_Rodostó, 17. junii, 1727._
Továbbra nem halaszthatom, mert bánnám, ha mástól tudnád meg, édes
néném, hogy a fejdelem második fia elosontván Bécsből, Francziában ment,
és onnét tegnapelőtt ide érkezett. Ellehet ítélni, hogy egy olyan atya,
mint a mi urunk, huszonhat esztendős fiát, akit soha ennekelőtte nem
látott volt, hogy micsoda örömmel fogadta. Másnak nem lehet azt
megfogni, hogy micsoda szeretetet éreznek az atyák a fiokhoz, azért
atyának kell lenni. Azt pedig vettem észre, hogy a fiú nem azzal a
szívbéli indúlatú örömmel köszöntötte az atyját, mint az atya a fiát.
Talám természet szerént nem érzik a fiak azt a nagy szeretetet, mint az
atyák; vagy pediglen a fiakban is némelyekben a szeretet bővebb, mint
másokban. A szép példa a Kroesus király fiában, aki is néma lévén, és
látván, hogy az ellenség hátúl le akarja vágni, olyan nagy erőszakot
tett magában, hogy a szava megnyílt, és kiálthatta a királynak, hogy
vígyázzon magára. A mi herczegünk felől elmondhatjuk, hogy szép ifjú,
eszes és értelmes, de természet szerént; mert a tudomány azokat fel nem
ékesítette, se a jó neveltetés fel nem czifrázta. Valamint egy szép
leány, akinek paraszt neveltetése lévén, annak se szájában, se
maga-viselésében kellemetesség nem lehet, és a szépség nem lesz annyira
becses. A szép gyenge munka tészi az aranyat is becsesebbé. Akármely
szép legyen az elme, de aztot fel kell ékesíteni a jó neveltetéssel és
tanulással. A pallérozatlan gyémánt szintén olyan, mint olyan kő,
amelyet békasónak hínak. A mi herczegünknek semmi neveltetése nem volt,
és azon igyekeztek, hogy semmit ne tanuljon, azt véghez is vitték, – és
azt csudálom, hogy írni tud, ha rosszúl is. – Az atyja, aki általlát
mindjárt mindeneket, keservesen tapasztalja mindezeket, de mit tehet
rólla? Már a nádszál kezd vastagodni, és nehezebben hajol. A bátyja még
Bécsben sétál. Elég sok jót mondanak felőlle, – meglássuk még valaha.
Erről is eleget mondottak. Amint észrevettem természetét, csendes és nem
haragos. De a fiat nem üsmérhetni addig meg, míg az apja szárnya alatt
vagyon, hanem mikor onnét kirepűl. – Nem tudom, hogy fog szokni a mi
baráti életünkhez; mert itt a néki való múlatságtól kopik az álla. Azt
tudom, az apja, kedvét keresi, – vadászni elküldi, maga is kimegyen
véle: noha már esztendőtől fogvást ritkán jár, de azelőtt minden héten
kétszer. Azért itt vadászhat amennyi neki kell, csak egyebet felejtsen
el. Én azt gondolom pedig, hogy ugyan azt az egyebet jobban szeretné a
vadászatnál. De itt csak a baráttánczot kell járni, más nótát nem fúnak.
Én pedig úgy tudom már azt a tánczot, hogy bízvást lehetnék tánczmester.
Egészséggel, édes néném. A vendég még igen új, hogy többet írjak
felőlle.