_Rodostó, 15. martii, 1727._
Nénékám, a leveleidet igen kedvesen és édesen vettem, – és csak ked tud
nádmézes téntával írni, de más nem. Nem is illenék mindennek követni
nénékámat; mert csak a kis ujjunkban több ész vagyon, mint másoknak
egész csontjaiban. Itt mi csak csendességben élünk, töltjük, húzzuk,
vonjuk az időt. Minden múlatság előttünk fut. De ugyan is miért keresné
a múlatság a bújdosókat, mivel másokot is talál. Minékünk csak suhajtás,
– annyit is suhajtottam már, hogy úgy tetszik, másféle áert nem veszek
bé, csak mindenkor a magam suhajtásit. Istennek így tetszik, úgy legyen.
Azt írod néném, hogy feleljek meg holmi kérdésidre, és hogy időtöltésért
többeket is fogsz tenni. Micsoda bajomra vagy nekem! Ha Konstancinápoly
puszta volna, semmit sem szóllanék: de mindennap eszes, értelmes
emberekkel vagyunk; mégis nekem tenni olyan kérdéseket, az ilyenért ne
haragudjam? De nem merek, inkább engedelmeskedem, és ha rosszúl is,
megfejtem kérdésidet. – Azok a mély kérdések pedig, ha eszembe jutnak,
ezek: Ha mindenkor elsőbb volt-é a római pápa a konstancinápolyi
patriarchánál? – Mikor kezdődött a nagy bőjt? – Három misét mondani a
karácson étszakán? – És hogy mioltától fogvást hallanak orgonaszót a
templomokban? Azt nem csudálom annyira, hogy nekem teszed ezeket a
kérdéseket; mert a csak arra való, hogy engemet bosszontsunk; de azt
csudálom, hogy honnét vetted ezeket a kérdéseket?
Elég a, hogy az elsőre ez a feleletem csak rövideden, hogy az én
ítéletem szerént az alexandriai patriarcha régibb a konstancinápolyi
patriarchánál, és őnéki kelletett az több patriarcháknak tudtokra adni,
hogy mikor kezdődik a nagy bőjt, és mikor kell illeni a husvétot. Eztet
pediglen vízkereszt napja után meg kelletett nékik írni, hogy a
napkeleti tartományokban a püspökök egyszersmind kezdessék a bőjtöt, és
egyaránt tartsák a husvétot, – akkor nem volt annyi kalendárium, mint
most. De idővel a császárok, kivált a görögök, csak Konstancinápolyban
lakván, a patriarchájokot nagyobb nagyobb méltóságra emelék, úgy
annyira, hogy azt tették alexandriai patriarchának, akit a
konstancinápolyi patriarcha akart. De mindazokban a felmagasztalásokban
is a konstancinápolyi patriarcháknak sok ideig eszekben sem volt, hogy
magokot hasonlóknak tartsák a római pápához, – amint ezt látjuk
egynehány conciliumokban, hogy a pápa követjei mindenkor az első helyen
ültenek. Hanem idővel a konstancinápolyi patriarchák nagy gazdagságok
miatt annyira felfuvalkodának, és olyan hatalmasokká lének, hogy magokat
nem a pápák után valóknak, hanem hozzájok hasonlóknak kezdék tartani. És
végtire a kincs és a hatalom annyira felemelé őket, hogy egyik a többi
között olyan színű papucsot kezde viselni, amelyet csak a császároknak
volt szabad. Ez ellen a császár nem mert szóllani; mert másnap kiugrott
volna a székiből, ha szóllott volna; hanem csak a római pápa méré arról
meginteni. De a kevély patriarcha az intésnek nem engede, és jobban
szereté a pápával összeveszni, és meghasonlani a napnyugoti
anyaszentegyháztól, mintsem a császári papucsot letenni. Ugyan ez a
Caeruleus is kezdé az elszakadást, és az utánnavalói őtet követék.
Egynehányszor akarának visszátérni az únióra; de végbe nem vitték; mert
nem igazán kívánták. Mikor a görög császároknak szükségek volt a
pápákra, akkor mindeneket fogadtak. Főképpen mikor a törökök kezdének
közelíteni Konstancinápolyhoz, akkor maga is a császár a pápához ment a
patriarchájával, és ott mindeneket ígérének, de visszátérvén, és látván,
hogy a pápától annyi segítséget nem vehet, amint gondolta volt, a
patriarchájával is meg nem tartatá igéretét. A bizonyos, édes néném,
hogy a római püspök mind a napkeleti, mind a napnyugoti
anyaszentegyházban első volt mindenkor. E leginkább a conciliumokból
tetszik ki, amidőn a patriarchák együtt voltanak három vagy négyszáz
püspökökkel.
A második kérdésed az, hogy mikor kezdődött a nagy bőjt? Közönségesen mi
azt tartjuk, hogy a nagy bőjt apostoli szerzés. De, haszinte száz
harminczadikban rendeltetett volna is, amint ezt így sokan tartják, úgy
is olyan tanítványok rendelték, akik üsmérhették az apostolokot.
A harmadik kérdés, hogy mikor kezdődött a szokás három misét mondani
karácson étszakáján? A bizonyos, hogy a misemondásnak száma eleinte nem
volt egyre határozva, mint mostanában. Olvassuk olyan szent pápákról,
püspökökről, hogy a sok misemondásban úgy elfáradtak sokszor, hogy
másoknak kelletett őket segíteni. A görögöknél napjában csak egy mise
szokott lenni, az is innepnapokon. – Ha tíz püspök volna is együtt, de
mind a tíz egyszersmind mond egy misét, – egy celebrál, a többi mind
utánna mondja. – Némelyek, akik azon nem törődnek, hogy bizonyos
könyvekből keressék annak okát, miért mondanak három-három misét azon az
étszakán? azt tartják nagy ájtatossággal, hogy a papoknak 365 misét kell
mondani esztendő által. Nagypénteken és nagyszombaton nem mindenik
mondhatván, így két mise marad hátra, hanem karácson étszakáján töltik
ki a számot. – E jó ok-é, vagy sem? Nem nekem kell elvégeznem. Hanem
csak azt felelem a ked kérdésére, hogy közönségesen azt tartják, hogy
azt a szokást száznegyvenedik esztendőben vették bé. Ez elég régi
szokás.
A negyedik kérdés, hogy mikor hallottak orgonaszót a templomokban? Erre
az a felelet: hogy egy görög császár küldött ajándékban egy franczia
királynak egy orgonát. A volt első Európában. Mely tájban volt az, arra
nem emlékezem. Hanem hatszáz ötvennyolczban kezdettek orgonaszót hallani
a templomokban. A görög császár hogy küldhetett orgonát, nem tudom;
mivel az ő templomokban semmiféle muzsika nincsen.
No! édes néném, vagyon-é még több? Már most, hogy belé ízeledtem, azt
akarnám, hogy volna vagy két fontnyi kérdés. Mindazonáltal a kérdéseknek
szakaszszuk végét, és újra ne kezdjük. Hanem az egészségedre vigyázz;
mert a sok kérdés annak megárthatna. – És azon légy, édes nénékám, hogy
„Kelemen“ ne „kelletlen“ hanem kellemetes légyen nálad. – Isten hozzád
mind holtig.