_Rodostó, 8. nov. 1727._
Pola téti! Édes néném! azt igen szükséges kednek tudni, hogy a ked
kedvesen írt levelét igen kedvesen vettem. Egy kevéssé a levél igen
kurta volt, de mit tehetünk rólla? A való, hogy én ahoz nem szokhatom;
de az olyant némelykor láttatlanná kell tenni, és megbocsátani a
vétkeket, és reménleni, hogy az olyan szokásban nem mégyen. – Mi
egynehány naptól fogvást a táborból visszájöttünk, ahol is sok veres
foglyoknak kellete meghalni, – a portázó nyulakat pedig mind rabúl
elfogtuk. De minthogy az ellenség már kvártélyba kezd szállani, azért mi
is bészállottunk a magunkéba. De, ha igazat kell mondani, nem egyéb volt
az oka, hanem az eső hajtott bé bennünket. Akinek is már egynehányszor
megköszöntem jóakaratját; mert az ő vizes ereje nélkül talám az egész
telet sátor alatt töltöttük volna.
Aztot meg kell vallani édes néném, hogy a mi életünk, úgy minden
keresztényeknek is az élete csak zarándokság. – De a mienk duplán; mert
ha annak, aki jószágában lakik, úgy kell magát tekinteni, mint
szarándoknak a földön, és mint örökös hazáján kívül valónak; hát mí,
akiknek egy lábni földünk nincsen, se megmaradandó helyünk? Csak a sok
vándorlásban töltjük azt a drága időnket, amelyet most a
hejábanvalóságra tékozolunk el. Az eltöltött idő pedig soha vissza nem
jő, és csak haszontalan és ízetlen suhajtásokat hágy maga után, amelyet
mi mindennap kóstolunk és próbálunk, mint szomorú példák, de még is
szerencsések volnánk, hogyha másoknak példáúl lehetnénk; de nem leszünk.
Mert hány ezer ember veszett, és vész mindennap a tengeren? A felől
elegen mennek a tengerre. Hát minekünk nem volt-é példa előttünk? Volt;
de tanoltunk-é rajta? Mások is csak úgy cselekesznek, – megtanulják, de
el nem kerülik. De mi lehet ennek az oka? Nem egyéb, hanem a
nyughatatlanság és a nagyra-vágyódás. Felinek sincsen esziben az ország
jova; de mindenik teli torokkal kiáltja a szabadságot. Mert nagyobb rész
csak az újság és a változás után fut; a jövendőt meg nem gondolja; se a
jelenvaló jóval nem tud élni, se meg nem tudja becsűlni; hanem a
jövendőbéli bizontalan jó után suhajt, amelyet vagy lehetetlen elérni,
vagy pediglen az a jó azért tetszik jónak, hogy nincsen hatalmunkban, és
hogy csak a nyughatatlan elmétől származik. Ettől vagyon, hogy soha az
ember nem lehet boldoggá, mert soha sem becsűli a maga állapotját, se
azt amit bír; hanem aztot amit nem bírhat. A bizontalanért a bizonyost
semminek tartja, és a nagy nyughatatlan nagyravágyódó elme mindenkor
arra ingerli, hogy jobban volna ott, ahol nincsen. És így soha a
jelenvaló bizonyos sorsával, amelyben az isten tette, meg nem elégszik,
hanem a bizonytalanra vágy, és a jelenvalóval nem élni tud, hanem
visszáélni. Nem kellene soha egy jó hazafinak zűrzavart csinálni, se
kívánni semmiféle szín alatt. Az isten adja a fejdelmeket, mind a jót,
mind a rosszat, – egyaránt kell az ő kezeiből venni; a jó áldás, a rossz
büntetés. Ő tudja egyedűl, meddig kell tartani a nyomorúságnak és mikor
kell annak végit szakasztani, hogy meddig tartson a rossz idő, és mikor
legyen jó idő.
Egy szántóvető ember azt fogadta volt az isteneknek, hogy több ajándékot
fog nekik adni, csak ők is hallgassák meg kérését, és akkor adjanak
esőt, vagy tiszta időt, amikor ő kívánja, és az ő kívánsága szerént
járjon az idő az ő földén. Az istenek az ő kívánságát neki megengedék,
amikor esőt kért a búzára, eső lett; amidőn jó időt, jó idő lett. De úgy
történt, hogy aratáskor sokkal kevesebb gabonája volt mint másoknak, –
azért panaszolkodni kezdett; de az istenek azt felelték neki, hogy maga
a vétkes; mert nem hadta a természetre dolgát, valamint mások, és miért
kívánt bölcsebb lenni az isteneknél, akik is tudják mind az esőnek, mind
a jó időnek idejét.
A vallás arra tanít minket, hogy az isten vezéreli az országokat, és ő
emeli fel egyiket, és a veti rabság alá a másikat. Ő keneti fel mind a
jó, mind a rossz fejdelmeket. Ilyen példával tele a szentírás. Nem
szabad tehát egy embernek, nem is lehet abban, változást tenni. Édes
néném, gyakorta írok predikácziót, – nincsen egyéb dolgom. Le kell írnom
a már haszontalan gondolatimat; – mivel mi olyanok vagyunk, mint a vízbe
esett ember, akinek mindaddig kell vergődni és minden ághoz kapni, még
ki nem szabadúl, vagy el nem vész; mert arról gondolkodni, hogy esett
oda? a bolondság volna. A való, hogy még eddig minden ág a kezünkben
szakadott; mert nem az isten segítségéhez kaptunk. De azt is elmondhatni
talám, hogy az isten egynehány ember kedvéért az ő közönségesen való
rendelését meg nem változtatja. Csak úszszunk hát, édes néném, amíg
lehet. Csak azt bánom, hogy a virágból most minden órán kóró leszen, és
a kórót nem szokták a fűző mellé tenni. De én, aki egész életemben
bújdostam, és végtire 16 esztendős koromban hazámat elhadtam; a
bizonyos, hogy a szabadságkeresés az elmémben akkor nem volt, és ha
eddig tart bújdosásom, az igaz, hogy az uramhoz való vak szeretetem
okozta. – Így mondhatni természet szerént: de keresztényi módon szóllván
isten rendelése, és meg kell csókolni a vesszőt, amelylyel ostoroz. –
Többet már nem tudok írni. Itt semmi újság nincsen, hanem csak a nagy
unadalmas óság, főképpen télben. Mindazonáltal arra kérem kedet,
vígyázzon ked az egeszségire. – Én pedig maradok, aki ma reggel voltam.
P. S. A legelső asszonyt Francziaországban 1449-ben akasztották fel. De,
ha ugyancsak akasztáson kell végeznem írásomat, egy kis históriát írok
le. Párisban egy embert akasztani vittek. Mikor fel akarták akasztani,
csak ott közel talált elmenni egy herczeg, aki is a királyhoz ment
volna. És az a herczeg igen igen tréfás úr volt. Az akasztani való ember
kérdi: Micsoda úr megyen ott? Megmondják néki a nevét. Arra mondja, hogy
hadd híják, mert nagy dolgot mondana neki. A herczeget oda híják, és
nagy titkon mondja az úrnak: „Látod-é mind ezeket akik itt állnak? Úgy
megíjesztettek ezek engem, hogy a nadrágba kelletett bocsátanom
féltemben.“ A herczeg nevethetett volna, de eltitkolván, monda a
tiszteknek: „Ez az ember nekem nagy titkot mondott; hanem mindjárt
megjelentem a királynak, addig legyen kegyelmetek várakozásban.“ A
király már tudta, hogy vagyon neki mindenkor valami nevetségre való
históriája. Kérdi tőlle mihent meglátja: „No! mi újságod vagyon?“ A
herczeg elbeszélli egészen a királynak a dolgot, – a király azt igen
nevetvén, grátiát ád neki, és a herczeg azt megizeni a tiszteknek.