Guszti felvonja a kakast. Közelebb lopódzunk, közelebb, közelebb.
A bokorban nincs semmi. Csak éppenhogy sűrű a közepe. Egy picinke
madárfészekre is találunk benne. Száraz fűszálakból van fonva, de már
üres.
E pillanatban valami csörgés hangzik az erdő mélyéből. Egyre erősebb.
Valami állat csörtet felénk a harasztosban. Csörtet…
Megrettenünk.
Egy őz!
Emelt fejjel szökdel. Egyenesen felénk. Könnyedén szökell át egy kis
vadrózsabokrot s ránk…
De mégse ránk! Egyszerre megáll alig húsz lépésnyire tőlünk.
Megáll, mintha bronzzá vált volna. A feje még egy percig emelten marad.
Fülel.
Aztán mintha mi se történt volna, szép nyugodtan lebocsájtja a fejét, s
egy másfél méteres magasságu növendék fácskának az alsó leveleire
nyujtja a nyelvecskéjét. Tépegeti. Eszegeti.
Mink már a csörgéstől is annyira megdöbbentünk, hogy azt véltük,
legalább is oroszlán. Ösztönösen lappantunk le a bokor mögé.
Az őz megjelenésére álmélkodássá változott a rémületünk.
Egy őz! Egy élő-eleven őzike!
A lélegzetünk is elállt.
Az őz legel. Gyönyörü fekete szeme nyugodt és szelid. Eszeget
gyanutlanul.
Guszti óvatosan térdre bocsátkozik.
Csak nem őrült meg hogy meglőjje?! Kiáltani akartam rá. Meg akartam
ragadni a kezét, hogy ne… De meg volt meredve minden tagom. Még a hajam
is meredezett…