«Megköltés»: ez megint új szó. Én csináltam. Azért csináltam, mert eddig
nem volt, s szükség volt rá. Irókra nézve ez műszaki kifejezés.
Meghatározója annak az agyműködésnek, a míg az iró egy alapeszméből, a
mit tárgyul elfogadott, egy egész művet megalkot.
A magyar nyelvben igen szerencsés szó az, hogy «költ», mert kétféle
értelmet fejez ki tökéletesen: azt, hogy «dichtet» és azt, hogy
«brütet». S ez a kettő az irói működésnél együtt jár.
Kissé mókás helyzet ugyan, ha elképzeljük, hogy ül az a _romantikus
tollas_ azon a tikgömbön,[1] saját fantáziája melegével iparkodva azt
kikölteni, s maga sem tudja, hogy mi lesz belőle, ha kikel? Talán
_kakuk_? vagy épen _lidércz_? (baziliszk). A _realisztikus tollas_ már
komolyabban végzi: ő a tapasztalat, az életismeret egyiptomi
kemenczéjébe rakja be az eszmetojását, a minek a héjára már rá van irva
a név: «Créve cœur», a hévmérő szerint aláfűt s bizonyosra működik.
Hát én a galamboktól vettem a példát. A galambköltésnél felváltja
egymást a nő és a hím a fészken. A nő a fantázia, a hím a tapasztalat,
az emlékezet, az itélő ész. Ezeknek együtt kell az új költeményt életre
melengetni.
Ha lehet a galamb vallási szent jelvény, miért ne lehetne épen olyan
szent jelvénye a költészetnek is.
Pusztán fantáziával lehet irni szép meséket; fantázia nélkül lehet irni
remek korrajzokat; de a regényirásnál egyesülni kell mind a kettőnek. A
regényirónak _érezni_ is kell, _tudni_ is kell, _ébren_ is kell _látni_,
_álmodni_ is kell _tudni_. Ez az én elméletem.
Első kisérletemnél, mikor a «Hétköznapok»-at irtam, hol a képzelem, hol
az életismeret ragadta magával a másikat, s az erősebb önkényével vitte
magával pusztákon, ingoványokon, szalonokon, csárdákon és emberi
szenvedélyeken keresztül, a merre neki tetszett.
Későbbi munkáimban aztán egészen a fantázia vállalta magára a
megköltést, s mikor a magyar történelmi regények terére átbarangoltam,
ott meg épen minden alkotás a képzeletre volt bízva. Az _«Erdély
aranykora»_, _«Török világ Magyarországon»_, _«Kétszarvú ember»_
megirásánál egyedüli kútforrásom volt Cserey Mihály naplója. Egy vonás,
egy esemény, abból kellett megteremteni az egész történetet, nagy és
apró alakjaival együtt; olyan volt az, mint mikor az ember álmában egy
akkordot meghall, s fölébredtében az egész szimfoniát kifundálja belőle.
Szabadon alkothattam képzeletből kétszáz év előtti Magyarországot,
erdélyi fejedelmi udvart, török basákat, magyar dynasztákat; senki sem
czáfolhatott meg, hogy nem olyan volt mindaz. Apor monografiája, Décsy
ozmanografiája legalább segített stilszerűen felöltöztetni az
alakjaimat. Ugyanezen a hyppogriffon süvöltöztek azután a török
elbeszéléseim: a _«Fehér rózsa»_, _«Janicsárok végnapjai»_, _«Véres
könyv»_.
Egy kis kitérés az _élő világba_ esett meg rajtam, mikor a
_«Csataképek»-et_ és a _«Bujdosó naplóját»-t_ irtam: ezekben már volt
igazi életismeret (nem mindenütt), de a mint ezen a földhöz kötött
pályán tovább akartam ballagni s szedegetni az _élő_ virágot: egyszer
csak azt mondta az államhatalom, hogy «hands off»! magyarul «kacsi»! s
azzal a kiadóm tizenöt ív kész munkámat, a mi a 48/9-es időkrül szólt,
szépen betapostatta papier machéenak; _«Sajó»_ barátom letünt a
látóhatárról, s az én fantáziám is kivándorolt Törökországba, Oceániába:
egy elsülyedt világrészbe; aztán meg a régi Rómába, s ha már épen valami
magyart kivántam írni, felkerestem a régi várkunokat, Oldamurt az ő
Dalmájával, valahol a Kaspi-tó mellett. Ezen a réven még is csak
csempésztem be egy kis hazaszeretetről, szabadságról szóló gondolatot;
az államhatóság szemet húnyt rá. Mért ne legyenek a magyarok szabadok és
hazaszeretők – az óbi pusztán?
Egy évvel _később_, hogy _«Erdély aranykorát»_ megirtam, látogattam el
Erdélybe. A nőmmel együtt utaztam, ki Kolozsvárott vendégszerepelt.
Érdekes út volt. Négy nap alatt Szolnoktól Nagyváradig gyors (?) kocsin.
Az egész világ egy feneketlen sártenger; többet gyalog a kocsi mellett,
mint fennülve, egy egész nap folyvást sík vizen keresztül, minden út
nélkül, torony irányában.
Ezen az úton regélte el nekem a feleségem azt a jelenetet, a min a
_«Magyar nábob»_ kezdődik. Ő találkozott egykor, nagyváradi
vendégszereplése alkalmával, épen ilyen árvízlepte sík pusztán a
szemközt utazó alföldi dynasztával, a kit egész Magyarország _«Józsa
Gyuri»_ név alatt ismert.
Ez volt az első eszmecsira, a miből én a _«Magyar Nábob»_-ot
megköltöttem.
A többi munkáimnál is őszintén el fogom mondani, hogy honnan jutottam az
alapeszméhez, némelykor az egész meséhez; annál inkább bevallhatom ezt a
Magyar nábobnál, mert a feleségemtől kaptam, s csupán az első akkordot.
A _«magyar nábob»_ egy tipikus alakja volt a magyar közéletnek,
mondhatni egy egész korszaknak a kifejezése, a kinek bizarr ötleteit,
hatalmaskodásait, tréfás kalandjait sokan ismerték, egész adomakör gyűlt
össze körüle. Nekem az az eszmém támadt, hogy én ezt az őseredeti magyar
alakot, elébb a maga tüskés kopáncsaiban bemutatom, s azután
megtisztulva állítom elé jobb tulajdonságai nemes _székével_ (nem
«Stuhl», hanem «Kern»).
Vezérfonalam volt ebben maga a korszellem nagy átalakulása, mely a
harminczas évek nyilvános életében kezdett előre jutni.
Ez új korszellem személyesítőit megtaláltam abban a két nagy
vezéralakban, kiket regényemben _István_ grófnak és _Miklós_ bárónak
nevezek. Akkor még mind a kettő élő alak volt s én nem tartottam jó
ízlésnek, élő személyeket regényben névszerint szerepeltetni. Ma már
mind a kettő a multé; bátran megnevezhetem ideál alakjaimat: _Széchenyi
Istvánt_ és _Wesselényi Miklóst_. Ifjúkori utazásaikat érdekes
részletezéssel írta meg báró _Kemény Zsigmond_, a _Magyar szónokok és
államférfiak életrajzai_ közt, sokkal jobban, mint én tudtam volna.
A párizsi eseményeket az egykorú lapokból tanulmányoztam, a
_Catalani-Mainviellené_ epizódot a «Tudományos Gyüjtemény» «Koszorú»
melléklapjában találtam. Ugyanebben leltem a leirását a még azon évben
dívott _«pünkösdi király»_ népszokásnak.
A pozsonyi diætát, s a honatyák nemzeti pompáját, mint pozsonyi diák,
szemeimmel láttam.
_Abellinonak_ az alakja is teljesen korrajzi sablon. Volt olyan elég. A
külföldön élő, vagyonukat elpazarló magyar főurak. Azok közül egy alak
különösen kitünt: a kinek fényes ősi nevéhez még egy prædikátumot
ragasztott a nagyvilági médisance: annak a híres tánczosnőnek a nevét, a
kit a főúr egész Európán keresztül városrul városra kisért s a kire a
félvagyonát elköltötte; pedig egyéb öröme sem volt belőle, mint hogy
minden este abba az ágyba fekhetett le, a melyet a tovább utazó művésznő
reggel elhagyott.
Az a párbaj Abellino és Fennimor között is valódi esemény.
A mellék alakok, még a legbizarrabb különczök is, csupa ismerősök, a kik
akkor a magyar társadalmat kiegészítették, a kortyondi fráterek, a
nagyúri tányérnyalók, a pusztai kocsmáros, Kecskerey és a becsületes
lelkek.
Még a női alakokról kell szólnom.
_Flóra_ grófnénak az alakja félig a képzelet, félig a valóság alkotása
nálam. Gyermek koromban a rajztanárom egy aczélmetszetű női arczképet
adott elém lemásolásra, a ki képzeletemben a női szépség legelőkelőbb
eszményét képviselte. Azt én nekem finom hollótollal (még akkor ércztoll
nem volt) egészen az aczélmetszés modorában, pontozva kellett
megrajzolnom. Azt én háromszor is megpróbáltam, a míg csak tökéletesen
nem hasonlított az eredetihez. Ez volt gróf _Seilern Crescencia_, később
gróf _Széchenyi Istvánné_ arczképe. Erről vettem Flóra grófnőnek a
mintáját, arczban és lélekben.
Végül a _Mayer leányok_. Ezeket is nagyon jól ismerte az egész világ, én
is ismertem. Hirhedett szépségek voltak. Három közülök már
«világszépleány», a negyedik még gyermek. S a hány, annyiféle szépség.
Az egyik angol beauty, gesztenyeszín fürtökkel, porczellán zománczú
fehér piros arczszínnel, gyilkos szép kebellel. A másik franczia lyonne,
szőke haj, fekete szemöldök, kék szem, nevető száj és fitos orr,
rózsaszín lüktető czimpákkal. A harmadik valódi alma-piros arczú, fekete
langos hajú, bogárszemű magyar szűz. De sok lepkeszárnyat leperzseltek
ezek a tűzszemek! A legkisebb nővér valóságos Psyche-ideál: görög
szoborminta, élő márvány. (_Magyar családnevük_ volt: előkelő.)
A költőket különösen nagy előszeretettel fogadták a háznál. Az egyik
leánynak az volt ambicziója, hogy íróval vetesse el magát. Egy napon (a
forradalom évének a közepén) egyike a legjobb barátaimnak, Lisznyay
Kálmán, odajön hozzám s beavat a legmélyebb titkába.
– Barátom, én feleségül veszem a szép _Jennyt_. Mit szólsz hozzá?
– Ha tudod, hogy mit cselekszel, akkor idvezülsz; ha nem tudod, akkor
elkárhozol.
(Ez ugyan idézet volt az evangeliumból: Jézus mondá ezt a szombatnapon
mezei munkát végező izraelitának.)
– Hát tudom.
– Akkor vedd el.
Rövid időn ismét odajött hozzám a palócz-dalok költője.
– Hát már nem veszem el a Jennyt. Megtudtam felőle még valamit.
– Még?
– Igen; azt, hogy sok pénze van. Már most nem veszem el.
Tehát a szerelmes költő azt, a mit a leány szerelmében elvesztett, meg
tudta neki bocsátani; de azt, a mit nyert benne: – azt nem.
Később aztán a szép Jenny férjhez ment egy földesúrhoz, s példás életű
tekintetes asszony lett belőle.
Öt évvel később már a legifjabb leány is _eladó_ leány volt. Ez a magyar
nyelvben a bevett kifejezés a felnőtt hajadonokra nézve.
A színházban láttam őt páholyban ülve. A szerénység, a szűzesség
világított az arczáról. Ezt már őrizték, mint drága kincset.
Megtaláltam benne azt az alakot, a kit a regényem hősnőjévé tegyek. Ő
lett a «Fanny».
S milyen csodája a sorsnak! _Két évvel azután_, hogy a «Magyar nábob»
megjelent: ezt az utolsó szép gyermeket nőül vette egy külföldi előkelő,
dúsgazdag mágnás. Lett belőle grófné. Még most is él, s a nevét nimbusz
veszi körül. Minden évben találkozunk vele a világlapok legelőkelőbb
rovataiban.
Ezek mind élő alakok, ezek mind az életből ellesett vonások, ennek a
mesének az alapja való, a földje termőföld, az ege igazi levegő.
Azóta negyven év elmult, hogy a _Magyar Nábobot_ megírtam, azóta sok
mindenfélét összeírtam; de most is ezt tartom a kedvencz munkámnak, s
midőn a jelen kiadásnál újból át kell olvasnom az egészet: nem találok
benne kiigazítani valót, sőt meg kell vallanom, hogy «ma» nem tudnám ezt
így megírni, mint negyven év előtt.
1893. aug. 6.
_Jókai Mór._