_Rodostó, 8. jan. 1727._
Édes néném, azt igen bánom, hogy megelőzött ked az új esztendőbéli
atyafiságos és szíves köszöntésével, és üdvözlésivel: holott nekem
kelletett volna azt a kötelességet végbe vinni elsőben. És azzal ne
dicsekedjünk, hogy a megelőzés bizonyos jele a ked felőlem gyakortább
való gondolkodásának, és az én lágy szeretetemnek; mert azt holtig meg
nem engedem kednek, és, ha mértékben tennők a szeretetet, az igaz, hogy
a mérték felőlem többet nyomna száz fonttal. Mindazonáltal ked is jó, én
is jó. Énnekem a tengeri halak bizonyságaim, hogy elébb nem írhattam;
mert olyan nagy szelek jártak a tengeren, hogy csak nekik lehetett a
tengeren járni, és nem az embereknek. Oda is adtam volna nekik a
levelemet, de ked nagy hegyen lakik, ők pedig nem szeretik a hegyre
felmászni.
Ami pedig a ked köszönetét illeti, én azokat mind visszákívánom dupplán,
és még azokon kivűl új erőt a sok levélírásra. Épen tegnap előtt szedtem
rendbe a szokás szerént a ked leveleit, amelyeket rendbe veszem minden
esztendőnek a kezdetén: az enyimeket pedig, ha a tanácsomat béveszik,
meg kell égetni, vagy akármi szükségre fordítsa ked, nem bánom.
Édes néném, vettél-é sok ajándékot az esztendő első napján? Nem tudom, a
francziák honnét vették azt a szokást – gondolom, hogy a régi
romaiaktól; mert ők meg szokták volt egymást ajándékozni az esztendő
kezdetén, és az a martiusnak első napján volt. Pogány szokásban jó
szokás; főképpen annak, aki veszen. A keresztényeknél sok pogány szokás
maradott meg: desőt még az anyaszentegyházban is látunk olyanokot,
amelyeket a régi pápák és püspökök meghadták. Ilyen: lámpásokot és
gyertyákot gyújtani a templomokban. A bizonyos, hogy azt szükségből
kezdették; mert pinczékben és rejtett helyeken kelletett tenni az
áldozatot a régi keresztényeknek. Azután azt czeremóniából megtartották;
mivel a régi királyok előtt gyertyákat gyújtottak, és mikor valahová
ment a régi romai polgármester, égő fáklyákat és tüzet vittek előtte. A
királyok és gazdagok holttestek mellett pedig lámpások égtenek. Még most
is találnak olyan régi boltokra, ahol égő lámpás vagyon a koporsó
mellett. Hogy tarthatott annyi száz esztendőkig az olyan lámpás? annak
okát már most nem tudják: de azt minden tudja, hogy találtak olyan égő
lámpásra, de mihent az áer éri, elaluszik. A fársángot, amelyet mi olyan
nagy ájtatossággal megtartunk, a pogányoktól vettük. Hát mi honnét
vettük a vízbevető hétfőt, mondja meg ked nekem? Hát bizonyos
vármegyében Francziában micsoda szokás volt? Mikor valamely úrnak egy
nemesember a földit bírta, akit vasallusnak nevezték akkor, ha az olyan
nemesember megházasodott, legelsőben a földesúr feküdt a menyasszony
mellé: de köntösösön, és csizmáson, és csak egyik lábát volt szabad
feltenni az ágyra, és csak egy kevés ideig. Most már elhadták azt a
szokást, hanem a földesúrnak egy sódort adnak. Hát még micsoda szokás
vagyon ott, ha egy nemesember a másnak földére megyen vadászni? amennyi
foglyot, vagy nyulat lő, azt a földesúr házához kell vinni – aztot meg
kell készíttetni úgy, amint a kötésben vagyon feltéve, haszinte a gazda
otthon nem volna is, másként elvesztené jószágát. Üsmértem olyan
nemesembert, akinek ilyenért pere volt egynehány esztendeig.
Jaj, édes néném, talám valaha írtam már az ilyenről, de nem jut
eszemben: de azt, tudom, még meg nem írtam, hogy tegnap egy kis
hideglelés volt az urunkon. Elúntam a sok szokásról írni: az én szokásom
pedig a, hogy tíz órakor lefekszem, másnap hatodfél óráig a szememet ki
nem nyitom – már tíz az óra; mert későn fogtam az íráshoz, és a jó
szokást el nem kell hadni, azért maradok az asszonynak köteles alázatos
szolgája.
Az új esztendőben írott első levelet pompával kell végezni.