Juli. Nem köll.
Muskátné. Tartozom neki két korona hátralékkal.
Juli. Adta volna meg neki.
Muskátné. Csak mert úgy gondoltam, hogy amért szegény meghalt, hát
asszonyság azért még hozzája tartozik.
Juli. Nem tartozok hozzája.
Muskátné. Jó, kérem. Ne vegye tolakodásnak, csak azér maradtam itt, mer
csak mi ketten vagyunk a világon, akik szeretjük, hát tartsunk
egymással.
Juli. Nem tartok az asszonysággal.
Muskátné. Akkor nem is szerette úgy, mint én.
Juli _ráhagyja_. Nem.
Muskátné. Én jobban szerettem.
Juli. Jobban.
Muskátné. Isten áldja meg.
Juli. Isten áldja meg. _Muskátné elmegy. Juli a gyertyát Liliom fejéhez
állítja a kis asztallal együtt és leül a tragacs szélére, az arcába néz
Liliomnak._
Juli _édes, forró, őszinte hangon_… te csak most aludjál, Liliom… nekik
semmi közük hozzá… ennek sincs semmi köze hozzá, a többinek sincs semmi
köze hozzá. Még neked se mondtam meg soha… csak most mondom… bevallom…
öreg, komisz, szemtelen fiú… komisz, durva, komisz, édes, drága… te csak
most aludjál, Liliom… kinek mi köze a szegény cselédhöz… neked se
mondom… nem mondom, amit igazán gondolok, mert kinevetsz vele… de most
nem hallod Julikádat… _őszinte, kedves, anyai szemrehányással, de nagy
megbocsátással…_ nem volt szép, hogy megütöttél, mejjbe vágtál… fejemet
ütötted… arcomat megcsaptad… itt hagytad Julidat… csúnyán bántál velem,
nem volt szép… de most már te csak aludjál, Liliom… öreg, komisz,
csibész fiú… én téged nagyon… mindegy, nem bánom… úgy szégyellem, úgy
szégyellem, de most már megmondtam… úgy is tudtad… még is szégyellem,
jaj de szégyellem… te csak most aludjál, Liliom…
_Fölkel, bemegy balra a bódéba, becsukja az ajtót, aztán megint
kinyitja, visszajön a színpadra, kezében egy bibliával. Leül a gyertya
mellé és olvassa a bibliát, de oly halkan, hogy nem érteni, csak a
duruzsolását hallani, amint sillabizál, mint a gyerekek._
Esztergályos _megjelenik az ajtóban, hátul, de alig látni_. Asszonyság!
Juli _nem ijed meg a hangtól_. Ki az? Ki van ott?
Esztergályos _nagyon csöndesen_. Az esztergályos.
Juli. Mit akar az esztergályos?
Esztergályos. Ha valamiben segítségére lehetnék… Itt maradjak?
Juli _hálásan, melegen, de határozottan_. Ne maradjon itt esztergályos.
Esztergályos. Holnap se jöjjek?
Juli. Holnap se.
Esztergályos. Asszonyság, nem haragszom meg érte, de érett ember vagyok,
két gyerekem van, ne jöjjek hiába… ha valaha jönnék, hiába jönnék?
Juli. Hiába jönne, esztergályos.
Esztergályos. Áldja meg az Isten.
Juli. Áldja meg az Isten. _Tovább olvas. Most bejön Ficsur, oldalogva,
mint a kutya, odasompolyog a tragacshoz és nézi Liliomot, sőt a fejével
int is neki. Juli abbahagyja az olvasást. Ficsur erre megijed,
elsompolyog a tragacs mellé jobbra, leül és rágja a körmét. Juli feláll.
Erre Ficsur is feláll és félelemmel nézi Julit, aki merőn rászegzi
tekintetét. Eloldalog a hátsó ajtó felé._
Ficsur _a hátsó ajtóból visszaszól, nagyon félénken, összeszorult
torokkal, halkan_. Csak mer az öreg fényképészné mondta, hogy készen van
a kávé, menjen át.
Juli _kimegy a hátsó ajtón, amelynek küszöbje mellett Ficsur
tisztelettel félrevonul_.
Ficsur _az ajtóból még egyszer visszanéz Liliomra, lábujjhegyre állva,
aztán elmegy ő is_.
_Most a nagy csöndben egyedül fekszik a halott. Kicsiny szünet után
egyszerre a magasból, nagyon magasból 24 primhegedű uniszónó_ _hangja
egy ünnepélyes mennyből hangzó tételt játszik, amely a legmélyebb húron
kezdődik. A tétel utolsó 4–5 taktusa előtt megjelenik a hátulsó kis
ajtóban, a koromsötétségben két szép, magas férfi, fekete ruhában,
vastag bottal, fekete, puha kalappal, fekete keztyűben, az arcuk
bajusztalan, márványfehér, komoly és szelíd. Lassan bejönnek, az egyik
megáll közvetlenül a tragacs előtt, a másik tőle jobbra egy lépésre.
Lassan felülről szelíd, violaszín fény ömlik el az arcukon._
Első _Liliomhoz_. Keljen föl és jöjjön.
Második _szerényen_. A rendőrség.
Első _kissé hangosabban, de mindvégig szelíd, lágy, halk, mély hangon_.
Hallja, hogy keljen föl? Nem hallotta?
Második. A rendőrség.
Első _megérinti Liliom vállát, közelebb hajol hozzá_. Keljen föl és
jöjjön.
Liliom _lassan, ünnepélyesen felül az ágyban_.
Második. Jöjjön.
Első _atyai hangon_. Azt hiszik, ezzel aztán rendben van minden.
Második _emelkedő hangon, ünnepélyes szigorúsággal_. Megszúrni magát,
megállítani a szívét, itthagyni így az asszonyt, meg a testében a
gyereket.
Első. Így könnyű is volna.
Második. Ha evvel minden rendben volna.
Első. Jöjjön, magának erről el kell számolni. _Miközben mind a ketten
lehajtják a fejüket és szemüket lesütik, nagyon halkan. Isten
detektivjei vagyunk. Liliom nagyon ünnepélyesen, felfelé tartott arccal,
nagyon megkönnyebbülten kiszáll az ágyból._
Első. Velünk jön. El kell számolni.
Második. Előre.
Első. Így könnyű volna embernek lenni.
Második _halkan_. Előre.
Liliom _indul előttük, 2–3 lépést tesz, akkor megáll és rájuk néz,
felsóhajt_.
Első. Nincs annak olyan könnyen vége. Tudják a nevét most is. Emlékeznek
az arcára. Tudják, mikor mit mondott. Mit hova tett. Milyen volt a
nézése, a hangja, a keze fogása. Hogy kopogott a lépése. Amíg van, aki
emlékszik az emberre, addig sok elintézni való van ám még. Drága fiam,
te nem tudtad, az ember csak akkor hal meg, amikor elfelejtik.
Második _nagyon csöndesen_. Előre.
_Most ismét megzendül az előbbi tétel fenn a magasban, mind a hárman
kimennek lassan, legelül Liliom, utána a két detektiv. Eltünnek, a
színpad teljesen üresen és koromsötéten marad, az egy szál égő
gyertyával, miközben az égi muzsika egyre távolodik a detektivekkel
együtt, mintha útjukban kisérné el őket. Távozásuk után egyre halkabban
szól, de végig zenéli ugyanazt, amit az imént. Az utolsó hang után egy
pillanatra csönd, majd hirtelen._
_Függöny_.