_Rodostó, 24. maji 1726._
Tegnaptól fogvást táborba szállottunk, és sátorok alatt lakunk, a
szokott helyre, a város szélyire. Az ellenségtől nem gondolom, hogy
sokat kellene tartanunk; mivel vagyon vagy három száz mélyföld
közöttünk, azért csendesen alhatunk, és csak a fülbemászótól, a
szúnyogtól tarthatunk. Édes néném, szeretném tudni, hogy mint vagyon a
ked egészsége, a ked karja, és ujjai; mert egy holnaptól fogvást egy
levelet írni, a nagy fáradság, és igen bánom, hogy annyira fárasztja ked
magát érettem, és annyira erőlteti. Mindazonáltal nem kellene azt az úri
asszonyt követni, aki soha sem olvasott könyvet azért, hogy mikor
levelet kell fordítani, a szelet hajt, és hogy az a szél náthát ne
okozzon néki. Eztet bé lehet venni egy kényességnek. De a ked
tiszteletes kényessége megbocsásson, és mindenkor ne tartson; mert az
atyafiságot félre tévén, a bosszúálláshoz fogok, és akkor mindenikünk
fog suhajtani.
Édes néném, mi itt csak tengődünk lengődünk mint szegény bújdosók.
Töltjük az időt, amint lehet. Az urunknak a mégis múlatság, hogy a mezőn
lakunk; mert az unadalom itt igen bő, és a szegény urunk itt csak
egynehányunkkal maradott. Az özvegy Zsuzsihoz gyakorta megyek –
Lengyelország felé készűl – ha itt nem marad, nem énrajtam múlik el. Egy
urat üsmértem, aki egy idős leányt vévén el, azt szokta volt mondani,
hogy aki idős leánynyal hál, az olyan jócselekedet, mint a szegényeknek
való alamisnálkodás. De ha itt nem marad is, azzal a barátság fel nem
bomlik, és a hűség megmarad, ha lehet – azt mondom, ha lehet; mert
akármely nagy tűz elaluszik, ha annak eledelt nem adnak. De azt nem
tartom, amit Forgács, hogy a hűség csak a kutyához illik.
A nem újság, ha azt mondom, hogy a házasság az istenen áll, és, ha csak
reánk hagyja, a nem jó, és a rossz házasságoknak az oka az, hogy ő
lakadalmon jelen nem volt. Azzal fenyegetem Zsuzsit, hogy, ha elmégyen,
úgy nem keresztelünk. Igaz, néném, micsoda csúfos házasságról olvastam
aminap! Csak leírom, haszinte tudja is ked; mert egyéb dolgom nincsen.
Ez igaz, Olaszországban történt. Egy úri özvegyasszonynak egy fia lévén
aztot igen szerette; az asszonynak volt egy szolgálója, akit az ifjú
megszeretvén sokáig kénszerítette az engedelemre – végtire a leány
megjelenti az asszonyának a dolgot, aki is jó erkölcsiért megdícséri, és
mondja a leánynak: eredj, mondd meg a fiamnak, hogy már engedelmeskedel
kérésének; hanem jöjjön hozzád az étszaka. A leány megmondja az ifjúnak,
aki is azon megörűle. Vacsora után az asszony mondja a leánynak: te az
ágyamba fekügyél, én pediglen a te helyedre fekszem; a fiam majd eljő,
azt gondolja, hogy te vagy, akkor jól elverem. Ez így el lévén rendelve,
az asszony a szolgáló ágyában feküvén addig várja a fiát, hogy el talál
alunni – az ifjú oda megyen, és azt nem vizsgálja, ha alusznak-é vagy
sem; hanem él az alkalmatossággal – az asszony azonban felébred, de,
hogy zenebonát ne csináljon, és hogy a fiát is kétségbe ne ejtse magát
megtartóztatja, és békeséges tűréssel elvárja a dolognak végét – a
meglévén az ifjú kimegyen, az asszony is szomorúan a maga ágyára megyen,
és semmit nem szól a szolgálónak. Más nap az asszony minden tehetségével
azon lesz, hogy a fia ne szólhasson a szolgálóval, és azonnal készíteni
kezdi a fiát, hogy idegen országra küldje. A csakhamar meglévén,
elindítja, és sokat szomorkodék a fia után: de még inkább szomorkodék
azon, amidőn észre vévé, hogy terhben esett. De módja lévén abban, hogy
azt eltitkolhassa, és a gyermekszülésnek is órája eljövén, egy gazdag
parasztembernek adá a kis leánykát, hogy felnevelje. A leány már
tizenhárom esztendőt meghaladván, az anyja mintegy el is felejtkezett
volt róla; az ifjú pediglen azon időben idegen országról visszátérvén
azon faluban megszáll, ahol a leányt nevelték, akit is meglátván,
halálos szerelemben esik, és mindjárt kérni kezdi a leányt. A
parasztember látván, hogy egy úr kéri, oda adja, annál is inkább, hogy
már régtől fogvást a leányt csak reája hadták. Az ifjú haza viszi a
feleségét, az anyja haragszik, hogy híre nélkül egy közönséges leányt
vett el: de kevés nap múlva a békeség meglesz. Az asszony látván, hogy a
fia házas, a leányát szolgáló képiben haza akarta hozatni: de micsoda
álmélkodásba esék, amidőn megtudá, hogy a leányát a fia vette volna el.
Az asszony másokkal közölvén ezt a dolgot, mindenik példa nélkül való
dolognak találá, és a házasságot meghagyák. Az az ifjú, édes néném, egy
személyben hármat vett el: a leányát, a húgát, és a feleségét. E
valójában megtörtént, de ha megtörtént is, mi szükség volt megírni?
Mindazonáltal kell valamivel tölteni az időt: én hogy írjak, ked meg
hogy olvassa; mert a dolog nélkül való létel igen nagy dolog.
A sophiai érsek, aki hozzánk szaladott volt már egynehány holnaptól
fogvást, egynehány nap múlva innét elmégyen Raguzában; mert noha eleget
munkálódtak azon, hogy visszámehessen, de végbe nem vihették. – És
ezeknek a szőlőmíveseknek csak hazájokba kell visszátérni, és el kell
hadniok az úr szőlejét. Én is elvégezem levelemet, de elsőben meg kell
tudnom, hogy, ha jó egészségben vagyon-é ked? engemet szeretnek-é?
énnekem írnak-é?