_Rodostó, 19. febr. 1728._
Édes néném, egy keveset nevettünk a ked panaszolkodó levelén; mert
kednek a panaszsza is kedves. Azt írod édes néném, hogy a
konstancinápolyi szél hamarébb megfejéríti a hajat, mint az erdélyi. A
bizonyos, hogy ott természet szerént csak az idő fejéríti meg; de itt
mind az idő, mind a sok suhajtásnak szele. Egy nagy király azt szokta
volt mondani, hogy a szakállát a nyomorúságnak szele fejérítette volt
meg. – A bizonyos, hogy öt vagy hat esztendő a hajat úgy meg nem
fejéríti, mint csak egy holnapi bú, vagy gond. Valamint történt egy
ifjúval, akit hogy halálra ítéltek, a haláltól való félelem és rettegés
egy étszaka olyan változást tett az ifjúban, hogy másnap, mikor a
halálra akarták vinni, minden elcsudálkozott rajta, hogy egy öreg ember
lett belőlle, – úgy megfejéredett volt az egész haja, – ugyan azért
grátiát is adtanak néki.
A bújdosásnak hosszú voltáról panaszolkodni haszontalan, és nem jó; mert
azzal meg nem rövidítjük, hanem még nehezebbé és hosszabbá tészszük. A
nyughatatlansággal való szenvedés sokkal súlyosabb, és a
panaszolkodással való szenvedést az isten meghosszabbítja; mert olyankor
mintegy rúgódozunk akaratja ellen. Ha elhitetnők magunkkal, hogy a
bújdosást az isten jovunkra adta, könnyen szenvednők. A pedig nincsen
másképen, mert az isten mindenben csak a mi jovunkot tekinti. De az ő
bölcs ítélete másképen tekinti a mi jovunkot, mint mí magunk; mert mí
csak azt tartjuk jónak, amivel kívánságunkat bétölthetjük. A vallásunk
szerént azt kell tartanunk, hogy bújdosásunk mind hasznos, mind
szükséges. De azonkívül is, ha az isten valakit haza vinne közűlünk,
jobban meg tudná becsülni hazáját és örökét. Nám a tékozló fiú, amég a
háza rakva volt kalácscsal, bélessel, addig esziben sem jutott a fekete
kenyér; de mihent a makkra szorúlt, akkor elfelejtvén a kalácsot, csak a
fekete kenyeret suhajtá. Ne panaszolkodjunk hát a bújdosásról. Vegyünk
mindent jó szívvel az isten keziből, és úgy bújdosásunk igen könnyed
leszen. Vagyok és leszek ami voltam.