– Tessék megvenni, – tette hozzá. Nem adnám el semmi kincsért, mert jó

állat, de nekem nincs konyhám. Én csak apróságokkal élek. Az ilyen

kutyának ennie kell.

– Hát hogy adja?

– Odaadom egy forintért.

– Jól ugat?

– Mint az oroszleány!

– Hát jó, megveszem.

– De ajánlom, hogy jól meg tessék kötni, mert hazajön.

– Dehogy megy haza. Hogy menne haza olyan messzire. Vettem én már máskor

is kutyát onnan.

– De csak tessék megkötni.

– Majd betesszük egy hétre a baromfi udvarba. Onnan nem bir kimenni.

És az órás becsalta Pontyot a baromfi kertbe. Sürü tüskésdrót-kerítés

övezte azt a kertet, jó kétméter magasan.

Az órás megigazította az órákat, s estefelé végezett. Kapott vagy öt

forintot.

Mikor elbucsuzott, a kutyája nyugtalanul nézett utánna. Szükölt. Fel-alá

ugrált a tüskés drótkerítés mellett. Itt is, ott is kidugta az orrát a

drót közül, de nem birt áttörni rajta.

Az órás sokáig hallotta az üvöltését.

A város végén csárda áll. Zsadányi, hogy pénzt érzett magánál, betért

oda. Egy óra mulva vigan zengett a cimbalom.

Reggel már a nap is kelt, mikor az órás haza vetődött. A kutyája vidáman

futott eléje. A bundáján pirosló vérfoltok tanuskodtak arról, hogy a

drótkerítés nem bocsátotta át valami könnyen.

– Ménkü ebbe a kutyába!

A tiszttartó harmadnapra elküldött a kutyáért. Csak nagy küzdelemmel

birták lefülelni, s megkötözni.

– Láncra kell tenni legalább is egy hónapra, – vélekedett az órás.

Három hétig nem látta az órás a kutyáját.

Egy délután ahogy kilép, ott fekszik megint a kutya az ajtaja előtt.

Csupa por a bundája, de úgy meg van hizva, hogy alig ismer rá.

Az órás attól fogva nem birta a város határán tul vinni a kutyáját.

Ponty elfutott, ha kocsi állt meg a ház előtt. S ha a gazdája kocsira

ült, csak épp a sorompóig kisérte. Ott leült és búsan nézett utánna. S

ott várt reá, míg csak vissza nem tért.

Pedighát igen láb alatt volt már a kutya. Ha szombat-délutánonkint

gyakorlatra vonult a tüzoltóság, Ponty nagyokat szökellve futott elől,

és erős _vuh-vuh!_ kiáltásokkal ijesztette az utca népét.

Mikor a gazdája fölment a gyakorló létrán, nyugtalanul nézte, és

keservesen tutult. Nevették miatta Zsadányit.

Még izgatottabb volt a kutya, ha tüzre kongattak. Olyankor végtelenül

vonított, mintha a fogát huznák, és kaparta az ajtót.

Zsadányi nem szeretett éjszaka fölkelni. Azelőtt mindig azt mondta, hogy

nem hallotta a kongatást. És el is hitték neki, merthiszen a város végén

lakott. Mióta azonban Ponty megnőtt, olyan veszekedett lármát csapott

mikor kongattak, hogy fel kellett ébrednie.

S a kutya száguldott vele a tüzhöz, mintha ő is tüzoltó volna. A tüzoltó

kocsik előtt dühös buzgósággal rohant a tüz felé, s mintha eleven ágyu

volna, amelyből vastag _u-u_ hangokat lőnek ki, úgy ugatott.

A tüznél aztán ide-oda ugrált és lármázott: zavarta a tüzoltókat a

munkájokban.

– Ménkü ebbe a kutyába! – mondta olykor az órás. Agyonverem!

Egy vasárnap, hogy kimaradt, szokása szerint berugott. Ide oda

tántorogva haladt hajnalban hazafelé. A kutyája is, hogy mellette járt,

a gazdája lépéseihez alkalmazkodott. Olyan volt mintha ő is részeg

volna.

Egyszer azonban mégis elhibázta. Az órás rálépett véletlenül a lábára, s

a kutya ugy ugrott félre, az órás is úgy lépett félre, hogy bizony az

órás átesett rajta, és elvágódott a földön.

– No elpúsztítom ezt a dögöt! – mondotta az órás. Belököm a zúgóba.

Onnan nem tud kijönni.

És ahhelyett hogy haza ment volna, elment a tóra.

Őszi hajnal volt az. A platánok már hullatták a leveleiket. A tó vizében

hideg szürke felhők tükröződtek. A malom kerekéről egyhangu zúgással

omlott le a viz.

Az órás a zsiliphez tántorgott. Át lehetett ott menni, mint valami

hidon. Az órás arra gondolt, hogy a kutyája követni fogja, s ő akkor

megfordul, beleveti a kutyát a vizbe.

A kutya azonban elmaradt tőle vagy húsz lépésnyire.

– Ponty! Gyer ide Pontyi!

A kutya megcsóválta a farkát és néhány lépést közeledett. De megint csak

leült.

– Pontyi! Gyer ide hát! No gyere ide!

A kutya megint fölkelt. Mosolyogva nézett a gazdájára, és a farkát

csóválta. De nem ment közelebb.

– Ponty!

Zsadányinak eszébe jutott, hogy mikor fürdött, mennyire nyugtalankodott

a kutyája.

A zsilip tetején csaknem félméternyi széles volt a gerenda. Gondolta oda

fekszik és nyögni fog. Akkor a kutyája bizonyosan melléje ül: belökheti.

Rálépett hát a kettős gerendára s a zsilip közepére ment. Leült ott. S a

kutyájára pillantott.

A kutya csakugyan közeledett. Nézte a gazdáját, hogy hova tünt?

Zsadányi lekókadt fejjel ült ott. A lába alatt egy általgerendát

pillantott meg, régi általgerendát, amelyen a vizi moha hosszu rojtokban

csüggött alá. Arra gondolt, hogy lehúzódik oda, s akkor a kutya keresni

fogja, hova lett? Hirtelen megkaphatja, belökheti.

Lelépett. Megsikamlott az iszamós mohon, s hanyatt-háttal le a vizbe.

Ponty látta hogy a gazdája eltünik, de a zugástól nem hallotta a

loccsanást.

Hát csak nézett, nézett és mosolygott. Várt néhány percet. Aztán

közelebb futott. Leült. Várakozón nézett, hogy honnan tünik elő a

tüzoltó sisak?

De a sisak nem tünt elő.

Ponty elkomolyodott. Nyugtalanná vált. Odafutott a zsiliphez. Nézett

jobbra balra. Lenézett a zúgóba is. Egyszercsak megpillantotta a vizben

forgó sisakot. Megrándult. Merő szemmel nézett alá.

A sisak forgott, forgott, és kiúszott lassan a tóba.

Ponty nyifogott. Egy-két nagy ugrással lenn-termett a tóparton. S nézett

nézett meredt-izgatottan. Várta, hogy a gazdája felbukik valahol, és reá

nevet, és szólítani fogja.

De a tóból nem bukott fel senki. A vizben lomhán kerengett a sisak.

Ponty mindegyre izgatottabbá vált. Remegett. Lefutamodott a viz szinéig.

Látszott rajta, hogy be akar menni a vizbe. De a lába besüppedt a sárba.

Visszaugrott. Vakkantott egyet kettőt. Egyszercsak egy nagy szökéssel

benn termett a vizben.

A sisakhoz uszott. A foga közé vette. Határozatlanul nézett széjjel a

vizben, aztán a sisakot kivitte a partra.

Ledobta a földre a sisakot, s ismét a vizbe nézett. Nyüszölt.

Végigfutott a parton. Megmegállt. Benézett a kerekek alá. Felszökkent a

zsilipre is. Nézett előre, hátra. A szeme aggodalmat fejezett ki. A

teste meg-megrándult.

Az úton egy falusi paraszt ballagott a malom felé. Putton volt a hátán,

s a kezében két füles kosár.

Ponty fölugrott a levegőbe, s panaszos ugatással futott hozzá.

– Mégy innen! – rikoltott rá az ember ijedten. Kusti büdös!

A kutya visszafutott a tóhoz. A fejét rázta. Vakogott. Aztán egyszercsak

fölkapta a sisakot és loholt vele haza.

Az utcákon már akkor mozgott a város.

A sisakot vivő kutya mindenkinek föltünt.

– Nini! – kiáltotta egy inasgyerek. Mit visz a kutya?

S követ kapott fel. Hozzásujtotta.

Más gyerekek is követték a példát.

– El kell tőle venni!

S repült a kő Pontynak eléje, utánna.

A kutya nagy szökellésekkel menekült. Egy kő tomporon találta. Nyikított

egyet, aztán tovább rohant.

Lihegve ért haza. A tomporán folyt a vér. A sisakot letette az ajtó elé,

s kapart az ajtón. Nyafogott, ugatott.

Depersze az ajtó nem nyillott ki.

A kutya megnyalogatta a tomporát. Ismét zörgetett. Várt. Szűkölt.

Egyszercsak megfordult. Rohant a tüzoltó-tanya felé.

A tanyán nem volt senki, csak az őrálló két tüzoltó, meg a kocsisok. Az

egyik tüzoltó kenyeret és szalámit reggelizett a padon. A nagyszobát,

ahol inni szoktak, söpörték.

– Nini, a Ponty! – mondotta a reggeliző tüzoltó. Az órás erre jár.

S egy falat kenyeret vetett a kutyának.

Ponty azonban rá se nézett. Befutott a nagyszobába, meg kifutott. Az

istállóhoz is futott. Benézett. Majd a reggeliző tüzoltóra fordult a

tekintete, s vakkantott reá.

– Ne, – mondotta a tüzoltó.

És a szalámi-bőrt neki dobta.

A kutya az eldobott bőrre pillantott, de nem kapta fel. Egy szökéssel

kiiramlott az udvarból.

– Ez a kutya beteg, – mondotta a tüzoltó.

Ponty száguldva rohant vissza haza. Ismét kapart egyet az ajtón, ismét

nyalt egyet a combján. Aztán megint el, le a tóra!

Ott szükölt, ott ritt. Beúszott a vizbe. Uszkált jobbra balra. Olykor

fölemelte a fejét és a levegőbe ugatott.

Délelőtt végre órát vitt valaki az óráshoz, s megpillantotta az ajtó

sarkában a sisakot.

– Mi a fene? – mondotta. Az órás nagyon részeg lehet.

S átment a csizmadiához.

– Ugyan kérem, ha az órás fölébred, adják át neki ezt az órát. Nem

akarom felzörgetni, hátha csak reggel feküdt le.

A csizmadia nevetett:

– Vasárnap mindig bekeffent…

Az óráshoz aztán mások is próbáltak bemenni, de akkor már Ponty ott ült

az ajtónál, a sisak mellett, és dühösen morgott.

Azelőtt nem szokott senkire haragudni.

Csizmadiáék nevették, hogy a sisak kivül maradt. Másnap azonban, hogy

még mindig ott volt a sisak, tanakodni kezdtek, hogy vajjon otthon van-e

az órás? Hátha valami baja van? Hátha felakasztotta magát?

– Hátha elment falura? – vélekedett az asszony.

– Akkor a kutyája nem volna itthon.

A csizmadia átment és zörgetett. A kutya őt nem morogta meg.

Zörgetett erősen. A kutya aggodalmasan nézett a kilincsre.

De semmi válasz.

A csizmadia akkor elment a rendőrségre.

Dél felé megérkeztek a rendőrök és egy lakatos.

A kutya a sisak fölé állt és haragosan nézett rájok. Morgott.

Az egyik rendőr kivonta a kardját:

– Mars innen!

A kutya akkor dühösen ugatott. Látszott, hogy egykönnyen nem tágít.

A rendőrök azonban követ ragadtak. Két dobás: egyik oldalba, másik a

fejen. A kutya sikítva menekült át a csizmadiához.

Tiznap elmultával az órás szegényes holmija dobra került. Rokonai nem

voltak. A ház gazdája a házbérért jelentett jogot a holmira.

A kutya még mindig ott ült az ajtóban. Lesoványodott, elhitványodott.

Bágyadt bús szemmel nézett a közeledőkre.

Mikor látta, hogy megint rendőrök közelednek, keservesen csahintott és

nyugtalanul nézett rájok. Ugatott. Hátrált. Neki hátrált az ajtónak, s

elkeseredetten ugatott. A rendőrök megint elüzték.

De alig hogy az árverést megkezdték, a kutya egyszercsak bentermett. A

mosóné épp a lepedőt akarta lehuzni az ágyról, azon okkal, hogy az órás

másfél forintjával tartozik. A kutya felszökött az ágyra, s a szeme közé

uhogott. A mosóné csaknem hanyatt esett ijedtében.

A kutya a négy lábát megfeszítve elszántan vicsorgott mindenkire.

Ütötték. Akinél csak bot volt, mindenki ütötte, csépelte.

A kutya az ágy sarkába huzódott, de a botok ott is zuhogtak rá, fejére

hátára. Végre leugrott és bebujt az ágy alá.

Az árverést folytatták. Az ágy, a két szék, a rozzant ruhaszekrény, s a

szekrényben levő köznapi ruha és fehérruhaféle, mindenre akadt vevő. Még

a papucsáért is adott egy kofa két garast.

Aztán a szerszámos asztal került kótyára.

Az asztal azonmód állt, amint az órás elhagyta. A finom reszelők, fogók,

rugók, kerekek, nagyitóüveg, kiskalapács minden ott hevert a szokott

rendben.

A végrehajtó egy minutumig gondolkodott, hogy úgy adja-e el az asztalt

ahogyan áll? vagy külön a szerszámokat? Végre is azt vélte, hogy legjobb

lesz egyenkint eladni az apró holmit: többet kap érte.

Fölvette hát a kiskalapácsot és kiáltotta:

– Egy kis kalapács, gyermekjátéknak is alkalmatos…

Abban a pillanatban dühös mordulással szökött ki az eb az ágy alól.

Egyetlen ugrással fönntermett az asztalon, és megmarta a végrehajtónak a

kezét.

Mindenki visszahőkölt.

A kutya a négy lábát szétvetve, nagy fehér fogait bőszült vicsorgatással

mutogatva állt az asztalon. Már nem medvéhez hasonlított, hanem

tigrishez, megádázott megbőszült nagyfogu tigrishez. A feje mintha

megnőtt volna. A szeme dühtől kikarikásodottan meredt rájok. S hörgött,

herregett. A szeme szinte tüzkarikákat hányt.

– Fene essen ebbe a kutyába! – kiáltotta a végrehajtó.

S ujra zuhogtak a botok a kutyán. Ütötték fejét, hátát, ahol érték.

Azonban a kutya mintha nem is érezte volna az ütéseket. Elszántan

kaffogott jobbra balra. Csupa fog volt, csupa agyar. Egy-egy nagy ütésre

villámként rándult az ütő felé, és az arcoknak kapdosott. A szerszámok,

rugók, kerekecskék csörögve röpültek jobbra balra a lába alatt a

forgolódásától. Forró lehelete, mintha láng lövellett volna a torkából…

– Ez a kutya megveszett! – kiáltotta a végrehajtó.

Erre egymás hegyén hátán igyekezett ki a népség a szobából.

– El kell küldeni a sintérért! – mondogatták hüledezve.

Félóra beletelt, míg a sintér megérkezett. Azalatt a kutya ott ült az

asztalon és a szemét az ajtóra meresztve morgadozott.

A sintér nem mert bemenni. Bezúzták az ablakot. Ott nyúlt be a dróttal.

Ponty hurokba került. A sintér izzadásig erőlködve huzta kifelé a

hurkot, hogy a kutyát megfojtsa.

Ugylátszott, meg is fulladt. De mikor a sintér kifelé húzta, a kocsinál

eszméletre tért és lehasította a sintérnek a kabátját.

Végre mégis lefülelték, bevetették a ketrec-kocsiba.

A kocsi megindult. Az árverést folytatták.

Ponty szőre-borzasan, rémült, aggodalmas szemmel bámult ki a haladó

kocsiból a világba, s meg-megtántorodott, mikor a kocsi zökkent a

kövezeten.

Anna-báli emlék.

A Malom-útca csakolyan kisvárosi útca, amilyen ezer meg ezer van

Magyarországon: alacsony házak, hepehupás kövezet, az ablakokban

cserepes virág; a kapu tetején alvó macska; egyik-másik ház előtt úri

ruhás, de mezitlábas gyerekek.

Az utcában ismerik egymást a lakók, köszönnek egymásnak és pletykáznak

egymásról.

Ha bérkocsi robog át az utcán, könnyü gurgulására azonnal ablakhoz

sietnek a lakók, és kiváncsian nézik, hol áll meg? Beteg van-e valahol?

Vagy úri vendég érkezett valahová?

Mert csendes szokott lenni az útca, legfeljebb ha a gyermekek hivják

kiáltva egymást, vagy ha a vargalegény danol rajta végig ünnepnapon,

vagy ha a kőmives kutyája idegen kutyát pillant meg az útcán s vele

összeverekedik.

A Malom-útca e napon is csak olyan mint mindig, tiz esztendeje, száz

esztendeje. Az udvarokból eperfalomb hajlik ki. Az útca árnyékán egy ház

előtt gyermekcsoport ül. És az ablakok tárva vannak.

De ime érkezik egy figyelmet keltő zörgéske: aprókerekü bolti szekér.

Vonja egy mezitlábas széletlen szalmakalapu inasgyerek. A szekérkén

cimbalom csillog, egy barnára fényezett uj cimbalom. S a szekérke után

egy zöldkötényes mesterember ballagdál pipázva.

Egy karcsu kisasszonyka előzgeti őket, depersze ő a házak mellett

lépdegél. Rózsaszinruhás fekete szemü leány; a fején tavalyi divatu

florentin-kalap, és a kezében fehér napernyő. Úgy lépdegél, mintha

tojáson járna, s olykor mosolygó pillantást vet a cimbalomra.

– Jaj, vigyázzunk! – szólal meg minden zökkenőnél.

– Ne féljen kisasszonyka, – nyugtatja olykor komoly arccal a kötényes

iparos.

A gyermekek egyszerre fölmozdulnak.

– Cimbalom! – kiáltja az egyik.

– A mi útcánkba hozzák! – kiáltja a másik.

Csak egy ölbeli kisgyerek marad a földön, hátul nyitott ingü félmeztelen

csöppség. De azt is felkapja egy tiz éves, rövidre nyirt haju leány;

gyakorlott kézzel üti le a ráragadt port a hátuljáról, s megindul a

gyermekraj vidám zsibongással a cimbalom után.

A muskátlis ablakokban egy-egy fej jelenik meg, ahogy a cimbalom arra

halad. S kiváncsi kérdések állitják meg a fehér napernyős kisasszonyt:

– Magukhoz-e Cilike?

– Hozzánk, – feleli Cilike boldog arccal, – de csak béreltük. Öt koronát

fizetünk érte minden hónapban.

– Hát tud-e már rajta?

– Hogyne: hiszen már négy hónapja tanulok.

És Cilike mosolyogva bólint. Lépeget tovább a cimbalom után.

De a következő ablaknál megint megállitja egy kikönyöklő öreg

asszonyság:

– Nini Cilike… Talán biz magukhoz…?

– Hozzánk, – feleli Cilike a napernyőjét összecsukva. Tetszik tudni hogy

ma az öregmama nevenapja van.

– Igaz ám: Anna van ma.

– Aztán ő tanittatott cimbalomra. Majorossy kisasszonyhoz jártam. Aztán

a kisasszony azt ajánlotta, hogy vegyek cimbalmot, vagy béreljek. Hát

béreltünk. Öt korona. De jó cimbalom: igazi „Schunda.“

– Egészséges az öregmama? Mert épp ma éjjel álmodtam felőle, hogy a

temetésén voltam.

Cilike mosolyogva rázza a fejét:

– Nem hal az meg sohse. Ámbár ahogy mondani szokta: „Mán én gyerekek meg

vagyok halva, csak éppen hogy a lélek mindennap vissza-száll egy-két

órára a testembe.“

– De hiszen borzasztó régen fekszik!

– Tizenegy esztendeje. De azért csakúgy elbeszélget velünk, mint aki

egészséges. Még nevet is olykor. De megyek már…

– Hát most meglepik.

– Meg. Arra gondoltunk a mamával, hogy a nevenapján állitjuk be a

cimbalmot. Aztán én megtanultam a nótáit, amiket emlegetett. Tetszik

tudni az Anna-bál… „Mikor én lány vótam gyerekek, aztán az Anna-bálon

könyörögtek, hogy danojjak egyet. Mer ojjan hangom vót mint a kerti

fülemilének. Oszt mondok, ide hát a cigányt. A sok cigány mögém áll. Én

meg (kezembe a kis csipkés zsebkendő) rákezdtem, hogy Cserebogár, sárga

cserebogár… hát még a falevelek is attúl rezegtek. Akkor szeretett meg

az uram.“

Mind a ketten mosolyogtak, mert Cilike az öregasszony hangját utánozva

mondta el az idézetet. Ismerik azt a szomszédok mind. Az öregasszony

mindig az emlékeit beszéli, s az Anna-bál az emlékeinek középső

gyémántja. Merthát akkor ő volt a bál legszebbje, és akkor szerette meg

az ura. Dehát hol van már az az Anna-bál! és hol van azóta az ura! Az

ura földesúr volt, később elszegényedett és falusi nótárius lett belőle.

Az öregasszony kis penzió-pénzéből él a család ma is. A lánya is

öregasszony már. Az unokája meg férjhez-menő leány.

– Tessék átjönni, – mondja Cilike.

– De át is megyek, – feleli az öregasszony. Megnézem hogyan örül a

cimbalomnak az asszonynéni?

Ezalatt a cimbalom-szekér megállt a Malom-utca 76-ik számu kis háza

előtt. S a fiu kibujt a hámból. A mester pedig a reteszt kereste az ó

zöld kapun.

Cilike szapora lépésekkel vált át az utcán.

– Csak egy percet várjanak, – mondja a zöldkötényesnek. Előbb

megköszöntjük az öregmamát, aztán majd kiszólok.

S belebben.

Az útcai szoba az övék. Tágas fehérfalu szoba. Három ágy benne, s avult

bútorok.

Az egyik ágyban egy fehérhaju öregasszony fekszik, egy időtlen idős

pergamenszinü múmia. Az arca oly érzéstelen és oly szögletes, mintha

fából faragták volna, abból is csak elnagyoltan. A szemöldöke is szürke

már, a szeme pillája is. Száraz kezében zsebkendő. Ha légy száll feléje,

bágyadt mozdulattal emeli rá a zsebkendőt.

Cilike gyors kézzel teszi le a florentin kalapot, és széket visz a

falhoz, ahol egy tüllel leboritott aranyrámás kép lóg.

Az agg asszony unatkozó szemmel kiséri a leány mozgását és álmos hangon

kérdi:

– Mit csinálsz Cilike?

A leány nem felel. Leoldja a tült. A falon előtünik a vedlett

aranyrámában egy méltósággal néző szőkeszakállu atillás magyar ember.

Egy csudásan szeplős ember, akinek még az inge gallérja is szeplős.

A szobába ezalatt egy másik öregasszony is belépett, egy fehérkötényes

kövérke asszonyság, akinek a szeme épp olyan fekete mint Cilikének, és

az orra is épp oly fitos, csakhogy immár cseperke gombává kövéredett az

arca közepén.

A kövérke asszony odaül az ágy szélére, és megfogja az agg nő kezét:

– Kedves mama, ma van a nevenapja. Isten éltesse.

S fölemeli a csontig hervadt kezet: megcsókolja. Ráhajol az arcra, oda

is csókot nyom.

– Igazán? – hebegi az agg nő. No nézd…

A hangja is olyan fakó mint az arca. Bágyadt szemén ólomszin árnyék űl.

Cilike is megcsókolja.

– Igazán öregmama. És én ma olyan köszöntőt mondok, amilyet még nem

hallott.

Azzal kiszól az ablakon:

– Behozhatják!

Az agg nő fölül az ágyban és nyugtalanul pislog. A leánya, – a kövérke

asszony, – a háta mögé igazitja a párnát. Négy párnát is tesz oda, hogy

ülhessen.

S a cimbalom bevonul. Cipeli a zöldkötényes ember meg az inasgyerek.

A szoba közepén felforditják a cimbalmot, s belesrófolják a lábakat.

– Ide, ide az ágy elé! – mondja Cilike izgatottan.

A szobaajtóban kiváncsi szomszédok jelennek meg. Két asszony, aztán egy

pápaszemes és bozontos szakállu csizmadia alak, pipásan és műhelyi

ingben. Aztán egy fiatal tanitóképzős-féle, aki csak a küszöbig

bátorkodik s onnan kiséri szerelmes tekintettel Cilike mozdulatait.

– Tessék beljebb, – mondja a ház asszonya.

S beljebb vonulnak a szobába. Befurakodik a csecsemőt tartó kisleány is.

Néhányan leülnek, a többi (mert nincs szék csak négy) az ajtó mellett

marad.

Cilike feljebb türi a rózsaszinü blúz ujját, és kezébe fogja a

cimbalom-verőket.

A szoba lágy cimbalomhangokkal telik meg. Bevezető futamok összevissza,

de aztán méltóságos mély búgással szólal meg a nóta: Cserebogár sárga

cserebogár.

Az ágybeli agg-asszony a párnákra könyökölten bámul az unokájára.

Bágyadt szemébe az életnek fénye gyullad bele. Fehér ráncos arca

mosolygóvá válik. És bólogat.

Cilike buzgón veri a nótát. Mikor odaér, hogy nem kérdezi a nyarat,

hosszan pengeti cifrázza a vékonyát. Aztán végigcikáznak a verők a

húrokon s folytatódik a nóta.

A gyülekezet ámuló csendben hallgatja. A zöldkötényes iparos elégedetten

pislant. A szemüveges csizmadia is bólint. Az ölbeli gyermek repülőn

mozgatja a karocskáját a cimbalom felé, de a tiz éves néni lefogja:

– Csitt! – susogja, – mert kikergetnek!

Cilike verői alatt uj nóta fakad a cimbalomból: „Mezitláb a

cigánylegény…“ Ez már vigabb valamivel.

A tekintetek földerülnek. A szemüveges csizmadia vidáman köpint ki az

ablakon. Az agg asszony a fejét rázogatja. S még következik valami négy

nóta, az öregmama kedves nótái.

Hallgatja a fehérhaju asszony a párnára könyökölten.

Aztán Cilike megáll a nóta végén.

– Mit muzsikáljak még öregmama?

Az agg nő pislog, a kezében levő fehér zsebkendővel egyet törül a

szemén, aztán elsimit egy fehér fürtöt a homlokáról:

– Azt az elsőt, – motyogja fogatlan ajkkal, – Istenem mikor leány

voltam… Füreden az Anna-bál… iszen beszéltem már nektek… kint a

csillagos ég alatt… olyan karcsu lány voltam mint te, Cilike. Aztán

könyörögtek a fiatalok, hogy daloljak egyet, hát csak kiállottam a

középre, oszt mondok: Ide cigány mögém… Az a szőke ember ott a falon,

akkor még pelyhező bajszu legény volt… Azt verd el mégegyszer Cilike…

A leány megpengette a cimbalmot s ujra a cserebogárt játszotta. Az

öregasszony behunyt szemmel hallgattá és bólogatott a végén.

A vendégek megdicsérték a leányt és elégedetten szállingóztak el

egyenkint:

– Jól kiverte! – mondja a csizmadia.

– Beállhatna akármelyik bandába! – mondja rá a zöldkötényes.

Az inasgyerek fütyörészve vonta vissza az utcán a szekerét. A gyerekek

visszatértek játszani. Az öreg beteg elgondolkodva ült az ágyon.

Egyszer aztán fölemeli a fejét s körülpillant:

– Elmentek?

– El.

Az öreg nagymama pislogott:

– Te Cilike, verd el nekem mégegyszer azt a nótát.

Cilike visszaült a cimbalomhoz, s legott megzendült a nóta a verők

alatt.

– Várj, várj… – mondotta az öregasszony, – ne olyan szaporán… szép

lassan…

Fölemelte aszott kezét, mintha taktust akarna inteni, s zengéstelen öreg

reszkető hangon kezdte dalolni: Cserebogár sárga cserebogár…

Dalolt buzgón, s bizony éktelenül. Beszáradt melléből már csak úgy jött

a hang, mint az elkopott régi verkliből. Egyik hang erősen, a másiknál

csak az ajka mozgása mutatta, hogy dalol. De azért dalolt az öreg beteg.

Bágyadt kezét emelgette hozzá. A szeme fénylett. Agg fejét úgy ingatta

mint a mámoros. S mikor odaért, hogy: Csak azt mond meg, babám-é

leszek-e? – megrázogatta a fehér zsebkendőt a füle mellett, és a képre

mosolygott.

A mult velünk él!

Szeretem nézni a vásározó népet. Mennyi ember nyüzsög mint a hangya!

Mért nyüzsögnek? Mi indította őket a vásárra a távoli falvakból,

tanyákból? Egy sütőlapát, egy méhkas, egy szita, borjukötél, kád,

talicska, s másefféle szükséges hitványságok.

A sátorok között egy hosszunyaku ösztövér falusi pap jött velem szembe.

Egy csomó uj pipaszár a hóna alatt, a zsebéből meg egy hőmérő vége

kandikál elő. A többi zsebe is ugyancsak domborodik. Térdig érő fekete

liszter kabátja poros. Virzsinia szivart szí, és szőke juhszemét

unalommal pillogatja az előtte sokadozó parasztasszonyokra.

Nini! – mondok Répa Pál atyámfia!

Gyermekkori pajtásom volt. Huszonöt éve nem láttam. De a beretvált arcú

ember vén korában is csakolyan mint gyermekkorában. Az arc aszottabb,

fakóbb, de a szem ugyanaz marad.

Répát voltaképpen nem is Répának hivták, hanem Zellernek, Zeller Pálnak.

Sváb fiu volt; valami szegény harangozónak a fia. A diáknép magyarositó

pajkossága ragasztotta rá a Répa nevet.

Különben jó fiu volt. A társaságot nem kereste, de ha belekerült,

szivesen tréfálkozott velünk. Én csak három latin osztályt jártam vele

Pozsonyban. Aztán a szél engem elfujt tőlük. A társaim mind urak lettek.

Én csak falusi tanitó.

Örvendezve nyujtottam neki a kezemet:

– Főtisztelendő Répa barátom! Jónapot!

Meglepődve nézett reám, és mosolyogva pillogott. Beletelt egy perc, mig

végre megszólalt:

– Nini! Te vagy? No lám: vásárban mit nem talál az ember!

És beszélgettünk.

– Hát milyen az élet Pali?

– Izetlen, barátom; ízetlen, mint a cukrozatlan tea?

– Nem vagy tán beteg?

– Nem. Vagy olyan vagyok, mint aki beteg?

S kérdőn forditotta rám a szemét.

– Nem. Csak hogy az életet izetlennek mondod. Abból gondoltam, hogy

talán gyomorbajos vagy?

– Én? Gyomorbajos? Ugy eszek, mint a csikvándi farkas.

Egy testes úri ember nyomult át a vásári népen. Naptól sült piros arcu,

felkandaritott bajuszu. A fején poros szürke kalap. A kezében lovagló

ostor.

Rábámultunk.

– Ösmered? – kérdezte a pap a szemöldökével a nagy ember felé intve.

– Nem. Csak hogy ilyen virító egészségü ember, azért bámultam meg.

– Nohát csak nézd meg jól. Emmiatt lettem én pappá.

És fanyaran mosolygott.

A nézd-meg-jól emberen nem volt több nézni valóm. Láttam máskor is olyan

embereket, akik az egészségök virulásával tünnek ki a sokaságból. Mindig

ragyogó szeműek, elégedett arcuak, bőven esznek-isznak, harsogva

nevetnek, ritkán haragszanak, mindenkit szeretnek. Öröm az ilyen embert

látni!

– Lócsiszár vagy borcsiszár? – kérdeztem a paptól.

– Birtokos ember. De gyerünk valamerre. Nem óhajtok vele találkozni.

Magával vont egy lejtős útca felé, amelynek magasra vont kapujáról sörös

kancsót tartó bádogkéz nyúlt ki az útcára.

Oda tértünk be.

Az udvar tele volt asztallal. Még a kis udvari kertbe is tettek vagy

hármat. Az a három üres volt. Odatelepedtünk az egyikhez a diófa alá.

A pap elkérdezett, hogy hogy és mint vagyok? Aztán én kérdeztem:

– Hogy élsz? Micsoda gondolat vitt a papi pályára? Ámbátor okosan

választottad.

– Hát én is azt tartom, – felelte a sör habját lefujintva. Mit vergődjek

az élet gondjaival!? Csármás asszony, vásott kölykek, gyötrelmes munka

értök egy egész életen át, – bolond aki vállalja. Az életem legokosabb

lépése bizonyára az volt, amikor átléptem a szeminárium küszöbét.

– Az imént azt mondtad, hogy izetlen az életed.

– Hát tudod azért nekem is megvan a magam sokféle tüskéje. Az iskola, a

község, aztán az az unalmas fészek. Nyáron még csak megjárja: sétálhat

az ember jobbra-balra, de télen… Korán sötétedik, aztán olvasni se lehet

mindig. Olykor az óra elé ülök, és nézem hogyan halad az élet…

– Nincs társaságod?

– Ki volna? A jegyző? Mindig ir, és mikor nem ir, alszik. A tanitó? Nem

tud egyébről beszélni, csak a vadászatról. A szakácsném? Csak nem

ültetek be egy nyolcvan éves tyúkot a szobámba, hogy ott vatyogjon!? Te

nem unatkozol?

– Soha.

– Persze városon lakol. Ámbátor én, ha városon laknám is… Nem szeretem a

társaságot. Magvatlan szalma az emberek beszéde. Miről beszéltek

városon? Helyi ügyekről, meg amit az ujságban mindenki olvas, tehát

mindenki tud.

A megüresedett szomszéd asztalhoz falusi molnárféle ember telepedett.

Két fiu-gyerek volt vele. Az idősebbik tízéves, a kisebbik hat. De mind

a két fiu egyformán volt öltözve, szinte uriasan. Dohányszinü, egyforma

ruha rajtok és pörge kalap. A ruha úri szabásu, a kalap parasztos. Mind

a kettő csillogó fekete szemü, piros arcu tömzsi gyerek. S hörpintgették

a sört boldogan.

– Nézd milyen szép gyerekek, – mondottam a papnak, – s mily egyformák!

– Csakugyan szép gyerekek, – felelte a pap. Hiába, csak falun lakik a

jóegészség!

Akaratlanul is a többi asztal körül ülő falusiakra pillantottam. Mind

egészséges arcu ember. Vörösek mint a cserépzsindely, s eleven

tekintetüek.

A pap maga elé mélyedten nézett az asztalra, aztán mintha én is tudnám

miről gondolkodott, mintegy folytatásképpen szólott:

– Ezzel történt barátom, hogy mikor letette az éretségit, hazament. Az

apja, – afféle úri ruhába bele gazdagodott paraszt ember, – kiveszi a

bugyellárist, és előnyálaz belőle egy szép ezres bankót.

– No azt mondja, – minekelőtte beiratkoznál a jogra, eredj kissé világot

látni. Pihenj egy esztendőt. Nesze, itt a pénz. Vagy ha két esztendőt

akarsz pihenni, adok még egy ezrest.

– Adjon még egy ezrest, – mondja a fia.

Akkor még mondanom se kell, forint járta.

A fiu zsebrevágja a két ezres bankót, s másnap útnak ered. Azzal

búcsúzott el, hogy kimegyen Párisba, Londonba, talán Amerikába is.

Valami nyolc napra rá Sopronban van az öreg hetivásáron. Az idő csunya

essős. Ül a vendéglő ablakában és ebédel.

Egyszer ahogy kipillant az utcára, látja, hogy ott cammog négy gyönyörü

szimmentáli tehén. Oly remek állat mind a négy, hogy a kés, villa,

kiesik a kezéből.

A tehén után két hajcsár kullog. A két hajcsár nyomában… alig hitt a

szemének: az ő kedves Lukács fia.

Poros volt a fiu nyakig.

Az öreg csaknem kővé meredt bámulatában.

– Mi a csoda lelte ezt a gyereket? Csak nem állt be tehénhajcsárnak?

A fiu megállt a vendéglő előtt. Magához intette az egyik hajcsárt és

aprópénzt adott neki. Ő maga befordult. Egy perc mulva belépett az

ebédlőbe.

Az apja még mindig azt hitte, álmodik.

– Hát te…

– Hazaérkeztem.

– Csak nem a tied tán az a négy gyönyörü…

– De bizony apám. Bécsben éppen gazdasági kiállítás van. Bementem.

Láttam azt a szép négy tehenet. Gondoltam: ezeknél szebb néznivalót nem

látok én Londonban se! hát minek menjek tovább?

– No fiam, – azt mondja rá az öreg, – már látom, hogy te se születtél

úrnak. Csak vedd át a birtokot. Szánts, vess. Élj kedvedre.

Ilyen tulok.

De az imént emlitettem, hogy emmiatt lettem én pappá. Hát azt is

elmondom:

Mikor nyolcadikba jutottunk, én egy finánc fővigyázónál laktam. (Izlik

neked ez a sör? Nekem se. Igyunk tán ürmöst. Hé, csaplár! Hozzon

félliter ürmöst! vagy egy litert is ha jó.)

Én akkor tizenkilenc éves voltam, Lukács huszonegy. Későn kezdte az

iskolát.

Egy márciusvégi napon ellátogat hozzám Lukács. Nem szokott hozzám járni.

Valami meleg barátságban se voltunk, csak ahogy szoktak lenni akik

egyszőlőben szoktak kapálni. De a vár közelében lakott ő is, és valami

görög fordítás kellett neki.

Körülpillant a szobában, és azt mondja:

– Hogy lehet ilyen lyukban lakni?

Mert kamara volt valamikor az én szobám. De előttem is diák lakta. Az

ablakom egy kis húszlépéses kertre nyillott. Kályha nem volt benne. Csak

épp ami meleg a konyháról begőzölgött, az enyhítette télen a levegőjét.

– Hogy lehet ilyen lyukba lakni?

Ma már bizony magam is ezt kérdezem. S főképpen hogy hogy lakhattam ott

négy éven át?

Abban a szűk zúgban nem volt egyéb csak egy ágy, egy ingó-lábu asztalka,

meg egy nádszék. Az ágy oly rövid volt, hogy csak összevont térddel

lehetett benne feküdni. A ruháim szögön lógtak. Ha vendégem jött, ráült

az ágyamra. De ritkán nézett el hozzám valaki.

És én mégis szivesen laktam ottan. Tizenegy forintot fizettem mindössze

a teljes ellátásért. Azt másutt nem kaptam volna meg sehol. A másik ok

meg, ami odakötött az volt, hogy én már ötödik osztályos koromban

pipáztam. Fináncnál jó annak lakni aki pípás.

De más kellemességek is kötöttek arra a helyre. A házban nem volt

bölcsős gyerek, se hegedü, se zongora. Az udvar másik felén álló

házacskában is csendes lakó lakott: egy hadnagynak az özvegye,

Dormándyné nevü. Annak csak egy leánykája volt, s az se lármás.

Az én gazdám többnyire hivatalos csavargással foglalkozott, hát csak a

felesége volt otthon, egy bodros-fejkötőben járó pápaszemes asszony.

Magában az nem zajoghatott. A másik asszony, a hadnagyné napestig a

szobájában ült, és dolgozott. Abból élt, hogy papagályokat himzett,

rózsaszin-szárnyu fehér papagályokat amint kék levegőben, valami leveles

galyon ülnek, és ostoba szemmel néznek a világba. Később hallottam, hogy

spanyolfalra valók voltak a himzései. Hát az sem ért rá lármázni.

Többnyire egyedül is ült otthon. A leánykája – Cili nevü, – iskolába

járt. Szóval, az is odaragasztott engem, hogy zavartalanul lehetett a

házban tanulnom.

Nyári estéken kiültünk a finánccal a kiskertbe, vagy az udvarra, és ott

pipázgattunk. Néha az asszonyok is széket tettek ki, és hozzánk ültek.

Beszélgettünk. De jobbára csak a finánc beszélt. Jóhumorú ember volt.

Mindig tréfás történeteken járt az esze, és röhögve mondta el. Vannak

olyan boldog emberek! Persze szamarak. De átvihogják az életet, tehát

boldogan élnek. Porubának hitták a jóembert. Vastaglábu és vastag bajszu

finánc volt. A bajuszához hozzáeresztett a szakállából is, és mikor

gondolkodott marokba fogva simogatta.

A dohánycsempészekről meg a falusi parasztokról beszélt persze

legtöbbet. Hallgattuk és nevettünk vele. A felesége rikoltva nevetett,

és rácsapott olyankor az ura vállára, mintha mondaná:

– Óh te nagy furfangos!

Olyankor a kis Cili is vonaglott a nevetésben. A kezét tördelve

nevetett, s a fejét a félvállára hajlitva. A fogai szinte világítottak

az esthomályban. Csak a hadnagyné maradt félkedvü. Fanyaran mosolygott,

és a fejét rázta:

– Szegény ember, – mondotta az sz-et kissé a nyelve hegyéről ejtve.

Minek bántják őket? Hadd éljenek.

Az orrát kissé magasan viselő negyvenéves asszony volt; szigoru arcu és

nagyfejü. Mindig feketében járt, és mindig méltóságosan.

– A törvény törvény, – mondta rá néha a finánc.

De nem is igen hajszolta ő a szegény dohányosokat, inkább a

pálinka-csempészek érdekelték. Azok többnyire németek voltak, és

különféle rókasággal igyekeztek a fináncokat kijátszani.

Egyébiránt szegény volt a finánc is, a hadnagyné is, mint ahogy a

külvárosi nép szokott lenni. De azért sohse éheztünk, sohse fáztunk.

Hát mondom: Lukács látogatott el hozzám.

Leült az ablakhoz. A párkányra tette a papirosát. Én belefogtam a görög

fordítás diktálásába.

Egyszercsak Lukács visszaszól:

– Te Pali, ki ez a szép kis teremtés?

Kinézek az ablakon, hát Cilit látom a kertben, az özvegy hadnagynénak a

leányát.

Semmi csodálni való nem volt azon, hogy Lukács egy leány iránt kérdést

vet. Elvégre gyakori az ilyen pillanatnyi érdeklődés az öregdiákoknál a

lányok iránt. _Ki ez?_ Vagy: _De csinos!_ – Aztán a következő percben

elfelejtjük.

Akkor mégis, nem tudom miért, megérintett a kérdése. Hogy azt a leányt

Lukács szépnek mondja. Én négy esztendeje látom mindennap, de sohse

fedeztem fel rajta semmi szépséget. Mikoriban odakerültem kurtaszoknyás

csontosképü leányka volt, s vörös-kezü, nagylábu és nagyfogu. A négy év

alatt persze megnőtt. Én bizony nem sokat koptattam rajta a szememet.

A leány gyakorta megfordult a kertben. Csak afféle kis kert volt az:

húsz lépés széle-hossza. Két fa állt benne: egy sovány szilvafa, meg egy

hitvány kis diófa. Az ablakom előtt egy orgona-bokor is magánkodott. A

bokor előtt padocska volt és egy alacsony malomkő-asztal. Emlitettem,

hogy kiültünk oda szép estéken a finánccal.

A leányon az anyjának a fekete kabátja volt, s a fején ibolya-színnel

sávos zsenilia-kendő. Valami magot vetett: mákot, vagy répát, és azt

gereblyézte.

Lukácsnak a szava csak elmúló megjegyzés volt. Irt tovább. Aztán valami

negyedórát beszélgettünk, s hálás kézszorítással távozott.

Másnap ebédután rágyujtok pipára, és az ablakhoz űlök, hogy tanuljak.

Cili megjelenik a kertben.

Máskor rá se néztem volna, de hogy Lukács szépnek mondta, akaratlanul is

ráfordult a szemem, hogy mondok: mit lehet ezen szépnek látni?

Csakabban a színehagyott posztókabátkában volt, amelyben az előttevaló

nap, és csakaz a zsenilia-kendő a fején. Hát bizony felnyúlott, megnőtt.

Formásabb is, mint gyermekkorában volt, szinte fiús testalkatú. Keze,

lába nem olyan nagy már mint csirke-korában volt, de szépnek bizony nem

valami szép. Olyan mint száz meg száz más leány: kifejezéstelen arcú,

közönséges, mint a gyári kanál.

A leány valami öt cserép poros pelargóniumot ültetett ki. A kert fele az

övék volt. Csakhogy a kertnek az a fele, amelyikre a mi házunk vetett

árnyékot. Az udvarunk ugyanis amint emlitettem, két kis egymással

szembenéző ház volt. A kert is asszerint oszlott volna kétfelé, de a

finánc volt a ház tulajdonosa, és a koszmós szilvafa tekintetéből a

tulsó felét tartotta meg a kertnek.

Hát Cili ott térdelt féltérden. Konyhakéssel vájt gödröcskéket a

virágainak. Az arca álmodozó volt és sápadtkás, mint a szobai leányoké

szokott lenni.

A nap oly melegen sütött, mintha már java tavasz volna. A macskájok is,

– egy hasas szürke macska, – kifeküdt a kerti padra, a nap melegére, és

ott aludt.

Cili az essővizes hordóhoz ment a kannával, és gondosan öntözgette az

imént ültetett pelargóniáit.

Ekkor egy nyájas hang szólal meg az udvaron:

– Bocsánat kisasszony, hogy figyelmeztetem, de nem jó ilyenkor öntözni.

Lukácsnak a szava.

Cili ránéz. Elpirul.

Lukács se szól többet. Vörös arccal nyit be a szobámba.

– Megin itt vagyok, – mondja vidáman. Egy nagy gondolat hozott, pajtás!

– Nagy gondolat?

– Az. Arra gondoltam pajtás, hogy együtt tanulhatnánk. Kétszer-háromszor

elolvassuk, aztán egyikünk elkezdi mondani, a másik folytatja, ha

megakad. Ha egyik se tudja mondani, belenézünk a könyvbe. Hát nem nagy

gondolat ez? nem jó ötlet?

Az ötlet nagyon is jó volt. Szinte csodáltam, hogy annak a

szalonna-embernek a fejében megszülethetett. Olyannyira buzgó tanuló

voltam, hogy örültem mindennek, ami a tanulásban segitett. A leányra nem

is gondoltam abban a percben.

Nekidőlünk a tanulásnak, de az én Lukácsom mingyárt az első próbában

megfeneklik. Az igaz, hogy mindig kipislogott a leányra.

– Hiába, – azt mondja, – ma nincsen jó-napom. Az éjjel rosszul aludtam.

Nem jó ha útcai szobában lakik az ember. Milyen szerencsés vagy te, hogy

van ilyen csendes kis zugod. Te Pali, mondok valamit: cseréljünk lakást.

Ez az ötlete már bolondság volt. Az ő lakása legalább is kétszer olyan

drága, mint az enyém.

– Megszoktam ezt a lyukat, – feleltem kitérőn.

– Megszoktad, hát megszokod azt is. Vagy attól tartasz, hogy az

költségesebb? Az én apám fizeti továbbra is. A cserét én nem írom meg

neki.

– Nem, nem. Hátha apád betoppan egyszer? Nem szeretem az efféle izéket.

– De az én apám nem olyan. Legföljebb nevet rajta egyet. Az én apám

minden kívánságomat teljesíti most már.

– Nem, nem, – feleltem, – mindent kerülök ami nyugtalanít.

E beszélgetés alatt Lukácsnak a félszeme folyton a kertben bolygott.

– Te Pali, – azt mondja, – hogy hívják azt a leányt?

– Cilinek.

– A fináncnak a lánya?

– Nem. Egy özvegy asszonyé.

– Aki a másik házban lakik?

– Azé.

– Nincs vele valami… izéd… barátságod?

És nevetett.

Megvetőn legyintettem.

Ő megint kisandított az ablakon, és a fejét rázta:

– Micsoda fehér homlok! Micsoda szem!

Kinézek, hogy talán más leány is van ott? De csak Cilit látom. Ott

babrál a virágain. Spongyával mossa a port a pelargóniák leveléről.

Hát csakugyan fehér a homloka, és nem olyan keskeny, mint a nőké szokott

lenni. Én bizony nem láttam eddig a homlokát.

– Tégy nekem egy szivességet, – mondja Lukács.

– ?

– Gyere ki velem a kertbe. Látom hogy pad van itt az ablakod alatt. Azon

a padon tanuljunk. Jó?

– Nem bánom.

– És mutass be engem annak a leánynak.

Vállat vontam:

– Kell is ide olyan parádé. Szólj neki, aztán megvan.

Semmi csodálni valót nem láttam a kivánságán. Húsz éves korában az ember

minden kötény iránt érdeklődik. Sőt éppen az az érthető hogy az ilyen

ostoba ember figyelmét éppen az ilyen semmi-leány vonja magára.

Kiléptünk a kertbe. Nálam pípa volt, nála szivar, és mind a kettőnk

kezében könyv.

A leány megint elpirúlt.

Lukács meglökött.

– Cilike, – mondom leereszkedőn. Ez a barátom be akar mutatkozni. Lukács

a neve, Horváth Lukács.

A leány fölegyenesedett, és fülig pirosan nézett Lukácsra.

Lukács olyan városiasan emelte meg a kalapját, mintha legalább is egy

grófkisasszonynak mutattam volna be. A leány nem nyujtott kezet, csak

Lukács felé fordította a tenyerét, és mosolygott:

– Sáros…

– Felírom tartozásnak, – felelte Lukács. Az imént mondtam, hogy ilyenkor

nem jó öntözni. Meglássa Cilike, hogy egy hét múlva rozsdás lesz minden

levél.

Cili hitetlenűl nézett reá:

– Igazán?

– Tapasztalásból mondom. A gazdák az essőt se szeretik ilyenkor. Azt

mondják: A márciusi essőt vasvillával is ki kellene vetni a földből, ha

lehetne. Milyen virágú pelargóniák ezek?

– Mind halvány rózsaszín, – felelte mosolygó arccal a leány. Én nem

szeretem a tüzes-piros pelargóniumot.

(Milyen csinosan tud ez a csitri mosolyogni! És milyen bizalmasan

beszélnek!)

– A piros virág csak a mezőn szép, – felelte Lukács. Mondja csak Cilike,

milyen virágai vannak még?

– Csak szegfűm van egy bokor. Fehér szegfű, teljes. Meg egy leánderunk

van. De azt csak később tesszük ki.

– Ha megengedi, hozok én magának hónapos rózsát. Legközelebb, mikor

eljövök Palihoz.

– Köszönöm, – felelte ujra elpirosodva a leány. Nem tudom, hogy… hogy a

mama megengedi-e, hogy elfogadjam?

– Ha nem engedi meg, akkor idelopjuk. Igaz-e Pali?

Rábólintottam. Gondoltam: üres fecsegés.

A leányt ugyancsak pirosította ez a beszélgetés.

– Megyek már, – mondotta. Csupa sár a kezem…

És kacérkásan mosolygott. No lám!

Hogy magunkra maradtunk, elhajtottam a macskát a padról, és leűltem.

– Gyere hát, – mondottam türelmetlenül, – tanuljunk. Vagy ha nem akarsz,

hát eredj haza, legalább én hadd tanuljak.

Ujra nekikönyököltünk a tanulásnak. Lukács összeszedte az eszét.

Csakugyan úgy lett, ahogyan javasolta: hamar és tökéletesen

elkészültünk.

Másnap, – bolondnak bolond a szerencséje is, – Lukácsot kiszólítják.

Felel persze ahogyan soha életében. A professzor még meg is dícsérte.

– Ezt neked köszönhetem, – mondja óra után.

És megölelt.

– Magadnak köszönheted, – feleltem jószívvel. Gyere el ma is, aztán

meglátod, hogy micsoda változás lesz a lelkedben is, ha mindig

elkészülsz.

Mert az iskola falain belől mindig nyomott volt a kedve. Becsületesen

sohse tanult, hát szorongott, hogy kiszólítják. Hapedig kiszólították,

ritkán birt kiverejtékezni egy-egy _elégségest_. Akkor meg az

kedvetlenítette. De ha kívül volt az iskolán, egyszerre elcsapott

magától minden gondot: szivarra gyujtott, és az övé volt a világ.

A világ eggyáltalán a szamaraké, barátom. Figyeld meg. Az okos ember

mind dologba veszti az életét. Kinek dolgozik? A szamaraknak, a

henyéknek, a selyem ágyban született heréknek.

Lukács eljött aznap délután is. A kertbe nem ültünk ki, mert éjjel esső

esett, és a föld ragadós volt még. Cilivel nem beszélt, csak épp az

ablaknál köszönt neki, hogy áthaladt az udvaron. Tanultunk megint buzgón

majdnem estig. Lukács boldogan vált el tőlem. Azt mondta, hogy egy

vadonatuj tajtékpípával fog megajándékozni.

Sohse volt addig tajtékpípám, hát persze örültem az ígéretének.

– Csak gyere el, járj el rendesen, – mondtam a kezét melegen megrázva, –

meglátod mennyire javadra válik.

Másnap azonban szél fujt. Lukács otthon maradt.

Pedig este elállt a szél, s tavaszi enyheség következett a nyomába.

Gondoltam: eljön tán este? vártam is a kapuban pipázgatva, debiz az én

Lukácsom nem jelentkezett.

A finánc akkor tért haza. Vacsora után kiültünk a kertbe, hogy

meghallgassuk az élményeit. A két asszony is hozzánk telepedett. Cili

kis szalmaszéken az anyja mellé.

– Érdekes, gondoltam, hogy ez a leány még most is gyermek-székre ül:

maga se érzi, hogy nagyleánynyá fejlődött.

S több gondolattal nem is foglalkoztam vele. Nekem ő csak egy szoknyás

senki volt. Akárhányszor láttam őt söpörni, cipőt kefélni, krumplit

tisztogatni. És hát nekem is volt otthon lánytestvérem, akiről a

barátaim azt mondták: Gyönyörü leány ez a te Kati nénéd! – Csak magamban

nevettem. Látták volna reggelenkint a foltos alsószoknyában, fásultan

ásítozva, nyujtózkodva. Csunya prózai állat a nő! Ők maguk is tudják.

Azért szednek magukra mindenféle cifraságot.

A finánc összehazudozott, szokása szerint mindenfélét, és maga nevetett

rajta legtöbbet. De aztán elálmosodott, s az asszonyok vették át a szót.

Egyszercsak hozzám fordul a hadnagyné:

– Mondja csak Zeller: ki az a derékforma fiatal ember, aki magához

járogat?

– Iskolai társam, – feleltem közönbösen, – Horváth Lukács a neve.

– Miféle családból való?

– Gazdálkodó az apja.

Az asszony a két ujjába fogta az állát, és gondolkodva nézett reám:

– Vagyonosak?

– Hát biz azok nem kérnek kenyeret senkitől.

– Hány holdjuk lehet?

– Nem tudom. Lehet ezer is.

– Hm. És sokan vannak testvérek?

– Nem, csak ketten: ő meg egy leány.

Eddig érve asszonyi kiváncsiságnak véltem a kérdéseit. Az asszonynép

rögtön érdeklődik mindenki iránt, akinek egyszer az arcába nézett. Tudni

akar róla minden jót és minden rosszat; de legkivált rosszat. Hanem

mikor azt kérdezte, hogy hányan vannak testvérek? nekem egyszerre az

eszembe villant, hogy az asszony bizonyosan látta őket a kertben, ahogy

beszélgettek, s azóta a hetedik szentségről álmodott.

Erre már elmosolyodtam.

– Gazdagok azok – mondottam féltréfásan. Lukácsnak már ki is van

szemelve egy olyan menyasszony, aki nem harisnyában tartja a pénzét,

hanem zsákban.

Dormándyné csodálkozva vont egyet a szemöldökén. Cili álmodozó nyugodt

szemmel nézett reám. Aztán a fináncnak uj történet jutott az eszébe a

parasztról, aki föld-bért megyen fizetni a városi úrhoz s leveti előtte

a csizmáját, hogy a pénzét elővegye.

Másnap Lukács megint meglátogatott, s elhozta az igért tajtékpípát.

Félforintos babpípa volt, de én azért örültem neki.

Mégis jó fiu ez a Lukács, – gondoltam. – Tuloknak, tulok, az igaz,

deazért jó fiu.

A tanulás aznap délután sehogyse folyt. Lukács szórakozott volt, s

ki-kipillantott az ablakon.

– Nem tudok ilyen meleg időben tanulni, – mondotta renyhén

elnyujtózkodva.

Nem volt pedig nagyon meleg a nap, csak mint tavaszszal szokott lenni.

Darabig beszélgettünk, aztán kikisértem. Cili nem volt látható.

Bizonyosan bent járt a városban.

Aztán három nap múlt el ugyanigy. Lukácsnak a tanuló kedve elcsökkent.

Csak beszélgettünk. A leánynyal nem találkozott.

A következő napon elmaradt. Mondtam neki másnap, hogy vártam. Azt

felelte, hogy fáj a feje, ha sokat tanul; majd csak külön tanulgat,

otthon; egyébiránt meg fog látogatni olykor, csakhogy estefelé, mikor

már mind a ketten elvégeztük a dolgunkat.

Ekközben kibontakozott a tavasz. A fűzfák kilevelesedtek. A ház előtt

levő téren is kizöldült a fű. Néha egy madzagra kötött bárányka

legelészett rajta. A házak oldalában gyerekek gomboztak.

Kiállok napnyugta felé a kapuba, és ott pipázgatok. A hegyoldalon

laktam. A kapuból látni lehetett az egész várost, jobban mondva a városi

házak tetejét, templom-tornyokat, meg a távolban a gyárkéményeket. A

szomszéd házak előtt is kiűltek az enyhe tavaszi estén a padra.

Dormándyné is előbujt a lányával, és ott sétáltak a ház előtt fel és

alá.

Én lusta voltam megmozdúlni, hogy velök sétáljak. Meg nem is érdekelt a

beszélgetésök. Különben sem érdeklődtünk egymás élete iránt, noha

eggyudvaron laktunk. Eljártam olykor mellettök szótlanul, csak épp hogy

megbillentettem a kalapomat. Cilinek meg pláne nem is szoktam köszönni

se.

Hát mondom csak néztem őket.

Felötlött, hogy Cilin tavaszias kék ruha van, Tegethoff-szín, uj. A

lábán is elegáns cipő, gombos. Sohse láttam azelőtt olyan csinosan

felöltözködve. Az anyja csak a szokott fekete ruhájában sétált vele.

Egyszercsak előválik az útcából az én Lukács barátom. Kockás szürke ruha

van rajta, s a fején szalmakalap. A szájában hosszuszáru kis tajtékpípa.

No lám: pípázik a kedvemért!

Hát mosolygott is rám. Mosolygott, mint a frissfestésü kulacs. De

ekközben meglátta Cilit. Egyszerre irányt változtatott. Hozzájok ment

gangos illegéssel. Bemutatkozott Dormándynénak, és velök lépett.

Erre én is csatlakoztam hozzájok.

Ő mint afféle neveletlen fráter, Cili mellé sorakozott. Én az asszony

mellé.

Dormándyné elkérdezte, hogy milyenek a reménységeink az iskola

végzésére? aztán magáról beszélt. Elmondta, hogy mily szerencsétlen volt

az élete. Dormándy hadnagy hat év hosszat udvarolt neki, míg végre bele

tudta hajlitani az anyját, hogy megesküdhettek. Dormándyné ugyanis árva

leány volt és vagyontalan. A hadnagy anyjának kellett letennie a kauciót

a menyéért. A kaució egy belvárosi emeletes házikó volt, amit szokás

szerint a katonai bizottság háromszoros értékére becsült. Hát végre

összekelhettek. Azonban mi történt: a házasságuk második hónapjában a

férje bevezette őt a társaságba, a tisztnék közé. A Palugyai ebédlőjében

történt az, ahol szerdánkint este a tisztek feleségei is megjelentek.

Egy ittas kapitány beszélgetés közben a keresztnevén találta szólítani

Dormándynét, noha leánykorában nem ismerte. Erre Dormándy fölkelt és azt

kérdezte: Mi jogon szólítja ön a keresztnevén a feleségemet? A kapitány

részeg fővel csak legyintgetett: Szép asszony hát szép asszony…

Dormándy hazavezette a feleségét. Másnap a kapitánynyal megverekedett.

Könnyűcske karsebbel tért haza, s a kapitány a viadal után megigérte,

hogy a legközelebbi eggyüttes vacsorán ünnepiesen kimagyarázza, hogy

boros volt és gondolat nélkül beszélt; megköveti az asszonyt is. Az ügy

így el lett volna intézve szépen, de még se lett belőle semmi. A

hadnagynak ugyanis a kardtól-e vagy a sebész gondatlan varrásától

elmérgedt a sebe, s belehalt.

Az asszony ezt már tikkadozva, könnyes szemmel beszélte.

Én úgy félszemmel csodálkozva néztem rá. Ez a hámlós bőrü fakó asszony…

erre mondták volna, hogy „Szép asszony hát szép asszony!“? El nem tudtam

képzelni, hogy milyen lehetett fiatalságában? A leányához nem

hasonlított. Cilinek a szeme fekete volt, az övé sötétsárga. Cilinek az

arca szélesebb, álla kerekebb, ajka is duzzadtabb.

– Óh a lelkem jó uram! – folytatta az asszony fájdalmas sóhajtással, –

mily nemes lélek volt! mily egyenes, vitéz karakter! A vonásait Cili

örökölte…

S a leányára pillantott.

– És még ez volt az eggyetlen szerencsém a kegyetlen istencsapásban.

Mert az anyósom engem okozott. Azt mondta, hogy kacér voltam, és hogy

ismertem előbbről is a kapitányt. Megtagadta Cilit is. Az uram sírját

még jóformán be se hantolták, már levelet irt, hogy átadom-e a házat,

vagy megvárom, hogy pörrel vegye vissza? Átadtam, visszaadtam neki

mindent pör nélkül. A rokonaim hibáztattak, hogy a gyermeknek tartoztam

volna az apai örökséget megtartani, de nem cselekedhettem másként. Azt

gondoltam: elmondom majd Cilinek ha felnő, és ő helyeselni fogja.

A leányára nézett.

Cili mosolyogva bólintott.

– Fölneveltem a leányomat, – folytatta az asszony, – fölneveltem az

öreganyja segítsége nélkül, a kezem munkájával. Később persze megösmerte

a bűnét az öregasszony. Látta a leányomat, és látta a leányom arcában a

fia arcát. Megleste mikor kijött az iskolából, és megragadta,

csókolgatta, mint valami őrült. Eljött hozzám is, de amint belépett az

ajtón, csak ránéztem, fölkeltem és az ajtóra mutattam:

– _Ki!_

Elment, mint a megdobott kutya. Sokideig nem látta a leányom se, de

aztán megintcsak megjelent az iskolaajtóban, és csókolta. Különösen a

szemét csókolja mindég, ha valahol megkaphatja. A leányom persze nem

tiltakozik ellene. Mondtam neki, hogy csak engedje magát. Elvégre

öreganyja, és Cili… hátha rászorul, ha én véletlenűl meghalok. Mindössze

attól tiltom el, hogy ha ruhafélét küld neki, nem engedem viselnie.

Dormándyné mindezt töredezetten, el-elfulladva mondta el. Szinte bele is

fáradt.

– No én bemegyek, – mondotta a végén.

S a leányára nézett:

– Te még kint maradsz?

– Maradjon még Cilike, – esengett Lukács.

És a leánynyal sétáltunk tovább.

Miket beszél az ember egy tizenhat éves leánynyal? – ma már nem tudnám

megmondani. Csak arra emlékszem, hogy eleven és vídám csevegéssel

folytattuk a sétálást. A leány mintha egy ma-született uj teremtés

volna, – a kaktusz mikor egyszerre virágban pompázik… És úgy csacsogott

az a kis éretlenség, mintha teljes életében fiatal emberek társaságában

forgott volna.

Hét óra tájban kiszólt az anyja az ablakon. Cili kezet nyujtott

Lukácsnak:

– Jóéjszakát.

– Szép álmokat! – sóhajtotta Lukács a leány kezét hosszan megszorítva.

– Az éjjel apámmal fogok álmodni, – felelte ártatlanul a leány. – Anyám

még ennyire nem beszélt róla soha. Nem szereti a szomorú beszédeket. Azt

mondja: az élet ugyis tele van szomorusággal.

S tőlem is rövid kézszorítással vált el. Puha és meleg volt a keze

érintése, – mint a leányoké szokott lenni. Azelőtt sohse fogtunk kezet.

Mink aztán még kisideig beszélgettünk. Lukácsot elkisértem az utcánk

végéig, s barátságosan elváltunk.

Mért váltunk el barátságosabban, mint szoktunk? A levegő tavaszi volt.

És a leány is tavaszi volt. A földből élet-áramlatok szállnak föl

tavaszszal. Rejtelmes erőket hordoz a levegő. Mindennek megvan a

természeti oka.

Aznap este először történt velem, hogy gondolataimban a leánynyal

foglalkoztam.

Úgy tűnt fel nekem, mintha aznap beszéltem volna vele először. Dehát mi

is volt azelőtt? Éretlen szoknyás gyermek. Úgy néztem rá, mint a zöld

szilvára. De ma… igazán szép és kedves leány! A szeme csakugyan érdekes.

Ábrándos mélytüzü szemek! S mily egyenes, katonás járásu leány!

Meglátszik rajta, hogy az apja katona volt.

És színes álmokat festett a fantáziám. Már nem prózai senki volt ő

nekem, már én is olyannak kezdtem látni, aminőnek Lukács. Valami

finomabb matéria ez, mint a többi leány…

Életemben először történt, hogy házasságra gondoltam. Milyen szép játéka

volna a sorsnak, ha azt a leányt nekem osztaná feleségül.

De mi a házasság gondolata a tizenkilenc éves embernek? Bizony úgy

gondolja, mint a gyerek a mézes kenyeret: Ha egyszer nagy leszek, mindig

mézes kenyeret eszek. Se lekötöttség, se felelősség, se verejtékes

gondok, csak mézes kenyér…

Reggelre persze kihűlt a házasság gondolata a fejemből. A leány

alakjáról eloszlott a varázs. Olyanná vált, mint a szinész-kisasszony,

akit este szivárványos fátyolokban, gyémántos arany ékszerekben látunk,

reggel pedig köznapi ruhában, ferde sarku papucsban, sárga arccal,

álomtól dagadt szemmel, amint a konyhaajtóban ásítozva forgatja a

kávédarálót.

Micsoda bolondság volna, – gondoltam, – ilyen kétszoknyás leányhoz kötni

a sorsomat! Néhány hónap mulva én végzett ember leszek: még néhány évi

jogászkodás, aztán lapozgathatok a telekkönyvben.

Lány és házasság nem is fordult meg aznap többé a fejemben. Este csak

Lukácsra való gondolatból állottam ki a kapuba. Meg is érkezett. Pípa

nem volt nála, csak szivarozott. A nyakán cseresznye-szinü uj nyakkendő

viritott. A bajuszkája olyan hegyesre volt sodorva mint az aprószeg.

– Bemenjünk? – kérdeztem, hogy kezet szoritottunk.

Mert az előbbi napi sétálást elmúlt történetkének gondoltam. Lukács

hozzám jár barátságból, s ha véletlenül leánynyal, akármiféle leánynyal

találkozik, kedves neki. A fiatal emberek mindenütt ilyenek.

De Lukács nem akart bejönni.

– Jobb ideki, – mondotta. – Minek űlnénk be abba a szűk barlangba?

Szép piros tavaszi est volt aznap, aranyhabosak a felhők. A Dunáról

éltető fuvallat járta az útcákat.

Fel és alá sétáltunk a ház előtt.

Egyszercsak Lukács beköszön a Ciliék ablakán, s odalép:

– Ma nem sétálunk, Cilike? Az idő kellemes.

A leány válaszát nem hallottam.

Lukács folytatta:

– Vétek ilyenkor dolgozni! A szemét is rontja. Mozgás is kell. Aki nem

jár levegőn, elfonnyad, korán megöregszik.

Erre magam is az ablakhoz léptem. Cili ott űlt az ablaknál, himző ráma

mellett. Az udvari ablaknál az anyja varrta a papagályt, nem tudom hány

ezrediket.

Cili az anyjára nézett. Dormándyné bólintott:

– Hát csak eredj ki. Én még kisideig dolgozok.

Cili egy perc múlva kilebbent az ajtón.

Sötétkék szatinban volt, mint az előbbi napon, csak épp a nyakára vetett

egy kis türkiz-szín selyemkendőcskét.

Lukácscsal kezet szorított; vidám volt, boldog volt, látszott rajta,

hogy szívesen van velünk.

Amint a bárányhoz értünk, megállt és rágyönyörködött:

– Micsoda édes kis állat!

Megsimogatta a fejét. Fűvet szakitott neki onnan, ahova az állat el nem

ért. A bárányka elfogadta a kezéből. Cilit ez méginkább elbájolta:

féltérdre bocsátkozott, és a két tenyerébe fogta az állatka fejét, az

arcához szoritotta:

– Kis gyönyörűm!

– Ezt kellene paravánra hímezni! – mondotta Lukács mámorosan, – magát

így a báránynyal. Annál szebb paraván nem lenne a világon!

Aztán sétálgattunk tovább.

Napenyészet után Cilit beszólitotta az anyja. Elkísértük a kapuig, aztán

csak magunkban beszélgettünk.

– Mily édes szép teremtés! – ábrándozott Lukács. Soha sem láttam emberi

arcon ennyi kifejezést! Pedig nem mozgékony az arca. De a szeme! az a

lélekkel teljes két ragyogó szem! Ha néma volna, mindent meg tudna

mondani ez a leány a szemével!

És elgondolkozva nézett a kapura.

Gondoltam, képzelődik. Nem volt ő soha semmi beszédében komoly. Vannak

olyan emberek, akik éretlenek maradnak örökké.

Aztán arról diskuráltunk, hogy micsoda pályát válasszunk az érettségi

után?

– Én vagy jogász leszek, vagy mérnök, – mondottam. – A jogi pályán nagy

lépcsők vannak. De a mérnökség is jó, különösen a vasuti mérnökség.

Előre látható, hogy a vasút-építés folyton terjedő foglalkozás lesz.

– Én még nem tudom mi leszek, – felelte Lukács. – Apám azt véli, hogy

legjobb, ha jogra megyek, és országgyülési képviselőségre törekszem.

– És a birtok?

– Apám nem akarja, hogy paraszt legyek. Pedig csak eggy az igazi élet: a

földdel való eggyütt-élés.

És sohajtott.

– Apád okos ember, – mondottam vigasztalón. A falusi vagy tanyai élet

nyomorúság. Essőben sár, száraz időben por, műveletlen emberek

társasága…

– Városon nagyobb a por, – felelte Lukács. És épp az apám beszélgette

egyszer a jegyzőnek, hogy azt mondja: a városi emberek zsebórához

láncolt rabok. A városi ember nem tudja mért él? mért dolgozik? Csak

hordozza a terhet, amit a sors rárakott; hordozza, mint a teher-hordó

öszvér, nem gondolva arra, hogy hova? miért? Megy ahova hajtják, és megy

mert hajtják. A gazdálkodó embert nem hajtja senki. Magának dolgozik.

Annyit dolgozik, amennyit akar. Látja a szántást, a vetést, a fakadást,

érést, a napot, a felhőket, csillagokat, az élet teljességét. A

legszegényebb földmíves is tudatosabb életet él, mint a városi

irodaférgek.

Eldobta a szivarja végét, és csüggedten folytatta:

– Hát akkor mért kell nekem városi életre kárhoznom? Kell egy úr a

családba, egy nagyúr, egy városi úr, kell egy páva a ludak közé… De az

apámmal csak nem ellenkezhetek.

Egy nagybakancsos honvéd toppogott felénk a kövezeten. Hogy Lukácsot

meglátta, meglassúdott és szalutált.

– Szervusz Marci! – kiáltotta Lukács.

S ahogy a kezét nyujtotta neki, a gallérjára nézett:

– Hallám, hány a csillagod?

– Őrmester vagyok iftyuram, – felelte a katona, a nyakát félrevonva.

Lukács nevetve vert a vállára, s együtt mentek tovább. Másnap mondta,

hogy az őrmester úr juhászuk nekik, mikor nem katona.

Az idő nyolc óra felé járt: magam is befordúltam, vacsorára. Mondottam

tán, hogy az útca-ajtó a Ciliék folyosójára nyílt. Amint elléptem az

ablakuk alatt, megfordultam az udvar puha földjén s benéztem.

A két nő az asztalnál űlt. Spiritusznál melegitettek valamit, bizonyára

tejet. Az anya háttal volt felém. Az arca mozgásáról láttam, hogy

beszél. A leány a szék karjára könyökölten hallgatta. A lámpafény a

spiritusz-láng fényével egyesülten vert az arcára, s valami különös

fehérre színezte. Nagy fekete szeme álmatag kifejezéssel állt az anyján,

mintha mondaná:

– Mily bölcs vagy anyácskám!

S csakugyan megrezdült a szeme pillája, és bólintott.

Ki nem ment az az arc azon estén az eszemből. Valóban rajta van a lelke

a homlokán!

Megint azon eszmélkedtem, hogy kergülök.

– Az ördögit neki! – mondottam boszusan, – semmi ügyem, semmi dolgom

vele!

De hiába igyekeztem józanítani magamat. Az embernek az okossága már

napnyugtakor alszik; sokkal hamarabb alszik, mint a szeme. Csak az

ostobaságunk marad ébren. Az ostobaságunk még azután is ébren marad,

mikor már a szemünk elaludt.

Lefeküdtem, s átengedtem magamat az ostobaság bűvöleteinek.

– Nekem ez a leány jó lenne mégis, ha feleségem lenne. Mily kedvesség,

mily ártatlanság! S bizonyos hogy lelkileg is olyan fehér, mint az arca

volt az este. Hiszen a szemem előtt nőtt fel. Sohse láttam, hogy fiatal

ember lépett volna be hozzájok. S mikor is lépett volna? hiszen csak e

napokban feslett ki a bimbóburokból. Mi haszna, ha valami nagyúri leányt

veszek el, multjában ismeretlent, jelenében rosszkarakterüt, piperéset,

tékozlót, kívül kacérkodót, otthon kigyónyelvüt, mérgesen toppantót.

A toppantásról a toppogva járó őrmester jutott az eszembe, az

őrmesterről meg Lukács.

Vajjon hozzám jár-e az a Lukács esténkint, vagy a leányhoz?

Ez a kérdés nyugtalanitott.

Hallottam, hogy akit az ágyban háborgat valami gondolat, fordúljon a

másik oldalára. Ezt a tanácsot én százszor megpróbáltam, s mondhatom,

nem haszontalanúl. Ha valami éppen csökönyösen háborgatott, fölkeltem és

ittam egy pohár vizet. A víztől aztán biztos, hogy eltávozik a lidérc.

Akkor este is megfordúltam a másik oldalamra. Hát fordúlt is velem a

gondolataim kereke. De csak annyit, hogy Lukács helyett a báránykára

gondoltam.

A báránykát láttam, amint Cili az arcához öleli, és bájosan mosolyog

reánk.

Mennyi szeretet van a női szívben!

De ismét meg kellett fordúlnom, mert Lukács szava jutott az eszembe:

„Ezt kellene hímezni paravánra!“

Aztán azon képzelődtem, hogy ha egy este ujra kiűlünk a kertbe, és

Ciliék is hozzánk, szólni fogok neki:

– Sétáljunk Cilike.

És sétálni fogunk ott kettecskén. És megfogom a kezét, és azt mondom

neki:

– Cilike, édes Cilike…

Fölkeltem és ittam két pohár vizet. Attól aztán az érettségi

vizsgálatokra fordult az eszemnek a kereke. S elaludtam.

De álmaimban ujra megjelent a leány, és tündéralakká fínomodva lebegett

hozzám. És sétáltunk ismeretlen virágos tájakon, kék vizek és selymes

lombok között. A leánynak le volt bontva a haja. Fejét a vállamra

eresztette. És mindenféle édes bolondságokat susogott.

Reggel persze fölébredt ujra az okosságom is. Kiráztam az álmot a

fülemből. Egyszerre tiszta szemmel láttam a világot.

– Micsoda oktalan ellágyulások! Borbélylegényhez illő ábrándozás!

Egy fiatal unokabátyám, Zeller Adolf volt az első aki nagyúr lehetett

volna a családunkból, és az az ember öngyilkossá vált egy nő miatt, egy

selyemruhás bestia miatt, egy szinházi állat miatt. Én még akkor kicsi

voltam, de nagyon az eszemben maradt a családunk kesergése, a temetés,

az utána való hosszas bánat, s aztán egy törvényszéki hír a kórista

leányról. Lopás miatt elzárták.

Tehát már gyermekkoromban tudtam, hogy az oktalan szerelem olyan

veszedelmes nyavalya, akár a tífusz. Én bizony nem fogom elfuserálni az

életemet egy szoknyáért!

Reggel, mikor iskolába indultam, találkoztam az udvaron Cilivel. A

macskájokat hivta tejre. Csekélyke megrezdűlést éreztem. Hidegen

köszöntem neki, s rá se néztem.

Az úton aztán ujra meg ujra átgondoltam az éjjeli nyugtalanságomat, s

tisztáztam, hogy az esti levegő s utána a spiritusz-láng butitott el.

Mindennek megvan a természeti oka. S azt gondoltam: végeztem mindenkorra

ezzel az ostobasággal! A leány nem nekem való. Pont!

És szinte megkönnyebbülten, megvilágosodott fejjel hallgattam aznap a

professzoraimat.

Ebéd után pipára gyujtok, és az ablakomhoz űlök, hogy valami írásbeli

dolgot míveljek. Ahogy kipillantok a kertbe, megakad a szemem valami

rózsaszinü virágon: a Cili virág-ágyának közepén kisded rózsabokor. Csak

egy rózsa van rajta, de az akkora, mint a félöklöm. Gyönge pirossal

árnyalt fehér rózsa.

Valami ismeretlen szúrás járta át a mellemet.

A rózsát bizonyára Lukács adta!

… Mikor adta? Mért adta titkon?… Hát ilyen álnok ember ez? Az én

megkerülésemmel udvarol?… Talán az útcán is kísérgeti?… Talán azért is

jött hozzám azzal a szinnel, hogy tanuljunk együtt?

Aztán azon boszankodtam, hogy mért fáj ez nekem? Mi közöm az ügyeikkel?

És mégis rágta a belsőmet!

Szabadúlnom kell ettől az érzéstől, szabadulnom, szabadúlnom!

S a lelkemre nyugalmat bilincselve gondoltam:

Délután el fog jönni Lukács: nem talál a kapuban. Ha bejön, jó. Ha nem

jön be, sétálhat maga a leánynyal. Bánom is én mint játszanak a verebek!

Meg is voltam egész délután kedvetlen nyugalommal a szobámban. Tanultam.

A felőlök való gondolatokat el-elhajtottam, s marokba szoritott

homlokkal folytattam a tanulást.

Úgy hat óra tájt azonban még erősebben nyomultak rám a zavaró

gondolatok:

… Itt van-e már Lukács? Sétálnak-e már? Ha sétálnak, miről beszélnek?

Olyasmit beszélnek-e, amit előttem nem mondanának? Talán éppen ma van az

a nap, amelyen Lukács magához széditi valami nyilatkozattal? Talán már

meg is kezdte? Talán épp ebben a percben…

Hiába ráztam a fülemet, hiába csaptam a levegőbe, a zavaró gondolatok

még csapatosabban tértek vissza.

Végre is azt mondtam:

– Megfogadtam, hogy nem kergülök, hát nem is kergülök, dehiszen azért

kimehetek, velök járkálhatok. Nem is az ő ügyök bizgat kifelé engem,

hanemhogy órák óta tanúlok. Az agy elfárad. Pihentetni kell. Mehetnék

elvégre máshova is, hogy szórakozzak, de mért kerülném el őket? Annál

derekabb, hogy belemegyek a tűzbe, s megmutatom, hogy éghetetlen vagyok.

Fogtam a pipámat, és kiléptem az ajtón.

Hát csakugyan ott volt már Lukács. Ott állt a leánynyal a kapuban. Ott

állt pirosra hevülten, csillogó szemmel, mosolygó boldog arccal.

A leány galambszin atlaszban, fehér napernyővel, keztyűsen, kalaposan…

Tehát bizonyosan a városban járt. Vajjon ott találkoztak-e? Jól nevelt

leány nem kisérteti magát fiatal emberrel végig a városon. De hátha csak

itt a kapuban találkoztak? Ki tudja mióta beszélgetnek itten?

A leány elmosolyodva nyujtotta a kezét:

– No csakhogy itt van! Magukat már el se tudom képzelni egymás nélkül.

Ez olyan hangon volt mondva, mintha a megjelenésem valami kátyuból

segitette volna ki. Vagy örül nekem? Talán hogy reggel hideg voltam

iránta?

Abban a pillanatban nem értettem a nyájasságát. S meglehet nem is volt

egyéb oka, csak az, hogy uj ruhát öltött, s az uj ruha az a leányoknak,

ami nekünk a bor. Részegek tőle.

De abban a pillanatban nem gondoltam erre. A nyájassága egyszerre

elolvasztott bennem minden jeget és zúzmarát.

– Kijön sétálni? – kérdezte esdő szemmel Lukács.

– Ha anyám megengedi, – felelte mosolyogva a leány.

– Meg fogja engedni, ha maga akarja. Ki ne engedne magának? Még a

csillag is leszáll az égről, ha maga szépen megkéri.

A leány édesen pillantott a Lukács szemébe, de ugyanúgy az én szemembe

is, s beillant az ajtón.

Lukács mosolyogva nézett utána, s a fejét rázta.

– Furcsa leány!

– Mért?

– Csak. Furcsa.

Gondoltam: a levegőbe beszél.

Egy perc múlva kilépett a leány, és sétáltunk.

Feltűnt nekem, hogy kedvesebb hozzám, mint szokott lenni. Csaknem minden

szavát hozzám intézte. A hangja, pillantása meleg volt. Csodálatos lelki

átváltozáson megy át a leányféle, mihelyt az első szépelgő megjelenik.

Mint a hernyó, amely három hét alatt változik pompás pillangóvá.

De csak alig félórát maradt künn. Akkor azt mondta, hogy fázik. Az idő

csakugyan hűvödözött. Cili bement a házba.

Mink még jóideig sétáltunk. Lementünk a városba is. A leányról nem

beszéltünk semmit. Szerettem volna pedig megkérdezni, hogy itt

találkoztak-e, vagy a városban? éshogy mit beszélgettek? De

visszatartott valami. Az elhatározásom-e, vagy a büszkeség? nem tudom. A

leányról eggyáltalán nem beszéltünk, ha magunkra maradtunk, legfeljebb

egy könnyen ejtett szóval.

Aznap este az a meglepődés ért, hogy a gazdám névnapot űlt. Rikhárdnak

hivták a jó embert. Nem tudom hol szedte ezt a regényes nevet. Vacsorára

meg volt híva egy írnok-barátja is, egy méltóságos magatartásu kis

ember, aki a kisemberek szokása szerint hosszú szakált viselt, és

magas-sarkú cipőben és cilinderben járt. Öregebb volt a fináncomnál vagy

húsz évvel, de sokkal pirosabb orrú. A barátságukat bizonyára pincében

kötötték, ahol is korkülönbség nincsen.

Az írnok, – Szepesi volt a neve, – magával hozta a feleségét is, egy

nálánál két fejjel magasabb dupla-tokás asszonyt, akinél gágogóbb

teremtést soha nem ismertem. A fejét eleinte méltóságosan forgatta ő is.

Később aztán, hogy összemelegedett a társasággal, a nyaka is

mozgékonyabbá vált.

Az előbbi években nem ünnepeltünk névnapot. Lehet különben, hogy ők

ünnepeltek. Nem egy-asztalnál étkeztünk. Ha a finánc otthon volt, két

órakor ebédelt, hapedig nem volt otthon, magam ültem az asztalnál.

Vacsorát én csak holmi hideg ételt kaptam: kenyeret és sajtot, vagy

töpörtőt, vagy szalonnát, vagy déli hideghus-maradékot. Tizenegy

forintért nem is lehetett többet várnom.

Az is lehet különben, hogy Poruba úr csakugyan nem ült az előbbi években

névünnepet. Ha nem űlt, bizonyára csak hívatalos kénytelenségből

mulasztotta el. De azon évben éppen szabad napjára került a névest.

Mikor bementem, Cilit ott találtam fehér kötényben, könyékig felgyürt

piros blúzban a mi konyhánkon, pecsenye-sercegés és mandula-gőz között.

Segitett sütni-főzni a fináncnénak.

– Nini, – mondottam, – hát maga főzni is tud?

– A télen tanultam. Hát nem tudja, hogy két hónapig jártam a

főző-iskolába?

Én bizony nem tudtam. Annyira idegenül éltünk egymás mellett, hogy még

csak azt se tudtam mi iskolákba járt, mit tanult, mit végzett.

A vacsorán persze ő is ott űlt az anyjával együtt. S mivelhogy én voltam

az egyetlen fiatal ember a társaságban, hát mellém űltették.

No ez éppen jól összeillett a reggeli eltökélésemmel! De úgy

elfelejtettem én minden eltökélést, mintha sohse is fordult volna meg a

fejemben!

Lány mellett űlni esti világosságban, ételillatok között, vidám

levegőben, szentet is megtántoritana. A nő kedves kanári-hangon

csiveg-cseveg mindenféle ostobaságot, és mosolyogva forditgatja szépen

fésült fejét az ember felé. Választ jófalatokat. Edd meg, mert ő adja.

Az ember elbájolt lélekkel töm magába valami zsiros falattal egy olyan

veszekedett gyomor-katarust, hogy hét esztendeig nyögi a görcsöt, – az

_ő_ kedvéért. Dehát akkor nem gondol az ember görcsre, csak azt látja,

hogy ő bájos, ő kedves, ő aranyos, ő cukros. Buzgón töltögetsz a

poharába, csakhogy kocinthass vele, és kocintás közben vágyakozva

leshesd, rádpillant-e? A testi jóérzés megcsalja az embernek az eszét. A

nőben a jólétnek és földi boldogságnak angyalát látja. Minden jó belőle

árad, a villanós szemű angyalból, a szépen fésültből, fitos orruból,

pirosan mosolygóból.

Szóval a vacsora vídám volt. Bőven értesültünk a finánc élet apró

érdekességeiről, és az irnoki fölöttesek gazemberségeiről. A bornak

fogyásával arányosan nőttek a finánc-élet érdekességei és az irnoki

tirannusok pokolba-küldései. Közben gyakorta ittunk a gazdának az

éltetésére, s én, hogy az eszemet ragyogtassam Cili előtt, köszöntőt is

mondottam:

– Szeretett gazdánk… a magyar pénzügyőrség érdemei… buzgó szolgálat…

példás férj… a magyar humor képviselője, stb.

A finánc könnyezésig meghatódott. A felesége is. Cili mosolyogva bámult.

– Éljen, éljen! – recsegte méltóságosan Szepesi úr. Bravó fiatal ember!

Éljenek a szép asszonyok! Az én feleségem is!

Annak a kis embernek olyan harsogós vastag hangja volt, mint a repedt

trombitának. A szeme már akkor tüzesen szikrázott. A szakálát

méltóságosan simogatta.

A finánc hálából valami szokatlanul komikus történettel akarta

megörvendeztetni a társaságot. Lenyomta a kis öreget a székre, és

fölemelte az ujját:

– Ezt hallgassák meg…

Egy percig mosolyogva és hunyorogva nézett maga elé, aztán a fejét rázva

röhögött.

– Hát mikor egyszer _ihihi_… paraszt lakodalomba voltam _mihahahihi_…

egy mosonyi faluba _ahhahahahuhuhu_…

S annyira röhögött, hogy nem bírta folytatni. Egy-egy szó kitört belőle:

– … az örömapa… a násznagy… hát ott ültünk…

De nem bírt a röhögéstől beszélni.

Semmi nevetni való se volt azon az egypár szón, amin a lakadalom

elmondását kezdte, de a nevetése a társaságra is átragadt. A fináncné

rikított, az írnokné visított, az írnok az asztalt verve hahotázott,

Cili tekergett kacagtában, s nekem még a könnyeim is dőltek a szememből.

Csak Dormándyné volt a csendesen mosolygó.

– Mikor a lakadalomba’ vótunk, – erőlködött ujból Poruba.

– Hadd abba! – rikoltotta a felesége a két oldalát szorongatva.

– Hagyja abba, mert megpukkadunk! – sivított az írnokné is.

Ezen aztán ujra nevettünk. S különösen Szepesinét nevettük, mert

elpattant a miderje, elpattant hallható roppanással. S ő ezt röstelte.

Igen elegáns asszony volt különben. Csipkés fekete selyemruhában ült az

asztalnál. A haja csigákba fodorítottan magasra fel volt tornyozva, és

gyémántos hajtűzők tartották össze.

Hát a finánc beleegyezőn legyintett, s a pohárért nyúlt.

Erre aztán mindnyájan könnyebben lihegtünk, s a szemünket törülgetve

csodálkoztunk, hogy voltaképpen mit is nevettünk azon a mosonyi

lakadalmon?

Poruba fölemelte a poharát, és hozzákocintotta a Szepesiéhez:

– Nohát most a hölgyek egészségére!

Persze én is siettem kocintani Cilivel:

– A maga egészségére iszom. De most már magának is kell innia.

Cili bájosan kocintott, s belemártotta a nyelvét. Az arcán könnyed

fintorodás futott át.

Nekem még az is tetszett.

Valóban igaz amit Lukács mond, – gondoltam. Ennek a leánynak az arca

átlátszó.

– Maga egy kis dunai tündér! – susogtam lelkesülten.

– Maradjunk a valóságnál, – felelte halkan.

De azért boldogan pillantott.

És magunkban beszélgettünk tovább:

– A költészet is valóság Cilike.

– De nem a tárgya.

– A tárgya is lehet valóság.

– Szépitett valóság. Irt már maga verset?

– Eddig nem.

– És eztán?

– Minden nap írok egyet.

Megvonta a vállát, mintha csiklandoznák, s mosolygott:

– Miről ír?

– Egy rózsáról. Igaz: kitől kapta azt a rózsát?

– Az ön barátjától, – felelte rám csodálkozva.

Elkomolyodva, szinte fürkészőn nézett a szemembe.

– Nem láttam mikor hozta, – mondtam közönbösen.

A leány egy percre a daloló írnokra figyelt, aztán felelt csak:

– Nem is láthatta. Másnap délután adta be az ablakon.

S az asztalkendő sarkát morzsolgatva tette hozzá:

– Igazán kedves fiu.

Ez a szintelenül ejtett dicséret, tövisként szuródott a szivembe. Nem

tudom, mi folytatása lett volna a beszélgetésünknek. Az öreg kis írnok

ragadta magához a figyelmet: – Ezt hallgassák meg! – mondotta szinte

követelőn.

S felbökött a levegőbe és bután mosolygó arccal danolt:

_Gyön na meddve! Gyön na meddve!_

_Véribe bé van kevveredve!_

Valami régi operai dal volt. Úgy lökdöste az ég felé az öklét, mint

valami színész. Mindenki ráfigyelt.

Mink folytattuk a halk beszélgetést.

Cili szólalt meg annélkül, hogy rámnézett volna:

– Mért mondta ön, hogy menyasszonya van? Nincs menyasszonya.

– És honnan tudja maga, hogy nincs menyasszonya?

– Mikor a rózsát beadta, megkérdeztem anyámtól _őelőtte_, hogy

elfogadhatom-e? Anyám azt mondta: Mért ne fogadnád el, ha Lukács úr

szívesen adja; _bizonyára jut azért a menyasszonyának is_. Akkor mondta

az ön barátja, hogy nincs menyasszonya. Igaz?

– De csak nem mondták tán neki, hogy tőlem hallották?

– Nem. Pedig kérdezte.

– Hát én úgy-tudtam. Lehet hogy szakitottak. De mért érdekli ez magát?

Cili mosolyogva vont vállat:

– Anyám nem engedte volna, hogy a rózsát elfogadjam, ha menyasszonya

van.

– Dehát… csak nem magyaráznak valamit abból a rózsából?

Cili rám-csodálkozott:

– Mit?

– Hogy az többet jelent a szimpla kedveskedésnél?

A leány elkomolyodott:

– Nem. És mégcsak azt se szeretjük, ha másnak lehet efféle gondolata.

Ez a maga elé morfondirozott mondása a hetedik égbe ragadott. Azt

értettem belőle, hogy Lukács iránt nem érez semmit.

– Maga igen kedves nekem! – susogtam mámoros nézéssel.

Elmosolyodva nézett maga elé. És én talán megfontolatlan vallomásokba

rohantam volna, de az anyja fölkelt, s intett a leányának. Bizonyára

megsokalta a véribe keveredett medvét, vagy hogy megneszelte a mi titkos

beszélgetésünket. Elbúcsúzott a társaságtól.

Azon éjjel lírai költeményeket írtam a falra, ceruzával. Az egyikre ma

is emlékszem még:

_Bogár-szemü tündér, mosolygó kishamis!_

_Minek neked rózsa? Rózsa vagy magad is!_

_Előttem nyiltál ki igaz szerelemre._

_Ültessen az Isten az én kiskertembe!_

Szép vers ugye? Irtam ilyet vagy ötöt, de még szebbek voltak azok,

amiket csak úgy képzeltem el.

Az emberi mágnesság nem mese. Akkor este annyira magnetizált az a leány,

hogy még másnap is magához rántotta volna az ujjon a papirost. S ha

másnap történetesen szabad napom van, s beszélgetek a leánynyal, azt

vélem, más irányt vált az életem folyása.

De mily kicsi sarkon fordul a nagy ajtó!

Egy tanulótársam, Fazekas nevü megszólít óra közben:

– Hallod-e, te tudsz németül.

– Tudok, – feleltem félvállról.

Fazekas félrevon egy ablakmélyedésbe és azt mondja:

– Egy fogorvos lakik az Orsolya útcán, abban a házban, ahol én két

csikót tanítok. Most költözött ide. Magyarúl akar tanulni. Fizet, mint a

köles. Engem szólítottak, hogy tanítsam, és én meg is próbálkoztam, de

németül is kellene tudnom. Azt pedig én nem tudok többet, mint amennyit

hat esztendő alatt tanúltam Komáromban az iskolában.

– Mit fizet?

– Tíz forintot havonkint.

Majd a falnak estem örömömben.

– Hát hány órakor menjek?

– Gyere el hozzám három óra után. Aztán együtt elmegyünk. Bemutatlak

neki.

Délután három órára összecsaptam minden dolgomat, s rohantam Fazekashoz.

A Konvent-útcán lakott egy apró ablaku ódon sárga házban. Az egyik

szennyes udvari ajtón kérdezősködtem. A másik szennyes udvari ajtóra

igazítottak.

Ahogy belépek a tágas alacsony szobába, meglepődéssel látom a

dupla-tokás írnoknét, Szepesinét. Házi ruhában volt, és lomposan,

boglyasan, tehát a saját otthonában. Ő is rám meresztette álmatlanságtól

vörös két szemét:

– Valami baj van? – kérdezte megdöbbenve. Megütötte a guta Porubát!?

Csak mondja rögtön. Tudtam, előre tudtam…

– Dehogy ütötte, – feleltem elmosolyodva, – Fazekas barátomhoz jöttem.

– Jaj de megijesztett! – sápogta az asszony. Szerencse, hogy nincs

itthon az uram. Az is beteg a bortól. Micsoda napszámos bort adnak maguk

az embernek? Az a bor einslágos volt! Ne is tagadja! Éreztem.

Beszéd közben leültetett. Fazekas cigarettával kínált meg.

Míg az asszony végig-gyalázta a vacsorát, körülnéztem. Négyágyas szegény

szoba; egymás mellett a mosdó és a kredenc; két ágy között egy hámlott

politúros üvegablakos szekrény; alól fehérnemü benne, középen könyvek, a

Fazekas könyvei, fölül kalapok, a szekrény tetején meg paradicsomos és

uborkás üvegek. A diványon egy piszkos fehér macska, az ágyon másik

piszkos fehér macska, az ablak párkányán is egy vén ronda fehér macska.

S valami kábitó rossz szag a szobában.

Láttam én sokféle diák-lakást, de azon mégis elbámultam. Szepesiékről

azt véltem, hogy bőségben élő városi urak. Cilinder kalapot nem visel

olyan ember, aki egyszobás lakásban lakik.

Hát mondom az asszony végig-gyalázta a vacsorát, a fináncné bodros

fejkötőjét, a hadnagyné finnyás orrát, a finánc butaságát, a tányérakat,

a lámpásból kiérzett petróleum-szagot, szóval megkritizált mindent oly

kegyetlenül, hogy szinte pirúltam belé. Csak Ciliről nem mondott semmi

rosszat.

De azért rá is gondolt:

– Maga nagy kópé! – mondotta rámfenyegetve. Láttam, hallottam mindent!

Node helyes kislány, azt meg kell adni. Éppen összeillenek. Az én uram

is ilyen diákkorában szeretett meg engem. Oh Istenem, ha rágondolok…

hogy éltünk haltunk egymásért! Hiába ellenezték a szülői a

házasságunkat. Szembe szállt értem mindenkivel. Megvonták tőle a havi

pénzt, koplalt. Kidobták a szülői házból, megvonta magát egy késesnél.

De tőlem nem tágitott. Elvégezte jóformán a nyolc osztályt, beállt

írnoknak a telekkönyvhöz, s megesküdtünk. Az én Károlyom ebben a

tekintetben karakter, igazi karakter!

Csodálkozva hallgattam a kotyogását. Hogyan lehetett ilyen nőbe

beleszeretni!? miatta szülőkkel megkülönbözni! nyomorult életet

vállalni!

Tekintetem ujra körüljárt a szobában. Még a falból kiálló rozsdás szög

is, mintha ezt sóhajtotta volna:

– Nyomorúság! nyomorúság!!!

Végre is Fazekas megszólalt, hogy gyerünk már, és így a Szepesiék

élettörténete félbe-szakadt.

– Hogy tudsz ilyen ronda helyen meglakni? – mondottam, hogy az útcára

kiértünk. És egy ilyen sápogó gágogó lúdnál!

– Ronda hely? – kérdezte csodálkozva. Én bizony eddig nem ügyeltem rá.

Az orvos éppen operált, mikor odaérkeztünk. Az inasa a váróterembe

vezetett bennünket.

Az bezzeg szebb szoba volt, mint a Szepesiéké! Szőnyeges,

bársony-diványos. Csupa faragott bútor. A padló parkett. Az ablakok

kétméteresek, csipke-kárpitosak. Az egyik ablak mellett pálma. A zugban

egy életnyi nagyságu Aszklépiosz-szobor, sellakozott gipszből. A falakon

tájképek, mind aranyrámás. Aztán egy nagy álló óra. Az óra tetején egy

három-araszos félmeztelen bronz-ember állt pőrölylyel egy nagy harang

mellett. A harangon a szokásos latin mondat: _Vivos voco_, stb.

Egyszercsak az érc-ember megmozdult: egyet kirrentett, aztán fölemelte a

pőrölyt, és _zomm-zomm_… négyet vert a harangra.

Nagyon tetszett nekem.

Ekközben megnyilt az ajtó, s kilépett rajta egy elegáns kecskeszakállas

úr, körülbelől harminc éves nyúlánk ember. Fazekas bemutatott neki, s

magunkra hagyott.

– Azt hiszem nem jön már senki, – mondotta az orvos a zsebórájára

pillantva. Ha éppen vetődne valaki, abbahagyjuk kisidőre a tanulást.

Mindezt persze németül mondta. Leültetett a pálma alá, és szivarral

kínált meg. Maga is rágyujtott. Aztán megbeszéltük, hogy nem könyvből

fogom tanitani, hanem élőszóval. Valamicskét _pészelt_ már _motyerúl_.

Közben kinyitotta az ablakot, aztán meg a két mellékszoba ajtaját. Az

egyik szoba a műhelye volt. Abból nyers kreozot-szag áramlott egy percre

be a szalonba. A másik szoba bizonyára a hálószobája volt. Rézágy

fénylett abban, és fehér márványmosdó. A mosdó fölött embernyi magas

tűkör; a ruhás szekrényének az ajtaja is tűkör. A padlón mindenütt

vastag vörös szőnyeg.

Csupa művészet és kényelem volt ott minden.

– Bámulom a szobáit, – mondottam magyarul. Érti mit mondok, doktor úr?

– _Értek_.

– Igy mondja: _értem_. Tehát: Bámulom a szobáit. A mi városunkban ilyen

szép szobák nem tudom kinél lehetnek.

– Magam szereztem, – mondotta elégült arccal, németül. Nincs itt egy

szög se, amely nem az én szerzeményem volna.

Mosolygós szemü kedves úri ember volt, minden mozdulata szíves,

figyelmetes, és csupa ész.

Lefordítottam neki magyarra a mondatot. Akkor megismételte, lejegyezte

papirosra.

S magyarra fordíttatott velem nehány maga csinálta mondatot, –

ilyenféléket:

… _Biztositom, hogy a legkisebb fájdalmat se fogja érezni… Tessék a

fejet hátra… Csak nyugodtan kérem… Ne tessék ijedezni… Tessék valami

kellemesre gondolni… Hja kérem fájdalom nélkül nem megy az ilyesmi!_

Mindezt gondosan bejegyezte egy sárgabőrös kis jegyzőkönyvbe.

A beszélgetésünkből megtudtam, hogy nőtlen ember, és hogy Bécsből

telepedett Pozsonyba. Egyébiránt diplomás orvos volt. A katonaságnál

kapott kedvet arra, hogy csak fogat gyógyítson.

Mikor hazafelé mentem, akaratlanul is összehasonlitottam az írnokék

lakását az övével.

Micsoda nyomorúság ottan! Micsoda jómód itten! S ő maga szerezte! Hogy

szerezhette? Csak a tudományával. Mi az orvosi tudomány? Négy évi kis

huzavona még az érettségi után. Ha Szepesi megállotta volna még azt a

négy évet… Mily marha! S azért a lompos üresfejü bagolyért! Minden

szépleányból vénbagoly válik idővel.

– Tanulj! tanulj! – biztatott egy belső szózat, – s lesz szőnyeges

szobád, szobrod, pálmád, puha széked, rézágyad, sok szép tajték-pípád,

dagadó bugyellárisod! De ne törődj négy évig semmi mással, csak tanulj!

Az útcán Lukácsba akadtam. Elmondtam neki, hol jártam, s hogy milyen

szerencsés vagyok.

– Hát tíz forint sok pénz, – mondotta elgondolkodva.

Aztán megint nevetőre fordult a kedve:

– Vígyázz, hogy hamarosan meg ne tanuljon magyarul!

– Megelégeltem a nyomoruságot, – feleltem komolyan. Úgy igazitom az

éltem rúdját, hogy az eddigi szűkölködésemnek inség ne legyen a

folytatása.

Lukács velem tartott hazafelé. Szótlanúl hallgatott.

– A fő az, – folytattam inkább magamnak beszélve, – hogy az ember bele

ne kerengjen minden gyertyalángba. Aki korán bolondul, korán házasodik.

Aki korán házasodik, korán a nyakába szakad az élet terhe. Ilyenkor kell

legerősebbnek lenni, mikor az ember leggyengébb!

Lukács mosolygott:

– Hogy érted ezt?

– Nem szabad abbahagyni a tanúlást semmiféle szép harisnya miatt. A

házasság különben is bolond találmány!

– Deiszen barátom, – felelte mosolygón vonogatva a szemöldökét, – nem

bolond találmány az! Az igazi élet a családos élet, meg a földdel való

élet. Minden másegyéb csak betü meg betü, könyv meg könyv. A könyvet

éppen olyanok írják, akik nem élnek igazi életet.

Vállat vontam:

– Vakondok gondolkodás! Az emberiség nem térhet vissza a földtúrásra!

– Én meg azt gondolom, hogy visszatér.

– Hát akkor minek jársz iskolába?

– Bizony nem is a magam kedvéért. Az ember sok mindennel tartozik a

szülőinek. Legfőképpen azzal, hogy ne okozzon nekik bánatot.

Egy kirakat előtt bámuló csoport állott. Mink is odanéztünk, hogy mi az?

Hát egy méteres méretü művészi olajfestmény volt ott. Fehér falon

fecskefészek, valónyi nagyságú. A fészekből négy kis buti fióka

kandikált ki. Az anyafecske a fészek szélén állva gyönyörködött bennök.

A másik fecske meg egy alattok elnyúló hangafa gallyvégen énekelt. De

még az árnyékuk is ott volt a falon.

– Remek! Gyönyörű kép! – hallatszott jobbról-balról.

Egy asszonyi hang:

– Édes kis picinyek!

– Lásd, – szólott Lukács diadalmasan, – a házasság szimbóluma.

Gondoltam: makkal álmodol!

S tovább mentünk. Találgattuk, hogy létrán állva festette-e a művész,

vagy kitömött madarakról?

– Mindegy az, – mondotta Lukács. A fő a gondolat!

Ahogy a Ventur-útcába jutunk, egy nagy fekete kutya lohol zörögve

kopogva a kocsijárón. A nyomorult állatnak vaslánc van a nyakán, s egy

nagy korhadt tuskót hurcol. Bizonyára vidéki kutya volt, és hogy el ne

szökjön, hozzá-láncolták a tuskóhoz. A tuskót aztán kirángatta a

földből, s vele együtt robogott világgá.

Az útcán járók megálltak, és sajnálva nézték. Nehányan próbálták

elfogni, hogy segitsenek rajta. De a kutya félreugrott s még ijedtebben

rohant tovább. Farkát a lába közé vontan, véres szemmel, és lógó

nyelvvel vitte tovább a terhét.

– Lásd, – mondottam nevetve, – ez is a házasság szimbóluma.

Nevetett ő is.

Aztán jött velem tovább.

Bizonyára velem akarta eltölteni az időt, míg Cili sétára méltóztatik

bocsátkozni. De én nem sétálok velök többé! Nem bánom, akármit

csinálnak!

Kezet nyujtottam Lukácsnak:

– Még nekem vissza kell térnem a városba. Valamit elfelejtettem. Te csak

eredj: űlj be a szobámba. Nem soká maradok.

S ott-hagytam.

Csak a vacsora-időre kerültem haza. Már akkor a dombon nem láttam

senkit. Ciliék ablakából világosság szüremkedett a folyosóra. Megálltam

az udvar puha földjén. Benéztem.

Mért álltam meg? Mért néztem be? nem tudom megmondani. Az ember igazán

nem ismeri maga-magát se. A gondolkodó embernek az élete nem is egyéb,

mint maga-magának a folytonos, részről részre való felfedezése.

A két nő gyertya mellett ült a szobában. Kávés edény volt előttük. Cili

éppen egy falat kávés kenyeret nyujtott a széken nyiákoló pocos

macskájoknak.

Ime, gondoltam, kávé a vacsorájok. Micsoda koldús nép!

Az én vacsorám se volt sokkal különb, de én már képzeletemben a pompás

szobában éltem, s különféle hideg-pecsenyéket éreztem az éléstáramban.

Csak négy év! csak négy év!…

Vacsorázás alatt mégis az eszembe tolakodott néhány kérdés:

Mit beszéltek?… Örült-e Lukács, hogy nem vagyok ott?… Mosolygott-e reá a

leány olyan bizalmas-kedvesen, mint rám a névestén?… Talán még

bizalmasabban is… Lukács bizonyára felhasználta az alkalmat arra, hogy

megszorítsa a kezét… Talán többször is… Talán föl is emelte a Cili kezét

az ajkához…

Ez a gondolat mégis nyugtalanított. Hiszen igaz, hogy elvetettem

magamtól a csábító gondolatokat, de… hátha megbánom!?

Nem, itt nem szabad erőtlenkedni!

És mégis ahogy pipára gyujtottam, csak kiléptem az ajtón. Hiszen,

gondoltam, azért beszélgethetek vele.

Föl és alá jártam az udvaron. Dormándyék nem mutatkoztak. Csak épp

egyszer nyilt meg az ajtajok, akkor is csak a macskát eresztették ki

rajta.

A sötétség miatt nem jönnek ki, gondoltam. A finánc sincs itthon, és az

ég csupa felhő. Az éjjel bizonyosan esni fog.

Hát másnap csakugyan csepergős időben mentem iskolába. Lukácstól

resteltem kérdezősködni, ő meg magától nem szólott Ciliről.

Szinte örültem, hogy napokra terjedő essőzés következett. Azalatt

elszoktatom a fejemet a hiábavaló gondolatoktól.

Lukács híven eljárogatott hozzám az essős napokon is.

No lám, gondoltam, ha olyan bizalmasságba jutott volna, mint véltem,

akkor most nem hozzám űlne be, hanem a leányhoz. De nem úgy van az

nevelve, hogy holmi diákkalandok szereplője legyen!

Lukács egyébiránt csak rövidke ideig űlt nálam. Egyszer dohányt hozott.

Nem volt olyan jó, mint a mienk, de barátságból elszívja az ember a

rossz dohányt is. Beszélgettünk, tanakodtunk a jövőnkön. Megint azt

gondoltam, hogy csak hozzám jár, s fel sem igen tűnt, hogy mikor a

Ciliék ablaka alatt elhalad, mindig ott babrálja az esernyőjét. Hát

bepislog, bepislog, mint afféle fiatal ember. De nincs ennek semmi

jelentősége.

Én buzgón iparkodtam elszokni a leánytól. Én bizony nem pillogtam be az

ablakán. Ha az udvaron találkoztam vele, nem álltam vele szóba.

S esett az esső, esett.

De minden essőnek csak az a vége, hogy egyszercsak elszűnik, a felhők

szétbontakoznak, és kisüt a nap. A házak oldalában ujra megjelentek a

gombozó gyerekek, és a gyepen ujra legelt a bárány. Lukács esernyő

nélkül jött el, s hat óra tájban letette a pípát:

– No gyerünk ki tán a levegőre.

– Nem, én ma nem megyek.

Rám-bámult.

– Nyakunkon az érettségi, – folytattam. Átnézem kissé a régi tárgyakat

is.

S Lukács ment, én pedig maradtam.

Elővettem a világtörténelmet. Gondoltam, az legjobban leköt.

De csak szórakozottan olvastam. Folyton a pázsiton járt az eszem. Láttam

a fel-alá andalgó két fiatalt, amint mosolyogva beszélnek,

meg-megállnak. A leány csupa édes rejtelem és tavaszi üdeség.

Hiába mondottam: Csupa gügyeség az amit beszélnek! Nincs abban egy okos

mondat. Soha mióta áll a világ nem mondott még az ilyen sétáló pár egy

olyan okos szót, amit érdemes lett volna fölírni! Valami mégis

marcangolt.

Kínos volt bent maradnom, de megálltam. Éreztem, hogy ezek a napok

döntik jobbra vagy balra a sorsomat. Lukácsnak könnyü. Ő haza mehet

juhot őrizni az őrmesterük helyett, de az én apámnak mindössze egy

kötele van, amin harangoz, azon elegen lógnak odahaza. S ha Lukács

mulatoz a lánynyal, azt nem fogadják Dormándyék komolyan, de ha én

nyilvánitok érdeklődést, akkor a kalendárium összes szentjei se mentenek

meg a Szepesi sorsától!

Csak este mentem ki, vacsora után. Az asszonyok kint űltek az udvar

közepén, a leánder mellett. Közéjök űlhettem volna. De én csak elléptem

mellettök, s lesétáltam a városba.

Igy teltek a következő napok is. S azt hittem, én már megszabadúltam

minden kísértéstől.

De a nőnek még az árnyéka is vonja, köti, hurkolja az embert!

Ablakom alatt virágzott az orgona. Talán az vonzotta ki egy délután

Dormándynét. Kiült a malomkőasztalhoz.

Máskor is szokott ott hímezni. De aznap nem hímzett, hanem valami

szalmaszínü nyári ruhát varrt. Könnyü omlós szövet volt, nem tudom

miféle, s nem olcsó portéka. Csak azon csodálkoztam, hogy többet bont,

mint amennyit varr.

A leánya is ott űlt, féloldalt az én ablakomnak, és ő is a szalmaszin

ruha varratait fejtegette.

Nekem ott kellett dolgoznom az ablaknál, mert csak az az egy ablaka volt

a szobámnak, s kellett a világosság.

Akaratlanul is a leányra szállt a tekintetem.

Kéksávos fehér otthonka volt rajta. Az anyján láttam azt az előbbi

nyáron. A haja fel volt tekerve japániasan. Akkor divatozott az a

hajviselet. Az otthonka nyaka kivágott volt, és gallérul visszahajtott.

Cili nyaka meztelen volt a nyaka-gödréig.

Gondolat nélkül tapadt oda a tekintetem. Csodáltam a fínomdad teltségét,

nemes hajlását. A tavaszi nap ki-ki bujt a felhők alól, és rásütött. A

szeme pillája árnyékot rezgetett a szeme alján, fínom kis leheletszerü

árnyékocskát. Az arca oly üde volt, mint a ma kinyilt fehér rózsa. S a

nyakára ahogy rásütött a nap, hajának néhány göndörke pelyhét szinte

aranyos szőkének tüntette fel. Pedig nem szőke volt a haja, hanem

sötétes gesztenyeszin.

A leány megérezte, hogy nézem: rámemelte a szemét, és elmosolyodott.

Én erre mit tehettem egyebet, köszöntést bólintottam, és szintén

elmosolyodtam.

Az ablak szimpla volt. A leány féloldalt hajlitotta a fejét, s beszólt:

– Tudja-e mi ujság Zeller úr?

Hozzá volt szokva, hogy urazzon, gyermek-korától. Lukácsot nem urazta,

csak Horváthnak szólitotta.

Kinyitottam az ablakomat.

– Mi az a nagy ujság Cilike?

– Megszaporodtunk.

– Hogy-hogy?

– A Miókának négy kis fiókája van.

És nevetett.

– No ez csakugyan szaporodás, – feleltem, – hol vannak az uj lakók?

– Még nem szabad őket látni. Majd csak nyolc nap mulva. Milyen helyes

kis miókák! Úgy mászkálnak összevissza a kosárban…

Amíg beszélt, az ablakban könyökölve gyönyörködtem az arcában. Sohse

néztem meg olyan apróra. Sohse láttam milyen eleven az ajka, milyen

tiszta a szeme, milyen piroska a füle, milyen fehér a keze. És a

mozdulatai… Teremtő Istenem mennyi bájt adtál a fiatal nőnek még a

mozgásába is! A férfi nem úgy hajlik, nem úgy pillant, nem úgy mosolyog;

a keze-járása nem olyan könnyü.

És ismét megmámorosodtam.

– Enyém lehetne, – gondoltam, – csak ki kellene érte nyujtanom a

kezemet. Csak azt kellene mondanom: Dormándy néni, én is szegény ördög

vagyok, maguk is: Cilit én feleségül veszem. És akkor enyém lenne minden

szépsége! kedvessége! az a szép piros szája! sötétpilláju mosolygó

szeme! hajlékony nyaka! minden mozdulata! egész tündéri valósága!!!

Amíg így rámélázva gondolkoztam, ő tovább csevegett. A szavakat

hallottam, de nem tudtam mit beszél. Elmém azzal a gondolattal vivódott,

hogy vajjon ha várok, kések, hallgatok, megtalálom-e idő multával is? S

ha azalatt elviszi más, fog-e nekem a sors egy másik ilyen leányt adni,

ilyen tisztát, kedveset, kívánatosat, ártatlant, nekem-valót?

És ő mintha látta volna a gondolataimat, oly biztatón, bizalmasan,

őszintén nézett a szemembe, mintha azt mondaná: Ugy-e szép vagyok? Hát

szólj, mondd ki, amit a szived gondol!

Azon az egy percen fordult meg minden.

Mielőtt szólhattam volna, a macska megjelent Cili mellett. Lapos volt,

mint az ócska muff, és borzas. Hozzátörleszkedett a Cili lábához.

Cili nevetett:

– Ejnye! Hát ott-hagytad a kicsinyeidet? Te rossz anya!

Azzal fölvette az ölébe, és a macska fejét az arcához szorította:

– Te kismama te!

S behúnyta a szemét.

Igy fogja az ura fejét is az arcához ölelni, – gondoltam.

De akkor egyszerre az eszembe vágódott Szepesiné. A sok szennyes macska,

a lomposság, a szobájok, szegénységök…

Bezártam csöndesen az ablakot, és átmentem a finánchoz a pipámmal.

Poruba ugyanis otthon volt és feküdt. Az előtte való napon lepedőben

szállitották haza. A csempészek megverték valahol a nagyszombati úton.

Karja-törötten, kék és zöld foltokkal tarkázottan feküdt az ágyában, és

keserűen sohajtozott.

Hát azokban a napokban kötelességem is volt, hogy be-beűljek és

vígasztaljam. Aznap bizony nem sokat tudtam beszélni. A fejem nehéz

volt. Szórakozottan hallgattam Porubának a panaszait.

Másnap a városban találkoztam Cilivel, a szinház előtt. A szalmaszín

ruha volt rajta, a nyakán valami fodros selyemgallér, a lábán kivágott

lakcipő. Oly elegáns volt, mint valami grófkisasszony.

A kávéház előtt katona-tisztek ácsorogtak. Mind megfordúlt, és utána

bámult.

Nekem egyszerre megvilágosodott, hogy Dormándyné rendre szedegeti elő az

elrakott régi ruháit, és azokat alakitgatja át a leányának. A cipői is

az anyja cipői.