Rút, förgeteges idő van odakünn a pusztán, az ég felhős, a föld sáros,
szakad az eső két hét óta, mint a parancsolat; minden ér kiáradt,
kiöntött, nád terem a buzavetés helyén, gólya szánt, kácsa költ a drága
tengeri közt.
– Medárdus napján kezdődött az itéletidő, már ez negyven napig majd így
fog tartani, már pedig ha így tart, akkor nem tudom, ki lesz az a Noe,
ki e partiális özönvízből embert és barmot kiszabadít?
E sajnos észrevételt nemzetes Bús Péter uram tevé, ki a kegyetlen sors
által arra volt hivatva, hogy a keresztúti gáton, nemes Szabolcs
vármegyében, a vendégekkel veszekedjék, a «Törikszakad» csárdának levén
korcsmárosa.
Szép menedék volt a «Törikszakad» csárda a keresztúti gáton, melyben Bús
Péter uram vala a korcsmáros. Nevét nem őseitől nyerte e derék ház,
hanem érdemekkel szerzé, mert míg azt elérte az utas, törni vagy
szakadni kellett valaminek.
Kivált ilyen kedves időben, midőn megerednek az égnek csatornái és
eszébe juttatják az embernek, hogy mennyivel jobb volna, ha inkább a
földnek volnának csatornái; ekkor nem állna meg a tó két felől a gát
mellett, fenekéig áztatva azt keresztül, hogy a ki vesztére belehajt,
ott vénül meg benne, vagy a hátán hordja ki a szekerét.
Estére kezd már az idő járni. Bús Péter uram a szántóföldről jött meg
lóháton; csak úgy lassan dörmögdél magában, mert a pipáját restelli a
szájából kivenni azért, a mit mond. Az a pipa azért látszik feltalálva
lenni, hogy az embernek legyen mivel bedugni a száját, hogy ne
káromkodjék annyit.
– A szénát boglyástul elvitte az ördög, a buza a földön fekszik, mind az
ördögé lesz. Beleütött az egész gazdaságba a menydörgős mennykő!
Mert a pusztai korcsmáros nem abból él, hogy bort ad el, hanem
gazdálkodik, s nála a csaplárság csak sinecura.
Míg így háborog magában, egy kétes némberi alak, kiről hirtelen nehéz
megitélni: feleség-e vagy szolgáló? a gát tulsó végire mutat, mely a
Tisza felé visz.
– Nem valami hintó jön ott?
– Hiszen csak az kellene még, hogy most még vendéget hozzon az
istennyila, szól Bús Péter morogva s oda se néz, hanem bemegy a
konyhába, átázott bundáját kiteríteni a tűzhely elé s csak ott dörmögi
el a többit. Azt sem tudom, ha a kenyerünk elfogy, hol kapunk másikat
pénzért? én pedig senki fiáért sem koplalok.
Végre mégis kitekinte az ablakon, letörölve róla az izzadtságot s
megláta egy hintót jó tova négy postalóval lubiczkolni a gáton, s
megnyugtató legyintést téve felé kezével, vigasztalódottan mondá:
– Nem ér ez ma ide.
Azzal kiült a kapu elé, s pipáját félrevágva szájában, elnézte boldog
nyugalommal, mint kárhozik el négy ló szekerestül a hosszú gáton? A
nehéz kasornya magas rugóin akkorákat vetődik, hogy szinte felbillen, de
két ember fogja kétfelől s a hol zökkenő jön, majd egyik, majd másik
nehezedik a lépcsőkre, a hol pedig istenigazában levág a kerék
tengelyig, s mind a négy ló kiáll, elébb kikiabálják magukat a lovakra,
azután neki fanyarodnak, kapával, doronggal kiássák, kiemelik a kereket,
a küllőkről lefaragják az egy tömeggé vált sarat, s annál nagyobb
diadallal mennek aztán ismét néhány lépést.
Bús Péter uram nézi igaz prædestinatiót hivő képpel a más veszedelmét, a
hajszolás, ostorpattanás hangja elhat olykor a fülébe; de biz ő nem
bánja: volna ugyan négy jó paripája, melylyel ha segélyére menne az
érkező vendégnek, úgy kirántaná a sárból, hogy a szeme is szikrát
hányna; de minek az? ha a végzetek könyvében az volt megirva, hogy az a
hintó szerencsésen a csárdáig jusson, akkor így is eljut, ha pedig az
van róla határoztatva, hogy a sárban megfenekelvén, ott virradjon, akkor
úgy kell annak megtörténni, s kár volna a gondviselés utjait bevágni.
Végre csakugyan mind a négy kerekével úgy levág a hintó épen a gát
közepén, hogy sem előre, sem hátra nem lehet azt mozdítani.
Emberek elrekedtek, hámok, istrángok elszakadtak, lovak lefeküdtek a
sárba, az idő is elsötétült szépen. Bús Péter uram könnyebbült szívvel
verte pipája hamvát a tenyerébe. Hála Istennek, ide ma nem jön vendég, s
örült a lelke, midőn kapuján befordulva, az üresen álló kocsiállást
megpillantá, melyben kedélyesen veszekedtek az éjszakai álláson
összekapott apró baromfiak. Maga is lefeküdt mindjárt egész háznépével,
mert a gyertya drága, – még a tüzet is kioltá; s ott bundáján
heverészve, s utolján égő pipáját szortyogtatva, elmélkedék a felett,
hogy milyen balgatagság ilyen moslék időben útnak indulni valahová!
… Míg Bús Péter uram csendesen aluszik az Urban, jön másfelől házára a
veszedelem: a tulsó oldalon. Nyiregyháza felé nincsen ugyan gát, hanem
szabadon járhat alá s fel a víz, a merre neki tetszik. Ismeretlen ember
ha neki bódorodik e süppedéknek, tegyen testamentomot, mert ott vész,
ellenben a kik ismerősök a föld titkaival, könnyebben jönnek rajta, mint
a csinált uton, sőt vannak kocsisok, a kik sokáig betyárkodtak a
vidéken, s azalatt úgy kitanulták a láposok és dombosok minden
tekervényeit, hogy késő éjszaka is keresztül jönnek rajta bármilyen
hintóval.
Már közel lehet az éjfél, mert a «Törikszakad» csárda kakasai
egyre-másra kezdenek kukorikolni, midőn világosság kezd támadni a
sömlyéken. Tizenkét lóhátas ember jön égő fáklyákkal, egy hintót és egy
szekeret fogva közre.
A szekér elől megy, a hintó hátul, azért hogy ha gödörbe találna
tévedni, a szekér düljön fel, s a hintó okuljon a példán és kikerülje a
helyet.
A fáklyát vivő férfiak mindnyájan sajátságos egyenruhát viselő hajduk.
Fejeiken csákós kalpag, fehér lószőr-bokrétával, derekukon piros
dolmány, sárga zsinórral, melyre farkasbőr kaczagány van vetve a szakadó
zápor ellen. Nyeregkápájába mindegyiknek fokos van akasztva és két
pisztoly. Övig csak megjárná a gunya, de azon alul kurta rojtos vászon
lábravaló következik, mely sehogy sem akar illeni a skarlátposztó
dolmányhoz.
Most lássuk a szekeret: négy jó mokány ló van eléje fogva, miknek
sörénye csaknem a vízben úszik, a gyeplőt egy betyárképű vén kocsis
kezeli. Alszik a jó fiu, mert hiszen lovai jól tudják az utat, s csak
olyankor ébred, ha megrántják a kezében a gyeplőt; akkor aztán nagyot
cserdít közé és még ő haragszik.
Benn a szekérben nagyon furcsán ülnek; mert noha a hátulsó ülés nem
látszik elfoglalva lenni, mégis az első ülésbe helyezkedék két
bizonytalan külsejű férfiu, háttal a kocsisnak; kicsodák, micsodák? azt
hirtelen kivenni nem lehet, mert úgy el vannak téve gubákba, fejökre
levén húzva azoknak kámzsája, hogy semmi emberi ábrázat azokból nem
látszik, azonfelül jócskán alusznak is; lig-lóg mind a kettő feje
jobbra-balra s csak néha-néha hőköl fel hol egyik, hol másik, hol mind a
kettő, a szerint, a mint a lőcsbe, vagy egymásba ütődnek fejeikkel, s
olyankor kiegyenesedik, mintha elszántan mondaná: már most igazán nem
alszom! a másik perczben aztán újra elalszik.
A szekérderék be van fedve pokróczczal, melynek domborulásairól azt
lehet gyanítni, hogy nagyon sok mindenféle van alatta. A hátulsó ülésen
néha-néha megmozdul a pokrócz, s azt engedi hinni, hogy ott mégis csak
kell valami élő állatnak létezni, ki iránt való tiszteletében a két uri
ember a rosszabb ülést foglalta el; míg végre csakugyan hosszas küzködés
után, a ráterített pokrócz alól kibirkózza magát a rejtélyes valaki s
kidugja fejét a világba egy gyönyörű szép – agár. Tehát őt illeté az
elsőbbség! S ezt jól látszott érzeni; felült két lábra a szekérben s
méltóságteljesen ásított egy nagyot, azután megvakarta kegyelmes füleit
hosszuságos lábaival, megrázta a nyakán csengő-bongó aczél-lánczos
örvét, s minthogy egy impertinens éjjeli bögöly erővel ismeretséget
akart vele kötni, azzal nagy vitába elegyedett, utána kapkodva s
nagyokat csattantva fogaival. Miután ezt a mulatságot is megunta, alvó
társaira vetette figyelmét s épen leereszkedő kedélyben levén, midőn a
hosszabbik férfiu szundikáló állapotában nagyokat bókolt előre, a
humoristicus agár fölemelé első lábát és végighuzá annak orczáján. Az
nagyot dörmögött rá: «Ne izéljen a tekintetes úr!»
Most lássuk a hintót.
Öt telivér ménló van eléje fogva, csakúgy hányja-veti a czifra
czafrangot mindegyik a fején; kettő a rúd mellett, három ló van elől,
mind a három nyakán csengetyű lóg, hogy messziről meghallja a szembejövő
a neszt s előre kitérhessen.
A bakon vén kocsis ül prémes bekecsében, kinek azon egy instructiója
van, hogy akármerre jár, soha hátra ne merjen tekinteni a hintóba, mert
rögtön főbe lövetik.
Minthogy azonban mi nem félünk a főbelövethetéstől, nézzük meg, ki van
ottan?
A kocsi ernyője alatt egy éltes férfi ül, torkig farkasbőr bundába
takarva, fejébe nagy asztrakán süveg van húzva, egész a szeméig.
Belőle sem látszik egyéb az arczánál, de az arczvonások és e szemek oly
szokatlanul képesek meglepni a szemlélőt; egy eltévedt lélek látszik e
szemekben, mely tán döntő nagy eszmékre volt hivatva, s fátuma,
környezete, elhagyatása miatt kereste a szokatlant a kicsiségekben s
most mintha önmagában bámulna el, oly mereven tud nézni; az egész arcz
kövér, de szintelen tekintetével, nemes vonásaival, de melyek mind oly
bizarr szegletekké vannak elferdülve, a durva szemöldök, az elhanyagolt
bajusz oly visszataszító hatást okoznak első tekintetre, pedig ha tovább
nézné az ember, lassankint kibékülne minden vonással; kivált midőn
szemeit behunyja, s az álom elsimítja a dúlt körvonalakat, oly ős
patriarchális tekintetet vesz föl az arcz, hogy az ember atyjára gondol
utána. De a mi még feltünőbbé teszi őt, ez azon különös körülmény,
miszerint mellette két felől két parasztleány ül, szorosan mellé
férkőzve, két pirospozsgás leányzó, kiknek komoly, sőt mondhatni
aggodalmas arczáról azt lehet következtetni, miszerint nem pusztán
csintalan tréfa ülteté őket az öreg úr mellé.
Az agg férfi fázik a hűvös, nedves éjszakában, a farkasbőr bunda nem
képes testét melegen tartani, azért ültették mellé a két fiatal
pórleányt, hogy azoknak életerős magnetizmusa kölcsönözzön meleget
szétbomladozó életműszereinek.
Az ember sietett élni és hamarább megszünt élni, mint meghalt volna, úgy
hogy most csak egy eleven hazajáró lélek, ki eltompul, elfásul, s csak
akkor kezd újra élni, ha valami új inger, valami új mámor, bohó, bizarr,
rendkívüli eszme, vagy gondolat fölébreszti lelki tetszhalálából.
Most is az hozza távol fekvő kastélyából éjszakának idején, hogy egész
éjjel nem tudott aludni, nem találta semmiben örömét, végre azt gondolta
ki, hogy elmegy a «Törikszakad» korcsmárosra veszekedni, abba minden
áron beleköt, az különben is mérges fog lenni, hogy éjjel fel kell neki
kelni és káromkodni fog, ha enni, inni kérnek tőle, a miért ő azt azután
jól megvereti a hajduival. A korcsmáros nemes ember, az egész tréfa
kerülni fog egy pár ezer forintba, de a mulatság megér annyit.
Ezért fellármázta az embereit, befogatott, fáklyát gyújtatott s
éjszakának idején tizenkét hajdúval nekiindult az úttalan sömlyéknek,
magával vivén minden enni-innivalót, a mi szükséges leend a megtörtént
tréfa után rendezendő lakomához, nem feledkezvén meg egyuttal azon három
személyről, kik leginkább szokták mulattatni, s kik ott vitetnek elül a
másik szekéren: egyik a kedvencz agár, másik a czigány bohócz, harmadik
a tányérnyaló poéta, kik ott egy társaságban ülnek szépen.
Így halad végig a zimankós éjben a bizarr csoport, tüszkölő paripáival,
sziporkázó fáklyáival a sik vízúton keresztül a «Törikszakad» csárda
felé, mely nagy tetejével úgy tünik elő egy távol dombon, mint valami
vár, megnagyítva az éji látás csalódásától.
Odaérve meghagyatott az egyik hajdúnak, hogy verje fel a korcsmárost és
beszéljen vele per kend.
A kik ismerik a magyar nyelvet, tudni fogják, hogy ez a «kend» szó nem
fejez ki valami hizelgő megszólítást és hogy azt nemes embernek mondani,
még ha korcsmáros is, valóságos injuria.
Már pedig nemes Bús Péter uram hires volt arról, hogy nála nem sokat
kellett instálni egy kis gorombaságért és semmit sem lehetett olyan
könnyen kapni tőle, mint összeszidást; egy görbe nézés elég volt rá,
hogy az emberbe belekössön, s ha valakinek a képe nem tetszett neki,
vagy okoskodni próbált az ellen, a mit ő mondott, avagy megszólítás
közben elmulasztá őt nagy uramnak czímezni: annak úgy kitette a szürét,
mintha benn sem lett volna; azt a merényt pedig, hogy őt «hallja
kend»-nek szólítsa valaki, csupán egyszer merte megpróbálni két jó futó
pataki diák; azok is annak köszönjék, hogy elbujtak a sásban,
megszabadulásukat, mert utánok indult lóháton s meg akarta őket
vasvillázni.
Tehát ezt a derék urat kelté fel ilyen szavakkal egy hajdú, pogány
dörömbözést mivelvén az ablakán:
– Keljen fel kend szaporán korcsmáros: jöjjön kend ki gyorsan és
szolgáljon kend izibe!
Bús Pétert mintha kiöntötték volna e szóra az ágyából, kiugrott, kapta a
fokosát, s veszettségében az almáriomba ment be a konyhaajtó helyett.
Amint azonban kitekinte az ablakon, s meglátta azt a sok fényes
cselédet, kik egészen bevilágíták a házat fáklyáikkal, mindjárt
megtudta, kivel van dolga? Észrevette, hogy őt bosszantani akarják
mulatságból s föltette magában, hogy csak azért sem fog bosszankodni.
Mindjárt szépen felakasztotta szegre a fokost, fejébe nyomta báránybőr
süvegét, s bundáját vállára kanyarítva, kilépett az udvarra.
Az érkezett vendégek már akkor mind a tornáczon voltak; középen,
testőreitől körülvéve, maga a nagyságos úr, hosszú, térdig érő nagy
aranygombos attilában, testének terjedelme miatt fejét kissé hátra
tartva, s egy nagy aranyfejű spanyolnád-botra támaszkodva. Most tünt még
csak ki, mily rosszul illik arczához e gúnyos, kötekedő kifejezés, mely
egészen kiforgatta azt joviális vonásaiból.
– Jőjön közelebb kend! kiálta a korcsmárosra, erőltetett, felcsapott
hangon. Nyisson kend nekünk szobákat és készítsen vendégséget; bort
nekünk, tokajit és ménesit; fáczánhust, árticsókát, meg rákfarkat.
A korcsmáros levette nagy alázatosan a süvegét és kezébe fogta s nagy
csendes hidegvérrel viszonzá:
– Isten hozta a nagyságos urat nálunk; mindennel szolgálok, a mit csak
parancsolt, csupán csak azért kell engedelmet kérnem, hogy tokaji és
ménesi borom nincs, s fáczánjaim még nem híztak meg, a rákok pedig, a
mint tetszik látni, mind belefúltak a nagy vízbe, hacsak ezt a tizenkét
rákot itt konyhámra nem adja nagyságod.
Ez czélzás volt a hajdúk skárlát montúrjára s az ötlet azonnal
félrevitte a nagy úr figyelmét. Tetszett neki, hogy a korcsmáros csak
úgy komázik vele. Ezt nem várta és még jobban mulattatá.
A czigány bohócz e közben előtolta fekete pofáját, mely vetekedett
akármelyik szerecsennel s két sor fehér fogát a korcsmárosra villantva,
ujjain kezdé elszámlálni, hogy neki meg mi kell?
– Nekem nem kell egyéb, mint egy tál kolibrimadártojás, szoptatós őznek
a vaja, meg a kecsege porczogójából főzött kocsonya; soha sem élek
egyébbel.
– Kár az ilyen úri gyomorba, szólt Bús Péter, szolgálok inkább egy kis
czigány-pecsenyével.
– De már azt kikérem! kiáltá a bohócz, az nekem atyámfia, azt nem szabad
megsütni.
A nagy úr kaczagni kezdett ez ízetlen tréfákon; neki az ilyenekben telt
mulatsága s hogy a korcsmáros eltalálta a kedvét, egészen megváltozott
iránta való szándéka.
– Hát mit tud kend adni vendégeinek? folytatá a vitatkozást.
– Mindent biz én, nagyságos uram; csakhogy a mim volt, az elfogyott, a
mim pedig lesz, az messze van, a mim pedig volna, az nincs.
A nagy urnak annyira megtetszett e körülirása a semminek, hogy hahotára
fakadt rajta s kivánta megörökíttetni.
– Hol van Gyárfás? Hol kuttog a poéta? kiálta összevissza; pedig ott áll
mellette a jámbor, hátul összetett kezekkel, sovány, száraz, bőrré vált
orczával kedvetlenül szemlélve az egész mulatságot. Frissen, Gyárfás,
izibe! mondjon kend verset erre a csárdára, hol az emberek nem kapnak
enni.
Gyárfás úr lehúzá szemöldökét, száját feltolta az orráig, s újjahegyével
megbökve homlokát, extempore kiugratá a distichont:
«Enni ha nem hoztál ide, állhat előtted üres tál;
Bőjt vagyon itten örök, nem megy el itt a török.»
– Micsoda beszéd már ez! hát mi köze ehhez a csárdához a töröknek?
– Nagy köze van, felelt nyugodtan Gyárfás. Minthogy a töröknek enni
kell, különben nem mehet, itt pedig nem kap enni, tehát a vers
tökéletes.
– Szarva között a tőgye, mondá rá a nagy úr, s azzal mintha hirtelen
valamit meglátott volna, ismét a korcsmároshoz szólt: van kendnek egere?
– Nem az enyimek, mert én csak árendás vagyok a háznál, hanem van elég,
s ha egy-kettő elfogy, nem kell róla a tiszttartónak számot adnom.
– No hát süttessen meg kend nekünk egy egeret.
– Csak egyet?
– Hát mi a gutát? Csak nem pokol a béle ennyi embernek, hogy egygyel be
ne érjék.
– Szolgálhatok vele, mondá a korcsmáros, s rögtön hivta magával a
macskákat a kamrába. Csak a mángorló köveit kellett megbolygatni, azután
válogathatott bennök az ember, azaz hogy a macska.
Különben az egér olyan szép, kedves kis állat, én meg nem foghatom,
miért irtóznak tőle? csak olyan, mint a mókus, mint a tengeri malacz,
miket szobában tartanak, czirógatnak, játszadoznak velök, csakhogy még
azoknál is ügyesebb; olyan finom kis orra van, csinos kedves fülecskéi,
parányi piczi lábai, furcsa komikus nagy bajusza, s olyan ragyogó,
fekete szemei, mint a gyémánt, s mikor játszik, mikor czinczog, mikor
feláll két lábra fonni, oly ügyes, oly módos, mint akármely más állat.
Attól, hogy a rákot megfőzik, senki sem irtózik, az asztalra tett
csigától senki sem szalad el, pedig azok sokkal iszonyúbb állatok az
egérnél, mi van hát azon elszörnyedni való, hogy egy egeret megsütnek?
kivált mikor az Chinában a legnagyobb delicia, urias nyalánkság, melyet
kalitkában hizlalnak dióval, mandulával, s csemegekép adnak fel az
asztalra.
Egyébiránt az egész társaság meg volt győződve felőle, hogy ebből a
leggyönyörűbb tréfa fog kerekedni, s előre nevetett magában mindenki.
Bús Péter uram ezalatt felnyitá egyetlen nagy pajtányi szobáját az úri
vendég számára, melynek egyik szegletében volt egy üres nyoszolya, a
másikban pedig egy fogas. Az ember válogathatott: ha nem tetszett hálni
a nyoszolyában, hálhatott a fogason.
A hajdúk azonban lepakolván a szekérről, párnákat, szőnyegeket, tábori
székeket és asztalokat hurczoltak elő, s egy percz alatt úri lakká
varázsolák az üres kongó termet. Az asztal tetézve rakatott meg
ezüst-tálakkal és billikomokkal, s nagy ezüst-vedrekben jég közé eltéve
nyujtogatták fel karcsú nyakaikat a metszett velenczei kristályedények,
mik csábító tartalmat látszottak igérni.
A nagy úr végig feküvék a számára elkészített tábori ágyon, hajdúi
lehúzták lábáról a nagy sarkantyus csizmákat, az egyik parasztleány a
fejéhez ült, kezeivel gyér ősz hajában kapargálva, a másik pedig az ágy
végéhez, flanelldarabbal dörzsölve lábait. Gyárfás, a poéta és Vidra, a
bohócz, ott álltak előtte, távolabb a hajdúk, ágy alatt az agár.
Ilyen környezete volt Magyarország leggazdagabb urai egyikének: hajdúk,
bohóczok, parasztleányok és agarak. Különben mind szemen szedett nép; a
hajdúk a nép legizmosabbjaiból válogatva, a bohócz a legfeketébb
species, melyet czigányok között találhatni, s a poéta olyan fűzfáról
szakadt, a milyet csak a két hazában valaha lőni lehetett.
Mindig létezett ez a faja a tollatlan két lábú állatoknak, melynek a
költő név csizma volt, a melyben járt; mely csavargott úrtól-úrhoz, irva
és nyomatva köszöntő, beköszöntő, üdvözlő és magasztaló,
installationalis, restaurationalis, gratuláló verseket úri mæcenások
névnapjaira, születésnapjaira, főispáni beiktatásokra, lakodalmakra és
keresztelőkre, nemkülönben halálozásokra, csúffá téve önmagában a költő
szép nevét. Egy pár példány a régi jó időkből maig is fenmaradt, kik
palotáról-palotára henyeséggel és hizelgéssel keresik kenyeröket. Elég
keserű kenyér.
Ez alatt megsült az egér. Maga a korcsmáros hozta be, feltéve egy
roppant nagy ezüst-tál közepére, szíjácscsá faragott torma közé, a
szájába zöld petrezselymet téve, ahogy egy bizonyos más állatnak
szokták.
Letevék az asztal közepére.
Legelébb a hajdúkat kinálta vele sorba a nagy úr. Nem tetszett nekik.
Csak a fejöket csóválták; végre a legöregebb kirukkolt a szóval:
– Hátha ezt a csárdát nekem adná a nagyságos úr, korcsmárosostól,
hozzányúlnék-e?
Ekkor a poétára került a sor.
– Pardon, gratia, nagyságos uram! majd én csak verset irok arra, a ki
megeszi.
– No hát ide, Vidra. Kapd be izibe.
– Én, nagyságos uram? szólt az, mintha nem hallott volna jól.
– No mit félsz tőle? Mikor a sátorban laktál, egy ökröm megdühödött s ti
megettétek.
– Meg biz azt, még ha egy hordó bora megdühödött volna a nagyságos
úrnak, azt is megittuk volna. Akkor volt az!
– No hát csak szaporán, a tál tisztességeért.
– De ilyen állattal nem hadakozott ám az öregapám sem.
– Légy különb az öregapádnál.
– Különb leszek – száz forintért! szólt a bohócz, kondor haját
körülvakargatva.
A nagy úr dolmánya zsebébe nyúlt s kivett belőle egy nagy degesz
tárczát, melyet felnyitva, látni engedé a sok szép veresszemű bankót.
A bohócz félszemmel a tömött tárczába sandítva, ismétlé még egyszer:
– Száz forintért, nem bánom, megteszem.
– Hadd lássuk.
A bohócz kigombolá frakkját (mert mellesleg mondva, a nagy úr frakkban
járatta a bohóczát, mint a mely öltözet előtte igen különösnek tetszett
s gyakorta a legújabb divatok szerint öltözteté őt fel, a mint jöttek a
bécsi journálokban, hogy majd halálra kaczagta magát fölötte). Tehát
kigombolá frakkját, ostoba gömbölyű képét négyszegletesre húzta,
nehányszor alá- s feltolta mozgékony fejbőrét, mely által egész
hajerdeje előre-hátra mozdult, mint a babuka bóbitája, azzal megfogá a
borzalmas állatot azon részénél fogva, mely legtávolabb van a fejétől s
ilyen formán a levegőbe emelte, csúnya savanyú képet csinált,
megcsóválta fejét s kétségbeesett elszántsággal nekifanyalodva, eltátá a
száját, szemeit behunyta s egy percz alatt eltűnt az egér.
A bohócz még nem tudott szólni, hanem a torkához kapott; nem bolondság
egy egész négylábú állatot egyszerre lenyelni; de a másik kezét
egyszerre nyújtotta a nagy úr elé, fuldokolva nyögvén: «azt a száz
forintot!»
– Micsoda száz forintot? kérdé a tréfás úr, hát mondtam én, hogy adok
száz forintot? nem hogy megköszönnéd, hogy ilyen ritka sültet kaptál, a
mit még a nagyapád sem evett, hanem még fizessek is érte?
A tréfán volt mit kaczagni, ámde rögtön elmult a jókedv, mert a bohócz
egyszerre elkékült, elzöldült, szemei kidülledtek, hanyattveté magát a
széken, nem tudott szólni, csak fuldokolva mutatott feltátott szájára és
elkezde rángatózni.
– Ahol van ni, a torkán akadt! kiáltának többen.
A nagy úr nagyon megijedt, ez igen komoly fordulatot adott a tréfának.
– Töltsetek a szájába bort, hogy lenyelhesse.
A hajdúk hirtelen kapták a palaczkokat s kezdék itczeszámra töltögetni a
bohócz torkába a jóféle egrit és ménesit, ki nagysokára lassankint
nagylihegve magához kezde térni, s szemeit törölve, érthetlen szókat
makogott.
– No, fogjad a száz forintot, szólt a megszeppent nagy úr, ki az
ijedtségből alig tudott magához térni s örömest akarta volna
megengesztelni a halál révéről érkezett bohóczot.
– Köszönöm, nyögé az keservesen; nem kell már, vége a Vidrának, meghal a
Vidra! Még ha a farkas ölte volna meg a Vidrát, de egér öli meg.
– No ne bolondozz, hiszen semmi bajod sem lesz, nesze még a másik száz
is, no ne tégy úgy, hiszen már elmult. Üssétek egy kicsinyt hátba;
hozzátok elő az őzpecsenyét, majd az lenyomtatja.
A bohócz megköszönte a hátba-ütést s amint az őzhust eléje tették, azzal
a kétes kifejezésű pofával, mint mikor a durczás gyermek nem tudja, hogy
sírjon-e vagy nevessen? s majd elneveti magát, majd ismét elbődül, ült
neki az izletes hideg sültnek, mely finoman spékelten, jó borsos
tejfeles lében volt elkészítve, s abból akkora falatokat kezde magába
tömni, hogy nincs a világon akkora egér. Ez végre teljesen megnyugtatá a
nagy urat. A bohócz búsan, keservesen evett, oda inté az agarat is, nagy
falatokat hányva fel a levegőbe, miket az gyönyörű ügyességgel tudott
elkapni, s nagy szomorúan mondá olyankor, mintha az utolsó falatját
osztaná meg vele: «nesze Matyi!» (A nagy úr bohóczának állatnevet,
kutyáinak ember-nevet adott.)
A tréfa mégis jól ütvén ki s megszabadulván a nagy ijedtségtől, a nagy
úr felszólítá Gyárfást, hogy most erre rögtön mondjon verset.
A poéta megvakarta az orrát és szólt:
«Mily kicsiny a kis egér, de czigány torkába ha nem fér,
Jobbra, de balra forog, sír szeme, könnye csorog.»
– Ejnye kend szemtelen tolvaj! kiálta rá a nagy úr, hisz ez az utolsó
sor lopás Gyöngyösiből, a ki hasonlót írt a tordai hasadékba szorult
kéményseprőrül.
– Pardon gratia, szólt a poéta megzavarhatatlan képpel; ez poetica
licentia: a poetáknak szabad egymástól lopni, s ez a figura neveztetik
plagiumnak.
A nagy úr intésére felhordták a hajdúk a magukkal hozott hideg étkeket,
s a megrakott asztalt oda tolva elé, míg ő maga ágyán fekve maradt, az
asztal túlsó végén három tábori széken foglalának helyet a kedvencz
személyek: a bohócz, az agár és a poéta.
A nagy úr lassankint étvágyat kapott, e három személyt látva enni, a bor
apródonkint összeatyafiasítá őket, a poéta a czigányt kezdte
nagyságolni, a bohócz meg az urát tegezte, ki egyre-másra szórta a
silány elménczségeket az egérről, melyeken a másik kettőnek hahotával
kellett nevetni.
Mikor aztán a jó úr maga is azt hitte, hogy lehetetlen többféle
variatióban szólni az egérről, akkor a czigány a keblébe nyult s
elneveté magát:
– Itt az egér!
S azzal kirántá azt a frakkja belső zsebéből, a hová észrevétlenül
csúsztatá, míg a megijedt társaság azt hivé, hogy lenyelte s meg akar
fulni tőle s csaknem kétségbeesve kérlelte, etetvén, itatván mindenféle
jóval.
– Nesze Matyi!
Az agár aztán igazán elnyelte a corpus delictit.
– Hát te csalárd semmirekellő! kiálta fel az úr, így szedsz te rá engem!
Felakasztatlak. Hajdúk! hozzatok kötelet. Föl kell húzni a gerendára.
Azok menten szót fogadtak; a folyvást kaczagó czigányt megragadták,
felállíták egy székre, nyakára veték a hurkot, a kötél tulsó végét
keresztülhúzták a gerendán s akkor kirúgták alóla a széket.
A bohócz rúgott, kapálózott, nem használt semmit, ott tartották
mindaddig, míg igazán fuldokolni nem kezdett s csak akkor ereszték le
újra.
A bohócz megharagudott.
– Én meghalok. Én nem vagyok bolond, hogy többet felakasztassam magamat,
mikor tisztességesen is meg tudok halni.
– Csak halj meg, biztatá a poéta, ne félj, epitaphiumodról majd én
gondoskodom.
– Meg is halok, szólt a bohócz s hanyatt veté magát a földre és behunyá
szemeit.
Gyárfás rögtön készen volt az epitaphiummal.
«Itt fekszel te czigány, soha többé nem te kaczagván,
Más hegedűse valál, rád hegedűle halál.»
És a czigány nem mozdult meg többet. Elnyult, megmerevedett, lélekzete
elállt, hiába csiklandák az orrát, a talpait, meg nem mozdult. Akkor
feltevék az asztalra, körülrakták égő gyertyákkal, mint valami ravatalt,
s a hajdúknak énekelni kellett fölötte, mint valami halott felett,
mindenféle bolond értelmű dalt, a poétának fel kellett állani egy székre
s onnan búcsúztatót mondani fölötte.
A nagy úr kaczagott, hogy az orczája kékült bele.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Míg ezek oda benn folytak a «Törikszakad» csárda egyetlen egy
vendégszobájában, addig új vendégek közelítének a vendég-nemszerető
hajlék felé.
Ama szerencsétlenűl járt hintó utasai voltak ezek, mely a keresztúti
gáton saját szemeink és a csapláros szemei láttára a sárban
megfeneklett, s miután a vele levő emberek és igavonó állatok három óra
hosszat hasztalan törekedtek a zátonyra jutott járművet helyéből
megmozdítani, végre kénytelen volt a kocsiban ülő egyetlen úr azon
sajátságos ötletre vetemedni, hogy magát gyalog emberháton a csárdáig
vitesse.
Felült tehát a vadásznak, egy hórihorgas széles vállú suhancznak, a
hátára, s inasát ott hagyva a hintón, hogy vigyázzon a holmira, a
postakocsist a kocsilámpával maga előtt küldé s ilyen furcsa módon
belovagolt a csárdáig. Az izmos vadász ott tette le a tornácz alatt a
hátáról.
Érdemes lesz az új jövevényt, a mennyire lehet, hirtelenében
megismernünk.
Külső viselete mutatá, hogy nem az alföldi urak közül való.
Levetve bő, kurta gallérú à la Quiroga köpönyegét, egy sajátszerű módit
engede láttatni, minőt ha napjainkban mutogatnánk az utczán, nemcsak az
utczai gyerekek, de magunk is utána szaladnánk.
Nevezték ezen divatot amaz időben «à la calicot»-nak.
Fején kicsiny, kurta kalap, körülbelül oly alakú, mint egy kis pléh
casserol, oly keskeny karimával, hogy az ember kétségbeesik, ha
elgondolja, hogy minél fogva veszi le?
E kurta kalap alól kétfelől nagy csomó kifelé fodorított liff-leffegő
hajerdő bokrosodik elő olyan mennyiségben, hogy felülkerül a kalap
karimáján.
Az arcz meg van borotválva, csak két hegyes bajusz ágaskodik az ég felé
öklelő modorban, s a nyak magas kemény kravátliba van szorítva, melyet
két hegyes vászonfül diszít, hogy az ember az állát meg nem birja benne
mozdítani.
A sötétzöld frakk dereka épen a hóna alatt van, de szárnyai térden alul
érnek s gallérja oly magas, hogy alig lehet belőle kilátszani,
mellhajtókája pedig kétszer-háromszor is ki van hasogatva, a frakk
rézgombjai nem nagyobbak egy meggymagnál, újjai pedig éktelen bővek,
pufogósak, vállain magasra emelkedve.
A viaszsárga mellény csaknem el van takarva félig a kihajló nagy
melltászli által.
Megteszi az egészet az à la cosaque lábravaló, mely aláfelé mind inkább
bővülni kezd, végre a csizmáknál bugygyot vet s elül ki levén hasítva,
ott kell a csizmát kidugni rajta.
A mellény alól mindenféle csengő-bongó joujouk lógnak elő, a csizmákra
pedig irtóztató hosszú sarkantyúk vannak ütve, hogy ha nem vigyáz az
ember, kiszúrhatja velök a szemét.
Ilyen volt az azon idők harczias divatja; a mikor tudniillik sehol sem
volt harcz.
Kiegészíté a viseletet egy vékony teknősbékahéj pálczikó,
elefántcsontból faragott madárfejjel, melyet a jó szokásokkal ismerős
ember rendesen a szájában szokott forgatni; ha síp is volt a madár
fejében, igen úrias dolog volt rajta sípolni.
Ilyen férfiú volt az újon érkezett vendég, s ha ruháját leírtuk, úgy
hiszem, egészen ismerjük őt. Az akkori idők divatemberei magok is a
szerint változtak, idomultak szokásaikkal, modorukkal, még jellemükkel
is, ahogy a divat alakult.
A «jeunesse d’orée», az «arany ifjak» divatjában nagy görcsös botokat
viselt a divatvilág, s a párisi salonokban szokássá vált az «r» betűt ki
nem mondani s ez egész Coblenzig terjedt, hogy mikor az elegans ifjak
XVIII. Lajos noble gardeját vezényelték, a katonák nem értették az
elköszörült «r»-ek miatt, hogy mit mondtak nekik.
A calicot idejében viszont még a boltoslegények is úgy viselték magukat,
mint a katonák, s az egész elegáns világ oly kemény «r»-reket mondott,
mintha nagyon haragudnék.
A chapeau à la Minerva alatt divat volt republicanusnak lenni, római és
görög neveket hordani; a chapeau à la Robinson, s a cravatte à la
oreilles de lièvres (nyúlfülű nyakravaló) napoleoni sympathiákat
föltételezett; azt aztán mindjárt a chapeau à la russe váltotta fel és
az emberek mindig ugyanazok voltak: csak öltönyt, elvet és jellemet
változtattak, néha ugyan még nevet is, mint ez egy hazánkfiával
megtörtént, ki 1790-től 1820-ig minden phásisán keresztül ment a párisi
divatvilágnak, s kinek neve volt eredetileg Váry, lett belőle a római
divatban Varus, a franczia nemzeti divatban de Var, a lengyel sympathiak
divatjában Varszky, azután meg Waroff és haza jött végre mint Herr von
War.
De nem ez az, a ki előttünk áll.
– Eh ventre bleu! eh sacre bleu! kiálta a jövevény (ennyit tanult meg
Bérangerból), a mint berugta a konyha ajtaját s megrázta esőtől ázott
köpönyegét. Micsoda ország ez! Hej! világot! Ki van idehaza!
E csodára kilépett Bús Péter uram gyertyával kezében, s miután eléggé
megbámulta a konyhába betört jövevényt és szolgáját, szörnyűképen hozzá
nem illő készséggel kérdezé: «Mit parancsol az úr?» A képe mutatta, hogy
semmit sem fog adni.
Az idegen törte a magyar nyelvet, kiejtésén nagyon észrevehetőleg
megérzett valami idegen accentus.
– Mille tonnerres! nem tudnak itt más nyelven csak magyarul?
– Nem.
– Az rossz. Hát maga a korcsmáros?
– Én vagyok; hát az úr kicsoda? honnan jön? hol lakik?
– Birok itten, lakom Párisban. Ördögök engem ide hoztak. Bár vinnének
odább; de a sár megfogott az úton. Már most adjon nekem – comment
s’apelle cela? (Itt megakadt, nem jutott eszébe a szó, a mit kérni
akart.)
– Mit adjak uram?
– Comment s’appelle cela? Hogy híják?
– Engem? Bús Péternek.
– Diable! nem magát, hanem azt, a mi kell?
– Hát mi kell uram?
– No az, a mi a kocsit húzza: négy lába, ostorral ütik…
– Lovat?
– Pas donc? azt nem úgy híják.
– Forspontot?
– Az, az; forspont! nekem kell forspont, mindjárt.
– Nincs uram, kinn vannak a lovak a legelőn.
– C’est triste; akkor itt maradunk. Tant mieux, ez engem nem geniroz; én
utaztam Egyptomban és Maroccoban, háltam elég deplorable gunyhóban, s az
nekem mulatság. Azt fogom képzelni, hogy valami beduin baraqueban
vagyok, s ez itt a Nilus, áradva ki, s ezek az állatok, a kik a vízben
szólnak, comment s’apelle cela? – békák: a nilusi alligatorok, s ez a
miserable ország: – – – hogy híják ezt a departement?
– Nem part ez uram, hanem gát, úgy híják, hogy a keresztúti gát.
– Fripon! nem erről a sárról beszélek, a mibe beleragadtam, hanem ezt
itt körül hogy híják?
– Úgy? az Szabolcs vármegye.
– Szabolcs? Szabolcs? C’est, parce que bizonyosan sok szabó lakik benne,
azért híják így? Ha, ha. Ez jó calembourg volt tőlem, c’est une
plaisanterie. Tudja?
– Nem mondhatnám, hanem így híják a magyaroknak egy régi vezéréről, a
kivel Ázsiából kijöttek.
– Ah, c’est beau! Ez kedves. A jó magyarok még most is a régi emberekről
nevezik a departementokat, ez érzékeny.
– Hát megkövetem, az úr miféle nemzet?
– Én nem itt lakom. Bon dieu! micsoda fátum valakinek itt lakni, ahol a
piszoknak nincs feneke, s az ember nem lát egyebet, mint gólyát.
Bús uram gondolá magában, hogy vele is kevesebbet lásson, fogta magát s
fordult a szobája felé.
– No, no, ne menjen el azzal a gyertyával, signore contadino! kiálta
utána az idegen.
– Megkövetem: az én nevem nemes Bús Péter és én meg vagyok vele
elégedve.
– Ah, ah, ah, monsignore Bouche, tehát maga nemes ember és korcsmáros;
nem tesz semmit: Stuart János fejedelmi vér volt és végtére ő is
korcsmáros lett. Hát ha itt kell maradnunk, van-e magának jó bora és
szép leánya hein?
– Borom rossz. Nem úrnak való. Szolgálóm pedig csúf, mint az éjszaka.
– Csúf! Ah c’est piquant! Nem kell búsulni, annál jobb. Egy gentlemannek
ez mindegy; tegnap elegáns dáma, ma Aschenbrödel; egyik szép, mint
istenasszony, másik czudar, mint Macbeth boszorkányai, ott parfum, itt
hagyma-illat, c’est la même chose! ez mindegy; így tarka az élet.
Bús Péter uramnak sehogy sem tetszett ez a beszéd.
– Jobb volna bizony, ha azt kérdené az úr, hogy hol fog az éjjel hálni?
mert azt ugyan magam is szeretném tudni.
– Ah çà, ez interessant. Hát nincs itt vendégszoba?
– Van egy, de már abban van valaki.
– C’est rien. Megosztozunk. Ha férfi, nem kell neki magát genirozni, ha
dáma, tant pis pour elle, annál rosszabb reá nézve.
– Nem úgy van az. Meg kell tudni, hogy Jancsi úr van abban a szobában.
– Qu’est-ce que cela? Ki az ördög az a Jancsi úr?
– Hát Jancsi úr. Nem hallotta az úr soha hírét Jancsi úrnak?
– Ah c’est fort, ez erős! Hát itt oly patriarchális élet van, hogy az
embereknek csak keresztneveik vannak? Eh bien, hát mi baj van Jancsi
úrral? Megyek be hozzá és megmondom neki, hogy én ott akarok a
szobájában aludni. És én gentleman vagyok, kit refüzirozni nem lehet.
– Az bizony jó lesz, monda Bús Péter; azután nem is mondott többet,
hanem elfújta a gyertyát s bement lefeküdni, ráhagyva az idegenre, hogy
keresse fel hát annak a szobának az ajtaját, a hova be akar menni.
Olyan sötétség volt, hogy ragadt az emberre, hanem a víg danolás és
ordítozás hangjai vezetőül szolgáltak a jövevénynek a rejtélyes nagy úr
szobájáig, a kiről már most tudunk annyit, hogy Jancsi úrnak hívják;
hogy miért hívják annak, majd az is kiderül.
Ott a bolondos tréfa már ekkor a dühödés tetőpontját érte, a hajdúk
felkapták az asztalt a rajta fekvő bohóczczal együtt négy lábánál fogva
s körülhordozák nagy vonító énekszóval, utánuk ment a poéta, nyakába
kötve palástul az abroszt, s pokolnak való rossz alexandrinus verseket
declamálva hevenyében, míg maga Jancsi úr kapott egy szál hegedűt a
kezébe, melyet mindenütt utána hordoztak s egyre-másra húzta a friss
magyart, oly ügyesen megczifrázva, mint akármelyik czigány; erre pedig a
két paraszt leánynak tánczolni kellett előtte a két hajdúval.
A bohó temetési paródia, össze-vissza keveredve a tánczoló párokkal, a
muzsikáló úr, hegedűvel kezében, ének és zene, vers-rikácsolás, ittas
ujjongás és kaczaj összevissza oly pokoli charivarit szolgáltattak
szemnek és fülnek, a minőt csak képzelni lehet.
E pillanatban lépett be az idegen úr a terembe; – az ajtót senki sem
őrizte, csak akkor vették észre, mikor már megszólalt.
– Jó estét uraim és dámáim, van szerencsém önöknek salutirozni.
A milyen nagy volt a lárma, egyszerre úgy elhallgatott minden ember, a
szájak tátva maradtak, ahogy épen a szó beléjök szakadt, midőn a közéjök
nem illő alak egyszerre csak a társaság közepében termett s nagy
affabilitással üdvözlé őket.
Mindenki meg volt zavarodva. Jancsi úr kiejté kezéből a vonót, mert
szerette bár a bohóságot a végletekig vinni, de nem szerette, ha azt
idegenek látták; azonban mindjárt nem lett a jövevény idegen, mert a
bohócz meglepve az egyszerre beállt csend által s feltekintve, a mint
meglátta a hozzá nem hasonlótlanul öltözött gavallért, elfeledé, hogy
meg van halva, felugrott ravataláról s nekiesett, átölelte s
megcsókolta: «hozott Isten, kedves jó barátom!»
A kaczaj újra kitört e bolond fogadásra.
– Ah ce drôle de czigány! szólt az idegen, kifeszegetve magát a bohócz
ölelései közül; ne csókolj meg többet, mert elég volt.
Azzal körülhajtá magát a díszes társaság előtt, arczáról letörülve
zsebkendőjével a czigánycsók nyomait.
– Ne derangirozzák magokat miattam uraim és dámáim, tessék folytatni a
mulatságot. Én nem szoktam mulatságot rontani; én igaz gentleman vagyok,
a ki minden társaságban tudja prendre son aire. Van szerencsém
nagyságtoknak magamban bemutatni Kárpáti Kárpáthi Abellinót.
S ezzel pálczája sípján fütyörészve, noble non chalence-al veté le magát
egy tábori karszékbe, nagy sarkantyús lábait egymásra hajítva.
E szóra még jobban elbámult mindenki. Jancsi úr most épen felült
fektéből s tenyereit két térdére téve, úgy bámult a jövevényre, míg a
bohócz eb módjára kezdte körülszaglászni az idegent.
Végre ünnepélyes, vontatott hangon kérdé Jancsi úr:
– Az úr egy Kárpáthi? Tudja-e, mit tesz az: egy Kárpáthinak neveztetni?
viselni olyan nevet, melyet harminczkét ős hagyott hátra, kik mind
főispánok, zászlós urak voltak, melynél különben hangzó név nincs a
magyar hazában? – Azért gondolja meg az úr, hogy mit mond? Kárpáthi csak
egy van még a hazán kívül és azt Kárpáthi Bélának hívják.
– Le voilà! Az épen én vagyok, szólt az idegen, az egyik lábát elnyújtva
egy előtte álló széken, a másikkal tactust ütve valami új operai
dallamhoz, melyet beszéd közben szájába dugott botja végén fütyölt.
Engem szült ebben a barbár országban az apám – ah çà! nem az apám:
comment s’appelle cela? az az apám, a melyik asszony volt?
– Tán az anyja?
– Úgy ni! Az anyám. Az egy noble dáma volt, igen finom nevelésű, hanem
az apám az egy kissé furcsán tetszett magának. A több furcsaság között
van az, hogy engem egyetlen egy fiát Bélának kereszteltetett és magyarul
taníttatott; Béla! hát nemes embernek való név az? szerencsémre az apám
jókor meghalt, s én elmentem anyámmal Párisba. Nevem nem tetszett, tehát
akkor legdivatosabb név volt Abellino, csináltam Bélából azt, de azért a
magar nyelvet nem tudtam elfelejteni. Nem tesz semmit. Én tudok négerül
is. Az nem árt egy igazi gentlemannek.
– Hm. És lám most jó hogy tud, mert különben mit csinálna ezen utazván?
– Ah! venir içi de Paris, c’est tomber du ciel à l’enfer! Párisból ide
jönni, égből potyogni pokolba. C’est merveilleux, csodálatos, hogy
tudnak itt élni az emberek. Ah mon cher hajdú: itt valami sültet látok,
legyen szíves közelebb adni, tegye ide az asztalra és töltsön poharat
nekem. A votre santé messieurs et mesdames! És különösen az úr
egészségére, monsieur Jancsi!
Jancsi úr hallgatott; szemei folyvást figyelemmel kisérék a jövevény
minden mozdulatát, s arczvonásain lassanként valami csendes szomorúság
kezdett elvonulni.
– Hát mi hozza most ide az urat – az égből a pokolba?
– Hélas! sóhajtá Abellino, késével, villájával marsot verve a tányérján.
Egy elmulhatatlan dolog. Egy gentlemannek, ki külföldön lakik, sok
szüksége van, s nekem nem hagyott az apám többet, mint rongyos
négyszázezer frank jövedelmet; kérem: mi az arra, hogy abból az ember
illendően éljen? És hogyan éljen? Ha az ember becsületet akar szerezni a
nemzetének, meg kell mutatni a külföldön, hogy mihez ért? Én első házat
tartottam Párisban, saját meutét és écuriet tartottam, szeretőim voltak
a leghíresebb tánczosnők, énekesnők; utaztam Egyiptomban, Maroccoban
elszöktettem a bey legszebb háremhölgyét, a saisont Itáliában töltém,
magamnak volt elegáns villám, a laco di Como mellett, s irattam
utazásaimról a legelső franczia auteurökkel foliántokat, s kiadtam,
mintha magam írtam volna, az academie des sciences megválasztott érte
tagjának; a Homburg-fürdőn egy ülő helyemben elvesztettem fél millió
frankot, a nélkül, hogy egy vonást elhúztam volna arczomon, s az én
rongyos négyszázezer frank jövedelmem a capitálissal együtt phű!
Itt kézzel és szájjal mutatá, hogy az mind a levegőbe van fújva.
Jancsi úr mindig merevebb tekintettel néze a még nem igen idős rouéra s
önkénytelen, öntudatlan egy mély sóhaj szakadt fel kebléből.
– Ez azonban nem tesz semmit, folytatá a chevalier megnyugtató hangon,
míg az embernek van egy milliója, abból elkölthet két milliót; ez olyan
tudomány, a mit könnyű megtanulni. Egyszer azonban ces fripons de
créanciers, ezek a gaz hitelezők fejökbe veszik, hogy pénzt kérjenek
tőlem, s a mint az egyik elkezdi, a többi bolond utána. – Én leszidom
őket, ők nem elégesznek meg, mennek a törvényszékhez s nekem el kell
hagynom Párist. C’est pour se brûler la cervelle. Ez főbe lőni való!
Mais v’la. A szerencse engem megszeret. Ekkor történik, hogy az apámnak
egy testvére, valami Kárpáthi János, a ki még sokkal gazdagabb volt az
apámnál…
– Ahán!
– Egy bolondos vén öreg ember, a kiről ezerféle ostobaságot mesélnek.
– Valóban?
– Igen. Hogy soha falujából ki nem mozdul, hanem ott tart a kastélyában
theatrumot, melyben saját komédiásai játszanak, s oda hozatja a legelső
énekesnőket, csak azért, hogy neki paraszt nótákat daloljanak; a ki egy
egész palotát tart a kutyái számára, s velök egy asztalnál eszik.
– Hát még?
– Hogy egész háremet tart parasztleányokból s magához hasonló betyárok
társaságában reggelig eltánczol velök, akkor meg összeveszíti a
társaságot, s vérig verekszenek.
– Hát aztán?
– És annyira különcz a magaviseletében, hogy semmit sem tűrhet a mi
külföldi, még csak borsot sem enged tenni az asztalra, mert nem idebenn
termett, hanem paprikát, és kávét nem szabad a házához vinni, czukor
helyett pedig mézet használ. Nem bolond ez?
– De biz az. Tud még róla valamit?
– Ah ezer ilyet; az egész élete mind bolondság, csak egyszer tett
életében valami okosat: a midőn én már épen az utolsón voltam és semmi
sem segíthetett rajtam egyéb, mint egy gazdag oncli, ez a magyar Nábob,
ez a Plutus, egy éjszaka torkig eszi magát bibicztojással, s reggelre
meghal nekem; a miről engem rögtön tudósítottak.
– És most az úr azért jött úgy-e bár, hogy a gazdag örökséget menten
fölvegye?
– Ma foi, semmi egyéb rá nem bírt volna, hogy e detestable földre
lépjek.
– No hát akkor csak fogassa az úr a lovait a szekere hátuljába, s
kocsikázzék vissza Párisba vagy Italiába, vagy akár Maroccóba, mert az a
félbolond nagybátya, az a gazdag betyár én vagyok és nem haltam meg.
Abellino szétmeredt e szókra, kezét lábát elejté ijedtében, s
önkénytelen hebegé:
– Est-ce possible? Lehetséges volna?
– Az úgy van. Én vagyok az a Kárpáthi János, kit a köznép Jancsi úrnak
csúfol, a hogy az úrnak is tetszett szólítani.
– Ah, ha gondolhattam volna! kiálta felugorva a chevalier, s sietett
megragadni nagybátyja kezét; de hisz én előttem a rossz emberek egészen
másformán írták le az én egyetlenegy onclimat, úgy, hogy épen nem
képzelhettem őt egy ily derék noble gentleman alakjában; mille tonneres!
merje nekem még valaki mondani, hogy az én kedves onclim nem a
legderekabb gavallér a continensen! Vigasztalhatlan volnék, ha meg nem
ismertem volna. Ez nagyon derék; egy holt onclit keresek és találok egy
elevent: c’est bien charmant! a szerencse istenasszonya nem hiába dáma,
mert egészen belém bolondult.
– Hagyja az ilyen fajta beszédet, édes uram-öcsém, nem szeretem én azt,
én már ahhoz vagyok szokva, hogy velem a hajdúm is gorombán beszél, mert
az nekem jobban tetszik. Úröcsém jön nagy messze földről engem örökölni,
a hitelezői regementestül jönnek utána, s most úgy találja, hogy én még
élek; már hogy ne volna ez boszantó?
– Au contraire. Minthogy kedves onclim él, annál könnyebben teheti magát
szeretetreméltóvá előttem.
– Hogyan? nem értem.
– No, én nem akarok évenkénti apanageért bejönni, ce serait bien
fatigant mind a kettőnkre nézve: hanem azon ajánlatot teszem, hogy ha
most kifizeti adósságomat egyszerre, békét hagyok ezután.
– Ühm, be nagylelkű; és ha ki nem fizetem, akkor tán háborút indít?
– No édes oncli, minek ez a plaisanterie? Minek azt mondani: ki nem
fizetem? Une bagatelle: egynéhány százezer livres. Mi az magának?
– Már édes úröcsém, nagyon sajnálom, hogy birtokának, melyet vitéz őse
érdemeivel szerzett, oly könnyű szerén nyakára hágott, de nem segíthetek
rajta; a pénz nekem is kell; én is bolondokra költöm, de itthon termő
bolondokra, nekem vannak betyár pajtásaim, hajdúim és léhütőim falka
számra és ha azokra el nem megy jövedelmem, megtraktálom a mezőn lakó
darvakat, vagy egy bolondos kedvemben hidat építtetek egyik hegytől a
másikig, de bíz az én jövedelmemből sem tánczosnékat nem kocsikáztatunk,
sem maroccoi herczegasszonyokat nem szöktetünk, sem a pyramisokra nem
mászunk; ha tetszik enni, inni, mindig talál nálam a mennyit akar, szép
leányban is válogathat untig, s ha felöltözteti czifrára, csak olyanok,
mint a maroccoi herczegasszony; utazhat is, mert elég nagy az ország,
hét egész nap akár le se szálljon a szekérről, mindig saját jószágaimon
mehet, de pénzt külföldre, Dunába vizet nem hordunk.
A chevalier veszteni kezdé türelmét, s az egész kelletlen leczke alatt
szüntelen forgatta maga alatt a széket, előre hátra feszengve rajta.
– Hiszen nem ajándékot kérek! kiáltá végre szóhoz juthatva, hanem csak
épen előlegezést.
– Előlegezést? Mire? Tán a tulajdon bőrömre?
– Eh! kiálta fel türelmetlenül Abellino, s arczán az a fitymáló
impertinentia kifejezése kezdett helyet foglalni, melyet oly jogosan
bámulunk némely embereknél, kik épen akkor, midőn legalázatosabbaknak
kellene lenniök, szúrni, sértegetni tudnak. S ezzel nyakát cravátlijában
nagy dölyfösen hátra igazítva, két ujját tásztlijába dugva, mondá:
– Hisz a mije van, az elébb-utóbb úgyis az enyém lesz; csak nem akarja
magával vinni a koporsóba?
– Koporsóba! kiálta fel összerendülve az öreg s arcza egyszerre
elhalaványult. Mit? Koporsóba? Én?
– Igen, igen; féllába úgyis már a koporsóban, banquettek, pástétomok és
paraszt leányok majd a másikat is oda viszik és akkor mindene az enyim
lesz, a nélkül, hogy meg kellene köszönnöm.
– Kocsisok! ordítá felugorva helyéből az öreg Kárpáthi s arczán e
perczben egy hős vonásai látszottak. Elő a szekerekkel! megyünk innen,
megyünk ebben a pillanatban. Ne vegyen senki lélekzetet sem többet ebben
a szobában.
Abellino kaczagott az öreg tehetlen haragján:
– No, mit dühösködik, mit echaufirozza magát; így még hamarább megüti a
guta. No, no, jó öreg, nem kell úgy mérgelődni, hiszen én ráérek, én még
fiatal vagyok.
S ezzel elkezdett valami vaudevilleből eszében maradt chanson-töredéket
dúdolni, végig nyújtózva egyszerre három széken.
A hajdúk ki akarták alóla ránczigálni a székeket s a holmit készültek
összetakarítani.
– Hagyjatok mindent, ahogy van! kiáltá az öreg, nem kell semmihez
nyúlni, a mihez ő hozzá ért; korcsmáros! hol van az úr? A mi ebben a
szobában van, az mind az úré.
Az utolsó szavaknál már egészen berekedt az öreg, hogy alig lehete a
szavait érteni. A bohócz megfogá kezét, hogy el ne essék, a poéta
féltében előre kotródott.
– Lássa, magának nem használ a lárma, szólt gúnyos részvéttel Abellino;
ne szaladjon úgy, mert elesik s az nem egészséges, vegye magára
bundáját, hogy magát meg ne hűtse; hol van a nagyságos úr
lábtarisznyája? Hej ficzkók, téglát melegíteni az én kedves onclim lába
alá. Vigyázzatok minden haja szálára.
János úr ezalatt egy szót sem szólt; életében első eset volt ez, hogy
így merték őt felboszantani. Hah! ha más tette volna, milyen kimenetele
leendett? a hajdúk, a lovászok reszketve állottak előtte, maga Bús Péter
uram is megnémult, a mint a hallgató néma arczra tekinte, mely véres
szemeivel merően nézett maga elé…
A hajdúk nagynehezen a kocsiba emelték; a két leány mellé ült kétfelől,
ekkor odainté magához a korcsmárost s tompa, rekedt hangon néhány szót
mormogott fülébe, mire az helybenhagyólag billentett fejével. János úr
ekkor odaveté neki tárczáját, s inte, hogy tartsa meg mind.
Azzal kirobogott a hintó, körülfogva fáklyás lovagjaitól.
Gúnyos, rikácsoló hangon szólt utána a roué boszantó bucsúja, ki csókot
hányva integetett felé:
– Adieu, cher oncle! adieu kedves Jancsi bácsi! Tisztelem a
kisasszonyokat odahaza és a kiskutyákat detto! A revoir! A
viszontlátásig!
És hányta folyvást a csókokat utána.
A korcsmáros ezalatt kezdett egyetmást kihurczolni a szobából, ágyakat
és asztalokat, miket János úr neki hagyott.
– Ah, cher ami, nem hagyhatná el azt a takarítást reggelig, szükségem
volna reájok?
– Nem lehet, mert a házat fel kell gyújtanom.
– Que diable! Hát hogy mer ilyet mondani?
– A ház azé az úré, a ki elment; a mi benne van, az enyim s ki van
fizetve az ára; ő azt parancsolta, hogy a korcsmát fel kell gyújtani s
ezen a helyen nem lesz többet korcsma; a többire kinek mi gondja.
És azzal szépen odatartá nagy phlegmával a gyertyát az eresz alatti
nádkévéhez s nagy hidegvérrel nézte, mint harapódzik tovább a láng? A
világosságnál nagy kényelmesen számíthatá meg, mennyi pénzt kapott ez
illuminátióért. Három házat vehetett rajta Szegeden. Meg volt elégedve.
A chevaliernak, ha benn nem akart égni, nem volt mit tenni más, mint
szedni a köpönyegét s leguggoltatván hórihorgas lovászát, felülni a
hátára s újra visszavitetni magát a hintójához.
– Te kiűztél engem a csárdából, én kiűzlek téged a világból! mormogá
magában, míg lovásza czuppogó csizmákkal tántorgott vele odább a
végtelen sárban. A két ember egymás hátán olyan volt a tűzvilágnál, mint
egy bukdácsoló óriás.
Itt végződött a két rokon végzetteljes találkozása a «Törikszakad»
csárda alatt.