kétségbeesett vállalatokat
legnagyobb önbizakodással elfogadott, vagyonbukott embereknek pénzt
kölcsönzött s ezt azért látjuk jónak újra megemlíteni, hogy elejét
vegyük minden csodálkozásnak, ha a legközelebb történt csárdai rencontre
után rögtön mindjárt Párisban találkozunk elbeszélésünk egyik hősével, –
ha ugyan szabad e czímmel megbántani a fiatal sensitiv chevaliert.
A hely tulajdonkép nem Páris, hanem a Szajna egyik kedves szigete, az
île de Jerusalem, a párisi leggazdagabb pénzemberek villáinak
kiváltságos helye, hol minden rongyos millionairnek nem igen állt
módjában mulatóházat építeni, kerteket, parkokat rendezni, mert ezen a
helyen minden négyszögölet ezer, néha ezerkétszáz frankon szoktak
vesztegetni; úgy hogy ott egy tíz holdas angol kertecske oly áron kelt,
mint egy középszerű magyarországi dominium.
Mindazon villák, pavillonok és tusculanumok között, melyek e kisded
szigetet ellepték, legszebb, legnagyszerűbb és legköltségesebb volt
tagadhatatlanul monsieur Griffard kéjtanyája.
Egy kisded, emelkedett dombon, melyet emberi fáradság emelt magasra,
homlokzatával a Szajna vizébe tekintve, épült a mindenféle nemzet és kor
ízlésére készült mulatólak; nagy dicséretére az akkori építészetnek,
mely megvetve minden pedáns classicitást és másfelől minden
roccoco-neműt, e helyütt iparkodott mindenben feltalálni a tekervényest,
a furcsát és a kényelmetlent.
Nem volt pedig elég, hogy a kert maga is szigeten állott, még azon fölül
körül volt kerítve mesterséges vízfolyással, melyen mindenféle hidak
vezettek keresztül, az amerikai lánczhidon kezdve, a fa és kéregből
összerakott s téli zöldekkel befuttatott breton hidakig, s azokat mind
saját alabárdos hidőrök strázsálták, saját megfelelő tanyáikon, melyek
szinte majd remetekunyhót, majd tengeri világító tornyot képezének, s
mindenkinek sajátszerű trombitája levén, szépen meg lehetett tudni
előre: melyik hidon és melyik úton közelít valami vendég a kastély felé?
A hidon túl következtek az angol kert tekervényes útai, melyek azon
időben a színfalakká nyírt korábbi falegyenes alléek iránti ízlést
egészen háttérbe szoríták. Az ember mindenütt egymásra hajló sűrű,
lombos fák között bolyongott, elcsavaroghatván órákig, a nélkül, hogy
oda találhatna, a hova akar; az útak melléke mindenütt tele ültetve
nyíló virágsorokkal, minden kanyarodásnál majd egy jazminlugas, idylli
padokkal, majd antik márvány istenszobrok, mikre igen jó gondolat volt
gobalákat futtatni fel, másutt egész pyramidok egymásra halmozott
divatvirágokból; majd mesterséges romok, közéjök ültetett agave és
kaktus szörnyetegekkel; itt egy egyiptomi sírbolt, igazi mumiákkal s
örökké égő lámpával, melybe minden reggel olajat töltöttek; amott egy
római oltár, kőből faragott edényekkel, corinthi vázákkal s mindenféle
színes kövekből utánzott régi római lepények és pogácsákkal, a milyenek
Egeria nympha idejében jók voltak a római isteneknek; s melyek alá
egyszer valami tréfás ember ezt a bêtiset irta: «itten kaphatók régi
pástétomok», a mi a hajdani pástétom-sütőt egyébiránt épen nem
boszantotta; úgy hogy még csak le sem törülteté onnan a tréfát. Néhol a
tágasb helyeken roppant szökőkutak és vízesések zuhogtak
márvány-medenczébe, üveg lapdákat hajigálva a magasba s virgoncz arany
halacskákat mulattatva; miknek vize nagy keleti sások közé rejtett
tavakba folydogált, hol szép fehér hattyúk úszkáltak a csendes
habtükrön, melyek nem énekeltek olyan szépen, mint a költők el akarják
hitetni az emberrel, hanem annál több kukoriczát fogyasztottak,… a mi
akkor még drágább volt, mint a tiszta búza.
Ha az ember mind e tekervényeket végigfutotta s mind e csodákat végig
bámulá, valahára mégis okkal-móddal ráakadt a tusculanumhoz vezető
sétányra, melynek minden lépcsője narancsfákkal van megrakva, egyik még
virágzik, a másikat már ért gyümölcseinek terhe húzza.
E narancsfák között látjuk az ifjú gentlemant, kivel már volt
szerencsénk ismeretséget kötni. Azonban azóta egy egész évszak folyt le,
a divat nagyon változott; kell tehát, hogy őt újra bemutassuk.
A calicot-saisonnak vége van; jelenleg hosszú térdig érő kaputot visel
az ifju dandy, mely széles keresztülvető leffentyűkkel van
összegombolva, a feszes kimondhatatlan magasszárú fényes csizmákba van
húzva, a bajusznak híre sincs már, helyette a fültől az orr felé induló
vajas-szarvas alakú pofaszakáll ad új idomot az arcznak, a haj kétfelé
van simítva, s felül rányomva egy irtóztató valami, melyet chapeau à la
Bolivárnak neveztek, s mely igen czélszerű faja volt a kalapoknak, oly
széles karimája levén, hogy az eső nem érhette az embert, teteje pedig
mindinkább szélesedett.
Ez Kárpáthi Abellino.
A bankár lépcsőin, előszobáin seregei hemzsegtek a léhütőknek, ezüstös
cselédi egyenruhákban kevélykedve, kik az érkező vendégeket kézről-kézre
adták s elszedték köpenyét, pálczáját, kalapját és keztyűjét, miket
aztán a visszafelé jövőnek úgy kellett ismét jó borravalóért
visszaváltogatni tőlök.
Abellinot jól ismerték már az érdemes kenyérpusztítók, mert a magyar
főurak jól tudják azt, hogy külföldön nemzetök becsületét különösen a
cselédek előtt fenn kell tartani, arra pedig csak egy mód van: szórni a
pénzt, minden pohár vízért, minden elejtett zsebkendő feladásáért
aranyakat osztogatni. Tudnunk kell, hogy elegans gavallér nem visel
magánál egyéb pénzt, mint aranyakat, azokat is legújabb év vereteiből,
és jól belocsolva eau de Cologne-al és más illatszerekkel, hogy idegen
kezek érintése ne érezzék rajtok.
Egy percz alatt el volt szedve Abellino kalapja, pálczája és keztyűi, a
cselédek egymásnak csengettek, egyik futott a másik szobába, a lovag
alig ért az utolsó ajtóhoz, midőn már jött a legelébb szaladó vissza,
jelentve, hogy monsieur Griffard kész az elfogadásra s azzal szétcsapta
a magas mahagonifa szárnyajtókat, melyek Griffard úr meghitt szobájába
vezettek.
Ott ült Griffard, egy csomó hirlaptól körülvéve, mert mellesleg mondva,
csak a magyar főuraknak van azon ideájuk, hogy a nyár azért adatott a
teremtőtől, miszerint abban semmi ujságlapot sem kell olvasni. Griffard
úr tehát épen a görögök legújabb diadalmait olvasá, egészen felfrissülve
általok azon kellemetlen érzésből, melyet egy angol kritikai lap
támasztott kedélyében, a holott bizonyos Watts úr nyomról-nyomra be
akarja bizonyítani, miszerint azon istentelen, kevély, felfuvalkodott
lord Byron minden költeményeit innen-amonnan lopogatta s mindazok a
dolgok meg voltak irva. E polemia egy pár évre nevezetes emberré tette
Watts urat.
A bankár előtt kis chinai porczellán asztalon ezüst thea-készület állt,
s egy félig tölt laposdad csésze, melyből koronként valami higságot
szörpölgetett, hihetőleg tojással kevert theát, a melyet bizonyos tejből
kristályosult czukorral édesíte, a mi akkor legújabb találmány volt,
mint mondák, igen jó a mellfájás ellen, de rendkívül drága, melynél
fogva igen sok nagy úr divatnak tartá mellfájásban szenvedni, hogy vele
élhessen.
A bankár szobája egy pillanatra sem emlékeztetett a hajdani
pástétomsütőre; midőn az emigráltak kastélyait megvásárlá, azoknak
komornyikjait is magához váltogatta s egy ügyes komornyik a legjobb
nevelő, a ki valakit amaz előkelő idomtalanságokra (Unform) megtaníthat,
miket a tiérs-état emberei, a chinéser, lateiner és philister osztályok
annyira bámulnak és nem tudnak elsajátítani. A bútorok massiv része, a
fauteuilek, pamlagok, iró- és könyvtartó-asztalok ébenfából, ezüst
ékítményekkel, a kelmék fehér cashmirból, virágos bordureökkel, egy
bútordarab sincs a fal mellett, vagy a szögletekben, hanem részint a
szoba közepén, részint keresztbe fordítva a szegletek felé, mert most ez
a divat, s a tömör bútorok között, melyek nehézkes alakjaikkal az
újabbkori (1822) európai unalmat és költőietlenséget akarják képviselni,
mint szükségesnek érzett ellentétek, felállítva a szépen cizelirozott
nyulánk korynthi vázák, drága antik szobrok, a miket a nem rég
felfedezett Pompéji omladékai közül ástak ki és a tarka, fényes,
aranyos, ezüstös chinai porczellán asztalkák. A lábszőnyegek mind kézzel
hímzett munkák; a legtöbbre nagy betűkkel ráhímezve e szó «souvenir», de
a mi azért nem hárítja el a gyanút, hogy azokat a bankár drága pénzen
vásárolta; a falak ezüsttel préselt szőnyegekkel bevonva, miket a
virágos thibetshawlok osztanak szakaszokra, a plafondtól a földig levén
vonva s közepett ezüst kigyók által összeszorítva, minden szakaszban
pompás aczélmetszetek (elegans dolgozó-szobákban nem szokás
olajfestményeket tartani, azok a salonba valók), híres divatköltők és
híres paripák arczképei, kiket a bankár személy szerint ismer, kik
verseket irtak hozzá, és hátukon hordozák.
Mindez eléggé bizonyítja, hogy a bankárnak igen ügyes és a kor ízlését
ismerő komornyikja van.
Maga a bankár egy hetven év körüli, igen tiszteletreméltó ősz férfiu,
arcza a nyájasságig kedves, mondhatni első tekintetre megnyerő; nemcsak
viselete, de egész modora is élénken emlékeztet Talleyrandra, a kinek ő
csakugyan legnagyobb tisztelői közé tartozik. Haja csodaszép fehér,
arcza még egészen piros és simára levén borotválva, ezáltal is
elevenedik, fogsorai épek és fehérek, kezei is különösen finomak és
simák, mint szokott rendesen lenni olyan embereké, kik sokat
foglalkoztak édes tészták gyúrásával.
A mint a szétnyitott ajtókon meglátta a pénzember Kárpáthit, letette
hírlapját, melyet szemüveg nélkül olvasott s az ajtóig eléje menvén, a
kitelhető legnyájasabban üdvözlé.
Állt pedig a kitelhető nyájasság az elegans divatformák szerint abból,
hogy az ember hirtelen fölemelkedett a két lábhegyére, egyszersmind a
kezét ujjaival a szája felé fordítva, derekát, a milyen messzire
lehetett, meghajtá s azzal fejét csöndesen megrázva, tenyerét az érkező
elé kinyújtá, mit az hasonló attitudeökkel viszonzott.
– Monseigneur! kiáltá az ifju merveilleux («csodálatos» ez volt a
divaturak czíme), öné vagyok egész czipőm talpáig.
– Monseigneur! válaszolt Mr. Griffard hasonló plaisanteriával, én öné
vagyok egész a pinczém fenekéig.
– Hahaha! hahaha! Ez jól volt mondva, ön megfelelt nekem, kaczagott az
ifju dandy; a bonmotrul egy óra mulva valamennyi salonban fognak
beszélni. Hát mi ujság Párisban, kedves pénzsouverainem? Rossz nem kell,
csak azt mondja, a mi jó.
– Legjobb ujság, szólt a bankár, miszerint önt ismét Párisban láthatjuk.
És még annál is jobb ujság az, hogy ön nálam van.
– Ah, monsieur Griffard, ön mindig olyan udvarias, szólt az ifju
incroyable («hihetetlen!» ez is divatczím), magát egy fauteuilben
hanyatt vetve; ámbár ez már akkor nem volt divat Párisban, hanem a
megfordított székre úgy kellett ülni, mint a nyeregbe, s a támlájára
könyökölni, ezt Abellino nem tudhatta.
– Eh bien, monsieur Griffard, folytatá beszédét, egy zsebbeli tükörből
elébb körülnézve magát, ha sima haját nem borzolta-e fel? Ha ön csak
ilyen jó ujságot tud nekem mondani, tudok én önnek mondani különbet, de
rosszat.
– Például?
– Például, ön tudja, hogy én bizonyos örökséget átvenni mentem la
Hongrieba, bizonyos majorátust, mely másfél milliót jövedelmez.
– Tudom, szólt a bankár hideg mosolygással s egy kezébe vett tollal
játszadozott.
– Azt is fogja ön talán tudni, hogy ez ázsiai országban, a hol a
majorátusom fekszik, semmi sincs olyan rossz lábon, mint a törvénykezés,
kivéve az országútakat. De nem, a törvénykezés mégis rosszabb. Az
országútak, ha száraz idő van, lehetnek jók, de a törvénykezésre
mindegy: akár eső van, akár napfény.
Itt megállt az ifju merveilleux, mintha időt akarna engedni a bankárnak,
hogy az espritteljes ötletnek gratulálhasson.
Az csak mosolygott csendesen.
– Képzelni kell önnek, folytatá Abellino, mellét kifeszítve s jobb
karját a karszék támlája mögé vetve, hogy van ezeknek egy nagy könyvük;
legkevesebbet mondok, ha épicier strazzakönyvéhez hasonlítom; abban
benne van mindenféle törvény, a mit valaha barbarok hoztak, még az is,
hogy egy cocu (hála Istennek, nincs rá magyar szó) hűtlen feleségét
tetten kapott szeretőjével együtt meggyilkolhatja. E mellett az ország
tele van prókátorokkal, a parasztság csak két osztályból áll, földmívelő
és prókátor, ott ugyan némely parasztot nemes embernek hínak, nem tudom
miért; ezeknek a prókátoroknak nincsen egyéb dolguk, mint mindenütt
keresni a pört, csinálni a hol nincs, s ennyi tenger pörre, prókátorra
van minden departementban egy biró, az is repczét vet meg pálinkát főz
nyáron; de még ez nem elég, ha végtére igazságos itéletet kapott is az
ember, az elitélt félnek szabadságában van a birót elkergetni, bottal,
vasvillával ellentállni, appellálni három felsőbb törvényszékre, melyek
közül a legutolsót septemtrionalis táblának hívják.
– Nagyon mulattató dolgok ezek, a miket ön nekem beszél, szólt
felkaczagva mr. Griffard, ki épen nem értette, hogy mi szükség neki
mindezeket igy hegyiről tövire megtudni?
– Ah, meg kell önnek mindezt hallani, ha meg akarja érteni, a mit majd
későbben mondok. Van aztán még egy gonosz kifejezés a magyar nyelvben:
intra dominium et extra dominium, mely francziául annyit tesz, hogy
«birtokon belül és birtokon kívül». Már most akármilyen igazságos joga
legyen valakinek bizonyos uradalomhoz, ha birtokon kívül van, övé a baj,
annak, a ki belül van, bármilyen bitorló is, könnyű mosolyogni, mert a
dolog messze elhúzható. Így vagyok én tehát. Képzelje: az örökség, a
gazdag majorátus másfél millió jövedelemmel már szinte kezeim között
van, én sietek csak átvenni a jószágokat, a midőn azt találom, hogy
valaki már előttem benne ül.
– Értem, szólt a bankár furcsa mosolygással; tehát önnek monseigneur
Kárpáthi, gazdag örökségében szintén intra dominium ül valami
gonoszakaratú bitorló, a ki nem akarja önnek igaz jussát kiszolgáltatni,
s ragaszkodik ahhoz az ostoba nagy könyvhöz, melyben a sok paragraphus
között az is meg van irva, hogy: «élők után nincs örökösödés».
Az ifju dandy nagy szemeket meresztett.
– Mit tud ön?
– Azt tudom, hogy e gonosz bitorló, ki önnek örökségével visszaél, senki
sem más, mint önnek nagybátyja maga, ki elég indiscret, miután egyszer
már a guta megütötte, hirtelen alkalmazott érvágás által annyira magához
jönni, hogy önnek birtokait újra elfoglalja, s önt ezáltal olyan
helyzetbe hozni, hogy daczára ama vastag könyv tartalom-gazdagságának,
egy czikkecskét se lelhessen benne, mely önnek jogot adjon élő
nagybátyját megperelhetni, hogy miért nem halt meg?
– Ah! ez gyalázat! kiálta Kárpáthi, felugorva fektéből.
Én mindenütt azt beszéltem, hogy perelni fogok.
– Csak maradjon ön csendesen, csillapítá őt a bankár. Mindenki azt
hiszi, a mit ön mond. Csupán nekem kell tudnom az igazat; mert én bankár
vagyok. Hanem én hallgatni szoktam. Előttem a nepauli herczeg családi
viszonyai Kelet-Indiában épen úgy ismeretesek, mint a legelső spanyol
grand életmódja. S nekem az egyiknél az embarras des richesses
(gazdagság miatti zavar) épen úgy hasznomra van, mint a másiknál a
fénynyel takargatott szegénység. Én meg tudom mondani minden idegennek
az állását, a ki Párisba jön, akármilyen úton és zajjal jön is. E
napokban két magyar gróf érkezett ide, kik gyalog járták be Európát, egy
másik Amerikából tért vissza, hol az egész utat a harmadik födélzeten
tölté, de én azért jól tudom, hogy ezeknek az uraknak oly jó rendben
hagyott gazdagságaik vannak otthon, hogy ők kölcsönözhetnének nekem;
ellenben hat fehér lóval hajtatott be a minap porte St. Denis-n aranyos
hintóban, tollas lovászokkal egy éjszaki herczeg, kinek neve a legjobban
hangzik, de én jobban tudom, hogy szegénynek minden pénze az, a mit
magával hozott, mert valami politikai éclat miatt minden vagyonai
lezároltattak.
Kárpáthi türelmetlenül szakítá félbe a bankár beszédét.
– Eh uram, de hát mi szükség nekem mindezt meghallanom?
– Annak bizonyítékául, miszerint titkok igenis voltak és lesznek is a
szívek és tárczák fenekén, és azért, hogy a pénzvilágot kormányzó
emberek valamit megtudnak, az váltig titok maradhat, s azért, hogy én
tudom önnek érzékeny körülményeit, ön egészen mást beszélhet a világ
előtt, s nem fogja tapasztalni, hogy valaki kétkednék azokban.
– Enfin, mit használ az nekem?
– Vagy úgy? kiálta a bankár, homlokát megütve; ön kevésbbé bánná, ha az
egész világ tudná azt, mit én tudok, csak én magam nem. Ez természetes,
ön azon szándékkal jött hozzám, hogy nekem egészen más betegség jeleit
fogja elmondani, mint a miben szenved s arról gyógyíttatja magát;
azonban én practicus orvos vagyok s meglátom a szenvedés okait az arcz
színéből. Hátha mégis megtudnám önt gyógyítani?
Abellinonak tetszett a keserű tréfa.
– Hm, tapintsa ön ütereimet, szólt tréfával, de ne kezemhez, hanem a
zsebemhez nyúljon.
– Nem szükség az. Előbb lássuk a kórjeleket. Tehát van önnek egy kis
indigestiója, mintegy háromszázezer frank, meg nem emésztett adósság
miatt.
– Ön jobban tudja. Adjon be hitelezőimnek valamit, a mitől elmenjenek.
– Ah, kár volna szegény emberekért; ki ölné meg a kárpitosát, a
kocsigyártóját, a lócsizárját, azért, hogy ne kelljen kifizetni? Sokkal
egyenesebb út lenne őket kielégíteni.
– Miből? kiálta föl dühvel Abellino, ha csak mint Don Juan de Castro, a
fél bajuszomat nem küldöm Toledóba, hogy adjanak rá pénzt. De már azt
sem tehetem, mert levágtam.
– S mit fog ön tenni, ha mégis kérni fogják?
– Az rövid. Főbelövöm magamat.
– Ah, azt nem teszi ön. Mit mondana a világ, hogy egy előkelő magyar
nemes rongyos nehány százezer frankért főbelőtte magát?
– S mit fog mondani, ha néhány rongyos százezer frankért az adósok
börtönébe záratja magát?
A bankár mosolyogva tevé kezét a dandy vállára, s biztató hangon mondá:
– Majd megpróbáljuk, mit lehetne önön segíteni.
E mosolygás, e leereszkedő vállveregetés a legtökéletesebben rajzolák a
parvenut.
Kárpáthinak e pillanatban nem jutott eszébe, hogy a legelső zászlós urak
egyikének ivadékára egy hajdani Rambuteau-utczai pástétomsütő terjeszti
ki pártfogó védelmét.
A bankár helyet foglalt mellette a széles pamlagon s ezáltal kényszeríté
őt egyenesen ülni.
– Önnek háromszázezer frankra volna szüksége, mondá mr. Griffard,
nyájas, szelid hangon, s ön épen nem ijedne meg azon gondolattól, hogy
ez összeg helyett, majd ha majorátusát megnyeri, hatszázezeret fizessen
vissza.
– Fi donc, szólt megvetőleg Kárpáthi, kiben egy perczre fölébredt a
nemesi büszkeség, s hidegen voná ki karját a bankár kezéből. Ön mégis
csak uzsorás.
A bankár mosolyogva tette zsebre a megbántást, s tréfával iparkodott azt
elsimítani.
– A latin példabeszéd azt mondja: «bis dat, qui cito dat». «Kétszer ad,
ki rögtön ad.» Miért ne kivánhatnám tehát kétszeresen vissza?
Egyébiránt, uram, a pénz árunemű, s ha szabad az elvetett magtól tíz
magot várni, miért ne az elvetett pénztől? Azt is tekintetbe kell önnek
venni, miszerint ez legerősebben koczkáztatott vállalat a világon: ön
elébb meghalhat, mint rokona, a ki után örökölni akar; leeshetik a lórul
rókavadászaton vagy versenyfuttatáson, s nyakát szegheti, agyonlőhetik
párbajban, egy láz, egy meghülés, s én tehetek gyászt az én kalapomra,
megboldogult háromszázezer frankomért. De menjünk tovább. Az önre nézve
nem elég, hogy adósságait kifizesse, még ezutánra is kell, legalább
évenkint még kétszerannyi összeg. Jó. Én azt is kész vagyok önnek
előlegezni.
Kárpáthi érdekelten fordult e szóra a bankár felé.
– Ön tréfál?
– Legkevésbbé sem. Én koczkáztatok egy milliót, hogy nyerjek kettőt,
koczkáztatok kettőt, hogy nyerjek négyet és így tovább. Nyiltan
beszélek. Én sokat adok és sokat veszek. Ön e pillanatban semmivel sincs
jobb állapotban, mint Juan de Castro, ki a toledoi saracenoktól
félbajuszára vett kölcsön; jó! egy magyar nemes bajusza se legyen
rosszabb a spanyolénál; én adok rá a mennyit parancsol, s bátran
kérdésbe merem hozni, hogy rajtam és a toledoi mórokon kívül tette-e azt
valaki, és fogja-e utánozni?
– Jó. Egyezzünk meg, szólt Kárpáthi, egészen komolyan véve a dolgot, ön
ad nekem egy milliót, én adok önnek adóslevelet két millióról, mely
akkor lesz lefizethető, midőn nagybátyám meghal.
– S ha ön nagybátyjának életfonala a párkák kezében hosszabb találna
lenni, mint az ön kezében az egy millió?
– Akkor fog ön adni egy másikat és így tovább. Pénzét igen jó helyre
teszi ön, mert a magyar nemes vagyonának rabja, s azt a törvényes
örökösön kívül másra nem hagyhatja.
– S teljesen bizonyos ön arról, hogy a törvényes örökös egyedül ön
lehet?
– Senki más nincs, ki Kárpáthi János holta után még e nevet kívülem
viseli.
– Azt tudom. De Kárpáthi János még megházasodhatik.
Abellino felkaczagott.
– Ön nagybátyámat valami szeretetreméltó gavallérnak képzeli?
– Épen nem. Én igen jól tudom, hogy ő csaknem a halál révén áll, s
élet-műszerei annyira teljes felbomlásban vannak, hogyha csak életrendén
rögtön nem változtat, tobzódásaival fel nem hagy, a mihez nagyon kevés
reménységem van, bármennyire sajnáljam is őt, alig hiszem, hogy tovább
élhessen egy esztendőnél. Megbocsát ön, hogy így beszélek kedves rokona
kimulta felől.
– Tessék bátran.
– Nálunk, kik az életbiztosító intézetekkel foglalkozunk, megszokott
dolog az, valakinek az életét megbecsülni, s az egészet vegye úgy,
mintha jelenleg nagybátyját egy életbiztosító intézetbe iratná be.
– Fölösleges scrupulusok; én nem vagyok nagybátyám iránt semmi
kegyelettel.
A bankár mosolygott. Jobban tudta ő azt, mint maga Abellino.
– Tehát azt mondám az imént, hogy önnek nagybátyja megházasodhatik. Ez
nem tartozik a legritkább esetek közé. Gyakran megtörténik, hogy
élemedett gentlemanek, kik nyolczvan évig irtóztak a házasságtól,
hirtelen valami elérzékenyült órában a legelső fiatal ladyt, a kit
meglátnak, legyen az bár néha konyhaszolgáló, kezeikkel megajándékozzák.
Vagy pedig lehetett valami régi hajlamuk, s évek multán, mint a kőszénbe
szorult rovar, új életre támad s ideáljokat, kit tizenhat éves korában
el nem vehettek, mert talán máshoz volt kötve, midőn az hetven éves
korában ismét szabad lesz, akkor veszik el.
– Az én bátyámnak nincsenek ideáljai. Ezt a nevet sem ismeri. Egyébiránt
biztosíthatom önt, hogy ily házasságot semmi szokásos eredmény nem
követhetne.
– Ez iránt meg vagyok nyugodva, különben alig bátorkodtam volna önnek
ajánlataimat tenni. De még egy más pontra nézve kell önnek biztosítékot
nyujtani számomra.
– Én? biztosítékot? No, most kerül a szakállamra a sor, dörmögé
Abellino, arczához simogatva fekete favorisját.
– Valóban, ez alku épen olyan, szólt derülten a bankár, mint a hogy
beszélik egy nálamnál sokkal gazdagabb gentlemanről, kit köznyelven
ördögnek szoktak nevezni, hogy midőn az embereknek megmérhetetlen
kincseket osztogat, lelkeiket vérrel aláirt szerződésben kötelezi le
magának. Par Dieu! az én ízlésem más, ez a monsieur Satan tud valamit
csinálni a lelkekkel, de mire használnám én? Ellenkezőleg: én arról
akarom magamat biztosítani, hogy ön sokáig éljen.
– Természetesen, nehogy elébb meghaljak, mint nagybátyám.
– Találva van. Én tehát nemcsak pénzt adok önnek, hanem egyúttal arra is
vigyázok, hogy életében kárt ne tegyen.
– Például?
– Elmondom: míg az öreg Kárpáthi János él, nem szabad önnek párbajt
víni, nem szabad parforce vadászatokra menni, nem szabad tengeri útra
kelni, nem szabad a balletszemélyzet tagjaival liaisont kötni, egy
szóval: kötelessége minden alkalmat kikerülni, a mi életveszélylyel jár.
– Igy tehát bort se igyam és lépcsőre se menjek, mert ittas fővel
leeshetem s kitörhetem a nyakam?
– Azt nem veszszük oly szorosan. Az elsorolt tilalmak, megengedem, hogy
eléggé kellemetlenek fognak lenni önre nézve, de tudok egy esetet, mely
azokat azután megszüntetné.
– És az?
– Ha ön megházasodnék.
– Parbleu! akkor inkább azt fogadom meg, hogy nem ülök lóra és nem fogok
kezembe fegyvert.
– Monseigneur! ön ugy szól, a hogy a vaudevillekben hallja beszélni a
festett chevaliereket. Ez carricatur elménczség, a mit feuilletonisták
csinálnak. Hiszen tudhatja, a ki közelről szeret látni, hogy a házasság
elegans világban csak kaucsukláncz, összetart, ha akarjuk, de nyúlik, a
mennyire akarjuk. Ön egy elegans hölgyet megtisztelne kezével; az első
évet eltöltené boldogan, mert hiszen Párisban találhatni hölgyet, a kit
az ember képes legyen egy egész évig szeretni. Egy év mulva egy ifjú
sarjadékkal több lenne a Kárpáthi-család, s azontúl ön föl lenne oldva
terhes fogadása alól, nyakát szeghetné, vagy főbe lövethetné magát, a
hogy legjobban tetszik. Ha pedig jobbnak találná azt, hogy az életben
gyönyörködjék, Páris elég nagy, a világ két akkora – csak kétszer
akkora! – ön úgy el lehet benne, hogy nejét akár többször ne is lássa,
hacsak esetleg ismét bele nem akar szeretni, midőn már egészen idegennek
találandja. Ez nem olyan irtóztató dolog.
– Majd meglássuk, szólt Abellino fölkelve helyéről, s körme lapjával
kiegyenesítve ülés közben meggyürődött ing-előjét.
– Hogyan? kérdé figyelve a bankár, ki előre látta, hogy ha Kárpáthit
pénzzavarából kisegíteni késznek mutatkozik, ez akkor kezdi el majd
játszani a begyest.
– Azt mondom, hogy majd meglátjuk, az előttem álló utak közül melyik
lesz a legjárhatóbb? Az ajánlott pénzt mindenesetre elfogadom.
– Ah! Ezt reméltem.
– Csupán a biztosítékok forognak kérdésben. Előbb megpróbálom, hogy
tudom kiállani önnek elém szabott tilalmait. Oh én hozzá vagyok szokva
az ascetai lemondásokhoz; egy időben homœopathice gyógyíttattam magamat
s öt hétig nem volt szabad kávét innom és a hajamat beillatszereznem. Én
sok lélekerővel birok. Ha ezt ki nem állom, akkor megpróbálom a
házasságot. Mindezeknél sokkal jobb eset volna az, ha nagybátyámtól
szépszerivel meg tudnék szabadulni.
– Ah uram, szólt a bankár felugorva, ez, reménylem, csak tréfa volt
öntől.
– Haha! nevetett az ifju dandy. Nincs gyilokról és méregről szó, még
csak azon sem gondolkozom, hogy vérmes némberek, vagy kövér pástétomok
által rongáljam szegénynek az egészségét. Vannak, tudja ön, olyan jó
nehéz pastétomok, miket örökségi pastétomoknak hívnak. Nincs bennök
méreg, csak lúdmáj és nyalánkságok. Egy jóllakás belőle, rá jó vörös bor
és kész a gutaütés.
– Nem tudom, mert én soha sem csináltam olyanokat, szóla komolyan az
egykori pástétomsütő.
– Nem is azért mondom, hogy nagybátyám számára csináljon; én tudok
gyűlölni, tudok gyűlöletből meglőni, leszúrni valakit, de
meggyilkoltatni azért, hogy örököljem, nem természetem; hanem annyit
mondhatok, hogy ha én azt a fáradságot venném magamnak, képes volnék őt
megszöktetni a világból.
– Kár volna, várjuk el, míg önkényt elutazik.
– Nincs mit tenni egyéb. Addig ön lesz kénytelen bankárom lenni. Mentül
több pénzt költök el, az csak önnek használ, mert kétszeresen kapja
vissza. Mit bánom én? a ki utánam jő, tegye be az ajtót.
– E szerint megegyezénk.
– Holnap reggel tizenkét óra után elküldheti ön hozzám jegyzőjét, kész
iratokkal, hogy sokat ne vesződjem.
– Nem fogom önt fárasztani.
Abellino elbucsúzott, a bankár, kezeit dörzsölve, kikiséré egész a salon
ajtajáig.
A legszebb kilátás volt rá, hogy a magyarországi legnagyobb birtokok
egyike néhány év alatt egészen egy idegen bankár kezére jusson.