_Rodostó, 17. sept. 1726._
Édes néném megbocsáss, hogy már tíz esztendőtől fogvást nem írtam, vagy
nem írhattam – vagy is csak azért, hogy nem írtam; mert írhattam volna.
Mondd meg édes néném, hogy mért nem írtam; mert én nem tudom –
alkalmatosságom elég volt – a dolog meg nem gátolhatott, ha nem a sok
heverés és dohányozás. De, hogy meggyónjam és valljam igazán, nem más
múlattatta el velem; hanem a halogatás: a halogatást pedig a restség
okozza. Mert mikor az ember csak holnapra halogatja a dolgot, a nem jó –
a holnap eljő, de a végbevitel azzal el nem jő. Mennyi kárt vall az
ember a halogatásért, és mennyi hátramaradás a dologban! Én is csak azt
mondottam, holnap írok, holnap írok, azonban nem írtam, és az idő csak
folyt – mit nyertem benne? azt, hogy irtóztató pirongató levelet
kelletett vennem a restségem megjutalmaztatására. De minthogy
megérdemlem, hallgatással is veszem; mert mikor megüsméri az ember
magában a vétket, a büntetést könnyebben szenvedi.
A való, hogy az elmúlt holnapnak minden résziben és ránczában csak a
restség nem engedte, hogy írjak. De, ha menteni lehetne a ked ítélőszéke
előtt magamat, azzal menteném, hogy nagy melegek jártak – e nem elég
mentség-é? Mint egy igen kövér pap azon kérte a királyát, hogy ne
mondasson véle nyárban misét; mert sokat izzad, és elrontja a misemondó
ruhákat. De édes kemény ítélő biróném, erre a mostani holnapra jobb,
vagy is inkább hidegebb mentségem vagyon; mert az elején és kezdetén a
holnapnak azt gondoltam, hogy hideg étek lesz belőlem: de csak háromszor
vagy négyszer jött reám, az is harmadnapban egyszer. De itt ilyen nagy
melegekben is minden ember reszket a hideg miatt; mert itt mindent a
hideg lel. Leginkább az urunkon búsúlunk, akin harmadnapi hideg vagyon.
Éntőlem ma búcsúzott el. Ugyanezekre való nézve is kelletett tegnaptól
fogvást a vászon házakat elhagyni, és a városba költözni. A sok cseléd
között sokszor alig vagyon egy, aki a fejdelemnek szolgálhasson. A jó
tűz mellett a szakácsok reszketve főznek. De, istennek hálá, nem
veszedelmes hideglelések, és nem tartósok. A mi szegény urunkon nem
annyira a hideg már, mint a nagy erőtlenség vagyon, és reményljük, hogy
isten meggyógyítja. Mindazonáltal ő keresztényebb módon gondolkodik,
mint mi; mert készűletiből kilátszik, hogy örömest mégyen, ha isten
kiszóllítja a világból. Arravalónézve meg is csinálta a testamentumát:
de az Isten éltesse. Nénékám, tudod-é mivel gyógyítottam én meg magamat?
Egy erdélyi drága orvossággal. Minden nevetett véle, főképen a fejdelem,
mikor megmondottam. Az a drága orvosság pedig a káposztaleves – ha e
használ, mért kell az indiai drága orvosságok után járni? De már most
nagyobb hidegleléstől félek, amely nagyobb lesz az elsőnél, és amelyet
egy hordó káposztalév sem gyógyíthatja meg; mert három vagy négy nap
után Zsuzsi Lengyelország felé indúl. Meglátom-é valaha, vagy sem? Isten
tudja. Ugyan szép állapot, mikor az ember bújában meg nem hal; mert
másként négy nap múlva elkellene engemet temetni – azt Zsuzsi sem
akarná, hát oztán ki írna néki? Hát ő kinek ír azután? Az ilyen
kérdésről jut eszemben egy vezér, aki is midőn annyira megszorította
volt azt a híres muszka czárt 1711. a Pruth mellett, hogy egészen oda
lett volna táborostól; a svécziai király azt meghallván, a vezérhez
megyen, és mondja néki: ihol kezedben vagyon a czár feleségestől és
egész táborával; vagy mind levághatod, vagy rabúl viheted
Konstancinápolyba. A vezér erre feleli: ha a czárt rabúl fogatom, hát
oztán ki visel gondot az országára? A svécziai király erre a feleletire
esszeszidja a vezért, s kimegyen a sátorából. Elég az édes néném, hogy
szívesen bánom tőle való megválásomat. Ha akarná, itt maradhatna – vagy
is inkább az isten nem akarja, hogy ő akarja. Mindennek rendelés szerént
kell végbe menni, és ahoz kell magunkat alkalmaztatni.
Azt írod, édes nénékám, hogy micsoda ember az a franczia, aki nem régen
jött hozzánk; mert igen hazug. A colonellus volt a muszka czárnál, de
ott kiadtak rajta, mert senkivel meg nem alkudhatott. Mindennel azt
akarja elhitetni, hogy mindent tud, és mindent látott. Ha huszat szól, a
tizenkilencz szava hazugság. Már itt némelylyel elhitette, hogy ő tud
aranyat csinálni. Gondolom, amint látom, hogy talán megakad itt
közöttünk; mert az olyan sok beszédű, sík nyelvű sehonnain itt igen
kapnak. Annak a neve Viguru. Édes néném, jó étszakát – bona sera!