_Rodostó, 24. martii, 1728._
Kedves néném, tegnap egy kevés sírás, könyveknek forrási voltanak itt
nálunk. A pedig azért volt, hogy György herczeg tegnap elmene innét egy
franczia hajón Francziaország felé. Legnagyobb fogyatkozást azt találom
benne, hogy magyarúl nem tud. De a nem az ő vétke. Németek nevelték,
akik csak a Miatyánkot sem engedték volna, hogy magyarúl megtanulja.
Vagyon ugyan egy kis anyai természet benne; de idővel talám elhagyja. De
másként jó szívű. És ahová megyen, az az ország még nagy hasznára lehet;
mert jó iskola. A szegény urunk, aki is igen szereti a gyermekeit,
nehezen válék meg tőlle. De ebben az országban mit lehet tanulni, azt
tudjuk: sohult pedig úgy el nem únja az ember magát, mint itt; mert
semmi üsmeretséget nem vethet, senkihez nem mehet, és, hacsak valamiben
nem szereti magát foglalni, mindenkor a nagy unadalomban forog. Hogy
pedig minden úgy töltse az időt, mint a mi urunk, arra az isten ajándéka
kívántatik; mert ebédig az olvasásban és az írásban tölti az időt; ebéd
után pedig, aki látná, azt mondhatná, hogy valamely mesterember; vagy
fúr, vagy farag, vagy az esztergában dolgozik. És az ő gyönyörű szakálla
sokszor tele forgácscsal, hogy maga is neveti magát. És úgy izzad,
mintha munkája után kellene enni kenyerét. Őtet minden csudálja; ő pedig
neveti az olyat, aki azon panaszolkodik, hogy elúnja magát. Ritka, édes
néném, aki így tudja az időhöz alkalmaztatni magát, mind pedig, hogy úgy
mondjam, az időt magához alkalmaztatni. A fia, azt úgy végben nem
vihetvén, jól tette, hogy elment. Kívánjunk neki szerencsés útat, és
hogy hazáját még láthassa meg. Hát mí? Mí is azért éljünk egészségben,
míg istennek tetszik.