Guszti fölemeli a puskát. Céloz. Soká céloz. Én pillantani se merek…

Az őzike a hasa alá hajtja a szarvát. A hasát vakargatja.

.....

_Durr!!!_

Láng és füst! Puskapor-büdösség!

Az őz egyet szökell. Térdre roggyan. Megint lábra erőlködik, de csak

eldől. Még a fejét is elnyujtja a fűben…

Egy percig megkövülten bámulunk. Az öröm és rettenet lenyügözi a

lábunkat.

Guszti aggódva pillant körül. Aztán odafutunk.

Az őz oldalából bugyog a vér. Szép fekete szeme vádlón mered reánk.

De mink is egymásra meredünk.

– Mit csináljunk vele?

– El kell ásnunk! – hebegi Guszti ijedt szemmel.

Sápadt volt, mint a fal, s a homloka fénylett a verejtéktől.

– De hova?

– A bokor alá.

Megfogtuk az őznek a lábát, s a bokor alá vonszoltuk.

Azzal neki a földnek mind a ketten, tiz körömmel! Gödröt kapartunk.

Kapartunk lázasan és remegve. Jókora gödröt kapartunk a fekete porhanyó

földben. Az őzet belefordítottuk. Behordtuk, betakartuk nagysebesen

földdel és száraz falevéllel.

*

– No, hogy mulattatok? – kérdezte anyám este, mikor hazaérkeztem.

– Nézegettünk képes könyveket, – feleltem jámboran.

– Milyen a térded?

– Játszottunk is a kertben…

Anyám megcsókolt.

És én oly édesded-nyugodtan aludtam mint az angyalok.

Szép asszony a kovácsné!

Februáriusi olvadós havon, szánkótalpas kocsin igyekeztünk egy borsodi

faluba. A társam kasznár ott. Odavaló is.

Ahogy a falu felé közeledünk, – délután három óra lehetett, – az egyik

ló egyet botlik, s rá minden lépésre ejtegeti a csipejét.

A kocsis káromkodott.

Megállitjuk a lovakat. Hát a sántitónak a lábán oldalt lityeg a patkója.

No nem is olyan nagy baj. Itt a kovács a falu végén, – fölveri egy perc

alatt.

A kocsis lefeszitette a patkót, éshát a ló vigan poroszkált tovább

mezitláb, a műhelyig.

A kovács éppen lőcsöt vasalt a hóval boritott fekete műhely előtt. Ritka

szép nagy ember: egy szürkülő Toldi Miklós bőrkötényben. Kissé ragyás

ugyan, s eldurvult kezü, de hátha Toldi Miklós is ragyás volt és

eldurvult kezü?

– Csak ezt az előbbi patkót üssük fel, – mondotta a kasznár, – aztán

majd bejön a kocsis a lóval.

A kovácsház ajtajában egy fehér-főkötős asszony dugta ki a fejét.

Vén birka-arc. A szeme-pillája is fehér mint a birkáé. És hogy a kendője

a tarkóján volt megkötve, szokatlan nagy sárga két füle méginkább

eltorzította az arcát.

Hogy Palit meglátta, mosolygott, kilépett és alázatosan bókolt:

– Jónapot kivánok kasznár úr! Tessenek talán bejönni addig…

Könyékig sovány meztelen karját a kötényébe takarta, – kenyeret vagy mit

dagaszthatott odabent, – s közben rám is vetett egy alázatos pillantást.

– Tessenek…

Tiszta és jó asszony lehetett. De a milói Vénusz egyszerre megfordult

volna a fal felé, ha ez az asszony elébe áll!

– Köszönjük kovácsné asszony, – felelte Pali, – hiszen már megyünk

tovább.

A kovács patkolás közben odaszólt félvállról a feleségének:

– Hát legalább széket hozzál ki Katókám, hogy az urak leülhessenek.

Egy büszke fiucska állt nagykomolyan a műhelyajtóban, kicsi mása a

termetes kovácsnak. Az anya hivó pillantására egyszerre megelevenült.

Befutott és széket hozott ki, kettőt.

Aztán egy mosolygó szemü szőke leányka is kilesett az ajtón, de csak egy

pillanatra. Az meg az asszonynak volt a megszépített mása, noha fekete

szemü, mint a kovács.

A kasznár rákiáltott:

– Bujj elő csak kis nyúl! bujj elő! Krajcárt kapsz!

A kis nyúl szemérmesen bujt elő. Öt éves lehetett. A kovács mosolyogva

pillantott rá a munkájából.

*

Nekem ki nem múlt a fejemből az az asszony, az a két gyerek, az a

gyöngéd hangja a kovácsnak: „Széket hozzál ki Katókám!“

– Hallod-e, – mondom Palinak vacsora előtt, – hogyan vehette el az a

Toldi Miklós azt a birkafejü asszonyt! Nem talált magához illőbbet?

Pali hümmentett:

– Nem ajánlanám, – felelte, – hogy a kovácshoz intézd ezt a kérdést.

És szinte ijedten nézett rám.

– Tudod-e, – mondotta, – hogy egy embernek eltörte a lábát? El ám. Ült

is érte. Valami szamár vidéki ember volt, vagy ittas. Az is azt

kérdezte: Hogy tudott ilyen csunya asszonyt elvenni majsztram? Hozzá

sujtott egy nagy súlyos harapó-fogót.

Vacsorára hivó szó zavarta meg a beszélgetésünket. Az asztalnál

gyermekek is ültek. Minden más egyébről folyt a szó, csak kovácsékról

nem. Ámbár nekem ki nem ment az a házaspár az eszemből. Hogy kerültek

össze? Pénzre házasodnak falun is? Minek a pénz a falusi kovácsnak? Igy

is úgy is csak az üllőt döngeti napestig. Minek annak a pénz? Nem is

lehet az, hogy pénzért vette el. Talán boszuból vette el, hogy egy szép

leány nem ment hozzá? Talán ostoba ember, és valami ravasz család

beugratta a házasságba? Vagy olyan volt a gusztusa?

A gyermekeket korán lefektették. Szivarra gyujtottunk. Pali kártyát

ajánlott. De én útálom a kártyát.

– Hallod-e, – mondottam, – nekem ki nem megy az eszemből az a kovács.

Valami érdekes a házasságuk története?

Pali nevetve legyintett.

– Érdekes a fenét. Nagyon is prózai!

– Mégis hát mért vette el azt a csúnya asszonyt?

– A manó tudja! Elvette, hát elvette. Ha éppen olyan nagyon érdekel,

elmondhatom:

Fiatal kamasz voltam, mikor a kovács először házasodott.

Az első felesége szép asszony volt, fekete-selymes szemü halványka

asszony. Fehér fecske. Azt mondták azért olyan fehér, mert szivbajos.

Egy nyári napon, éppen Szent Anna napján, meg is halt. Hirtelen halt

meg, a kertben. Valami krumplit vagy mit kapálgatott, aztán egyszercsak

leült, lekonnyadt a feje, meghalt.

A város messze van tőlünk. Koporsót a szomszéd faluban szoktak a mi

embereink csináltatni.

Átkocsiz a mi kovácsunk is. Az asztalos komája is neki. Elsirja nekik a

baját, mint valami gyermek. Asztalosék is sirnak egyet.

Aztán az asztalos megtörli a szemét.

– No ne búsulj, – mondja, – csinálok én neki olyan koporsót, hogy a

grófnék se fekszenek különbbe.

Azzal bevezeti a kovácsot a félszerbe, ahol a deszkáit szokta tartani.

Mutat neki egy falhoz támasztott avas rossz zongorát.

– Ihol e. A meghótt kántoré vót. Szekrénynek szántam. Hát ebbűl…

Azzal mingyárt le is roppantja a zongora födelét. Fürészel, méreget,

gyalulgat.

Közben pálinkát hozat a kocsmából. Iszogatnak. A kovácsnak csöpög közben

a könnye. Asztalosék vigasztalják amennyire szivökből, szavukból telik.

De a kovácsnak minduntalan megered a záporessője:

– Micsoda asszony volt!… Milyen bablevest főzött!… Hogy reszketett

értem, mikor a hideg lelt!…

S remegő mellel folytatta:

– A fiacskám… Az Imruskám. Ki viseli most már gondját az árvának? Senki

asszony-atyámfia nincs olyan, akire rábizhatnám. Az öreganyám jött el.

De az mán nyócvankét esztendős. Mindig ül. Reszketős a lába.

Asztalosék megajánlják, hogy magukhoz veszik a gyermeket, legalább

addig, mig uj asszony nem kerül a házba.

Uj asszony? A kovács hallani se akar arról! De a fiát sem adhatja oda.

Merthiszen egyetlen fiu, és nem tudna nélküle enni se.

A sok tanakodásban kitalálja az asztalosné, hogy Székely Kati lenne oda

jó, ha elmenne. Székely Kati időske árva-leány. Annak is a mult héten

temették az anyját. Az apja kertész volt, hát éppen mesterember házába

illő. Tiszta, dolgos, becsületes teremtés. Főzni is jól tud, kivált

bablevest meg turós rétest. Arra rá lehetne bízni a házat is, a

gyermeket is.

Délutánra megvan a koporsó. Politúros, réz-szegekkel pazarul kivert

pompás gyászalkotmány. Székely Kati is előkerül. Fizetést nem is kiván,

csak ne cselédképpen bánjanak vele. Mert ő még sohase szolgált. Nem is

volt szándéka. De mivel azt mondják, hogy jó ember…

A kovács kezet nyujtott neki:

– Hugomnak foglak tekinteni. Csak a fiammal bánj jól, hogy ne legyen

nagyon árva!

*

A temetés után való napon búsan csiheli ismét a kovács a vasat. A szeme

vörös. Az arca szintelen. A haja fésületlen.

Nem is dolgozott volna aznap, de valami pánt eltörött a csézánkon, – az

apám ráküldte. Más sürgős megcsinálni való is torlódott össze a halottas

napok alatt. Aratás idején nem lehet halogatni a munkát. Biz a kovácsnak

szögre kellett akasztania a gyászköntöst, és fel kellett öltenie a

szennyes bőrkötényt.

Hát dolgozik. Veri a vasat a Feri legénynyel.

Emberek érkeznek jobbrul is balrul is. Ejtenek egy-két vigasztaló szót.

Isznak egy két korty szilvóriumot a tori maradékból.

A kovács is iszik velök, noha éjfélután egyig ivott. Minden vigasztaló

szóra megvizesedik a szeme. Sohajt nagyokat:

– Iszen ha ez a kis kölyök nem vóna!…

Érezni lehet az elhallgatásban a fekete gondolatot. Az öreg Irhóczi meg

is rójja érte:

– Nem lú az ember majtsztram! Aki erős, ne csak kivülről legyen erős,

hanem bévülrül is.

Veri a kovács a vasat.

Falu-helyen a kovács-műhely a kaszinó. Aratás idején is ott ül mindig

egy-két dologtalan ember. Tuskón, keréken, vasalni való rúdon, ki hol

helyet talál.

A vakációs napokon magam is gyakran ellátogattam oda, s hallgattam,

miket beszélnek.

Mert a jövő-menő kocsik, szekerek, lovas gazdák gyakorta patkoltatnak,

vasaltatnak ottan, s mondanak hireket. Ki merre járt, mit hallott?

Ősszel a gabonaárakat is ott lehet megtudni hiteles számokban. No meg

odajár a dolgatlan óráiban a sánta suszter is, a falu humoristája.

A falubeliek csak Dolfinak hivják, noha se nem Dolfi, se nem zsidó. De

göndör a haja, és ő is elbérmál mindenkit.

Aznap délután is elősántikál a házából. (Az alsósoron lakott akkor, egy

nádfedeles házban, a műhelytől vagy ötszáz lépésnyire.)

Hát csak biceg felénk, a tányérszélü ócska szalmakalapban.

Máskor mindig mosolyogva vártuk. Elibe is kurjantott némelyik jókedvü.

Most azonban…

Dolfi is kedvetlen. Nem is a szokott sietéssel hányja befelé-kajmós

lábát, hanem csak lassacskán jön. A nyári szurtos elejü gyékény-szinü

kabát van rajta, és az örökkétartó, buggyos térdü pepita-nadrág.

Szőkevörös arcán gondolatok komolykodnak.

Nem fogadja mosolygás, se tréfa-szó. Ő se kiabál. Csöndes jónapot mond,

hogy hozzánk érkezik.

A kovács a csézára való uj pántot fényesiti szurokkal. Szótlanul nyujtja

neki a kezét.

– Hát barátom… – szól remegő lágy hangon a suszter, – majd leszünk

jobban is.

A temetésen nem volt jelen, sem a toron. Annyit figurázott a halállal,

halotti énekekkel, – nem érezte illőnek, hogy mutatkozzék.

Leereszkedett a kovács-eresz árnyékába, a csézának félretett

bőr-ülésébe, s elővonta a kabátja belső zsebéből kis szutykos

tajtékpipáját.

Furcsa volt az arca, hogy komolykodott. Sohse láttam másképp, csak

hunyorgó szemünek, rókásan mosolygónak, vagy kikerekedett szemmel

kacagónak. Aznap mintha kicserélték volna. Az arca megrútult,

meghosszabbodott. Kiálló vékony orra is, mintha lejebb konyult volna.

Butának látszott és vénnek.

De nagy barátságban éltek ők a kovácscsal. Nyáron különösen, mikor

senkise varrat csizmát, se nem foltoztatnak, Dolfinak félrevágott ócska

szalmakalapja naphosszat ott volt látható a műhely előtt. Vasárnap meg a

kovács látogatott el őhozzá. Ittak, kártyáztak, szidták Tisza Kálmánt.

– Pronty! – kiáltotta a suszter.

Ma sem tudom mit jelent ez a szó. Megvetés, rosszalás egyaránt van

benne. Olyankor szokta kiáltani, mikor hazafias elkeseredésében

rácsapott az asztalra.

De ritkán történt ez. Csak akkor történt, ha már a harmadik liternél

tartottak. Annyit pedig csak kettős ünnepeken ittak, amikor a kovácsnak

az öccse is átlátogatott a szomszéd vármegyéből. A kovácsnak az öccse

bognárságot művelt. Sovány, gyomorbajos ember volt. Pápaszemet viselt,

és vasárnaponkint valami hazafias néplapot olvasott.

Hát a bognár elmondta nekik, hogy az országot osztrák kézre juttatják a

miniszterek; hogy a katonaság nem az országot szolgálja, hanem a

császárt; hogy a császár nem a magyarok javát nézi; hogy háboruba

keveredünk előbb-utóbb; hogy a magyarok falkánkint költöznek át napról

napra Amerikába, s egyszercsak azt látjuk, hogy csak a mi falunk maradt

itthon meg Tisza Kálmán.

Dolfi suszter az ilyen beszédekben sűrün verte az asztalt, s kiáltotta a

prontyot. A kovács csak morgott:

– Iszen csak én foghatnék meg egy minisztert! Az üllőre a fejit… rá a

pőrölylyel, mig csak olyan lapos nem lenne, mint a palacsinta!

A bognár aztán hazakocsizott, s ők ketten hetekig kérődzöttek a

hallottakon.

Azonban a műhely előtt nem sokat politizálhattak. Ott a kovács nem

ülhetett le. Zörgős mesterség a kovácsság. Különben is a Dolfi esze csak

bor mellett járt a politikán. A műhely előtt évődtek, humorizáltak.

Kezdetben nem voltak ők annyira jó barátok. Mikoriban Dolfi a falunkba

telepedett, nem szivelhették egymást. A kovács _nevető tyúknak_ nevezte

el a susztert. A suszter meg _táncos bikának_ a kovácsot. Nem is

beszéltek egymással. A kovács mindazonáltal nem gyűlölte a susztert,

csak lenézte, mint a herkulesek szokták lenézni az erőtelen embert.

A suszter azonban gyűlölte a kovácsot. Valahányszor elsántikált a műhely

előtt, tüntetőleg törülgette az orrát a vörös zsebkendőjébe, és megrázta

a zsebkendőt, mintha poros volna.

Hanem egyszer a kovácsnak sürgősen kellett uj csizma. Valami lakodalomra

hítták násznagynak, s nem volt ideje arra, hogy a városba kocsizzon

csizmáért. Rá kellett fanyalodnia, hogy a Dolfi műhelyébe ellátogasson.

– Nem alkuszok, csak szép legyen! meg szerdára meglegyen, – mondotta

méltósággal.

A Dolfi suszter aztán varrt neki olyan egy pár csizmát, hogy nincs az a

cseh harmonika, amelyiknek a ráncai egyenletesebbek volnának, sem az a

kenetlen talyiga, amely cifrábban nyikorogna. A szárát lakbőrrel szegte

be. A talpán meg rézszegekkel verte ki a _B. P._ betüt, a kovács nevének

a kezdőbetüit. (Bagos Pál.) Táncos embernek igen tetsző az ilyen. No a

kovács úgy megszerette akkor a sántát, hogy a lakodalmon tepoharat is

ivott vele.

Attól fogva a suszter gyakorta megjelent a műhely előtt. Sőt mikor

kitavaszodott, át is költözködött a felvégről az alvégre, hogy közelebb

lakjon a kovácshoz.

Hát mondom, akkornap is megjelent. Öt vagy hat ember lebzselt már a

műhely előtt. Valami verekedésről beszéltek, amely tőlünk nem messze az

aratók közt történt az előbbi vasárnapon. Dolfi csak hallgatta őket

szótlanul. Foszlott szélü ócska szalmakalapját a térdére tette, s

pihegett a melegtől.

Akkor láttam, hogy a kabátjának mind a négy gombja más. A legfelső

katona-zubbonyra való sárgaréz-gomb, a legalsó meg porcellángomb,

amilyet paplanra szoktak varrni. Legény-ember szegény ember. Hát még ha

falusi mesterember? Ámbátor… nem az a szegény akit mi nézünk szegénynek,

hanem aki magát érzi annak.

Hát ott piheg a suszter szótlanul.

Ekközben a leány, – akit asztalosék szereztek, – betér a kertből a

házba. Papucs a lábán, viritó-sárga szoknyája ferdén lóg. A haja

boglyas. A szeme is vörös. Látszik rajta, hogy álmatlanul töltötte az

éjet. Bizonyosan a gyermek miatt.

Egy kosárka apró uborkát hozott be a kertből. A karján a kovács kis

egyéves árvája. Aludt a kis feketeszemü gyermek a leánynak a vállán.

A suszter rábámul.

A leány egy perc mulva kifordul, és nagy félénk juh-szemeivel megáll a

kovács előtt.

– Hotzzak-e még _tszilvóriumot?_ – kérdi pöszén, kedvetlenül.

– Nem kell több Kati, – feleli a kovács. Hanem a korsót töltsd meg

vizzel.

A leány visszatassog a papucsban a konyhába.

Mink már a _tszilvórium_ szóra is elmosolyodtunk. A Dolfi arcán is

megjelentek a vidámság ráncai. Egykét percig csak fojtogatta a szót, de

aztán kipattant belőle:

– Hol szedted Pali ezt a gyönyörü gyöngyvirágszálat?

Valamennyien nevetésre fakadtunk. A kovácslegény elfordult, és a

tenyerébe szoritotta a száját, de csak kitruccant belőle is a nevetés.

A kovács csodálkozva nézett ránk. Közben a leány kitassogott ismét a

korsóval.

A kovács ráfordítja a szemét a leányra. Bizonyára akkor nézte meg

voltaképpen először. Mert az asztalosnál a gyásza meg a pálinka

meghomályositotta a látását. Nem bánta ő akármilyen vászoncseléd,

csakhogy megbizható. Egy-két szóval megalkudott vele, s estefelé maga

mellé ültette a kocsira. Másnap meg, a temetés napján, megint nem látott

ő se eget, se földet, úgy összezavarodott a fejében a világ.

Hát csak a suszter szavára nézte meg jobban. Bizony maga is furcsálta.

Fejet csóvált rá:

– Passzorkányos!…

– No ritka szép gyöngyteremtés! – folytatta a suszter, mikor a leány

bement. Elküldjük Pestre a szépség-versenyre!

Erre méginkább nevettünk. A kovács is megmosolyogta. A legénye levágta a

kalapácsot, s hajlongott röhögtében.

– Ne bántsd, – szólt aztán a kovács visszakomolyodva. Mikor megjöttünk,

a kisfiam egyszerre az ölibe kivánkozott. Bánja a manó akármilyen a

pofája. Majd megszokjuk.

No attól a naptól kezdve volt min mulatni a műhely előtt.

A Dolfi suszter mindennap uj ötlettel állitott be a félszer alá.

– A kegyes-asszonyok tanácskoztak, hogy lefestetik a Katit oltárképnek.

Vagy:

– Egész éjjel nem alhattam. Azt álmodtam, hogy a Katit el kell vennem

feleségül.

A kovács is szerette a tréfát. Szivesen füzte tovább:

– Dejszen hiába álmodtad: a Feri mán szemet vetett rá.

– A világbúl is kifutnék! – kiáltotta a legény.

És nevettünk ezeken az ostoba beszédeken.

Egyszer a leány éppen akkor fordult ki a konyhából, mikor nevettünk.

Dinnyehéjat vagy mit vitt a hizónak. A konyhaajtó a műhely mellett volt.

A disznóól meg tulról. Köztünk kellett elmennie.

Hogy a nevetésben akaratlanul is ráfordult a szemünk, megérezte, hogy őt

nevetjük. Egyszerre elvörösödött, még a füle is.

Bedobta a héjat a disznónak, és sokáig ott állt mozdulatlanul. Aztán

visszatért sebesen, csakugy suhogott a szoknyája. De már akkor sápadt

volt, szinte kékesen sápadt. Még a füle is.

Ahogy elhaladt mellettünk, fájdalmasan pillantott ránk és gyülöletesen.

De nem ügyeltek rá. Talán csak magam láttam azt a pillantását.

Negyedóra mulva ujra kilépett a házból. Rákszinü uj rékli viritott

rajta. Egyik karján kis kosár, másikon a gyermek.

Bement a faluba. Bizonyosan a kovácsnak az öreganyja küldte, hogy

valamit hozzon a boltból.

A következő napokban is a rákszinü réklit láttam rajta, a lábán meg

magas sarku fűzös cipő. A haját már akkor gondosan fésülte. A nyakán

valami kék kláris, nem tudom kőből való-e, vagy csak üvegből? Félig

parasztos volt a ruhája, félig, mint az iparos lányoké szokott lenni. De

mindig ünnepi.

A suszter figyelmét nem kerülte el a leány öltözködése.

– Ugy _tszép_ a lány, ha _tczinos!_ – szólalt meg, mikor a leány

ellépett.

– Szerelmes ez! – vélekedett tréfásan egy falubeli legény, aki a

csizmáját patkoltatta.

A suszter komoly szinnel felelt:

– Nem olyan természetü: csak a szőke legényt sohajtja meg a barnát.

A kovács is megszólalt:

– Én már gyanakszok, hogy Feriér öltözködik. Nem látjátok hogy Feri is

hogy pislog rá?

Nevettünk persze.

Az öregasszony künn ült az ajtó előtt, s babot pirgált. Ráncos-kezü,

görbe kis vénasszony.

Rászólt a fiára:

– Ugyan ne rágjátok mindig azt a szegény leányt! Már panaszkodott. Ha

elmegy, nem tudom, kit találsz a fiad mellé. A fiad az anyját se

szerette jobban.

A leány csakugyan sürgő-forgó dolgos teremtés volt, s a gyermekkel

édesdeden bánt. És lompos se volt, mint az első napon, sőt nagyon is

gondosan öltözködött.

De ha már valakit kikezd a tréfa, nem lehet azt többé komoly szemmel

nézni.

– _Tszeretlek_ Ferikém! – szólt Dolfi suszter a leány beszédét utánozva.

– _Tszeretlek tszivem tszép tszerelme._

És ujra nevettünk.

A leány csakhamar visszatért. Az öregasszony még ott ült vén-komolyan az

ajtó előtt. A leány elmondta, hogy mit kapott a boltban, mit nem kapott,

és utána véletlenül a Feri legényre pillantott, s véletlenül sóhajtott

is egyet, mint a nyomott lelküek szoktak.

Erre persze olyan nevetésre fakadtunk, hogy dőltünk belé. A Feri legény

levágta a kalapácsot, és nagyröhögve befordúlt a műhelybe.

A leány ismét elhalványult. Ránk nézett merőn, aztán a kovácshoz lépett.

– Majszter úr, elmegyek. Még ma elmegyek, – rebegte könnyes szemmel.

Csak kocsit kérek. Annyit kérhetek… Annyit megérdemlek talán, hogy ne a

magam költségén…

– Mégy a fenébe! – kiáltotta elkomolyodva a kovács.

– Akkor elmegyek gyalog.

S megfordult. Bement a házba.

A kovács arcán látszott a megdöbbenés. Letette a reszelőt, s bement a

leány után.

Bent időzött néhány percet. Boszus volt, mikor visszatért. Még a

kutyáját is megrugta, hogy ott hevert a küszöbön.

– Ménkü belétek! – ripakodott a legényére meg a suszterre. Ne

bolondozzatok avval a leánynyal!

S nagy lökésekkel reszelte tovább a vasat.

Akkoriban már sűrün kerülgették mindenféle házassági ajánlatokkal.

Öregasszonyok, jóbarátok tanácskoztak a kovács háta mögött, hogy kit

kellene elvetetni vele? De mások is, akik munkát vittek oda, nem

mulasztották el a kérdést:

– Hát meddig tart az özvegyi élet?

– Hóttig, – felelte rá a kovács.

– Én tudnék egy magának valót.

A kovács csak ellegyintette a folytatást.

Ránk következett szeptember. Vissza kellett térnem a városba. Ahogy

mögöttem maradt a falu pora, mögöttem maradtak a falusi érdeklődések is.

Csak karácsonkor jutott ismét eszembe a kedves kovácsműhely. De a téli

hidegben nem igen kaszinóztak a műhely előtt. Csak az ablakban láttam a

kisgyereket, – ahogy arra jártam a vadászpuskámmal, – s láttam a kicsi

mögött Katinak az arcát, nagy sárga két fülét, fakó birka-szemét. Tehát

még mindig ott van. Az öregasszonyt is láttam a templomban. A kovács

tehát még özvegykedik.

Hanem a husvéti szünetben ujra megindult a kaszinózás. A suszter ismét

ott ült a kutya-rágta szélü szalmakalapban, szurtos sárga kabátban, és

az örökké tartó pepita-nadrágban. Mindössze annyi változott rajta, hogy

a kabátja alsó fehér gombja fölülre került, a fölső rézgomb meg alulra.

Az öregasszony is ott ült a zsámolyon a konyhaajtó előtt. Az előbbi

napon kelt csibéket rakta ki a verőfényre a szitából. S a vén bozontos

kutya is ott sütkérezett a küszöbön.

Utálatosabb kutyát nem ösmertem annál. Csupa szőr, hosszu-fürtös szőr,

fekete-fehér vén kutya. A szemét se lehetett látni a ráhajló fürtök

miatt. Valamikor még a kovács legénykorában csatlakozott a gazdájához az

országuton, és nem maradt el tőle többé. A kovács meg nem űzte el. Pedig

nyáron, még most is, ha eszembe jut, vakaródznom kell egyet.

A kovács éppen patkolást végzett. A nehéz körömbűz még ott terjengett.

De nem zavarta a kaszinót a beszélgetésben.

Akkor éppen négyen pipáztak ott. Dolfi körül. A negyedik Gede, az

erdőkerülő, tatárpofáju vállas ember, – bekecs rajta, és a fején az

apámnak egy rég neki-adott zöld vadászkalapja.

Gede láthatóképpen csak parázsért fordult be a műhelybe, hogy pipára

gyujthasson. A hüvelykujja körmével nyomogatta a mogyorónyi szénparazsat

a pipájára, és beleszólt a beszélgetésbe:

– Én is tudnék egyet majsztram, az igazán jó teremtés, magának való.

A kovács félvállról ránézett és felvonta a szemöldökét.

– Kit?

A műhely előtt nagy kocsi-zörgéssel-robogással két megvadult ló

dübörgött el. A Dávid boltos ült a kocsin vagy jobban mondva állt, mint

menydörgéskor a macska a háztetőn. Ragaszkodott-kapaszkodott teljes

erejével a kocsi oldalába meg a saroglyába. De meg az is látszott rajta,

hogy ki akar ugrani. Azonban a kocsisa még szemünk láttára megfékezte a

lovakat, s a kocsi rendesen haladt tovább.

Jóideig néztünk utána, aztán Gede mintha mi se történt volna, folytatta:

– Hát a Zágóczi jányát, az özvegyet. Az ám jó dógos asszony!

A kovács a fejét rázta:

– Iparos vagyok én. Nem hozhatok parasztasszonyt a házamba.

A kerülő nem hagyta abba:

– Hász tudok én mesteremberfélit is, a ki alkalmatos lenne. De az mán…

– Kit?

– Hát a Vitéz bognár özvegyit.

A suszter a levegőbe rúgta az ép lábát s kákogva nevetett.

– Az éppen neked való Pali! Annak a szavát meghallod ha megsiketülsz is.

– Nono, – szólt indignálódva a kerülő, – senki se mondhassa, hogy nem

szép asszony.

A kovács boszusan legyintett:

– Mi fenét akar kend minden özvegyet az én nyakamba varrni! Hogy nekem

mindig az első urát emlegesse!

Egy hosszu száraz gazda állt a pipázók között: Sulyán Mátyás, –

fecskefarku bajszos, kehes ember. Megszólalt:

– Mondok én annál hozzája illőbbet. Az se nem özvegy, se nem hangos, se

nem paraszt. Oszt akar a tavaszi gyöngyharmat…

– Ki az a gyöngyharmat?

– Hát a nyárádi vasuti bakternak a jánya.

Minden szem a kovácsra szegeződött.

A kovács nyugodtan válogatott a szerszámai között. Csak egy perc

multával felelt:

– Nem oskola az én házam. Mit akar kend olyan fiatal leánynyal? Meg

aztán azt gondolja, hogy én csak úgy pénz nélkül fogok másodszor

házasodni?

– Hisz annak van valamelyes.

– Mennyije van?

– Kétszáz forintja. Magátul az apjátul hallottam.

A kovács megvetőn nézett Sulyánnak a térdére:

– Kétszáz forint? Kántornak a lányát se venném el annyiért. Nem vagyok

én már olyan éretlen, hogy tőtelék nélkül fogadjam el a káposztát.

S az öt ujjával hátra igazította a homlokába hajló fürtöket.

– Hát aztán mennyi tőtelék kéne majszter uram?

– Sok!

– Mégis.

– Hát legalább is nyócszáz forint.

Sulyán megbotránkozva nézett. Szótlanul verte a markába a pipáját.

Zsebre tette a pipát, szájába a bagót és haza ballagott.

– Ezt bakterék küldték ide, – szólt a suszter, mikor már Sulyán

távolacskán járt.

Husvét ünnepén telegyűlt a templom néppel. Nekünk, – tudod talán, – az

oltár mellett van a padunk. Ahogy ott ülök az apám mellett, körülnézek

persze. Megáll a szemem egy úri forma fiatal asszonyon.

Fehér cipó-képü nő, gyászbodros kabát rajta. A fején pörgeszélü

hollótollas kalap. Az első padban ült az ispánné és a kántorné között.

Két lósóska között fehér bazsarózsa!

Ki lehet? De ismerős!

Néhány perc mulva rávilágosodtam, hogy Etelka a molnárunk leánya.

Nini, hát megözvegyült?

De milyen más a nő leánykorában és asszonykorában!

Leánynak barnabőrü és sovány volt Etel, mint a szarka, és a nyaka

hosszu. Még a beszéde is olyan rekedtes, mint a szarka szava. Ahányszor

a malom felé jártam vadászni, mindig a kert sarkán állt, és a távolból

mutatta merre lappang a vad. Egyszer varjut lőttem ott, és csak a

szárnya sérült meg. Oda mentem hozzá és bedobtam neki.

Hogy örült!

A városban lám megfehéredett, meggömbölyödött, megpofikásodott, tokát is

eresztett. A nyaka meg úgy megrövidült, hogy szinte nincs is nyaka.

A mise alatt folyton rajta pihent a szemem. Vajjon mért halt meg olyan

fiatalon az ura?

Délután egy béresfiu jelentette, hogy szalonkát látott a réten. Szokott

ott tanyázni a vizárokban minden tavaszon. Az idő is napos volt. Fogtam

a puskámat és ki a rétre.

Ahogy ott járom a vizes füvet, három embert látok, hogy megyen a malom

felé, meg egy kutyát. Elől a mi Toldi Miklósunk, mögötte a kutyája;

aztán egy kistermetü szemüveges ember, s leghátul a sánta. Mind a három

ünneplős ruhában persze. A kovács a cifra acélfokosával darutollas

hortobágyi kalapban, a másik kettő is feketében.

S azért lépkednek egymás mögött, mert az út kissé sáros. A kovács olykor

lábujjhegyen lépked, mintha tojások közt járna. Olykor megáll, néz és

utána hosszút szökell. A kutya is megáll, néz, és szökell egyet. A másik

két ember még tétováz, de azok bizony nem birnak olyan hosszút

szökelleni. Inkább kerülnek egyet-egyet. Csak ahol jobb az út, ott

lépkednek a kovácsnak a lába nyomába.

De csak nem molnárékhoz mennek tán?

A kovács a molnárral esztendők óta haragos. A harag oka egy talyiga

troszka volt. A troszka arra kellett a molnárnak, hogy az udvarát

beszórja vele. Értéktelen valami az. A kovácsok örülnek, ha elhordják a

műhelyük elől.

De a kovácsné is kért egyszer valami szivességet: tyúktojást vagy négyet

a molnár bóbás tyúkjáéból.

Molnárék meg is adták a kivánt négy tojást, s nagy volt az öröme a

kovácsnénak. Mert ritka faju tyúk volt a molnáréké: fehér mint a galamb,

de a bóbája fekete. Mindenkinek a szeme megállott rajta. Egy

csendőrőrmester azt tanácsolta, hogy küldjenek belőle egyet vagy kettőt

a királynak.

Debizony molnárék nem küldtek. Ki is tudná azt, hogy hogyan mimódon

küldhető valami a királynak?

Hát a kovácsné szép vigyázatosan alája rakja a kotlósnak a négy tojást.

Várja várogatja a huszonegyedik napot. Még álmodik is felőle. A nap

végre elérkezik. Repedez a tojás: bujnak ki egyenkint a csirkék. Sárga

és sárga, és megint sárga és megint sárga! Bóbás egyse!

A kovácsné csaknem sirt mérgében. A kovács is morgott, boszankodott:

– Hálátlan rókák! No megállj molnár, iszen eljösz te még hozzám!

Nem is kellett sokáig várnia. Beállit egyszer a nagypipáju molnár. Hoz

egy nagy lapos vaskarikát. A karika el van törve. Össze kell

forrasztani.

– Mingyár tüzbe teszem! – feleli szinlelt-nyugodtan a kovács.

S bedug a kohóba két vastag rúdvasat. Beszélget nyájasan. A legényét

elküldi borért.

Mikor a vas már fehéren izzik, odaugrik a kohóhoz:

– Hopp elég a vasam! Fogd meg emezt! Kapd ide az ülőre. Tartsd míg

össze-kovácsolom.

A molnár leteszi a pipát a szerszámos asztalra, kirántja a vasat. Kapja

az ülőre. A kovács is kirántja a másikat, csapja szintén oda. Azzal

csihi-puhi! A vasat úgy veri, hogy a szikra záporként pattogzik a

molnárnak a szeme közé!

– El ne ereszd! – kurjantja közben.

De a molnár se nem lát, se nem hall. Tán ép az orrába szökött egy

szikra. Csak elkapja a fejét, eldobja a vasat. Két tenyérrel kap az

arcára. Elfordul. Akkor meg a nyakába, fülére, hátára zúdul a tüzesső.

A molnár a falnak is nekiment, míg kitalált az ajtón. Még a pipáját is

ott feledte a műhelyben.

A kaszinó persze röhögött.

A molnár is értett annyit a kovácsolás tudományában, hogy a vasat lefelé

szokták verni, s nem oldalt a kalapácscsal. Megszakadt köztük a

barátság.

A molnár aztán hetek mulva engesztelődő kedvünek mutatkozott: köszönt a

kovácsnak a községházán, mikor adót fizettek. De a kovács csak elnézett

a feje fölött.

– Három veszedelemtül mentsen meg az Isten, – mondotta másnap a

műhelyben, – tüztül, viztül, veszett kutyátul meg a hálátlan természetü

embertül.

Ez ugyan négy veszedelem volna, de a kovács bizonyára egybeértette a

veszett kutyát a hálátlan emberrel.

Dehát íme a kovács mégiscsak molnárék felé lépeget. Nézem. Csakugyan

odamennek. Meg se állnak a kapu előtt, csak befordulnak.

Összebékültek? Minden megtörténhetik faluhelyen. De hogy épp a kovács…

Hátha most meg a molnár ugrasztja őt valami lisztesládába, vagy épp a

zúgóba?!

Tünődve néztem utánok. Arra is vélekedtem, hogy a kovács szintén

meglátta a templomban molnár Etelkát, és egyet gondolt!…

De az ünnep után való kedden megfordultam a műhely előtt, s hallottam,

hogy ellene nyilatkozott minden házasságnak.

– Mán én nem házasodok meg, – mondotta féltréfásan, – majd csak Dolfi

után.

Magát a susztert is meglepte ez a nyilatkozat.

– Énutánam?

De csakhamar visszatalált a kerékvágásba:

– Nem is kell soká özvegykedned. Én csak Ferit várom meg, úgy

fogadkoztam. Megvárom mikor elveszi a _tszölke bazsalikumot_.

És Katira pillantott.

A leány ott ült a konyha-ajtó előtt, az öregasszony mellett, s a kovács

Imruskájával játszott. Úgy játszott vele, mint a kisleányok szoktak a

bábúval. Hol fölvette, hol letette. Dédelgette, csókolgatta.

A gyermek már akkor másfél-esztendős volt. Barnafejü és aprószemü, mint

az apja. Csak éppen hogy az apjának kicsiny a feje a testéhez képest, –

azért is visel tán olyan nagy üstökös hajat, – a gyermeké meg oly nagy

volt, hogy alig bírta. Akkor kezdett járni. A feje hol jobbra húzta, hol

balra, de legtöbbször előre. Olyan volt, mint aki részeg.

A leány azzal mulatott, hogy el-elbocsátotta, mikor a gyermek elesett

volna, megkapta.

Máskülönben tisztán volt öltözve Kati is, a gyermek is. Katin rózsaszínü

karton ruha volt, – amilyenben a falusi lányok járnak: szük szabásu,

hogy csaknem repedt a vállán meg a hátán. A gyermeken meg térdig érő kék

szoknyácska volt meg piros cipőke.

A _bazsalikom_ szóra gyűlölettel pillantott a suszterre, aztán meg rám

is. Mikor rámpillantott, elvörösödött. De nem felelt.

Később tudtam meg, hogy két cserép bazsalikomot öntözgetett folyton, s

azért bérmálták el bazsalikumnak.

– Hát én el is veszem, – fűzte tovább a tréfát a legény. Pünkösdkor

esküszünk. Igaz-e Kati?

Kati helyett az öregasszony felelt:

– Nyughassatok mán!

Kati sohajtott, és behunyta fehér szempilláit. Ismét halavány volt,

olyan sárgás halavány, mint szokott lenni. A gyermeket az ölébe fogta:

– Álmos vagy édes? álmos?

– Álmos, – felelte a gyermek.

És átölelte a leány nyakát. A fejét a keblére hajtotta.

A leány bement vele a házba.

Az öregasszony duhogott:

– Örökkön-örökké ezen a leányon köszörülitek a nyelveteket. Csodálom

hogy állja. Én már nem soká élek, talán csak hetekig, talán csak

napokig. Kit találsz helyibe?

És ő is betért a házba.

– Hát ne izéljetek mán, – szólt rájok a kovács. Aztán nem is igaz, hogy

olyan csunya. Formás ennek minden tagja. Termetre az Isten nem alkotott

szebbet.

– Csak a fejét cserélte el! – vágott rá a suszter. No Feri, elcsapja a

lányt a kezedrül a gazdád!

Akkor meg a kovácson nevettünk.

*

Az érettségin is átjutottam. Egyszerre más lett nekem a világ. Mint a

hernyó mikor átvedlik és szebb bőrrel jelenik meg s vigabban éli tovább

az életét.

Az öreg kocsisunk jött értem az állomásra egymaga. Az apámat már

lekötötte az aratás. Hogy víg lélekkel ültem a kocsinkban, beszélgetést

kezdtem az öreggel:

– No Márton, hát hogy vannak otthon?

Azelőtt Márton _bácsinak_ szólitottam. Most csak úgy magától elesett a

bácsi szó.

– Ekkis himlő jár a faluba iftyuram, – felelte az öreg.

– De csak nem veszedelmes tán?

– Dehogy is iftyuram. Mindössze két ember fekszik meg egy legény. Meg

igazis egy asszony, a Jósvai kanász felesége.

A himlő kevéssé érdekelt. Alig van tavasz, hogy egy-két ember meg ne

ragyásodna. Kivakaródznak belőle, aztán dolgoznak tovább.

– Hát a Pajtás ló megvemhezett e mán?

– Meg, szerencsésen. Csődört.

– Hát ez, hát az, – eszembe jutottak kovácsék is.

– Hát a _tszölke bazsalikom_ férhő ment e mán?

Márton hümmentett:

– Dehogy ment. Ki venné azt el? Ámbátor amilyen dógos leány, asszonynak

se lenne rossz.

– Kend elvenné, ha legény vóna?

– Én ugyan el nem venném. Ha más faluba lakna, talán még el lehetne

venni. Jólélek az iftyuram!

– Dehát mér éppen a mi falunkban nem lehet elvenni?

– Nagyon kikezdték. Ha mán eccer valakit kikezdenek, soha abba nem

hagyják hóttáig. De ű az oka. Mer akárhogy csúfolják, semmit se felel,

csak sóhajt vagy könyvezik, vagy az eget bámulja. Nem úgy kéne.

– Hát?

– Neki tiz körömmel a csúfolódónak! Akárki, az istenfáját! Akkor osztán

elhallgatnának.

Megpöccintette a lovakat, s folytatta:

– De ott a hiba, hogy maga a kovács is figurázza. Most Szép Ilona a

legujabb neve. A leány, a bolond, ahhelyett hogy elmenne, csak kóvályog,

mint a beteg kisértet. Mindenféle cifraságot szed magára. A képit

egyszer kipirositotta valami piros rongygyal. Attul még csunyább lett

szegény.

– Dehát mért nem is hagyta ott kovácsékat?

Márton vállat vont:

– Mán egyszer összehányta mindenit a ládájába, hogy elmegy. De a gyerek

ríva fakadt, mikor mondta neki, hogy elmegyen. Nem bír tűle megválni.

Hallgattunk egyideig. A lovak vigan poroszkáltak a kocsiuton. Aztán az

öreg ujra megszólalt:

– Pedig csak meg köll tűle válnia. A kovács mán jegybe jár.

– Kivel?

– A mónárék Etelkájával.

– Elveszi? Az jó lesz neki!

– Élnek-halnak egymásér.

– No lám!

– Az Etelka mindennap megfordul a kovácséknál. Mán rendezgeti a

baromfi-ketreceket. Mindig tanácskoznak az öregasszonynyal. Kávét főz

neki.

Mély gondolatok következtek, – bizonyosan a kávé irányában. Aztán

meggyihikelte a lovakat. Látszott már a kastélyunk tornya a távolban.

Arra gondoltam, hogy fognak örülni otthon a megérkezésemnek. Szivart is

hoztam magammal. Rágyujtottam. Vajjon mit szól az apám, ha meglátja,

hogy szivarozok? Bizonyára nem szól rá semmit. Hiszen már ember vagyok,

az érettség bizonyítványa az arcomon is pelyhedzik.

Márton ujra megszólalt:

– Tyhe! Katit is megtartaná. Kati csak a lakadalmat várja meg. Most mán

igazán elmegy.

Bántam is én már Katit, a kovácsot, meg az egész műhelyt, csakhogy

egyszer hazajutottam, s kicsaphatom a bizonyítványomat az asztalra!

A férfi-embernek hét boldog napja van az életben. Köztük az egyik

bizonyára az, mikor utolszor lép ki az iskolából.

Annak a boldogságnak napokra, hetekre kiterjed az édessége.

Én is boldog voltam azokban a napokban. A boldogságomat csak az zavarta

meg, hogy a hugaimat elvitték a háztól. A doktor ajánlotta, hogy vigyék

el őket. Jósvainé meghalt a himlőben, s utána a szomszédaira is ráragadt

a himlő.

A hugaim ugyan be voltak oltva, de ha csak egy két szem himlőcske is

kitör az arcon, – riadtan siettek a Tátrába, az anyámmal együtt.

A házunk hát kongott az ürességtől. Vendég se jött hozzánk azokban a

hetekben. Rosszul is éltünk, hogy nem az anyám szeme előtt főztek.

Az apám darabig csak tűrte a szakácsasszony hibázásait, de egyszer hogy

töpörtő nélkül tette az asszony az asztalra a túrós csuszát, az apám

kifakadt:

– A teremtésit! Hát még csuszát se tudnak ezek főzni! Te Pali, eridj át

délután molnárékhoz. Hátha az Etelkát ideadják egy-két hétre? A molnárok

jól élnek. Ha egyebet nem, a csuszát megcsinálják rangosan. Mindennap

csuszát eszünk míg anyád vissza nem tér!

Fogtam a puskámat. Mentem mingyár ebédután.

Etelkát nem találtam otthon.

– Kovácséknál van, – mondotta az anyja. – Tudja tán urfi, hogy

vőlegénye. Mindennap csuszát főz neki is. Ma meg perecet is vitt. Tessék

mán megkóstolni.

S elém tett egy kosár illatos omlós perecet.

– Persze maga azt gondolja molnár néni, hogy nem eszek belűle.

S neki ültem. Azalatt beszélgettünk mindenfélérül, legtöbbet Etelkáról.

A kovács úgy szereti, hogy az első feleségét se jobban. Etelka csaknem

az egész napját ott tölti, a kovács meg esténkint mégis eljön, s

beszélget Etelkával néha éjfélig is. Tiz nap mulva lesz a lakodalom,

szombaton.

Beszélgetés közben előfordult a szegény Jósvainé halála is.

– Minden halál szörnyü, – mondta a molnárné, – de a himlő-halál a

legszörnyübb. Nekem egy bátyám halt meg himlőben. Még most is ha rosszat

álmodok, hallom a nyöszörgését: _Vizet, vizet! A pokol minden parazsa

bennem ég!_ Nem győztük vizzel. Utoljára fölkelt, kitámolygott éjjel,

mikor mindenki aludt, és beledőlt a zúgóba. Ott fulladt meg.

Szörnyű elbeszélés volt. Még most is borzong belé a hátam.

Nodehát megyek a kovács-házba Etelkáért.

Mióta hazajöttem, csak egyszer jártam a műhely felé. A kaszinó

véletlenül nem ült együtt, csak Dolfi pipázott ott egymaga. Meg egy

paraszt-gazda ráfoltatott szekérkereket.

A ráfot éppen akkor huzták rá nagy vasfogókkal a kerékre. Füstölt,

bűzölt.

A kovács kedvetlen volt és zavaros szemü, mint dorbézolás után szokott

lenni.

Mellette ott állt Etelka is, és aggodalommal nézte. Még tokásabb volt

mint husvétkor, s a gyászruha volt még rajta. Aggodalmas szemmel

kérdezgette a kovácsot:

– Dehát mitül? mitül? Hiszen még délelőtt nem volt semmi baja.

– Bizonyosan jól bevermeltél a csuszából, – mondotta rá Dolfi. Fene abba

a csuszába, egyszer vándorló-legény-koromba nagyon zsiros csuszát adtak

Érsekujvárt. Egy egész tállal megettem. Félesztendeig sanyarta a

gyomromat.

– Az lehetetlen! – szólt rá hevesen Etelka. Ami csuszát én főzök, azt

megeheti a beteg is.

Az öregasszony is kilépett a konyhából. Vizes kendőt hozott.

– Kössük be a fejedet.

A kovács a fejét rázta rá. De Etelka vette át a kendőt, s mosolyogva

kérte:

– No ha én kötöm rá.

A kovács engedett. Még csókot is cuppantott az Etelka képére, amitül az

szemérmetesen sikoltott, és pofonra emelte a kezét.

– Ugyan hát, jegyeseknek szabad! – mentegetődzött a kovács. De nézd, már

is szűnik a forróságom.

Akkor mondtam el aztán én is, hogy mért küldött az apám.

Etelka öröm-arccal hallgatott:

– No lássák, – mondotta diadalmasan, – az urak nem félnek a csuszámtól.

Jó hát holnap elmegyek. De csak úgy, ha a vőlegényem…

– Eleresztelek! szivesen eleresztelek! – szólt a kovács. Hadd izlelje

meg a kasznár úr is a főztödet.

A suszternak egyszercsak elváltozik a képe. A térdére csap.

– Te Pali! Nem-e a himlő kezd ki téged?

– Ördög! – feleli félvállról a kovács.

– De a Pilátusát! Igy kezdődött ez Jósvainén is. Be vagy-e ótva?

– Nem vagyok.

A suszter fölkelt. A fejét csóválta, s elbaktatott köszönés nélkül, be a

faluba.

Másnap reggel a kovácsék Katija jött hozzánk.

– Izeni Etelka asszony, hogy bocsánatot kér, nem jöhet: beteg a

vőlegénye.

– Mi baja a kovácsnak?

– A keresztcsontja fáj.

– No lám, – mondotta az apám, – nyáron is meghülhet az ember.

Az orvos éppen a faluban járt. Etelka elfogta a műhely előtt. Könnyezve

kérte, hogy nézze meg a vőlegényét.

Már akkor feküdt a kovács. Csak a diványra dőlt le azon bőrkötényesen,

ahogy volt. Boszankodott is, hogy az orvost behítták.

– Nincs nekem semmi bajom! – mondotta fölkelve. Nagyot emeltem:

megeröltettem a derekamat.

– Forróságot nem érez?

– De olyan hideglelés félét. Elmúlik az magátul is.

Az orvos bólintott:

– No csak vetkőzzön le majszter! Feküdjön le. Az ilyen erős ember

kibirja – a himlőt.

Az öregasszony még azon órában kocsit fogadott.

– Én már öreg vagyok, – motyogta, – fölösleges is vagyok már itten. A

fiatalok majd elgondoznak.

S visszatért a falujába.

A Feri legény éjjel megszökött a faluból.

Etelka másnap délelőtt hozzánk jött főzni.

– Nem vagyok bolond, – mondotta, – hogy rám szedjem a himlőt.

A kovács-műhely két héten át be volt zárva. Aki véletlenül odament is,

meglátta a piros cédulát a házon, ijedten fordult el onnan.

Mi történt a két hét alatt a házban? A jó Isten tudja.

Én is irtózva kerültem azt a tájékot. Mindig a molnárlegény kisértett,

aki nyöszörögve kért vizet, s utoljára beleölte magát a zúgóba.

A harmadik héten aztán láttam a kovácsot, amint egy kantával ballagott a

patakra. A szakálla kinőtt. A képe sötétvörös volt messziről is. Aztán

megint láttam, ahogy ott ült a konyha előtt és sárgarépát tisztitott.

Mellette a kisfia játszadozott a kutyával. A fiucskán nem látszott semmi

baj, de a kovácsnak a képe olyan tarka volt, mint az üvegházi ananász.

Alig lehetett ráismerni.

A következő héten Kati is előbujt. Annak még cifrább volt az ábrázata. A

konyhaajtó előtt állt, és a falu felé nézett, miközben a kezével

ernyőzte a szemét, hogy a nap bele ne süssön.

Valami tiz napra rá betértem a suszterhez, hogy a cipőm sarkát

megjavittassam.

Ahogy ott ülök a csiriz-szagu nyomoruságban, belép Gede is, és hoz a

hóna alatt egy pár rongyos csizmát.

– No, – mondja vigan, – hát látták-e a kovácsot?

– Nem, – feleli Dolfi buzgón kopácsolva a sarkat. Mióta lefeküdt nem

láttam.

– Most mentek el itt a ház előtt Katival.

A suszter rábámult:

– Katival?

– Avval ám. A papho mennek.

A suszternak kiesett a cipő a kezéből.

– A papho?

– Ahho. Kihirdettetik magukat.

– Pronty! – kiáltotta a suszter.

S olyat csapott az asztalára, hogy minden szerszám zörgött belé.

A kihirdetés csakugyan megtörtént.

A suszter még azon a héten átköltözött a falunak a másik végére.

A rettenetes mama.

A kupéban már hárman ültünk. Egy monoklis ősz úr volt az egyik

velem-utazó. A másik egy kövérségtől szuszogó szintén igen-úr,

panama-kalapos.

Bizonyára nyaraló fővárosiak.

Nem ügyeltem rájok. A Budapestre induló kis vicinálison egy-órás utacska

várt rám. A fővárosi emberek beszéde ritkán érdekel.

Az állomás órája a reggeli nyolcon járt. A kánikulai nap már is befűtött

a kupéba. Nyitva hagytam az ajtót: hadd szellengőzzön. Ők utánam

szálltak be. Ők is nyitva hagyták.

De aztán a panamás mégiscsak be akarta vonni, – nehogy még valaki

beüljön. Ahogy kifele mozdult, üdvözlést intett valakinek, s halkan

visszaszólt:

– Bogláriék.

A monoklis megrándult:

– Csapd be az ajtót!

– Már késő, – mormogta a panamás.

A monoklis boszusan duhogott:

– A penész egye meg! Nem szeretek azzal a viperával egy-diványon ülni.

De mit keresnek ezek a fővárosban?

– A felesége nyelvét akarja talán kihuzatni.

Nevettek.

Aztán a monoklis szólt:

– Örzsikének vesznek tán kalapot.

– Nem látom velök.

– Gyujtsunk rá hamar, akkor talán nem ülnek ide.

A két ember gyorsan cigarettára gyujtott. Magam is szivart vettem elő a

tréfás vészjelzésre.

Közben kipillantok, hogy miféle házaspárt akarnak oly buzgón elfüstölni?

Hát egy szürke-cilinderes szőke-ősz urat látok, s vele egy fekete

bársony-kalapos öreges hölgyet. Testes asszony volt, büszke és begyes

mint a jóllakott pulyka, de oly bánatos szemü, mintha gyászolna valakit.

A Boglárinak nevezett szürke-cilinderes úr a szomszédos fülkébe

noszogatta.

– Nem ül itt senki, és itt nem dohányoznak.

Az asszony habozva nézett a mi füstfelleges fülkénkre, aztán eltünt a

szemem elől.

Két útitársam hallgatva lapult a kupé belsejében.

Kis idő mulva megszólalt a monoklis:

– Máshova ülnek.

– Hálistennek, – felelt a panamás.

És a fejét rázta:

– Sohse birtam megérteni, hogy mért élnek ezek együtt?

A monoklis vállat vont:

– Hja ahol gyermek van…

– Hogy vehet el egy úri ember egy szakácsnét? egy sárkefét? egy cafrát?

– Kérdezd meg Gőtét, Russzót, vagy Móric bátyánkat.

A vonat már indulóra füttyentett, mikor valaki megnyitja az ajtót.

Boglári cilindere jelenik meg. Boglári behág közénk.

– Láttam, hogy itt vagytok, – mondja örvendezve. Ide jöttem szivarozni.

A feleségemnek találkozott asszonytársasága.

S kezet fogott a két fővárosi úrral.

A tekintete mosolygó volt, s a hangja meleg. No mégse lehet a felesége

valami nagyfogu vipera. Ahol a férj vidám és egészséges, ott az asszony

jóasszony, ha valamikor szakácsné volt is.

A beszélgetésükből megértettem, hogy harmadéve együtt laktak ők hárman a

Tisztviselő telepen. Aztán csak Bogláriék maradtak ott, de az utóbbi

tavaszon azok is elköltöztek.

Aztán a beszéd másra fordult.

– Hova mégy? – kérdezte a panamás.

– Pestre, – felelte Boglári a cilinderét a hálóba helyezve.

Kopasz volt a jó ember fülig. Lehetett ötvenöt éves. A szeme azonban

fiatal volt. Világoskék tót szem, kerek szőke magyar arcban.

– És a kedves leányod? – folytatta a kérdezést a panama-kalapos.

– Asszony, – felelte vigan Boglári. Hát nem tudjátok, hogy férjhez ment?

Benne volt egypár lapban is.

A két pesti úr összenézett. Egyik sem olvasta.

– Bizony, bizony, – bólogatott Boglári, – már három hónapja.

– És ki vette el?

– Egy művész, jeles művész: Nagy Balázs. Ismeritek talán?

A két ember a fejét rázta:

– Nem.

– Egy ragyogón talentumos ember! Csodálom, hogy nem ismeritek legalább

névről…

Hosszu szivartárcát vont elő a zsebéből. A tárcából meg összesrófolható

csibukot.

A vonat elindult.

– Haj, – mondotta Boglári vigan a csibuk tömése közben, – sok bajom volt

nekem ezzel a házassággal! Pedighát… éppen nem rossz. Csak a feleségem…

– Nem szereti?

Boglári felvonta a vállát.

– Attól tartok… Az ő beleegyezése nélkül történt…

– Az ő beleegyezése nélkül?

– Az ő beleegyezése nélkül. És aggódom hogy még most is ellenzi…

Kissé elkomolyodva gyujtott a csibukjára, aztán ismét mosolyogva

folytatta:

– Három hónapja nem beszéltünk erről semmit. Az asszony, – iszen

ismeritek, – csak magában pukkadozott. Hogy az ő beleegyezése nélkül!!!

Iszen ismeritek.

– Éppen azért csodálkozunk.

– Nem lehetett másképp. Ő a leányát valami előkelő embernek szerette

volna adni. Legalább is bárónak. A báróságot bizonyára nők találták fel.

Megszivogatta a csibukját és folytatta:

Belép egyszer hozzám az asszony és azt mondja:

– Te Kálmán! A mi Örzsinket nem tudom mi lelte? Már három napja, hogy se

nem eszik, se nem iszik.

– Hm! Tán megszidtad valamiért?

– Nem én.

– Hát mi baja lehet?

– Nem tudom.

– Kérdezted tőle?

– Kérdeztem. Faggattam. Azt feleli, semmi baja sincs. De éjjelenkint

hallom ahogy sohajtozik, forgolódik. Ha ez igy tart, elpusztul az a

leány.

– Hm. Szólj neki, hogy jőjjön be.

A leány mindenkor bizalmasabb volt hozzám, mint az anyjához. Az én

figyelmemet se kerülte el, hogy kedvetlen. De gondoltam: az anyja

bántogatja. Iszen tudjátok, hogy micsoda tüskés asszony a feleségem.

A leány belép. Kérdőn néz rám és szomorún.

– Örzsikém, – mondom neki, – mi bajod?

És megfogom az állát, hogy a szemébe nézzek.

– Semmi, – feleli fahangon.

– Semmi?

– Semmi.

Hm, gondoltam, ismerem én ezt a _semmit_ még leányiskolai professzor

koromból.

A szemébe nézek:

– Te szerelmes vagy!

A leány szeme megnedvesedik.

– Nono, – mondom vigasztalón, – hiszen az nem olyan nagy baj; főképpen

ha az, akit szeretsz, méltó ember.

A leánynak erre megcsordul a szeme. A könnyein át az anyjára pillant.

Az anyja düllyedt szemmel bámul rá. És már remeg a szája, hogy

kifakadjon.

Intek neki:

– Eredj. Hagyj magunkra!

De az asszony… hiszen ismeritek milyen természetü.

– Nem! – mondja visszafojtva az indulatát. Nekem kell ezt legjobban

hallanom!

És vallatón rival a leányra:

– Ki az az ember?

– Én azt nem mondom meg, – sirja a leány.

– Valami gazember!

– Nem.

– Valami éhenkórász!

– Nem.

– Valami pincér!

– Oh!

– Valami diák!

– Semmi diák!

Intettem az asszonynak, hogy hallgasson.

– Örzsikém, mondom a leánynak, töröld meg lelkem a szemedet. Hiszen ha

becsületes ember…

– A legbecsületesebb!

– Ha nem éhenkórász…

– Nagyon is úri ember!

– Ha tisztességes foglalkozása van…

– A legtisztességesebb!

– Hát akkor mért nem mondod meg?

A leány hallgat.

Én tovább biztatom:

– Mink nem fogjuk a te boldogságodnak útját rekeszteni. Akárki az, ha

nem ült Illaván, ha szereted, és ha van rendes fizetése, nem ellenezzük

mink. Légy bizodalmas!

A leány csak hallgat, és még mindíg nedves szempillákkal pislog maga

elé.

– Szólj hát, – biztatom ujra. Hiszen egyszer ugyis csak meg kell

mondanod.

– Igérik, hogy nem ellenzik? – rebegte a leány.

– Becsületemre igérem.

Soha ezt a szót nem hallotta tőlem a lány. Láttam is, hogy meg fog

nyilni a lakatja.

Az anyjára nézett.

– Előbb tudni akarom, kicsoda? – felelte az asszony.

Végre a leány szepegve megszólalt:

– A Nagy úr!

Elképedten bámultam rá.

Az asszony is elképedt:

– A Nagy úr?! Az a kicsi?!! Az a majom?!!!

A leány mind a három kérdésre könnyezve biccentett.

– Dehiszen annak felesége van! – rikoltotta az asszony.

– Elváltak.

– Gyereke is van!

– Az asszonynál.

– És negyven esztendős!

– Harmincegy.

Én e vallatás alatt fel és alá kóvályogtam a szobában, és füstöltem,

mint a gyárkémény.

Az a Nagy úr ugyanis egy alázatos kis úr. A szeme zöld, az arca

négyszögü és csúnya; a termete meg semmi, egy töcsök. Másfél fejjel

alacsonyabb a lányomnál. Foglalkozására festő volna, de mindig csak

tehenet fest. Kezdett derengeni a fejemben, hogy mért találkozom vele

esténkint a mi útcánk táján? mért szorongatja a kezemet a kaszinóban? és

mért ajálgatja, hogy lefest ingyen a feleségemmel együtt?

Végre is befogtam az asszonynak a száját.

– Ne vijjogj már! Az ügy el van intézve. A festő nem Örzsinek való.

Eredj, ne gyötörd ezt a leányt!

A leány leroskadt a diványomra, és zokogott. Az asszony is megelégelte

immár a tortúrát, de azért kifelé vonultában mindenféle címeket rakott a

leánycsábító festőre.

– Meg ne lássam erre azt az akasztófáravalót, – rikácsolta, – mert úgy

csúffá teszem…

És mind a tiz ujját meghorgasztva csapott a levegőbe.

Megálltam a leányom előtt.

– Örzsikém, – mondottam a könnyeit letörölve. Tudod édesem, hogy mink

nagyon szeretünk, és megmondtam már, hogy ahhoz adlak, akit magadnak

választasz. De kijelentem, hogy az izlésed kétségbeejtő! Az az ember nem

hozzád illő! Engedek neked hat heti időt a gondolkozásra. Ha a hat hét

alatt ki nem megy a fejedből, ám legyen, ahogyan te akarod. Meg kell

azonban igérned, hogy a hat hét alatt se nem levelezel vele, se nem

találkozol. Ha ezen idő elteltével nem változik meg a szándékod, én

állom a szavamat. Hogyan és miképpen? még nem tudom, de állom. Hát

megigéred nekem?

– Meg, – felelte a leányom határozottan.

– Anyádnak azonban ne szólj semmit. Mondd hogy letettél róla. Vagy

legjobb, ha hallgatsz, akármit beszél.

Az asszonyt is elővettem aztán:

– Mindent elrontasz, ha szidalmakkal kinzod azt a leányt. A szerelem

olyan mint a kova. Mentül inkább verik, antul inkább szikrázik. Csak

bizd rám. Én majd napról napra lágyítom. Tudod hogy én leánylelkekkel

foglalkoztam egész életemben.

– Én találkozzak avval a mázolóval! avval a rücsökkel! avval a

vakarcscsal! Iszen tudom Istenem, leszedem rúla a szentölt vizet!

– Akkor a lányod sajnálkozni fog rajta, és csak annál őrültebben lángol

érte. Azt akarod, hogy elfelejtse, és te hordod mindig az eszibe.

– Költözzünk el innen! Menjünk Leányfalvára, vagy még messzebb!

– Azt is megtehetjük. De most már késő a felmondás.

– Fizesd ki a házbért. Augusztus elsején hurcolkodni akarok!

– Legyen meg a te akaratod!

Este megfogom a piktort a kaszinóban, és bevezetem egy zugszobába.

– Hallja-e, – mondom neki haragos nyers hangon, – a leányom megvallotta,

hogy ön szerelmes belé, és hogy ön el akarja venni. Én azt hiszem: önök

mind a ketten megbolondultak.

A festő megrőkönyödve nézett rám. Olyan karikára állt a szeme, mint a

lokomotiv-lámpás.

– Hát van magának valami vagyona? – förmedtem reá.

– Van, azazhogy nincs, – hebegte gőzölögve, – de a müvészetem…

– Müvészet? az a tehénfestés? Még ha igazi tehenek volnának,

gondolhatnám, hogy tejcsarnokot nyit…

– Kérem, kérem, – szólt sértődve, az én teheneim első dijat nyertek

Münchenben. Én évenkint három négyezer forintot keresek, és egyre

többet.

– És maga kicsiny is a leányomhoz!

– Kérem vannak kisebb emberek is. Én közöttük még nagy is vagyok.

– Látom. Azért, hogy magas sarku cipőt visel, meg cilindert, azért csak

kicsiny maga. Node mindegy: maga elbolondította a lányomat, hát magukra

vessenek. Én csak arra kötök, hogy hat hétig ne beszéljen vele, se ne

irjon neki, se ne találkozzon vele. Legjobb, ha visszavonul a mühelyébe

és dolgozik. Ha ezt megállja, hat hét mulva jelentkezhetik. De csak itt

a kaszinóban. Akkor megigérhetem, hogy a hat hét alatt iparkodom a

feleségemet belehajlítani az egyezségbe.

A festő égnek emelte a két ujját, aztán szótlanul megrázta a kezemet, és

eltávozott.

Mi célom volt ezzel a hat héttel?

Hát először is az időnyerés. Hat hét alatt hatszor megfordulhat a

szerelem. Tudakozódtam mindenfelé a festőmről: nem kártyás-e? nem

lump-e? nem tart-e szeretőt? mért vált el az előbbi feleségétől? Szóval

valami rosszat akartam róla megtudni. Hacsak egyvalami rosszat is eléje

teríthetek a leányomnak, beleutálkozik és megtér az esze.

Hát a festőről csak jókat hallottam. Töviről hegyire megtudtam az egész

életét. Jóravaló, szorgalmas ember. A felesége pazarló volt,

elkényeztetett divatbáb; nem asszonynak nevelték. Maga ment vissza az

anyjához. Semmi rossz, semmi! Mégcsak pálinkát se iszik!…

Nem maradt egyéb reménység, csak az, hogy a hat hét alatt kipárolog a

leánynak az eszéből.

– Hogy viselkedik a leány? – kérdem a második héten az asszonyt.

Nyugtalankodik-e még?

– Nem, – azt mondja. De még mindig nem a régi. Gondolkodik, és hallgat.

Nem szeretem mikor a leány hallgat.

– No csak ne emlitsd neki. Ne zavard fel a vizet, hadd higgadjon le

végképp. Inkább eredj vele társaságba, ahol fiatal emberek is

megfordulnak. Menjetek el a majálisra is. Hadd táncoljon.

– Ott lesz a festő is.

– Nem lesz ott.

Ugy történt. A leányomat meghordozta az asszony mindenfelé. Elujságolta,

kivel beszélt, kivel táncolt. A festővel nem találkoztak.

Az ügyről én se szóltam semmit a leánynak. Sirni már nem sirt.

Gondolkodó maradt és hallgató. Néha szó nélkül megcsókolt és elfordult.

Furta az oldalamat a kiváncsiság, hogy ugyan kezd-e kijózanodni abból a

kurta emberből? De nem akartam az eszét ráforditani: hadd vélje, hogy a

festő személyével gondolatban se foglalkozunk.

De mi lesz, ha letelik a hat hét, s mind a ketten megmaradnak a

szándékukon?!

Rábeszéléssel próbáljam-e az asszonyt beleegyezésre birni? vagy az

akaratomat vegyem elő.

Nehéz két kérdés! A rábeszélés sohse fogott az én feleségemen. Az meg

hogy szembeszálljak vele… előbb valami torreadorhoz kellett volna járnom

órákra. Iszen ismeritek.

Hát letelik a hat hét.

A lányom meg se várja, hogy szólítsam, elém áll:

– Hát papa meggondoltam.

– És mit határoztál?

– Azt hogy hozzámegyek.

Rögtön felelt és határozottan. A szeme-állásából is lehetett látni, hogy

mozdithatatlan, mint a Szent-Gellérthegye. Hát mit csináljak vele?

Átgondoltam már százszor is a hat hét alatt, hogy ha éppen

bele-csökönyösödött a festőbe, nem tehetünk ellene semmit. Elvégre ha

csunya kis ember is, neki nem csunya. A fő az, hogy egészséges ember és

négyezer forintot megpingál évenkint. Főispánnak se több a fizetése.

Aztán hát mit várjunk grófokra, bárókra? Hátha a gróf nem jön, se a báró

nem jön, de még csak a lovászuk se jön. A vénleányságban van valami

szomoru. Olyan mint a fa amelyik virágzik, de nem gyümölcsözik.

Hát a leányom válaszára csak vállat vontam:

– Jó. Beszélek este a festőddel. Ha ő is megmaradt a szándékán, anyádnak

is engednie kell.

Este csakugyan ott volt a kaszinóban a festő. Nem is a teremben várt,

hanem az ajtóban. Ő szedte le a köpönyegemet, kalapomat.

Az érzelmei neki se változtak.

Egy utolsó ellenvetést próbáltam meg rajta:

– A leánynak vagyona nincsen.

– Dehogy nincs, felelte mosolyogva, az Örzsike lelke felér a Rótschild

vagyonával!

Ez is csökönyös, mint a leányom, – gondoltam. Éppen összevalók.

– Hát jó, mondottam. Valamit azért adunk garnírungnak a lelke mellé, de

csak később. Az asszonynyal kell előbb beszélnem. Addig ne jőjjön

hozzánk, míg nem értesitem.

A festő aggodalmasan pislogott:

– Ön megigérte…

– Megigértem. A lányomnak is megigértem. Meg is lesz.

– Ha nem egyezik is bele?

– Ha nem egyezik is bele. Egyszercsak én is lehetek úr a házamban!

El voltam határozva a legkeményebb föllépésre. De mikorra hazaérkeztem,

megint csak vakarództam:

– Mit szól az asszony?

Mindig jól szoktam aludni, de azon az éjszakán sehogyse jött rám az

álom.

A lányom leolvasta az arcomról, hogy a festő mit határozott. Reggel a

fülembe sugta:

– Tehát ma…

– Ma, feleltem bágyadtan, mint az elitélt, aki a vesztőnapjára ébred.

– Délelőtt…

– Hagyjuk ebédutánra.

– Jó.

Szótlanul és gondolkodva ebédeltünk. Az asszony locsogott egyet-mást, de

mink a lányommal alig feleltünk rá. Én háromannyi bort ittam, mint

amennyit szoktam. Enni is ettem bőven. Fütöttem a lokomotivot.

Mikor a fekete kávénál tartunk, úgy csibukszó mellől odaszólok az

asszonynak:

– Tehát a leányod férjhez megyen.

– Kihez? – kérdezte ijedten.

– Nagy Balázs festőmüvészhez.

Felrobbant, mint a puskapor.

– Soha!

– De ő akarja. És én is beleegyeztem.

– Én meg nem! Soha! Soha!

A szeme elfordult, mint a fuldoklóé. Fölkapta a kenyérszelő kést és

fölemelte:

– Megölöm! Megölöm, azt a varangyékot ha ide be mer lépni! Elmegyek a

lakására, ott ölöm meg!

No ez nagy vihar volt, nagyobb mint amekkorát bármely tengerész átélt.

Örzsike elájult. Az anyja elrohant. Enmagam azt se tudtam, hogy

locsoljam-e a lányomat? vagy az asszony után fussak? vagy hogy magam is

elájuljak?

A leányt nem lehetett lebeszélni. Csak sirt éjjel nappal. Az anyja meg

őrjöngött. Olyanná vált a házam, mint valami tébolyda.

Végre is azt mondtam a leánynak:

– Az istenért ne sirj már! Hiszen tudod, hogy én a te pártodon vagyok.

Ha másképp nem lehet, hát megesküsztök titokban, aztán elmentek egypár

hétre ahova akartok. A többit bizd reám.

Csak úgy ötletképpen vetettem ezt oda. De a leány kapott rajta.

– Úgy lesz! Megesküszünk titokban. Oh hála az Istennek, hogy ilyen jó

apát adott!

És ő dolgozta ki a titokban való megesküvés módját, idejét.

Belevitt.

A festőnek megmondtam este, hogy ne mutatkozzék, mert a feleségem meg

akarja ölni, de ne búsuljon mert én ebben az egyben nem tágitok. A

lányomtól levelet adtam át neki. Azt hiszem ő is olyasmit irt, hogy ne

járjon még csak közel se az utcához, mert a mama megesküdött, hogy

leszurja.

A festő elsápadt és aggodalmasan nézett reám.

– Nincs más mód, feleltem neki, – csak hogy az ügyet titokban kijárjuk.

Maga beszéljen a pappal; én beszélek a polgármesterrel. A kihirdetést

valahogy csak elengedik.

– Igen, de hogyan lesz az esküvő?

– Az bizony bajos barátom, mert azóta úgy őrzi a feleségem a leányt,

hogy még csak az ablakhoz sem ereszti. De mikorra kitűzik az esküvőt,

előtte való éjjel kiszökünk Örzsikével és a Vadászkürtbe szállunk.

Reggel aztán a lehető legkorábbra tétesse az esküvő óráját.

Úgyis történt. Az esküvő terminusáról suttyomban értesültünk. Az asszony

még csak nem is álmodta, hogy mi készül a háta mögött. A leányt egy

percre se bocsátotta el maga mellől. Azt gondolta, hogy láncon tart mind

a kettőnket.

Elérkezett végre az utolsó éjszaka. Milyen vigan voltunk este! Még

kártyáztunk is vacsora után! Engedtem, hogy az asszony nyerjen.

Tizkor feküdtünk le. Örzse megvárta, hogy az anyja elaludjon. Aztán

átosont hozzám. A hóna alatt hozta a ruháját, a közönséges utazóruháját,

és az én szobámban öltözködött fel. De annyira remegett, hogy a

gallérját is képtelen volt bekapcsolni.

Aztán holmi útravaló apróságokat kapkodott össze, és én kinyitottam az

ablakot.

Az éj csillagtalan volt. Csak az útcai lámpás világított. Megvártunk egy

részeg gyári munkást, aztán az éjjeli őrt. Végre az utcán nem láttam

senkit. Kitártam az ablakot.

– Ereszkedj le. Én majd a kapun megyek ki.

Kisegitettem a leányomat, aztán bezártam az ablakot, s én magam az ajtón

osontam ki, harisnyában. A folyosón huztam fel a cipőmet. A házmester

ugyan csóválta a fejét. Bizonyosan azt gondolta, hogy mulatni megyek.

Az utca sarkán van a bérkocsi állomás. Hamar be egy kocsiba! És

elhajtottunk.

Reggel aztán zárt fiakkerben mentünk az anyakönyvvezetőhöz, s onnan a

Józsefvárosi templomba. Hét órakor már férj és feleség voltak.

Elképzelhetitek azt az ábrázatot, amelylyel visszatértemkor a feleségem

fogadott. (Kénytelen voltam, hazatérni, nehogy az asszony a rendőrséget

mozgósitsa értünk.)

Hát képzeljétek azt az ábrázatot, azt a geométriai ábrázatot!

– Örzsike?! Veled ment el Örzsike?

– Velem, – feleltem olyan nyugalommal, mint amilyennel egy előre várt

nagy pofon elé készülhet az ember.

– És hol van?!

– Nem tudom.

– Nem tudod?!!

– Nem.

– Dehát valahol csak van!?

– Valahol van.

– Dehát hol van?!

Már akkor még a fülecimpája is remegett.

Én végre kipöffentettem:

– Valamelyik vonaton van.

– Vonaton? Micsoda vonaton?!!!

– Vasuti vonaton. Mennek valahova.

– Kivel? – hörögte az asszony.

– Kivel? Hát a férjével.

A kancsóhoz kapott, hogy hozzám vágja, de szerencsére elájult.

Én azalatt ellógheceltem.

Másnap levelet irtam neki, hogy nem térek többé haza, ha nekem szent

esküvéssel nem fogadja, irásban persze, hogy legalább is egy hónapig nem

szól semmit az ügyről. Ami megtörtént, változtatni azon nem lehet. Ha az

irást meg nem kapom, a vőmnél fogok élni, és sohse fogja megtudni, hol?

Harmadnapra megjött az irás. Az asszonyt fekve találtam. Mérgében feküdt

persze. De még két hét mulva is olyan sárga volt, mint az érett uborka.

Nem szólt semmit a leányról. Igaz, hogy egyebet se szólt. Olyan volt a

házam, mint a siketnémák intézete.

Végre egy hónap mulva, egyszer hogy az asztalnál ülünk, könybe

ereszkedik a szeme, és ázott hangon rebegi:

– Hol van?…

– Külföldön, feleltem nyugodtan. Elmentek Münkenbe, onnan Párisba,

visszatéret Drezdába.

– Mikor térnek haza?

– Mikor te megigéred, hogy nem reszelsz tormát az orruk alá.

Egy hétig hallgatott ismét. Egyszer ebéd után megszólal:

– Telegrafirozz nekik, mert a szivem megszakad!

– Telegrafirozz te.

– Én? Miért én?

– Mert ha én hivom őket, arra nem indulnak meg. De ha te telegrafirozol

nekik, kedves hangon persze…

– Hogyan?

– Beleírod, hogy mindent megbocsátasz és soha többé egy keserü szót nem

fognak tőled hallani, Isten téged úgy segéljen!

Darabig vonakodott, de aztán látta, hogy ha nincs békesség, nincs leány.

A telegrammot megirta, elküldte.

És most megyünk, megyünk a lányomhoz. Nem Drezdába, csak Pestre. Régen

haza tértek, és a Szondy-utcában laknak. Boldogok. Itt várnak bizonyosan

az állomáson.

*

A két ismerős gratulált.

– Okos ember vagy! – dicsérte az öreget a monoklis. Elvégre, ha a lányod

szereti…

– Magam is úgy gondolkodtam, felelte az öreg. És jó fiu, igazán jó fiu.

Csak egy valami aggaszt…

– Pofon fogja ütni, az biztos!

– Az még csak hagyján, de most gondolok rá, hogy hátha ez az asszony

revolvert hozott?

– Csak nem tán?

– Ettől kitelik. Csak gondoljátok el, mennyi mérget nyelt ez a lefolyt

hetek alatt!

– Meg kell vizsgálni mielőtt kiszállana, – vélte a panamás. Ha másképp

nem lehet, lefogjuk: megnézed a ridiküljét, a zsebeit.

Boglári hümmögött, és aggodalmasan nézett maga elé.

A vonat már a fővárosi házak között kanyargott, és meg is lassabbodott.

A nap melege szinte tüzes katlanná hevítette a vasuti kocsit.

Boglári összesrófolta a csibukját, és gondosan eltette.

– Nem, ne vizsgáljuk meg, – szólalt meg aztán. Hanem, gyertek velem, és

álljatok szorosan mögötte. Ha gyanus mozdulatot tapasztalunk, elkapjuk a

kezét.

– És ha a gyanus mozdulat csak pofon?

Boglári a fejét rázta:

– Már azt aligha birjuk elkapni.

A vonat beérkezett. Megállt. Én az ablak mellett ültem, hát első

pillantásra megláttam a várakozók között egy tömzsi kis szőke embert,

nagyarcut és cilindereset, s vele egy fiatal barna nőt aki aggodalmasan

nézett az ablakokra.

A festő vörös volt mint a cékla. A kezében kis rózsacsokrot tartott.

Alighogy megállt a vonat, a leány a szomszéd kupé felé rohant.

Összeölelkezett az anyjával.

No nem volt érdemes várakoznom. Se revolver, se pofon. A vő némi

szorongással kezet csókolt, és átnyujtotta a rózsacsokrot.

Az asszony habozás nélkül elfogadta, és könnyes szemmel, mosolygó arccal

fenyegetett rá:

– Többet ilyesmi ne történjék!

A vas-tyúk.

Az állomás tornácán a vonatra vártunk. Az égből az első hó pihézett.

Késett a vonat.

Egy bársonykabátos úri mama a vas-tyúkhoz vezette a fiacskáját.

– No itt egy húszfilléres: tedd bele. Fogd meg a fogóját: ránts egyet

rajta!

Négy-öt gyermek is odacsoportosult. Parasztgyermekek. Irigy szemmel

nézték, hogyan kotkodácsol a vastyúk, s hogyan veszi ki örvendezve az

úri fiucska a piros fényes bádogtojást.

A perron sarkán két iparosféle beszélget. Az egyik feketekezü, –

ruhafestő vagy kalapos. A másik vastag szemöldökü szintén szennyes kezü

vaskos ember, – falusi kovács.

– Haj, haj! – hallatszik olykor a festékes kezü sóhajtása.

A kovács csak hümmög reá.

Micsoda elnyűtt labdái a sorsnak!

Különösen a festékes kezü. Fél századnak a nyomorusága rí le az

alakjáról. A kalapja horpadt ócska kalap, amilyen a szemétdombokon

hever. A csizmája csupa folt. A téli kabátjának minden gombja más. Hogy

eldobtam a szivarom maradékát mohón hajolt le érte. Zsiros

megyfa-szopókába illesztette, és apró füsttel szívta.

De még a szivarvég se vigasztalta meg. Szomorú volt és sápadt. Hogy egy

percre megállottam mellettök, hallottam is a bánata okát.

– Hát bezony sógor, – beszélte dünnyögő orrhangon, – így állok én mán

egyhete mint a karó, amelyik mellül a szőlő kiveszett. A kéményem azóta

nem füstölt, sepedig söprü nem járta a házat. Idegent fogadjak? Kilopja

a szömem világát is. Uj asszonyt vegyek? Eltékozolja mindenemet. De meg

nem is tanálok én olyan dógos kezü asszonyt többet.

– Dehonnem, – brummogta vigasztalóan a kovács.

A kalapos terebélyes kék zsebkendőt vett elő és megtörülte vele orrát,

szemét.

– Aztán ha kerül is, ki tudja micsoda veszedelem? Én nem szeretem, hogy

az asszony tartogassa a zsebébe a pénzemet. Az én Annám ebbe az erányba

nem volt erőszakos. De azér mindent kiteremtett, ami a házho kellett. Ha

végigment az utcán, megszólitotta a parasztasszonyokat:

– Csúnya fakó mán az uradnak a kalapja! Hozd el: megföstjük ingyen.

Az asszony elhozta a kalapot, de hozott vele egypár tojást, vagy egy

kötény babot, vagy egy tál lisztet, vagy egy zacskó kását. Néha csirkét

is. Sohse vettünk mink pénzen élelmet.

A kovács hümmentett.

– Ügyes asszony lehetett. Minálunk drága a föstés. Egy koronán alul nem

föstenek.

A kalapos legyintett:

– Az asszony beledobta a kalapot holmi régi maradék föstékbe. Nem köll a

parasztnak se bélés, se szalag. A kovács csodálkozva nézett és

hümmögött.

A városi főorvost pillantom meg a perronon. Hozzá sétálok. Üdvözlöm.

Beszélgetünk.

Egyszer oldalt pillant a két iparosra, és azt mondja:

– Látod azt a kalapost?

– Látom. Mi van rajta nézni való?

– Annak a szennyes embernek több a pénze, mint valamennyiünknek, akik

itt utazunk az első osztályon.

– Lehetetlen!

– Tudom.

– Dehiszen fölszedi a szivarvéget.

– Azér gazdag. Uzsorás, fösvény kutya. Csak a mi bankunkban magzik vagy

százezer koronája.

Cigarettát vont elő a zsebéből.

A parasztgyerekek mögött, akik a bársonyruhás úri fiut bámulták, egy

sápadt fiucska ácsorgott. Csizma volt rajta és ködmenke, de a fején úri

kis vadászkalap.

– Nézd, – mondottam, – de kedves arcu gyermek!

Olasztemplomban láttam egyszer egy fali festményt, egy szinehagyott

angyalt rajta, akinek a szeme mégis élt…

– Ismerem, – felelte az orvos a cigarettáját meggyujtva. Azért kedves

arcu, mert a másvilág szine van már rajta.

– Beteg? Gondolhattam volna.

– Szivbajos. Kezeltem. Annak a gazdag kalaposnak a fia.

– Szegényke!

– Nem éri meg a tavaszt.

S megszólitotta a fiut.

– Hogy vagy Bandika?

A fiucska az orvosra emelte bágyadt kék szemét.

– Jól, – felelte mosolyogva.

De olyan panaszos volt a tekintete, hogy most is előttem van. Semmi se

szomorúbb a beteg gyermeknek a szeménél!

Folytattuk a sétánkat a tornácon.

– Kár azért a szép gyermekért, – szólottam elgondolkodva. Mondtad a

kalaposnak?

– Hogy mondtam volna? Az orvos nem jósol essőt sohse. Csak napfényt.

Sétánkban ismét a tornác végére értünk, ahol a kalapos beszélgetett. Az

orvos elhallgatott.

A gyermek ott huzgálta az apja kezét, és rimánkodott neki:

– Apám! Szeretnék egy vastojást… egy vastojást…

A kalapos úgy tett, mintha nem hallotta volna. Csakugyan volt az arcán

valami a fösvények vonásaiból. A soványsága, a szeme kigyói hidegsége,

ajka vékonysága.

– Apám, – esengett ujra a fiucska, – az a tyúk tojik… ott la…

– Elhallgass! – mordult rá a kalapos.

– Csak egyszer…

– Mingyárt agyoncsaplak! No nézd! Eltékozolna itt húsz fillért semmiért!

Már a zsebembe nyultam, hogy adjak a gyermeknek egy vastojásra valót, de

bedübörgött a vonatunk. Mindenki a táskáját kapkodta. A vonat csak egy

percet áll azon az állomáson.

A következő év juniusában ugyanazon a tornácon épp úgy vártuk a vonatot.

Az idő borús volt, a perron kőszénszagu.

A várakozók közt a kalapost pillantottam meg. Nyári ruha van rajta, de

azért megismerem. Még soványabb, mint a télen volt, s még fakóbb az

arca. A fiucskát nem látom vele.

A kalapos unatkozó arccal őgyeleg a tornácon. A hóna alatt valami

elfakult régi fajta zsák-táska. Egy percre se teszi le, pedig látszik,

hogy nehéz.

A vastyúk elé egy csoport falusi iskolás gyerek siet. Valamelyiköknek

pénze van. Kijöttek a faluból a vastyúkhoz. Izgatottak az örömtől.

– Én teszem belé! – kiáltja az egyik. Én már tudom, hogyan kell.

Egy idősebb izmos pofás gyerek félrelöki:

– Erigy innen! Én vagyok ennek a mestere!

És a tyúk csakhamar kotkodácsol és tojik.

Az utazók gyermekei is odacsoportosulnak.

Egy hatéveske kis szeplős-képü parasztgyerek álldogáll az anyja kezén

lógva a tyúk közelében. Elálmélkodva nézi az iskolásokat és a

csodatyúkot.

Aztán az anyjához fordul:

– Anyó! Hadd tojassak én is!

– Hallgass! – feleli kedvetlenül az asszony, – drága az!

És fölemeli a köténye sarkát, törül egyet vele a gyermek orrán.

– Csak egyszer, – rimánkodik ujból a gyermek.

– Hallgass!

– Oh Istenem…

– Hallgass!

A kalapos ott állt. Gondolkodva bámult rájok. Egyszercsak leereszti a

lábához a táskáját. A nadrágja zsebébe nyúl. Nagy piszkos bugyellárist

von onnan elő. Kiválaszt egy huszfillérest.

– Nesze, – mondja komolyan, – tojasd meg a tyúkot.

És könnyes szemmel nézett a gyermekre.

Az órás meg a kutyája.

Az órást Zsadányinak hívták.

Csak afféle óra-javító órás volt. Órát nem lehetett nála venni. Neki

magának se volt órája. Hanem ha valaki hozzáadta a zsebóráját, hogy

javítsa meg, hát szombatig azt viselte. Szombaton maga vitte meg. Mert

vasárnap pénz kellett neki. A vasárnapot mindig megűlte. Megűlte a sárga

földig.

Volt úgy, hogy nem akadt munkája. Olyankor kiment halászni. A városunk

végén jókora tó van. Egy patakocska táplálja. A patak hat méternyi

magasságból zuhog alá, s két nagy malomkereket hajt. A zugó mély. A

tóban csak derékig érő a viz. Zsadányi naphosszat tartogatta ott a

horgát.

Máskülönben kis lompos sápadt ember volt, körülbelől negyven éves,

kevés-beszédü ember. Kecskeszakált viselt, és mindig egy piszkos könyökü

sárga kabátban járt.

Vasárnaponkint azonban tüzoltó-ruhát öltött, s úgy feszített az utcán

mintha nála nélkül megégne a város.

A tüzoltók nagyokat ittak vasárnap délutánonkint. Az órásnak olyankor

megeredt a nyelve. Lármázott, veszekedett. Nem egyszer az élete

megmaradását köszönhette annak, hogy tüzoltó. Ha a réztarajos papiros

sisak nincs a fején, bizony nem egy vasárnap került volna véres fejjel a

kórházba.

Egy dologtalan tavaszi napon szokása szerint a tóparton űlt. A patak

vize egy kiskutyát vitt bele a tóba.

A kutyácska fehér-bundás állatka volt. Nyifogott, kepickélt a vízben.

Zsadányi benyult érte a horog-pálcával, és kivonta a partra.

– De szép kis dög!

Az állatka olyan volt, mint egy kis fehér muff. Csupán a bal füle volt

fekete. Talán azért is vetették a vízbe.

Hogy kivonták, megrázkódott. Úgy megrázkódott, hogy el is dölt belé.

Aztán bután nézett maga elé. Talán azon gondolkodott, hogy mi történt

ővele?

Zsadányi nevetett. A hóna alá fogta és hazavitte.

A hegy oldalában lakott, egy mohos tetejü barlangházikóban. Egy rozoga

ágy meg egy-két hitvány bútor volt az összes vagyona. Az ablaknál állt a

szerszámos asztala, – egy alacsony széles asztal, – s mellette két szék.

Zsadányi arra gondolt, hogy a kiskutya talán éhes. Mit is adhatna neki?

Tej kell az ilyennek, tej.

Az átellenes házban egy csizmadia lakott. Zsadányi azokhoz nyitott be:

– Láttatok-e már szőrös pontyot? Ihol-e! A tóba’ fogtam!

Csizmadiáék nevették.

– Egye meg a pontyát!

S tejet adtak a kutyának. Majd leszolgálja az órás, ha az órájok

meghibásodik.

És lett a kutya neve _Ponty_.

Zsadányi örült a kutyájának. Se felesége, se gyereke, senkije. Ime a

sors egy kis állatot vet melléje, hogy ne éljen magányosan.

A kutya egyszerre otthon volt az órás hajlékában. Míg az órás dolgozott,

a kiskutya egy rossz cipővel játszott. A foga közé vette, s megrázta,

eldobta; utána ugrott; megint megrázta, s eldobta.

Az órás le-lepillantott rá az asztaláról és nevetett.

Egy hét mulva már csaholt is a kis állat. Ha valaki belépett az óráshoz,

Pontyika beiszkolt az ágy alá, s onnan csehetelt.

– No-no, fel ne falj! – szóltak rá olykor tréfásan.

S az órás mindenkinek elmondta, hogy ne féljen, mert nem kutya az, hanem

ponty, négylábu ponty.

A kis Ponty napról napra nőtt és kedvesedett. De nőttével nem szépült. A

feje kicsi maradt; a teste ellomhult. Hasonlítani kezdett a fehér

medvéhez.

Hogy kiskorában az órás az asztal mellé a vendégszékre fektette,

megszokta azt a helyet, s ott hevert legszívesebben. A széken egy rossz

űlő párna volt. A kutya szereti a párnát. Ponty jóízűket aludt ottan.

Mikor meg nem aludt, fölült a széken, és órákig elnézte, hogyan dolgozik

a gazdája?

Különös mosolygó nézése volt annak a kutyának. Talán hogy a fél

szája-széle csempe volt, azért látszott olyannak, mintha mosolyogna?

Talán valósággal is mosolygott? Ki ismerhetné a kutyának a lelkét?

Hanem egy hibája volt Pontynak, ami a gazdájának nem tetszett: mindig

éhes volt, mindig.

Az órás hétköznapokon csak kenyéren élt meg szalonnán. Esténkint vett

csak a hentestől töpörtyüt, vagy egy szelet párizsit. Pontynak

kicsikorában elégnek látszott a kenyérhaj, meg a szalonna-bőr, később

azonban oly esennen nézte az órás evését, hogy a nyála is csurgott belé.

Az órás nem keresett annyit, hogy olyan nagy kutyát jóltarthasson. S a

kutya enni akart, mindig enni. Bármennyit is adott neki a gazdája, csak

egyet nyelt, s lent volt. A következő percben megint könyörgőn nézett. S

ha az órás nem vetett neki, fölemelte az első lábát, s rátette gyöngéden

az órásnak a térdére.

– Ménkü ebbe a dögbe! – fakadt ki olykor az órás, – egyszercsak meg fog

szólalni, mint valami ember!

S odavetette neki az utolsó falatját is.

Végre is arra gondolt, hogy elajándékozza a kutyát. Odaadja valaki

olyannak, aki kellőképpen táplálja.

Először a csizmadiának akarta adni. Csizmadiáék el is fogadták volna.

Délben és este ők adtak neki, az órás egy falatot se. Gondolták, úgy

majd átszokik.

Ponty nagykedvvel is fogadta a jóltartást. Mikor kiürítette a tálat, még

néhány percig ott nyalogatta a száját. Várt, hogy vége van-e a menünek?

Mikor aztán a csizmadiáné kinézett, és a forgószéllel szidta a

telhetetlen gyomrát, lefutott nagymosolyogva a patakra, s ivott

nagyokat.

A pataktól azonban nem a csizmadiáékhoz tért vissza, hanem az óráshoz.

Egyet kapart az ajtón, s oly kedvesen mosolygott, hogy az órás

bebocsátotta.

Fölfeküdt a székre és szunyókált.

– Szomszéd! – szólt rá egyszer a csizmadiáné, – ha maga mindig beereszti

azt a kutyát, ne tartassa velünk. Tartsa maga!

Az órás hát kikergette a kutyáját.

Ponty lefeküdt az ajtó elé, s ott heverészett. El nem mozdult onnan, míg

csak megint meg nem éhezett. Akkor aztán odaült a csizmadia ajtaja elé

és nézett be vidám esdeklő szemmel az asszonyra.

– De a görcs essen beléd! – fakadt rá az asszony, – ha te csak enni

jársz ide, nem adok én neked!

Az órás nevette.

– Máshova adom, – mondogatta, – máshova, messzebbre.

Vasárnap megtudakolta a tüzoltók között, kinek kellene kutya?

– Nekem bizony kellene, – szólt egy vastagnyaku tüzoltó, aki hétköznap

kerékgyártást művelt. Nekem kellene egy jó kutya, mert éjszakánkint

lopják a fámat.

– Nohát ilyen kutyád nem volt még! – mondotta az órás. Ez vízi kutya. A

tóba’ fogtam én horoggal.

– Vizi kutya nem kell nekem, – felelte a kerékgyártó. Nem vagyok én

hajós. Nekem földi kutya kell, egy jó csahos, okos földi kutya,

amelyiknek az ugatásától megijednek a tolvajok.

– Hászen földi kutya is az én kutyám, – felelte az órás. Ugatni egy

kutya se ugat szebben. Okosságra meg olyan okos, hogy még nevet is, mint

az ember.

A tüzoltók nevetésre fakadtak.

– Ez az órás mindig hazudik! – mondotta az egyik.

– Nem hazudok biz én! Az én kutyám nem olyan fajta állat, mint más

kutya. Az én kutyám érdeklődik az órák szerkezete iránt is. Micsoda? Nem

hiszitek? Hát őrült vagyok én? Hát ki ismeri jobban a kutyámat? Én

ismerem a kutyát, ti nem ismeritek. Mindennap ott ül mellettem és nézi,

hogyan bajlódok némelyik órával. Néha nem találom meg a hibát. Olyankor

a kutya is tünődik és a fejét rázza. De persze nem tud szólni, csak

nevet, ha ránézek. Ha lába helyett keze volna, már régen dolgozna

mellettem.

A tüzoltók méginkább dűltek nevettökben.

– No, – mondotta a kerékgyártó, – ha az a kutya csak egyszer is

rámnevet, egy hordó sört fizetek itt az asztalnak.

Az órás egyszerre haza akart menni a kutyáért, de az egyik tüzoltó nótát

kezdett, s arra valamennyien daloltak.

Az órás visszaült a helyére, s velök dalolt.

– Egy hordó sör! – mondotta. Vasárnapra bizonyos az egy hordó sörünk!

Másnap, hogy kialudta a mámorát, eszébe jutott a kerékgyártó meg a

kutyája.

– Dehogy adom oda a kutyámat, – mondotta. Ez a kutya még fejlődik,

okosodik. Dehogy adom oda!

S elment a pékhez, vett kenyeret magának is, a kutyának is. A kutyának

persze maradék kenyeret vett. Két krajcáron jókorát adtak.

Otthon aztán mikor ettek, szeletekben vágott a kutyának is.

A kutya megette a kenyeret mind, s rátette a lábát a gazdája térdére.

– Ugyan ne légy olyan telhetetlen! – mondotta neki az órás.

S boszuságában kikergette a kutyát.

Három óra tájban kinéz, hát a kutya egy bőrdarabot rág. Bizonyosan a

csizmadia szemétjéről vitte az ajtó elé.

– Nem lehet tartani ezt a kutyát! – boszankodott az órás. Hiába,

akármennyit adok neki, kevesli. És ha mindennap egy garas áru kenyeret

adok is neki, évenkint háromszázhatvanöt garas: több hét forintnál. De

ennek nem elég két garasáru se. Hát csak nem fogok ennek a dögnek még

külön dolgozni?!

Hétköznap mindig számító és takarékos volt az órás. Éshát őhozzá jobbára

a parasztok meg az iparosok hordták az órájokat. Azok bizony csak 10–20

krajcárt fizettek egy-egy javitásért.

Másnap délután elvitte a kutyáját a város végére a kerékgyártóhoz.

Régi léckerítéses házban lakott a kerékgyártó. Az udvara tele volt

keréknek való hajlított fával. Szép máglyarakásokban állott a fa ottan,

hogy szellőzzön, száradjon.

No a kutyának ott megörültek. Szép kutya! okos kutya! éshát csakugyan

nevet!

Kötelet a nyakára! S hozzákötötték egy mélyen bevert karóhoz, és

jóltartották.

A kutya mohón evett. Ugy jóllakott, hogy szinte domborodott belé.

– Három-négy nap ne eresszék el, – mondotta az órás. Ha látja, hogy itt

bőven kap enni, megmarad.

S mivelhogy ingyen adta a kutyát, a kerékgyártó egy üveg bort hozatott

fel a pincéjéből.

Az egy üveg borból kettő lett, a kettőből aztán több. Az órás, mint

afféle ülve dolgozó mester-ember, ahova egyszer leült, nem mozdult el

könnyen. Éjfélkor tért haza.

Reggel mikor kinyitotta az ajtaját, Ponty ott ült. A nyakában volt a

kötél is, meg a karó is.

Ránézett a gazdájára és mosolygott, örvendezett.

– Ménkü ebbe a kutyába! – mondotta nevetve az órás.

A kerékgyártó elküldte az inasát egy vékonyfajta lánccal a kutyáért. A

kutya azonban gyanakodva nézte. Átfutott az utca tulsó felére.

– Ponty! – kiáltott rá az órás haragosan. Gyere ide!

A kutya odacammogott. Búsan tartotta a fejét a lánc alá. De mikor a

gyerek vezetni próbálta, visszahuzta a gyereket.

Az órás megint elment vele. A kerékgyártó megint megvendégelte egy üveg

borral. Az egy üvegből több is lett. Az órás csak reggelfelé tántorgott

haza.

Valami egy hétig láncon volt a kutya. Adtak ennie, amennyi belé-fért.

Szinte meghizott az egy hét alatt.

A nyolcadik napon amikor kivitték neki az ételmaradékot, a kerékgyártó

leoldta a láncot a nyakáról.

– No most már megmarad.

A kutya akkor körülpillantott, egyet szökemlett, s ki! Otthagyta az

ételt, a kerékgyártót: elinalt vissza haza.

A kerékgyártó ujra elküldött volna a kutyáért, de az asszony nem

engedte.

– Majd bizony, hogy reggelig itt üljön az órás.

Zsadányi se vitte vissza a kutyát.

– Ménkü ebbe a dögbe! – mondotta nevetve, – hát nem akar tűlem megválni!

A kutya mintha értette volna a szavát, örvendezve nézett a gazdájára.

Zsadányi aznap megintcsak vásárolt kenyeret a kutyájának.

– Itt van, edd meg. Ha többet akarsz, keresd meg magadnak!

Ponty azonban nem keresett. Mióta láncra tették, nem mozdult el

hazulról. Órákig elült a széken, és nézte figyelmesen hogyan rakogatja a

kerekeket az órás. Néha nem illett be az uj kerék, s reszelni kellett

rajta. Olyankor Ponty annyira mosolygott, hogy a foga is kilátszott. A

kalapácsolásnál azonban félrevonta a fejét.

Ekközben elkövetkezett a nyár is. A kutya időnkint fölemelte a hátulsó

lábát, és buzgón vakart a füle tövén. Vagy hátra kapdosott és

végigvacogtatta a fogát a bundáján fel a háta közepéig.

Az órás eleinte nem sokat ügyelt rá, később azonban hogy a kutyája

minduntalan vakaródzott, megboszankodott reá:

– Ménkü ebbe a dögbe! Mit vakaródzik!

S ő is vakart egyet az oldalán.

– Mars hinausz! az apád irgalmát!

Kikergette a kutyát.

Másnap, hogy halászó napja volt, Ponty ott ült mellette. Máskor

csendesen megült, de akkor vakaródzott.

– Gyere, – azt mondja Zsadányi, fürödj meg.

A kutya azonban húzódott a viztől.

Zsadányi megfogta a hátán a bőrt két kézzel és bevetette messze a tóba.

A kutya ijedten uszott ki, megrázkódott és hazafutott.

Attól fogva nem lehetett a tóra elcsalni.

Ha a tóra ment az órás, a kutya otthon maradt. Ha nagyon hivta és mégis

velement, a tónál visszamaradt a kutya husz-harminc lépésnyire. Akárhogy

hivta az órás, csak fölkelt, a farkát csóválta, a fejét le-leütögette,

mosolygott, de nem mozdult közelebb.

Egy holdvilágos éjen az órás levetkezett a tóparton és bement fürödni a

vízbe.

A kutya akkor nyugtalanná vált, a parthoz szaladt, és nyöszörgött,

csahintott is olykor. Különösen mikor az órás a viz alá bukott.

– Gyere be te is, gyere! – biztatta az órás.

S ki is akart menni a kutyájáért a partra, de amint feléje közeledett,

Ponty elfutott.

Irtózott a viztől.

Egy napon falura hivták az órást. A tiszttartónak az órája állott meg.

Zsadányi fölült a kocsira. A kutyája futva kisérte a kocsi mellett.

– Hol szerezte azt a különös fajta kutyát? – kérdezte a tiszttartó.

Az órás elmondta.