_Rodostó, 28. julii 1726._
Semmi panaszom nem lehet; mert a ked levelei jőnek s mennek a kezemhez.
De némelyek olyan kurták, hogy alig kezdem olvasni, csak a végire jutok.
Olyan leveleket veszek, hogy azt akarnám, csak két szóból állana, mert
unadalmas: de a ked levelei jó izűek, csaknem megehetném a papirost is.
Tudja ked, mitől vagyon az? Attól, hogy szeretjük egymást, és a kedves
embernek a levele kedves. De még attól is vagyon, hogy ked jól tudja a
maga gondolatit leírni, és a csekély dolgot is úgy fel tudja öltöztetni,
hogy nagynak látszik, és tetszik: mások pedig a nagy, vagy hasznos
dolgot ízetlenné teszik, és kelletlen kell olvasni. Azt megvallom, édes
néném, hogy ha olyan természetű volnál, mint sokan vannak, nem sok
papirosat vennék a levélírásra; mert azt nem szenvedhetem, mikor látom
némely asszonyokat úgy írni az uroknak, vagy atyjafioknak, mintha
valamely ítélőmesternek, vagy püspöknek írnának. Ha egyébképen nyájasok
is, de a levélben reá akarják magokat tartani, mintha a nyájas és tréfás
levélhez nem kívántatnék az ész. Szeretném az olyanoknak megmutatni a
ked leveleit, megtanulhatnák azokból, hogy miben áll a nyájassággal és
észszel írott levél. Az én leveleimről nem is szóllok; mert már ked
azokhoz szokott, csak jóknak találja ked: én sem kívánok egyebet.
Mi az utolsó levelemtől fogvást bémentünk volt a városban; mert a rút
idők béhajtottak, és a vászon házainkot meglyuggatták. De tegnap ismét
más ellenség hajta ide bennünket, aki előtt a Dárius hada is elszaladott
volna. Jaj, édes néném, micsoda rút nyavalya az a pestis! ma jól lenni,
holnap meghalni éppen nem vígasságra való állapot. Nem tudom, ki hozta
közinkben azt a nyavalyát. De bár ott maradott volna, a honnét jött;
mert más sok nyavalyák vannak olyanok, amelyek idővel hatnak el más
országokra: példának okáért azt tartják, hogy a himlőt a saracénusok
hozták Európában. Azt a nyavalyát Amerikában a vad emberek csak
azoltától fogvást üsmerik, amiolta az európaiak hozzájok járnak – a
pedig nem régi dolog. Hát, édes néném, az az ízetlen nyavalya, amelyet
mi franczia nyavalyának hívunk, és amelyet, hálá a mi egészséges
erdélyieinknek, nem üsmerünk? Aztot más messzevaló tartományokban nem
üsmérik: Spanyolországban pedig oly közönséges az a nyavalya, hogy egy
úri asszony semminek tartja mindennek megmondani, hogy rajta vagyon az a
nyavalya, mint nálunk azt mondani, hogy fáj a feje.
De mi szükség nyavalyáról beszélleni, másról beszélljünk. De, amit
akarok mondani, énnekem a sem örvendetes dolog; mert a kis özvegy Zsuzsi
csak készűl, és valamennyi portékáját látom, hogy a ládában tészi,
mintha annyi kést verne a szívemben. Tudom, hogy ked azon nem törődik a
ked kegyetlen szokása szerént: de legalább egy kevessé szánjon ked, ha
nem bánja is. Én eleget vagyok azon, hogy megmaraszszam. Gondolom, hogy
talám a szíve is azt tanácsolja néki: de az elméjit nem nyerhetem meg;
mert a szeme hozzá szokott a tele ládákot látni, az urának pedig az
erszénye sokkal kövérebb volt, mint az enyim. Ő, ha engemet czirókál is,
de jövendőre néz – az ezer aranyat, amelyet hadtak néki, félti, hogy idő
előtt el ne keljen. Tudja, hogy én ahoz semmit sem tehetek – látja, hogy
minden szerencsém, jószágom jégre vagyon építve. Azért nem a szívtől,
hanem az elmétől kér tanácsot: mit szóllhatok ez ellen? mert a bizonyos,
hogy az okosság jobb tanácsot ád nékünk, mint a szívünk; mert a szív
csak a jelenvalót suhajtja: az okosság pedig az jövendőről is
gondolkodik. A mi mostani állapotunkban pedig arról igen kell
gondolkodnunk, és nekünk bújdosóknak inkább, mint másoknak, kik
jószágokban fülelnek, amelyeket csak a halál veszi el tőllök. És így
semmit nem szóllhatok a Zsuzsi szándéka ellen; mert, amint a franczia
példabeszéd mondja, kinekkinek kell tudni, hogy mi fő a fazakában: az én
fazakamban pedig semmi haza-menetelre való reménségem nem fő. Miért
kívánnám én azt, hogy valaki a maga szerencsétlenségin kivűl az enyimet
is viselje? Még eddig ezt a mondást nem ízelítettem meg: hogy „végy el
engem te szegény, ketten leszünk szegények.“ Akiknek tetszik, kövessék,
nem bánom: de mások se bánják, ha nem követem. Édes néném, engedd meg,
hadd végezzem el ezt a levelet; mert olyan meleg vagyon, hogy attól
félek, a nap ma fel ne gyújtsa a sátoromot. A házban pedig hűvesebb
lévén, énnekem hosszabb választ írhatunk. Édes néném, vígyázzunk arra a
drága egészségre.