_Rodostó, 16. junii 1726._
Szánj, édes néném, szánj, mivel írni akarok, és nem tudom mit. De
micsoda hírt tudnék innét a sátor alól írni? soha semmi idegent itt nem
látunk, semmi hírt nem hallunk – egyik nap olyan mint a másik, ha nem,
hogy egyik melegebb, vagy szellősebb, mint a másik; mert itt az esőtől
nem igen kell félni a nyárban. Elég a, hogy végtire talán ellene mondunk
a házaknak, és csak sátorok alatt lakunk. Persia szélyin vagyon olyan
nemzet, aki a pusztában sátorok alatt lakik, valamint nálunk a
czigányok. Azok pedig mind tolvajok, és ezeket kürdöknek nevezik.
Egyiptom szélyin is a szerecsenek mind sátorok alatt laknak minden
perepútyostól. De minthogy ezeknek minden gazdagságok csak a szép
lovakból áll, a pénzt a más ember erszényéből veszik ki, és mind magok,
feleségök, gyermekök mezítelenek volnának, hogyhacsak a más ember
köntösével nem födöznék magokat. Azért, ha valami útonjárót jó köntösben
látnak, szépen elkérik tőle mondván: „add ide azt a mentét; mert apádnak
szüksége vagyon reá“ – azon magát érti – vagy pediglen ha valami jó
portékát talál másnál, arra is azt mondja: „az anyádnak arra szüksége
vagyon, azért add ide“ – azon a feleségit érti – és így kételen meg kell
a szegény útonjárónak az üsméretlen apját és a kelletlen anyját ruházni.
De mi, édes néném, nem követjük ezeket, ha sátorok alatt lakunk is,
hanem inkább a pátriarkákat, akik megmutatták vászon palotájokkal, hogy
az ember ezen a világon csak szarándok, idegen, és útonjáró. Való, hogy
azok a szent szarándokok gazdagon bújdostanak; mi pedig szegényen
maradunk egy helyben, és annyiban jól vagyok, hogy étszaka nem kell
felkelnem, hogy enni adjak a marháknak.
Édes néném, ha volna egy pásztorném, úgy tetszik, hogy szeretném az
olyan pásztori életet; mert azok a szent juhászok csendes életet éltek.
A rettentő nagy pusztaság, mezőség övék volt, ott verték fel sátorokat,
ahol akarták, és ott addig maradtak, amíg marhájoknak eledelek volt. A
való, hogy ital dolgából kényes életet nem éltek; mert abban az
országban az eső ritka lévén a víz is szűk – azért is emlékezik az írás
annyiszor a kutakról. Azzal nem volt bajok, hogy palotákat építsenek,
azokat gazdagon felékesítsék. Az únadalmas sok perlekedéstől mentek
voltak. A sok udvarbíró, számtartó, kulcsár nekik nem alkalmatlankodtak.
Azon nem gondolkodtak, hogy a telet ilyen jószágban kell tölteni –
nyárban, vagy őszszel ilyenbe kell menni. A sok hintó, társzekér nem
kívántatott. A sok kies mezőben válogathattak, és minden nap újabb-újabb
helyre építhették vászon városokat – a helyhez úgy kötelesek nem voltak,
mint mi. Gyermekségektől fogvást a közönséges eledelt megszokták volt.
Közönséges ruhával födözték magokat, kivált a férfiak; mert az asszonyok
akkor is csak asszonyok voltanak valamint mostanában: azaz, hogy a
czifraságot akkor is szerették – arany pereczet, fülbe valót küldöttenek
nékik jegybe. Most megnevetnők, hogyha látnánk olyan pásztornékat, akik
arany fülbevalót viselnének – mostani időben aztot nem jovallanám. Egy
szóval mennyi sokféle baj nélkül éltenek, amely közöttünk közönséges, és
amelyet már bajnak sem tartunk, mert hozzá szoktunk. A való, hogy
ezeknek a pásztoroknak életek szent és ártatlan volt, és az Isten nem
akarta, hogy városokban lakván a több nemzetekkel esszeelegyedjenek. De
énnekem úgy tetszik, hogy az olyan élet igen vándorló és henyélő élet;
példa azok, akik mostanában is sátorok alatt laknak, akik a más ember
kenyerét eszik, és a más ruhájával födözik magokat. Az ilyen nemzet mi
hasznára vagyon a többi emberi nemzetnek? az olyan élet csak tunyaság és
tudatlanság. Való, gond nélkül való élet: de üres, és a lakóhelye
puszta. Micsoda gyönyörűség pedig egy gazda embernek a maga ültetett
gyümölcsfáit és szőlőjit gyümölcsösön látni, és fáradságit a
természettől megjutalmaztatni? Mind ezekből észre veheti ked, hogy a
sátoros életen nem kapok. Így mégis mind meglehet, amint vagyunk; mert a
városból ide halljuk a kakasszót, de ez is unadalmas lészen, ha sokáig
fog tartani; mert verőfényen süttetni valakinek magát szükség nélkül nem
tarthatom gyönyörűségnek.
Az egész Európa most békességben vagyon, és házokban lakik, csak mi
sátorok alatt. Hát ha valamely ország bennünket akarna követni, itélje
el ked, mint átkoznának bennünket a kőmívesek, és az ácsok. De attól nem
kell félni; mert nehezen válnék meg kiki a szőlő hegyétől. Kenyeret
szintén olyan jót lehetne enni, mint a városokon, abban nem volna
fogyatkozás. Tudja-é ked, hogy mit csinálnak a szerecsen asszonyok? ott
kemenczét nem lehet a földben csinálni; mert mind föveny: se pogácsát
nem lehet sütni, fa nincsen; hanem nagy fazokakat tartanak, abban
kóróból tüzet csinálnak, és kívűl tésztával vékonyon béborítják, így
sütnek magoknak pogácsát. Vallyon, amelyet nálunk koldúslábnak hínak,
nem lehetne-é így megsütni? De megbocsássa ked, ha többet nem írhatok;
mert a nap is meleget süt. Azért nagy alázatoson elvégezvén levelemet
maradok, aki tegnap voltam.