_Rodostó, 7. maji, 1727._
Nénékám! a mézes pogácsánál édesebb leveleidet vettem szívbéli
zokogással. Éppen nem volt szükség megköszönni a kérdésekre való
feleletimet; mert amit ked jó szívvel veszen tőlem, az nekem köszönet
gyanánt esik. De a köszönet csak arra való, látom, hogy ismét
megfeleljek kérdésidre. Amelyet jó és ép szívvel megcselekszem, de úgy,
amennyiben a rongyos elmém megengedi. Mert ha rongyos leves vagyon,
miért nem volna rongyos elme? Elég vagyon.
Tudom, édes nénékám, hogy a szokás szerént ezt a holnapot a kanális
partján töltjük el. Bár én is ott lehetnék; mert nem lehet annál szebb
lakóhely. Nincsen is Európában annak mása. Aki azt nem látta, csak
gondoljon el egy széles és hosszú tót, – vagyon öt mélyföld a hossza.
Annak egyik vége a Feketetengerbe megyen, a másik a Fejértengerbe. De
annak kétfelől a partján micsoda szép városokot lehetne építeni! Most is
vannak, de ha másféle nemzet lakná, mind másformában volnának. Mint
szerettem nézni, hogy a nagy roppant hajók az ablakom előtt mentenek el,
és a sok szép kis hajócskák! Itt pedig csak a fekete ijesztő örmény
asszonyokot látom.
Minékünk pedig mindegy a múlatságra való nézve, akár május, akár
december, – mi csak itthon ülünk, és télben nyárban egy szokást tartunk.
– Nem üsmerek olyan klastromot, amelyben a rendet úgy megtartsák, mint
nálunk. A való, hogy ha valamelyikünk baráttá lenne, nem kellene
esztendőt tölteni a noviciátusságban; mert itt mindent órára és minutára
cselekesznek. Egy kis kutyám vagyon, az is már úgy tudja a rendet,
valamint én. Mikor dobolnak, és misére megyek, reám sem néz; de mihent
ebédre dobolnak, azonnal felugrik, s hozzám jő. A bizonyos, én arra reá
vigyáztam, hogy ez a kutya úgy tudja a rendet. Csak arra vígyáz, mikor
kimegyek a házból, hogy merre megyek; ha a fejdelemhez, vagy a templomba
megyek, meg sem mozdúl, ha hínám is, – már tudja, hogy arra a két helyre
nincsen szabadsága. Nincsen értelmesebb oktalan állat a kutyánál. Az
elefántot mondják, de még nem láttam ő nagyságát. De olyan kutyát
láttam, aki a kártyát üsmérte, és az abcét úgy tudta, mint egy kis deák
gyermek.
Jaj, édes nénékam, elfelejtettem volt, hogy nekem úr dolgára kell
mennem, és a ked kérdésire meg kell rongyoson is felelni. Azt kérded
édes néném, hogy kik voltak a keresztes vitézek? Másodszor, hogy ha régi
szokás-é a harangozás a templomokban, mert ott harangszót nem hallasz,
és törököt sem látsz hintóban? És hogy miért nem esznek szentelt
kenyeret a templomban nálunk, mint Francziában, és ha a régi szokás-é?
Az első kérdésre csak úgy felelek, amint olvastam. A szent földet a
tizedik saeculum előtt sokkal a saracénusok bírták, vagy némelykor a
mamertusok. Ezek mindenik a Mahumet vallását követték. A saracénusoknak
Damascus városában lakott a fejek, és aztot Chalifnak nevezték. A
mamertusok Egyiptomot bírták. De akárki bírta a szent földet, de oda a
keresztények minden időben elmentenek, noha nagy félelemmel, a máltai
szerzet, és a templaristák Jeruzsálem városa és a szarándokok oltalmokra
állíttatván fel. A tizenegyedik saeculumban ez a két szerzet csak egy
ebédre is kevés lett volna a feljebb megmondott kétféle ellenségnek, ha
ez a két szerzet nem vett volna némelykor valamely kevés segítséget: de
az igen kevés volt, és nem tartott sokáig. Ebben az időben támada
Francziában egy olyan barát, aki a pápa engedelméből kezdé a városokon,
falukon predikállani a szent földre való menetelt. Onnét Németországban
ment, és a predikácziója oly hathatós lett, hogy azt gondolták, ezek az
országok csak az asszonyokra maradnak, a férfiak mind elmennek.
Aminthogy a fejdelmek a főrendek közűl igen sokan vevék fel a keresztet;
mert azoknak, akik el akartak menni, nem tudom melyik vállokra, de
posztóból keresztet kellett felvarratni. A köznép közűl pedig számtalan
keresztezé fel magát. Azt nem kell csudálni; mert ez új dolog lévén, az
ember mindenkor kap az újságon. Azon kivűl a sok lelki ígéret
felindította őket. Még a testi haszon is felvétethette vélek a
keresztet; mert egy keresztesnek nagy privilegiuma volt. Mert mihent
felvette a keresztet, már azt nem lehetett törvénybe citálni mindaddig,
míg vissza nem jött, és le nem tette a keresztet. Az adósságát is addig
meg nem fizette, akkor is még bizonyos idő után. Feleségét, cselédit,
míg oda járt, senki semminémű okért nem merte háborgatni. Nem kell hát
csudálni, ha mindenkor feles volt a keresztes had.
És ezek valának, kik legelőször keresztes hadnak neveztetének. Ezeknek
fejök micsoda király vagy fejdelem volt, nem jut eszembe. Elég a, hogy
az a sok nép nagy bajjal és veszedelemmel a tengeren a szent földre
érkezvén, arra sok idő kívántatott még az ellenséggel megütközhetett; az
ételnémű szükséget pedig csakhamar feltalálta. Azonban a betegség, az
éhség felét is a hadnak lekaszálta, és ott nem tölthetvén sok időt,
minden haszonvétel nélkül visszá kelletett térni. Az ilyen
kereszteshad-gyűjtés és a szent földre való menetel egynehány ízben
volt, és mindenkor szerencsétlenűl. De még végtire az asszonyok is
felkeresztezék magokat, – ki jó szándékból, ki pedig szeretőjökkel
akarának együtt részt venni a lelki és testi jóban, – úgy annyira, hogy
számtalan sok asszony vala a keresztes táborokon. És akik erről írnak,
nyilván felteszik, hogy a keresztes hadnál elfajúltabb had nem lehetett
mindenben. És nem kell csudálni, ha az isten egyszer sem áldotta meg a
keresztes hadat, és ha másfél száz vagy kétszáz esztendő alatt legkisebb
hasznot nem vittenek végbe. Addig hány százezer ember hala meg a szent
földön! Legfelesebb keresztes had András királylyal ment a szent földre;
mivel ő volt fejök a franczia és a német keresztes hadaknak is.
Mindezeknek a görög birodalmon kelletett általmenni. A görög császárok
pedig annyi vendéget nem szeretvén, azok igyekeztek, hogy fele se lássa
meg Jeruzsálemet, amint leggyakrabban úgy is történt. És arravalónézve
az sok lisztet küldvén a táborra kételenségből, görögi hamisságból a
lisztet megelegyítették oltatlan mészszel, és amíg a táboron azt
észrevették, addig sok ezer megholt. Csak fele érkezvén az elindúlt
hadnak a szent földre, annak felét a betegség és az ellenség
elfogyasztotta. Amely kevés rész azután megmaradott, annak visszá
kelletett térni, és abból is kevés látta meg hazáját, és még kevesebb
házát. De mind ennyi szerencsétlenség és veszedelem után is a fiak
elfelejtvén az apjok veszedelmeket, amidőn hadat gyűjtöttek, csak elég
találkozott, aki elment. Úgy tetszik, hogy utólszor szent Lajos franczia
királylyal ment sok had a szent földre; mert utána meg kezdett hűlni
mindenekben a szarándoki buzgóság. Ezt a jó királyt is megverték, és
magát rabúl fogták. Alexandriánál két testvér öcscsét elvesztette. De a
király mind magát, mind a véle rabságban esetteket csakhamar kiváltotta.
A pápák és a királyok végtire látván, hogy kevés haszna volna a
keresztes hadnak, a hadgyűjtést elhagyák, és egész Európában elfelejték.
Édes néném, ha rövideden írtam is, de úgy tetszik, megláthatja ked, hogy
kik és mikor voltak a keresztesek. – Rövidebben is leírhattam volna,
csak azt írtam volna: voltak és nincsenek; de így igen röviden lett
volna. Hosszabban sem lehetett, mert levelet írok, és nem históriát.
Csakhamar megfelelek a több kérdésidre is, mert dobolnak ebédre, és ebéd
után a hajó megindúl a levéllel. Harangszót hallani a templomokban igen
régi dolog; mert még az ötödik saeculumnak az elején kezdették a
harangszót hallani. A hintó pedig igen ritka a ked városában, azt nem
kell csudálni, mert ritka madár a török a hintóban, ő azt nem szereti,
néki ló kell. Olyan kocsit pedig, mint egy kaliczka, eleget lát ked,
amelyben az asszonyok ülnek. Még más nemzeteknél is nem régen
szaporodott el a hintó. Egy franczia király, Clovis, mikor elvette a
feleségét szent Batildot, négy ökrű szekéren vitette haza, és csak húsz
ezer forintot adtak véle. Henricus quartus más franczia király, e nem
régi dolog; mégis azzal mentette egy úrnak magát, azért nem mehet
hozzája, hogy a felesége elvitte a hintóját. Édes néném, miért nem
esznek nálunk szentelt kenyeret a templomban, mint Francziában? Azért,
hogy nálunk nem szokás. Ők is nevetik azt, hogy nálunk bárányt
szentelnek a templomban. A kenyérszentelés pedig régi; mert még a
negyedik saeculumban kezdődött. Én pediglen a tizennyolczadikban
elvégezvén ebéd előtt ezt a levelet, mindjárt iszom a ked egészségiért.
Amelyre vigyázz édes néném, és ne egyél sok cseresznyét. Pola téti!