_Rodostó, 19. julii, 1727._
Nénékám, az evangyeliumi Simeonnak ma adott a fejdelem audientiát. De
haszinte maga nem volt is, legalább az öcscse; mivel ma egy tiszteletes
örmény patriarcha volt a fejdelemnél. Akivel a fejdelem elvégezvén a
beszéllgetést, és látván, hogy az emberkort elérte volna, kérdé, hogy
hány esztendős lehetne? A patriarcha felelé, hogy csak száz hét, de
azonban még erős és jó egészséges. Édes néném, mi szép dolog sokáig
élni, főként egészségesen; mert betegesen nem kívánhatni. Ha az emberek
közönségesen a szüle apjokkal élhetnének, mi szép dolog volna a. A szüle
anya közönségesebb az asszonyok között; mert hamarébb lehetnek házasok.
Ha tizenhárom esztendős korában a leány férjhez megyen, amint a nem
ritka, tizennégyben egy leánya lehet, – tizenhárom esztendő múlva
férjnek adja, – annak tizennégyben egy leánya lesz, – mind így
számlálva, egy asszonyt negyvenkét esztendős korában szüle anyának
nevezhetik. Nem gondolom, hogy ked helyben hagyja mindezeket; de nem
tehetek rólla. Azt magad is reá hagyod, hogy keveset él az ember. Vannak
olyan állatok, akik tovább élnek, úgymint a sas, a holló, a szarvas, és
más több állatok is, noha nem tudjuk. Azt olvastam a minap, hogy Raul, a
burgundiai király, gyakorta felült száz esztendős lovára. De a csuda,
hogy főként a munkás emberek annyit élnek; mert a bizonyos, hogy az
állatok között legtöbbet szenved és dolgozik az ember; mégis mennyi öreg
munkás embereket látunk!
Tudom, hogy nem hagyjuk a porban esni, mikor valamit olyat írok; mert
azt írod, hogy a herczeg nem olyan, mint, és hogy azt az egyebet öcsém
uram szereti jobban a vadászatnál. Én erre azt felelem, hogy öcsém
uramot üsmérjük, azért beszéllünk úgy; de ha a herczeget üsmérnők,
másképen beszéllnénk. De édes néném, már is megúntuk mí az itt való
lakást, és szokatlan dolog előttünk mindennap misére menni, és bőjti
napokon húst nem enni, és reggeltől fogva estig csak a könyvet
símogatni. – Elmegyünk ugyan vadászni, de csak azért, hogy otthon ne
legyünk, és fél óráig ha keresünk valamit, a többi unadalom. Volnának
csak itt valamely bóbitás foglyok, vagy verdigályos nyulak, óh! úgy
derék vadászok volnánk, akár ne is ennénk estig. Itt tilalmas dolog az
asszonyokra nézni. Az olyan gyümölcs közöttünk, amelyet soha sem viszik
az asztalhoz. Még végtire olyan szokás lesz közöttünk, valamint a Monte
Athos hegyén lakó görög barátoknál, ahová nem hogy szabad volna menni az
asszonyoknak; desőt még semminémű nőstény állatot nem szabad tartani,
még csak tyúkot is. Ott bé nem bocsátanák még Évát is, a mi
nagyanyánkot. – Itt ugyan még olyan szoros rendre nem jutottunk, de nem
sok héja. A való pedig, hogy senki Origenest nem fogja követni
közűllünk. – Kérdje meg ked másoktól, ki volt az az Origenes. Én meg nem
mondom, – azonkívül is eleget pirongatsz, jó néném. De már én ahoz úgy
hozzá szoktam, valamint a muszka asszonyok a veréshez, akik azon
panaszolkodnak, hogy az urok nem szereti, ha egy kevés ideig veretlen
hagyják őket. Minden országban más szokás. A mi székely asszonyaink
eztet bé nem veszik, és másféle jelét kívánják a szeretetnek. Én
pediglen tőled azt kívánom, hogy az egészségre vígyázz, és híreket írj.
Maradok édes nénémnek holtig, és nem tovább való szolgája.