Az érettségi előtt való napon zivatar ért az orvosnál.
– Ne menjen el, – mondja, – ilyen essőben. Uzsonnázzunk együtt. Aztán
majd kitisztúl az idő.
Hozatott sört és sonkát. Az inasa beteritett szépen az ebédlőbe. Azt a
szobát még nem is láttam. És beszélgettünk.
Jó másfél órát töltöttem nála. Mikor elbúcsúztam tőle, még esdegélt az
esső, de a nyugovó nap sugarai át-átbocsátkoztak már a felhők
szakadékain.
A kapunkat nyitva találtam. Ahogy elmegyek a Ciliék ablaka előtt,
akaratlanul is bepillantottam.
Hát mit látok? A nap rézsutos sugara éppen betűzött a szobába. Lukács
ott űlt a narancsszínü fényben az asztalnál. A leány mellette állt.
Lukács a két tenyerében tartotta a leány jobb kezét, és mosolygó boldog
arccal susogott. Hallgatta a leány lesütött szemmel, pirosan, komolyan.
Aztán Lukács az ajkához emelte a leánynak a kezét, és fölnézett a
szemébe, de oly mámoros áhitattal, mint ahogy a jelenést látó Szent
Ferencet festik. A leány hozzá-simult. Az arca lehajlott a Lukács
arcához…
Egy percig megkövülten álltam ott. Éreztem, hogy elsápadok. A lélekzetem
is elállt. Háborgó lélekkel tántorogtam a szobámba.
Hiába csillapítottam magamat, hogy semmi közöm velök, semmi! semmi!
semmi! – úgy éreztem, mintha valami féltett kincsemet rabolták volna el
orvúl, gonoszul!
Hogy aludtam azon az éjszakán, hogyan harcolt bennem a vér és a
filozófia, a sok _hátha mégis elvehettem volna?_ – azt csak a martírok
történetében lehetne elmondani.
Reggel szinte betegen ébredtem. És éppen arra a napra, amelyen az ember
sorsa legnagyobbat kanyarodik!
A társaim már együtt voltak, mikor az iskolába beléptem. Lukács pihent
szemmel, vídáman forgott köztük, mintha ő volna a legkészültebb. Valami
hírlapot olvastak a terem közepén. A püspöki iroda közli, hogy aki pap
akar lenni, jelentkezzen az érettségi bizonyítványnyal.
Néhányan mondották is, hogy jelentkezni fognak. Mások nevettek rajta:
– Legyen pap az ördög!
Lukács meglátott, és rámcsodálkozott:
– Tán beteg vagy?
– Dehogy is, – feleltem félvállról, – csak rosszul aludtam.
Mily igazságtalan a sors is! Az érettségi vizsgálaton csak ugy szórták a
könnyebbnél könnyebb kérdéseket; Lukács is jól felelt; csak nekem
jutottak olyan kérdések, hogy alig bírtam kigázolódni rongy elégséges
feleletekre.
Mikor kijutottunk az iskolából, néhány apa a kapu előtt várta a fiát.
Lukácsnak az apja is ott állt: atillás, csizmás falusi úr, kürtös-bajszu
testes ember. Még az arcán is fénylett a jólét zsiradéka.
– No, széna-e vagy trágya? – kérdezte dongó basszus-hangon.
– Széna! – felelte Lukács diadalmasan.
Akkor aztán az apja megcsókolta.
Lukács hozzám fordúlt:
– Gyere, ebédelj velünk.
S bemutatott az apjának:
– A legkedvesebb, legjobb barátom.
Semmi kedvem nem volt arra, hogy velök ebédeljek, de falusi embertől nem
lehet szabadulni. Az apja karon ragadott, s oly erővel, aminővel bikát
szoktak teperni a mészárosok.
– Aki az én fiamnak barátja, nekem is barátom, – dörmögte. Má illyen
ünnepen nem eresztem el!
A Palugyaiba mentünk. Az öregúr bő ebédet rendelt. Még pezsgőt is
hűttetett. Életemben akkor ittam először pezsgőt.
Az asztalnál csak hárman űltünk. A terem másik felén is ült egynehány
társunk a szülőivel.
Csupa feketeruhás, ünneplő ember; csupa örvendező arc. Csak én vagyok
bágyadt, kókadt fejü, szótalan.
Az öregúr ragyogott a boldogságtól, hogy a fiát érettnek láthatta.
– Összepakkoltál-e? – kérdezte az ebéd végén. Persze, nem értél rá. Node
itt maradok ma, aztán reggel mehetünk. Jöjjön el maga is öcsém, – szólt
hozzám-fordulva, – töltse nálunk a nyarat.
– Köszönöm, – feleltem, – de én most nemzeti munkát teljesítek:
magyarosítok egy németet.
– Nekem is maradnom kell még, – mondotta Lukács a szivarját nézegetve.
Ma délután ötkor megkoszorúzzuk az elhunyt tanáraink sírját; este
búcsuvacsora; holnap a tanárainktól búcsúzunk. Azután meg tájékozódnom
kell a jogi akadémián. Az meglehet eltart hetekig is.
– A manót! – dörmögte az öreg. Nodehát mindegy, azért én ma már nem
megyek haza. Sok mindent kell bevásárolnom. Anyád szinte egy litániát
irt össze erre a papirosra. (S elővette a tárcáját.) Még a pap is
megbízott, hogy vegyek neki egy légycsapót. Te, azt rádbíznám. Én nem
tudom milyen bótban kell azt keresni. Nessze az öt hatos, amit adott.
Lukács nevetett:
– Légycsapót? Bizony légycsapó-bolt nincsen Pozsonyban. De azért majd
keresek.
Aztán, hogy a terem tulsó felén is nevettek, fölkelt és átlátogatott az
ott űlő barátainkhoz.
Az öregúr kortyintott a pezsgőből, és mormogott:
– Pedig az anyja ugyan várja.
Erre nem kellett volna szólnom semmit. De az ördög akkor űl rá az
embernek a hátára, mikor legkevésbbé véli; megcsiklandoz a
sarkantyújával, s beleugrat valami rosszba.
Rámosolyogtam az öregre, és halkan, bizalmasan szóltam:
– Jó lenne pedig, ha haza vinné.
Az öreg kérdőn nézett rám:
– Hát nincs neki dolga?
Vállat vontam:
– Amint nézzük. Dolognak nem dolog, sőt nagyon is távol jár a dolog
névtől. Dehát tetszik tudni, fiatal az ember…
Az öreg pislogva nézett rám:
– Hát nem dógok erányába marad?
– Mindössze a ma délutáni koszorúzás a való, meg a mai vacsora.
– És a jogi akadémia?
– Ráér jelentkezni ősszel is.
– Hm. Hát mér marad akkor?
Rejtelmesen mosolyogtam, és terjegettem a tenyeremet:
– A virágnak megtiltani nem lehet…
Az öreg megint hümmögött, és gondolkodva nézett a poharára.
– Csodálom, hogy… Nem szokott pedig előttem titkolódzni… Hm. Dehát csak
nem komoly az a história?
– Nem tudom. Mennyire lakik ide urambátyám?
– Jó öt óra, kocsin.
– És Lukács tud lovagolni?
– Mindig lovon űl, mikor otthon van.
– Hát majd meg tetszik látni: ha délutánonkint nem lesz otthon, és csak
éjjel ér haza, fáradt lóval, akkor az ügy komoly.
Az öreg a fejét rázta, és nyugtalanul pislogott. Beleütötte a szivarja
hamuját a kávés csészébe. Aztán halkan vallató hangon dörmögte:
– Miféle perszóna?
– Csinos, fiatal.
– Asszony?
– Nem. Leány.
– Úri?
– Úri. Úrinak lehet mondani bizonyára.
– Tisztességes?
– Tisztességes.
– Vagyonos?
– Ha vagyonnak lehet nevezni három öltözet tavaszi ruhát…
Az öreg összeráncolta a homlokát, és aggodalmasan nézett az asztal
mellé.
Aztán ismét rámfordult, és elborúlt szemmel kérdezte:
– Fogták úgye? Fogták, mint a halat!
– Nem tudom.
– Maszlagolták! Tudták, hogy vagyonos fiu! Hol lakik az az izé? Hogy
hijják?
Már nem szerettem, hogy ennyire járt a beszélgetés, de nem lehetett
visszacsinálni.
Vonakodva mondtam meg az útcát, házszámot, a hadnagyné nevét. Aztán
hozzátettem:
– Remélem, nem felejti el urambátyám, hogy az én figyelmeztetésem
bizalmas beszéd volt. Nem szeretném, ha Lukács megtudná… hogy…
– Nyugodjon meg, – felelte az öreg a kezét nyujtva. Hálát érzek maga
iránt. És éppen ebből látom, hogy igazi jóakaró jóbarátja a fiamnak.
Remélem még nem késő…
– Oh dehogy, hiszen alig kéthónapos az ismeretség. Az ilyesmi elalszik
magától, ha a két fiatal nem látja egymást.
Már bántam, hogy aláfütöttem Lukácsnak. De az a fene pezsgő volt az oka!
Az öregúr megszopákolta a szivarját, és dohogott:
– A teremtésit a sok cafrájának! Befonják, behálózzák az éretlen eszü
fiatalokat! Még szerencse, hogy nem korábban történt.
– Négy év nagy idő, – mondottam csillapítón. Azalatt még nyolc lány
körül is söndörögni fog. A fiatal emberek így szokták. Nincs ennek semmi
jelentősége.
De az öreg már borongó szemmel nézett maga elé.
Lukács másodmagával tért vissza. Egy közös barátunkat, Szél Józsit
mutatta be az apjának. Leültette hozzánk, s töltött neki a pezsgőből.
– Igyál koma! A nehezin már túl vagyunk! Most már aztán könnyebben
folyik az élet!
S kocintottunk.
– Csak arra köll vigyázni, – mondotta az öreg Szél Józsira bólintva, –
hogy idő előtt bele ne keveredjünk valami cifra szoknyába.
Szél Józsi tiszteletesen nevetett. Lukács somolygott. Nekem szorulni
kezdett a kabátom.
A katekizmusát ennek a vén mezei patkánynak! – gondoltam, – bizony még
csávába márt! Micsoda hatökör is vagyok én, hogy ismeretlen félparaszt
emberekkel bizalmas beszélgetésekbe bocsátkozok! Most már aztán
megehetem, amit főztem.
– Mer a szoknya nagyon sikos valami, – folytatta az öreg a fejét
rázogatva. Több ember elcsúszott mán azon, mint a jégen, és több
szerencsétlenséggel.
Azzal az öreg elhallgatott.
Én hamar a pályaválasztásra tereltem a szót:
– Nohát választottatok-e már? – kérdeztem Szél Józsit. Én orvosi pályára
lépek.
– Én Óvárra megyek, – felelte Szél Józsi a cigarettáját pöcögetve. Ott
két év alatt végez az ember, aztán kibazsal egy pénzes leányt, birtokot
vesz, úr.
– Bölcsen beszél, – bólogatott rá az öreg.
Akkor az őrmester jelent meg az ebédlőben. Megállt az asztalunknál,
összecsapta a két súlyos bakancsot, és szalutált. Azután lekapta a
sapkáját és kezet csókolt az öregnek:
– Hallottam, hogy bent van tekintetes uram…
– No derék, felelte az öreg. Már őrmester vagy? Tőts neki Lukács. Ülj le
Marci fiam.
Az őrmester széket fogott, de nem tette az asztalhoz, hanem távolacskán
ült le, csaknem háta mögé az öregnek.
– Hogy vannak a juhok? – kérdezte alázatosan.
Aztán más társaink is odatelepedtek a pezsgő láttára. Én
megkönnyebbülten búcsúztam el tőlük. Mennem kellett a németemhez.
Az időt aztán azzal úgy elbeszélgettük, hogy mikorra az órámra néztem,
egynegyeddel múlt öt óra.
– Tyü a keservit! – mondottam röstelkedve, – elkéstem egy
kötelességemről.
– Mi az? – kérdezte a német.
– A temetőbe kellett volna kimennem.
– Oda mindig jókor eljut az ember, – felelte mosolyogva.
Kedvetlenül ballagtam haza. Mégis bántott, hogy a két meghalt professzor
sirjánál nem voltam. Nekem különös jóemberem volt az egyik, és nekem
tetszett az a gondolat, hogy először a halottaktól búcsúzzunk, azután az
élőktől.
Dormándyékat kint találtam az udvar árnyékán. A mellem elszorult mikor
Cilire pillantottam. Oly derült nyilt szemmel nézett rám, mintha nem is
ő volt volna, aki tegnap…
Hidegen billentettem meg a kalapomat, s el akartam mellettök menni
szótlanul.
De az asszony megállitott:
– Nos, hogy sikerült? – kérdezte családiasan.
– Jól, – feleltem kelletlenül. Én ugyan nem kaptam valami jó kérdéseket,
de azért nem rontottak a bizonyitványomon.
– És Horváth?
– Neki mindig nagy a szerencséje.
És Cilire pillantottam.
A leány szemében szinte lángot vetett az öröm.
Azzal tovább akartam menni. De a leány megállitott:
– Várjon már, mutatok valamit, valami nagyon érdekeset.
Azzal beszaladt a kamrába, hogy szinte lobogott a szoknyája, és egy
szakajtó-kosárral tért vissza.
A macskák voltak benne.
– Nézze milyen kedvesek! Várjon, hozok nekik tejet, majd meglátja hogyan
dőzsölnek!
Azzal megint befutott, és egy kormos alju cseréplábossal tért vissza.
Fásult kedvvel álltam, és néztem, hogyan fut eléje az anya macska, és
hogyan kíséri esdő nyávogással a fiaihoz.
Cili letette a lábost. A kismacskák legott kikepeszkedtek a kosárból, és
rámentek a tejre. Szórakozottan néztem, hogyan nyalintanak bele, hogyan
trüszkölnek, ha valamelyiknek a tolakodásban belé ütődik az orrocskája.
Az öregmacska csak ült, és elégedett nyugalommal nézte a lakmározást.
Cili átkinálta nekem a székét. Persze nem fogadtam el. A leánderhordó
szélére helyezkedtem.
– Istenem, – mondotta Dormándyné, – milyen eggy a szeretet állatban,
emberben! Meglássa, hogy az anyjok nem nyúl előbb a tejhez, csak ha már
a fiai jóllaktak.
E pillanatban megnyilt az utcai ajtó, és az öreg Horváth lépett be
rajta.
A szeme egyszerre az asszonyra fordult, aztán a leányra. Megállt
előttünk némán. A kezét a kalapja széléhez érintette.
– Dormándynét keresem.
– Én vagyok, – felelte az asszony űltön maradva.
Nekem egyszerre elfűlt a levegő. Megmozdúltam, hogy bemegyek a szobámba,
de ólomnak éreztem a lábamat.
Az öreg nyugodt szemmel nézett az asszonyra. A leányra is rápillantott.
– Én, úgymond, Horváth Lukácsnak az apja vagyok.
Az asszony erre fölkelt. Cili is.
A Cili arca elpirosodott. Az asszony arca elhalványult.
Mégis udvarias mosolygással bólintott, s a leánya székére mutatott:
– Tessék leűlni.
Az öreg leűlt. Szivart vont elő nyugodt-lassan a felső zsebéből; gyufát
az alsó zsebéből. A szivar végét elcsikkentette az óralánc végén lógó
szerszámmal, s rágyujtott.
Mink hallgatva, szinte dermedten néztük.
– Hát, – kezdte az öreg, – azt hallottam, hogy az én fiam… sűrűn tapossa
itt a küszöböt. Azér jöttem.
Dormándyné feszült figyelemmel nézett reá. Nem felelt.
Az öreg folytatta:
– Semmi közöm az ő apró mulatozásaival. Fiatal ember. Elvégre nincs a
lábán békó. De mégis az apa rajta tartja a szemit a gyermekén. Nagykoru
is lesz egykét év mulva.
Megszivta a szivarját, és a macskákra nézett.
Dormándyné nem szólt. Cili már holtszínre vált arccal állt az anyja
mögött, s aggódó szemmel nézett az öreg Bendegúzra.
– Hát én nem egyébér jöttem, – folytatta az öreg nyugodtan, – hanemhogy
megmondjam, amit tisztességes embernek illik, hogy megmondjon más
tisztességes embereknek. Mert tudja tekintetes asszony, legjobb az
egyenesség. A mi családunk mindig egyenes úton járt. A kisasszony szép
leány, látom, igazán szép leány. És bizonyára jól is van nevelve. Neki
is jobb, ha tudja, mihez tartsa magát.
Ismét csend és szivarozás következett.
Az anya-macska megfogta az egyik fiát a tarkójánál, és elvitte a kamara
felé.
Nekem a hátamba állt a meredek.
– Bocsánat, – fakadt ki végre az asszony, – nem tudom… nem értem…
– Mingyár megértjük egymást, – felelte nyugodtan az öreg. Éppen azér is
jöttem, hogy megértsük egymást. Az egyenesség útján járok én. Tisztán
szeretem én a tányért amelyikből eszek, a poharat is, amelyikből iszok.
Másnak is úgy nyujtom. Hát azér jöttem én, hogy megtudjam: kötelezte-e
magát a fiam valami igérettel? mostanra, vagy a jövőre, nagykoruságára,
vagy halálom utánra?
– De kérem… – hebegte sértődötten az asszony.
Az öreg szigorú nyugalommal folytatta:
– Mert ha kötelezte magát, akár szóbeli ígérettel, akár írásban,
tudtomon kívül cselekedett. Kiskorú embernek a beszéde is kiskorú. Meg
kellett volna mondania, hogy az én beleegyezésem nélkül… Ámbátor hát
tudnom kell előbb, hogyan áll ez az ügy?
Dormándyné fölkelt, és büszkén méltósággal nézett az öregre:
– Nem tudom, miket beszél ön uram. Az ön fia szokott idejárni ehhez a
barátjához. És mikor kellemes az idő, kikérik a leánykámat, hogy itt a
ház előtt félórácskát, vagy egy órát is sétáljanak. Itt semmiféle
egyenes útnak, vagy görbe útnak az emlegetése nincs helyén. Mink az ön
fiát becsüljük, mert művelt és tisztességes, kedves ifju. De mink tőle
semmiféle ígéreteket nem vártunk, nem kértünk, nem vettünk. És én csak
csodálkozásomat fejezhetem ki, hogy ön ilyen súlyos szavakkal
kérdezősködik.
Mindezt oly éles-haragosan pattogtatta oda az asszony, mintha minden
szava egy fricska volna az öregnek az orrára.
Meg is zavarodott az öreg, – látszott a szeme rezdülésén.
– Hát nem szokott ide bejárni?
– Nem.
– Hm.
– Mindössze egyszer volt bent nálunk, tegnap, hogy az esső esett. Akkor
is úgy jött be, hogy megállt az ablaknál, és a víz a tetőről a vállára
csurgott. Remélem semmi bűnt nem követtem el azzal, hogy azt mondtam, ne
lucskosítsa el a ruháját.
Az öreg az állát vakarta:
– Hát nincs semmi… köztük?
– Erre a kérdésre nem felelhetek. A fiatal ember kétségtelenül vonzódik
a leányomhoz. Nem ismerhetem kötelességemnek, hogy a leányomat ládába
zárjam. Ha valakinek nem tetszik a leányom, ne nézzen reá. Ha valakinek
nem tetszik, hogy a fia udvarol a leányomnak, a fiával rendelkezzen, és
ne az én leányommal!
Az öreg megrázta a fejét, mintha darázs csapódott volna a fülébe.
– Nono, – mondotta csillapítón.
És fölkelt.
– Hát nincs semmi… _vekszli?_ vagy másefféle?
– Nincs! – felelte az asszony haragtól remegő hangon. A mi családunk
tisztességes család. Az én uram katonatiszt volt. A nevén és a kardján
nem volt folt soha.
Az öreg rám-pislogott. Azt hittem, a guta rögtön megüt.
De mégse szólt. Ismét az asszonyra emelte a szemét:
– Nono, iszen tisztáztuk az ügyet.
Még valamit akart mondani, de csak a keze mozdulásáról látszott. Némán
köszönt, és elballagott.
Dormándyné lázas-pirosan és fáradtan ült vissza a székére. Cili szemében
könny csillogott.
– Micsoda nap ez! – szakadt ki a szó az asszonyból.
És a leányához fordúlt:
– Nyilatkozott neked az a fiatal ember?
Cili a szeméhez emelte a zsebkendőjét, s bólintott.
– Hát mért nem mondtad meg? Anyád előtt titkolódzol-e? Mit mondott?
Igérte, hogy elvesz?
A leány szomorún lecsüggesztette a fejét:
– Arra kért, hogy ne szóljak róla senkinek… senkinek. Még magának se.
Mert ő még kiskorú, és ha az apja idő előtt megtudná… Ő majd lassankint
rábírja az apját. Én nem értem, hogy történhetett…
Nem tudom mit beszéltek tovább. Ott-hagytam őket.
Pipára gyujtottam, s magamban dühöngtem, hogy micsoda álnokság lakik
abban az emberben! Csodálatos valami, hogy a korlátolt elméjü emberek a
legálnokabbak. Én azt gondolom, hogy hozzám jár baráti szeretetből, s a
végén kitudódik, hogy engem csak vasuti állomásnak használt:
felszállásra. Ki tudja hol és hány szor találkoztak ők ketten, külön!
Annyira boszus voltam, hogy mozognom kellett. Ki akartam menni a kertbe
és ott járkálni fel és alá. De épp hogy kilépek akkor siet be az
útca-ajtón Lukács. Az arca ragyog, mint a velencei tűkör. A hóna alatt
egy vadonatuj légycsapó, a kezében drága szegfücsokor. Köszön és megáll
Cili előtt. Nyujtja a csokrot.
Cili ránéz búsan. Nem nyúl a csokorért.
Látom Lukácson, hogyan döbben meg. Néz a leányra, néz az anyjára.
– Mi történt?
Az anya felel:
– Nem szabad öntől a leányomnak elfogadnia semmit.
– Miért?
– Mától fogva tekintse idegennek. Mink is idegennek fogjuk önt
tekinteni.
Lukács arca hasonlatossá vált a Laokon ábrázatához.
– Annyit csak kérdezhetek, – szólt egy percnyi idő után, – hogy
magyarázzák meg…
– Az ön atyja az imént ment el tőlünk.
– Az én apám?
– Az ön atyja. Vallatott bennünket, mint valami vizsgáló-bíró.
– Az én apám??
– Súlyos szavakkal illetett bennünket.
– Az én apám???
– Azt mondta, hogy mink önt… Azt mondta, hogy az ön ígéretei semmisek. Ő
rendelkezik az ön vagyonával és sorsával.
Egy percnyi meredt hallgatás következett. Lukács úgy nézett, mint a főtt
ponty.
Én már akkor ott álltam, s érdeklődéssel vártam, hogyan fogják Lukácsot
kidobni?
Lukácsnak akkorát fordult a szeme, mint a malomkerék:
– Ki lehetett az a gazember?!
S a szeme rajtam állt meg.
Ez a kegyetlen szó megrázott.
Lángba borultan toppantam eléje, és a szeme közé néztem:
– Válogassuk meg a szavakat! – harsogtam. Vagypedig fordítsuk vissza
arra, aki ártatlan leánykákat hazug ígéretekkel akar megtántorítani!
A következő jelenetre emlékezni is gyötrelem. Elég annyi, hogy írígy
kutyának, és másefféle állatnak nevezett. Szóval olyan vihart csapott,
hogy még a fináncom is kiugrott az ágyából, és egy-szál ingben szaladt
ki közibénk.
Csúnya egy petek volt az!
Még azon órában elrobogtam a németemhez. Kértem, hogy legyen segédem.
– Embert ölök ma! – lihegtem dühösen. Vagy engem ölnek meg, de mindegy:
vért iszik ma a föld, a kutya teremtésit!
A németem először is egy pohár hideg vizet itatott meg velem, és csak
azután kérdezte, hogy mi történt?
Az történt uram, hogy egy barátom, akit többé barátomnak nem nevezhetek,
egy olyan leánynak udvarolt, akit nem vehet el, de olyan színnel
udvarolt, mintha elvehetné. A leány tiszta volt, mint a ma-esett hó.
Ámbár tiszta ma is. Én emberi kötelességemnek ismertem, hogy második
Margarétát megmentsem az elbukástól.
– Szép. Helyes, – bólintott rá az orvos.
Azzal elmondtam röviden, hogy mily ovatosan, kíméletesen figyelmeztettem
az apát; mily tapintatlan volt az öreg, s mily durva paraszt volt a fia.
– És most idejöttem, – folytattam, – önhöz, úri emberhez és tartalékos
tiszthez, annyival is inkább, mert a társaim az ilyen ügyekben
tapasztalatlanok és szamarak.
– Helyes, – mondotta komolyan az orvos. Az ügy kétségtelenül súlyos
természetü, sú-lyos ter-mészetű. Tud vívni?
– Nem tudok.
– Baj. És az ellenfele?
– Az se tud.
– Még nagyobb baj. Hm. Hát lőni tud-e?
– Sohse volt pisztoly a kezemben.
– Hát az ellenfele?
– Annak bizonyára volt puska is.
– Baj.
És az állát fogdosva, töprenkedve járt fel és alá a szobában.
– A sértett fél maga, – mondotta végre. Tehát mink választjuk meg a
fegyvert. Mármost mit válaszszunk? Ha pisztolyt választunk, maga még
három lépésről is melléje lő. Ő azonban magát hasba lövi, vagy mellbe,
az kétségtelen.
Ez nem tetszett nekem.
– Hát akkor kardot…
– A kard meg pláne veszedelmes olyan kezekben, amelyek nem ismerik a
vívást. Mert a víváshoz értők, csak éppen érintik a testet: metszenek
bőr, metszenek izmot, metszenek fület, orrot, de csontot nem vágnak
soha. Ellenben a tanulatlan vívók mészárosokká változnak át a viadal
színhelyén: teljes erejökkel nekihuzakodva sujtanak, vágnak, kaszabolják
egymást, s nyomorékot szabnak egymásból, ha ugyan meg nem ölik egymást.
És a fejét rázva nézett reám,
Az óra megkerrent. Az érc-ember fölemelte a pőrölyét. Hatot ütött szép
rendben a harangra.
… _mortuos plango_…
Nekem elcsökkent a vérontó kedvem. Eszembe jutott a Dormándyné férje. Az
tudott vívni, mégis…
– Nem lehetne-e, – mondottam, – az ügyet valahogy másképp elintézni?
– Másképp? Hogyan?
– Talán… talán békésen…
– Békésen? – hörkent meg az orvos. Pofont? Békésen?
És hidegen nézett reám.
– Hiszen nem volt az pofon, – mentegetődztem. Mondtam, hogy a
légycsapóval ütött meg. Véletlenül az volt a kezében, hát azzal ütött.
Ha véletlenül pávatoll-legyező volt volna a kezében, azzal ütött volna.
Azt nem lehet pofonnak nevezni.
Az orvos a fejét rázta:
– A légycsapó önt arcon érte. Hiszen most is fel van dagadva a bal arca.
– Arcon ért, mert félre kaptam a fejemet. Az csak véletlen volt. Ha nem
kapom félre a fejemet, nem ott ér. Azt nem lehet pofonnak nevezni doktor
úr… A magyarországi fogalom szerint…
Az orvos megint a fejét rázta:
– A pofon internacionális fogalom. De nézzük tisztára: Mi a légycsapó? A
légycsapó nem egyéb mint kéznyujtvány. Iparilag készített eszköz, amely
arra szolgál, hogy az emberi kéz rövidsége meg legyen hosszabbitva, s a
tenyér körülbelől egy méterrel távolabbra működjön, csapólag. A
légycsapó tehát kéz. Mondjuk, hogy vele a pofon indirekt pofon, s hogy
direkt pofont csupán az igazi kéz adhat, azért a pofon csak pofon. A
jelző nem változtatja meg a tárgyat, csak minősiti. De ha önnek más a
felfogása, akkor tisztelt uram, keressen más segédeket.
S oly hidegen nézett reám, hogy szinte megfagyott a velő a csontjaimban.
– Hát kérem doktor úr, – rebegtem megtörten, – intézze el ahogy lehet.
Én csak vélekedésképpen szóltam. Ön jobban érti. Én szeretnék mihamarabb
túl lenni ezen a rút ügyön.
Az orvos erre megint becsüléssel pillantott reám:
– No csak bízza rám, – mondotta. Én jártas vagyok az efféle ügyekben.
Küldjön hozzám még egy urat, s még ma kihivjuk a frátert.
– Kardra?
– Azt majd mink elvégezzük. Egyébiránt én azon leszek, hogy ne kardra.
– És mikor kell…
– Talán holnap reggel már megverekedhetnek. Rajta leszek, hogy sokáig ne
húzódjon ez az ügy.
Fogtam a kalapomat, és neki-mentem az almáriumnak. Erővel ott akartam
kimenni. Aztán az ajtóhoz igazodtam. Ott megálltam:
– Még valami doktor úr: énnekem sohse volt efféle ügyem. Nem ismerem a
szokásokat. Milyen ruhában kell ott kiállani?
Azt gondoltam, hogy le kell vetkőzni félig meztelenre, vagy legalább is
ingre.
– Fekete szalonruhában, – felelte az orvos. A nadrág is fekete legyen.
Ez valamennyire megnyugtató volt. De ennek is volt egy bökkenője: nem
volt szalonruhám. Egy téli fehér-pontozott szürke ruhám volt, meg egy
nyári sötétvöröses. Nadrágot tudtam volna szerezni a finánctól, de már
kabátot… a fináncnak csupa aranyzsinóros galléru volt a kabátja.
– No min gondolkodik? – kérdezte az orvos a vállamra téve a kezét.
– Azon, hogy más ruhában nem lehet-e ott megjelenni?
– Nem. A világos ruha erősebb célpont, mint a fekete. Még a gallért is
felhajtjuk, hogy az ing fehére ki ne lássék.
– Nekem ám csak nadrágom van fekete. A társaim meg nem adnak most
kölcsön fekete kabátot. Mindeniken rajta van ma, s talán reggelig…
Az orvos elmosolyodott:
– Hát majd küldök én egyet. Hol lakik?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az útcán találkoztam Fazekassal. Éppen kapóra. Megrohantam. Elmondtam
neki mi történt. Kértem legyen második segédem, és menjen föl azonnal az
orvoshoz.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Életem legkülönösebb estéje folyt le aznap.
A bucsuzó-vacsorán megjelentünk mind a ketten, s mi ketten voltunk a
legvidámabbak. Már akkor a kihívás megtörtént. A segédek tárgyalása is.
Pisztolyharc reggel hat órakor a Malomvölgyben; egy-egy lövés; huszonöt
lépés a kiállás, abból öt-öt közelítő.
Persze a lehető legtávolabb ültünk egymástól. Őmellette Szász Józsi,
énmellettem Fazekas. Csak ők, a két segéd komolykodtak, ünnepieskedtek.
Én annyira vittem a hencegést, hogy még dikciót is mondtam az egyik
tanárunkra. A tanár szép köszöntőben válaszolt. Figyelmeztetett
bennünket, hogy az iskola együtt-végzése valamennyiünket éltünk
hosszáiglan testvéries szeretetre kötelez. Szeressük egymást kint az
életben is. Mert az iskola közös anyánk volt: éveken át azonegy
gondoskodásban, lelki nevelésben részesültünk, éshát meg fogjuk ismerni
az élet sok hideg küzdelmében, hogy a szeretet a földi embernek
eggyetlen nemessége, kincse, világossága, melegsége.
Erre általános kocintás, ölelkezés, csókolódzás következett. A fiuk
fogadkoztak egymásnak, hogy testvéri összetartozást ismernek. Csak mi
ketten nem néztünk egymásra, csak a mi poharunk nem érintkezett.
Mintha jeges szél fuvalt volna át a szivemen, mikor közelébe értem.
De a többivel én is ölelkeztem és fogadkoztam, hogy szeretni fogom őket.
– Holtig, – mondta az egyik.
– Holtig, – feleltem eldobbanó szívvel.
Aztán visszatelepedtünk az asztalhoz. A cigány magyar dalokat muzsikált.
Néhány perc multával Lukácsot láttam fölkelni. Intett a cigánynak, hogy
hallgasson el.
Megrezdültem. Azt kellett vélnem, hogy Lukács a mi rút ügyünk vallomását
terjeszti elő; bűnösnek fogja vallani magát, és ünnepiesen megbékülünk.
Éreztem, hogy nem fogom megtagadni a szivemet.
Lukács azonban arról szólott, hogy minden tíz évben találkozzunk.
Tehát még azzal is henceg, hogy ő tíz év mulva élni fog!
No majd meglássuk.
A doktor már akkor megoktatott engem, hogy a pisztolyt hogyan emeljem
fel, hogyan mozdítsam meg egypárszor függőleges vonalban, mielőtt
elsütném és hogy ne a mellére célozzak, mert a puskapor fölfelé rugja a
cső végét, s ellövök a feje fölött, hanem célozzak inkább a térdére,
akkor mellbe vagy vállon találom.
A vacsora előtti percekben a kávéház egyik sarkába történt ez az
oktatás, s mondhatom úgy megerősített, hogy bátor arccal űltem az
asztalnál.
Tizenegy órakor meglökött Fazekas: elosontunk.
Fazekas hazáig elkisért. Elmondta bővebben, hogy miképpen tárgyaltak?
Lukács másik segéde az őrmester lesz, ha kiengedik a kaszárnyából.
Egyébiránt a Lukács segédei ostobán viselkedtek: mindent elfogadtak,
amit az orvos akart. Még azt is ő mondta meg, hogy melyik orvost hivják
orvosuknak.
Ez az utóbbi értesités megviszologtatta a hátamat. Hát annyi orvos kell
az ilyen ügy lebonyolitására?
– Feküdj le azonnal, – mondotta Fazekas a kapuban. A német orvos azt
mondta, hogy reggel öt órakor érted megyünk.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hát én le is vetkőztem.
De amint magamra maradtam, egyszerre gyászszínben láttam a világot.
Bolond szerszám a pisztoly: ki tudja, holnap este fogok-e vetkőzni?
Eszembe jutott apám, anyám, testvéreim. Szegények! Mennyi pénzt
áldoztak, hogy elvégezzem az iskolákat! Apám mennyit dolgozott értem! A
testvéreim kopott ruhában jártak, hogy nekem jusson jó. Anyám a
gyufa-szálakat is kétszer gyujtotta meg, annyira takarékoskodott. S
holnap… talán egyszerre kapják meg az én öröm-levelemet egy idegen kéz
írta fekete levéllel.
Illő, hogy irjak nekik, s mentegessem magamat, s hogy legyen a
szeretetemről emlékük legalább egy levél.
Irtam könnyezve: _Társadalmi kényszerüség… becsület… úri emberhez illő
bátorság… köszönet a szülői szeretetért…_
Mikor idáig értem a levélben, azt hittem, megfulladok. Csak akkor
éreztem át igazán, mi a szülői szeretet! hogyan kíséri át az embert az
életén át két szívnek a gondoskodása, ezernyi jósága, aggodalma…
Dehiszen nem bizonyos hogy temetésre jutok!
A _temetés_ szóról eszembe fordúlt a doktor vicce: _A temetőbe mindig
jókor eljut az ember!_
Ez a tréfás mondás halálharangként csendült bele az én sötét
gondolataimba.
– Uram Istenem, – fohászkodtam az Éghez, – csak most az egyszer húzz ki
ebből a sárból! Neked adom az életemet! Papod leszek, holtig imádkozó
legbuzgóbb papod! Csak ne engedj holnap elvesznem!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Reggel öt órakor megzördült az útcaajtó. Én magam nyitottam ki. A
segédeim léptek be rajta. Az orvos hadnagyi ruhában, Fazekas feketében.
– No, maga már fenn van?
– Le se feküdtem, – feleltem bágyadtan. Minek? Egy-két órára nem
érdemes.
– Nohát csak tegye fel a kalapot, aztán gyerünk.
Az orvos kabátja már rajtam volt, csak épp a cilinder nem. Cilindert is
küldött a kabáttal.
Sohse volt cilinder a fejemen, sem azelőtt, sem azután. Ahogy feltettem,
lecsúszott a két fülemig. Papirost nyomtam bele hamarosan, hogy
amennyire lehet, rendesen álljon a fejemen.
Fél óra mulva leszálltunk a Malom-völgy egy fája mellett. A reggeli nap
aranyos pompában ragyogott át a lombokon. Madarak csicseregtek,
pillangók ébredeztek. Élet és vidámság volt minden, csak én voltam
fásult. Fáztam.
Az orvos elővont egy kis lapos zsebüveget. Konyak volt benne.
– Igyék, – azt mondja, – igya meg mind.
Soha életemben nem ízlett úgy a konyak.
Csakhamar hallottuk a kocsizörgést. Két fiáker is kanyarodott elő a fák
közül, s állott meg a mienk mellett.
Az egyikből Lukács ugrott ki, s utána egy ismeretlen Kossuth-szakállas
fiatal úr. A másikból az őrmester szállt ki Szél Józsival.
Az őrmester meghökkent a hadnagyi ruha láttára: haptákba rándult és
szalutált.
A két orvos kezet fogott. Mind a kettő fekete bőrtáskát lógatott a
kezében. Kinyitották egy fa alatt a táskájokat, és láttam, hogyan szedik
elő a vattát, meg a mindenféle csillogó szerszámot.
Azután az én németem összehívta a segédeket. Egy vörös-bélésü tokból két
pisztolyt vett elő. A gyöpre zsebkendőt terítettek. Kirakták rá a
pisztolyt, puskaport, töltő-vesszőt.
Mink ezalatt Lukácscsal külön-külön ácsorogva cigarettáztunk. Lopva
rápillantottam. Láttam a szemén, hogy ő sem aludt. Az arca piros volt.
Olyan füstfelhőket fujt, mint a soproni lokomotív.
Én bizonyára sápadt voltam. De nyugalmat erőltettem az arcomra.
Összefont karral néztem, mint töltik porral a pisztolyokat. Egyiket az
őrmester, másikat Fazekas. Az orvosom egy bőrzacskóból golyókat bontott
elő, s közben rendelkező szavakat mormogott. Az őrmester mindannyiszor
kaszárnyai engedelmességgel felelte:
– Igenis, hadnagy uram.
A német doktor maga rakta a golyót mind a két pisztolyba. Maga gyömött
fojtást is beléjök. Csak azután nyujtotta vissza:
– Ezt is verjék le.
– Igenis, hadnagy uram.
Mindez oly szertartásosan hangzott, mint mikor a sekrestyében beszél a
pap a sekrestyéssel, aki rekviemre öltözteti.
Végre az őrmester fölkelt, és kilépte hosszú gólyalépésekkel a huszonöt
lépést.
Fölállitottak bennünket. (Rémséges közelség!) A nagy nehéz pisztolyt a
kezembe nyomták.
Az orvos, mivelhogy még akadozva beszélt magyarul, átadta a zsebóráját
az őrmesternek, s mondta hogy vezényeljen.
– Igenis, hadnagy úr.
A hadnagy hozzánk fordult, és harsányan kiáltotta:
– Felszolitok asz urak kipékelni, ha asz lehet fan.
Egyikünk se felelt. Én a füre néztem. Lukács is.
A hadnagy intett az őrmesternek.
Az őrmester megköszörülte a torkát, és kiáltott:
– Tűz!
Mind a ketten fölemeltük a pisztolyt.
Céloztunk.
Én nem akartam megölni, hát csak a bokájára céloztam. Gondoltam, ha
felrugódik a pisztoly, legfeljebb combon találja.
Lukács ekkor előre lép egynehányat. A pisztolyunk szinte egyszerre vet
lobbot.
Súlyos csapódást érzek a mellemen. A pisztolyt elejtem. Odakapok a
sebre. Érzem, hogy valami meleg nedvességbe tapad a tenyerem.
Elájultam.
Mikor ujra fölnyitottam a szememet, Lukácsot láttam féltérden mellettem.
A szeme tele volt könynyel. Az arca oly sápadt volt, hogy szinte zöld
szinre vált.
– Répácskám! – sírta, – meg ne halj! Az Isten áldjon meg, csak most az
egyszer meg ne halj!
A két orvos is mellettem hajladozott.
– Nincs semmi baj, – mondotta a németem az ingemet visszaigazítva, –
csak a töltés csapódott a melléhez.
– Nagyon vérzik? – kérdeztem bágyadtan.
– Sehogy se vérzik. Semmi, semmi…
E nyilatkozatnak annyira megörültem, hogy egyszerre fölkeltem, és kezet
nyujtottam Lukácsnak.
Lukács megölelt:
– Felejtsünk el mindent! – mondotta érzelmesen. Bocsáss meg nekem, Répa!
Ne haragudj rám!
– Nem haragszom, – feleltem örömmel.
S mind a ketten a tenyerünkre néztünk. Az én tenyeremen valami vastag
zsiros, fekete piszok ragadozott. A kézszorításban abból juttattam
Lukácsnak.
– A fojtás leve az, – magyarázta az orvosom. A faggyút beitta a csepü.
Akkor láttam, hogy a mellemen is ott a tenyérnyi piszok, a német
gyönyörű redengotján.
Hát hogy lehetett az?
Sok idő elmúltával értettem meg, hogy a derék német nem igazi golyót
tett a pisztolyokba, hanem valami Erzsébet-pirulát, kénesős viaszt, vagy
tudj’a a kefe mit.
Dehát akkor egyikünk se gondolt arra.
Engem az a halállal való játék annyira megrázott, hogy azon részegen
ahogy megszabadultam az áldomás-ivástól, bementem a Szent-Márton
templomba, és hálálkodtam az Istennek.
Merthiszen azzal is csak az Isten szabadított meg, hogy azt a jó embert
választhattam főelintézőnek.
S amit azon éjjel a gyötrődésemben fogadtam, azt is teljesítettem: én
voltam az első jelentkező a püspöki irodában.
Nem is bántam meg.
De különös valami ugye, hogy egy légycsapón fordúlhat meg az embernek az
élete sorsa…
Mily keserű emlék mégis! Azt gondoltam, idővel el fogom felejteni.
Hiszen sokkal nagyobb, érdemesebb, kedvesebb emlékeink elenyésznek.
És nem tudom elfelejteni.
Otthon a csendes szobai magányosságban sokszor eszembe jut az a leány.
És eltünődök rajta:
… Ha Lukács nem jött volna görög jegyzetért…
… ha véletlenül nincs ott a kertben az a leány…
… hátha mégiscsak… hátha mégiscsak én vettem volna el?
… Vajjon milyen életem lett volna vele?…
… Örökölt-e vajjon az öreganyjától?…
… Milyen gyermekeim volnának? Hány évesek volnának?…
… Mi volna a foglalkozásom?…
… Boldogabb volnék-e mint most? vagy épp oly igavonó állata volnék a
házasságnak, mint más ezerek, milliók?
*
Egy fiucska zavarta meg a beszélgetésünket, – a szomszéd asztalnál
söröző molnárnak a gyereke. Az asztalunk alá bujt. Valami üvegcserepet
kapott fel onnan, – sörös üvegnek a cserepét.
Ahogy kivonta a fejét, ránk-mosolygott, hogy szólunk-e a tolakodásáért?
Aztán visszasompolygott a bátyjikájához. Adott neki is egy cserepet.
Mind a ketten a szemükhöz illesztették, és mosolyogva forgatták a
fejöket.
– Mily kevéssel boldog az ember! – mondottam rájok-gyönyörködve.
– S lásd, hogy csalja magát, – felelte a pap. Hogy csalja magát az ember
akarva is. Ez a gyönyörüsége az embernek.
A kisebbik gyerek ekkor a papra nézett, és nevetett.
A pap is elmosolyodott:
– Mit nevetsz lurkó?
– Azt, hogy milyen sárga a pap bácsi.
Kedves, tiszta arcu kis gyermek volt, s boldog a játékában.
Fölvettem két perecet s nekik-nyujtottam.
– No gyertek ide.
És a molnárnak is szóltam:
– Ugye megengedi?
A molnár vállat vont:
– Ha köll nekik…
A nagyobbik fiu a fejét rázta:
– Köszönjük már ettünk.
– Nem perec köll ezeknek, – mondotta a pap. Cukor kell, igaz-e? No
gyertek hát…
S belenyúlt szinte könyékig a zsebébe. Elővont egy kék papiros-csuklyát.
Az iránt már a gyerekek több érdeklődést mutattak.
Odaálltak a pap mellé, és várakozással nézték, hogyan bontja elő a
mályva-cukrot.
Adott vagy tiz szemet mindeniknek, s megsimogatta a kisebbiknek az
arcát:
– Hogy hínak?
– Jancsinak, – felelte szemérmetesen mosolyogva a kicsi.
– Hát a másik neved?
A gyerek a vállát vonogatta:
– Jancsika.
Nem tudta a nevét.
Ahogy ezen mulatunk ottan, a kocsma udvarán azt a falusi urat látom
megjelenni, akiről Zeller beszélt.
Keresőn jártatta körül a szemét az udvaron ülő népen, aztán felénk
nézett, és elmosolyodva jött hozzánk:
– Nini Répácskám! – mondotta örvendezve.
És megölelte a papot, ráveregetett a hátára.
– Hogy kerülnek ide ezek a porontyok?
– Tán a te gyerekeid?
– Éppen. Kezet csókoljatok hamar a pap bácsinak! Ez a két legkisebb
fiam.
– Hát nagyobb is van?
– Van, kettő is. Egyik már a hetediket végzi, a másik, a Lukács meg az
ötödikben bukdácsol.
A pap bámulva nézett a gyerekekre.
– Mingyár olyan ismerősök voltak nekem ezek… Hiszen éppen olyan a
szemök, mint az anyjoké.
Horváth leült kissé hozzánk. Nyájasan, kedvesen, szeretettel
beszélgettek. Elkérdezték egymást, hogy vannak? Zeller _őnagyságát_ is
kérdezte.
– Köszönöm, – felelte Horváth meleg tekintettel. Hízik, és mindig
jókedvü. Olykor egyet gondol, és szül egy-egy fiucskát. De most már
ritkán teszi. Hiába, gyerekből se jó a sok. No, megmondom neki, hogy
találkoztam veled, éshogy megemlékeztél róla.
Aztán bocsánatot kért, hogy több időt nem tölthet velünk. (Négy óra
járás kocsin.) Velem barátságosan kezet szorított, Zellert pedig
megölelte, meg is csókolta, – balfelől.