_Rodostó, 4. dec. 1726._
Pola téti! Nénékám, két esztendő múlva; mert már két hónapja, hogy innét
eltűntem volt. Nem lehet örökké csak egy helyben ülni – az egészségnek
használ a járás, és a restség mellől el kell némelykor szökni. Meg is
csalod magadat, ha azt gondolod, hogy nagy múlatságom volt a faluban,
ahol voltam szüreten. Legnagyobb gyönyörűségem a volt, hogy itt addig
nem voltam, és ott baj nélkül töltöttem két hónapot – egy hónapig
néztem, mint szűrnek: egy hónapig pedig eleget jártam; mert itt az ősz
legszebb része az esztendőnek, a szüret pedig legszomorúabb része a
múlatságnak, nem úgy mint nálunk, hogy a sok szedőt, szedőnét látja az
ember – az úri asszonyok, leányok oda kimennek, ebédelnek, és múlatják
magokat – a bort édesebbé teszik jelen-való-lételökkel, és szedésökkel.
Itt pedig a szőlősgazda megfogad két vagy három embert, azok szedik, és
puttonyokban a szőlőt haza hordják, és kiki a maga házánál szűr igen
nagy csendességgel.
Minthogy a szőlőről vagyon a szó, Konstancinápoly körűl láthatott ked
olyan vastag szőlőfát, mint egy szilvafa, a szőlőszemek is rajta vannak
olyanok, mint egy szilvaszem. De a nagyságát nem csudáltam úgy, mint
azt, hogy némely ágain érett szőlő vagyon; némelyeken a szőlőszem még
nem nagyobb az egresnél; más ágakon akkor kezd virágozni. E szép dolog,
hogy egy szőlőfán háromféle jövést láthatni, és ez mind így vagyon
tavasztól fogvást télig. Erről talám már írtam volt kednek, de nem jut
eszembe. De arról nem írtam, hogy egy görög püspök házánál láttam olyan
nagy rozmarintfát, mint egy közönséges fűzfa. Mindezek fel nem
találtatnak Zágonban, de ellehetünk nálok nélkül – itt nincsen szilvafa,
se fenyőfa.
Egynehány rendbéli leveleidet találtam itt, édes néném, amelyekben egy
kis kegyetlen bosszontások vannak, de könnyű annak tréfálódni, akinek
szíve helyén vagyon.
Nincsen kegyetlenebb dolog megválásnál,
Titkos barátjától való távozásnál:
De csak az időhöz kell magunkat szabni,
És suhajtásunkat a szívünkbe zárni.
Azt szokták mondani, hogy a megorvosolhatatlan dolognak nincsen jobb
orvossága az elfelejtésnél. Nehéz, de az idő ád arra valami kis
segítséget, azután az okosság is ád erőt a tűrésre. Nem próbáltam, de
hiszi-é ked azt, hogy a szeretet is megavasodik, valamint a szalonna – a
távúl való létel avassá tészi. Mindazonáltal nincsen szebb dolog az
állhatatos barátságnál. Francziaországban egy úri ifjú jegyben lévén egy
kisasszonynyal, nem tudom hogy, az ifjat a tengeri tolvajok elfogják, és
Afrikában eladják, és egynehány esztendőkig semmit nem hallhattak
felőle. Addig a leányt sokan kérték, de a mátkáját szeretvén, hűségét
meg akarta hozzája tartani. Sok idő múlva valamely rabok arról a földről
megszabadúlván hírét vitték a legénynek, hogy ilyen helyen ilyen nevű
török úrnak a rabja. A leány azt megtudván, egy jó leány barátjával
esszebeszéll, férfiúköntösbe öltöznek, és a leány annyi pénzt viszen el
a háztól, amennyivel gondolja, hogy kiválthatja. Tengerre ülvén Afrikába
érkezik, felkeresi a mátkáját, aki is csak elcsudálkozik a dolgon.
Azután a törökkel beszélnek a váltság felől, de a pénz nem volt elég,
amelyet a leány vitt volt. Tanácsot tartanak hárman, hogy mit
csináljanak. Vagy a leánynak, vagy a férfiúnak visszá kelletett menni
több pénzért. A férfiú azt tanácsolta, hogy nincs más mód benne, hanem,
hogy a leány menjen visszá a pénzzel, és talám valami atyjafiai
kiszabadítják. A leány arra reá nem állott mondván: „ha én visszámegyek,
soha semmit nem cselekedhetem éretted, és a szülőim úgy fognak reám
vígyázni, hogy soha többé visszá nem jöhetek; hanem mi a társommal itt
maradunk rabságban helyetted, és te menj el, szerezz annyi pénzt,
amennyi kívántatik a többihez.“ A férfiú erre teljességgel nem akart
állani mondván: hogy azt nem cselekedheti, hogy rabságban hagyja, a
legnagyobb oka a, hogy, ha a török meg találja sejdíteni, hogy nem
férfiak, hát annyi pénzen sem fogja kiadni, és rabságban marad. A leány
erre feleli: csak eredj, cselekedjél úgy, amint elvégeztük; mert
haszinte úgy lenne is, amint mondod, hogy a gazdád reánk üsmérne; az
apámnak vagyon annyi, hogy kiválthat. Az ifjú a végezés szerént a
gazdájának mindeneket megmonda, és a két leányt helyében hagyá.
Francziaországba érkezvén, ott csakhamar megszerzé a pénzt, és a
gazdájához visszátére, aki is amég ő oda járt, megtudta, hogy nem
férfiú, hanem leány rabokat hagyott helyében; mert a leány nem tehetvén
másként, mindeneket megvallott volt a töröknek. Aki is szépnek találván
mátkájához való hűségét elbocsátá őket, és mind a hárman szerencsésen
visszáérkezének hazájokba, és házokhoz – és a lakodalom csakhamar
meglett azután. Talám, édes néném, a föld alatt lakó emberek is
lakadalmaztak, és tánczoltak; mert tegnap előtt nagy földmozgást
érzettünk alattunk. Azt gondoltuk, hogy valamely szekérre tették az
egész várost, és úgy visznek valahová. Mindennyi földindulások között is
ked szolgája, édes néném.