_Rodostó, 12. april. 1726._
Édes néném, nincsen mit írnom, és ha írok, csak azért írok, hogy
megmutassam kednek, hogy megírnám ha volna mit, és hogy vegye el ked a
rest nevet róllam. Tegnap vettem a ked levelét, amely tele köszönettel
és dicsérettel, – jó, hogy nem szememben dicsér ked, mert elájúlnék
szégyenletemben. Nem gondoltam volna, hogy olyan köszönetet vegyek a
veres barátokért. De a nem árt; mert máskor bátrabban írok, és egy kis
bátorság megélesíti az elmét.
A régi rómaiaknál nem hogy gyalázattal illették volna az olyan
generálist, aki a harczot elvesztette, hanem még dicséretekkel
vígasztalták, és alkalmatosságot adtak nékie, hogy bosszút állhasson az
ellenségen; mert a nem lehet, hogy az ember mindenkor győzedelmes
legyen, mindenkor okosan beszélljen. A fogyatkozásban részinek kell
lenni minden embernek. Micsoda nagy fogyatkozásokat nem látunk a
legnagyobb császárokban? A nagy Theodosius császár egy csekély dologért
két vagy háromezer embert ölete meg Thessalonikában. Való, hogy azt
megbánta azután; de a megholtak azzal fel nem támadtanak. A való, hogy
gyönyörűség ennek a nagy császárnak azon cselekedetiért való
maga-megalázását látni; mert a templomban akárván menni az isteni
szolgálatra, szent Ambrus a mediolánumi érsek a templom ajtajában
megtartóztatá, és bé nem bocsátá, mondván: „Még az ártatlan vérrel a
kezeid véresek, mégis a szent áldozatra akarsz menni? Ha Dávid királyt
követted vétkében, kövessed penitenczia tartásában is.“ A császár
magában szállván, a templom garádicsára leborúla, és kéré az érseket,
hogy adna néki penitencziát. Aki is hat holnapig kitiltá a templomból. E
szép példa mind egy érseknek, mind egy császárnak.
A nagy Konstantinus császár nem öleté-é meg a fiát azért, hogy
ártatlanúl azzal vádoltaték, hogy a mostohaanyját szereti? És csak akkor
tudá meg ártatlanságát, amikor már meg nem orvosolhatá cselekedetét. És
ebben nem akará Seleukus királyt követni. Talám más atyák sem követnék.
Mert ennek az öreg királynak igen szép felesége lévén, aztot igen
szerette. Az előbbeni feleségétől volt egy fia, akit halálban szeretett.
A fia szerelemben esvén a mostohaanyjával, és maga is általlátván
szeretetének helytelenségét és nagy akadályait, aztot magában sokáig
mintegy eltemetve tartotta; de idővel a szeretet meggyőzvén, nagy
betegségbe esék. A doktorok okát nyavalyájának ki nem tanulhatták; hanem
egy a többi közűl sok vizsgálása után észrevévé, hogy a szerelem okozná
betegségit; de nem tudhatván, hogy kit szeretne, igen kezdék
vizsgálódni, és az ifjú fejdelemtől kérdezkedni, de e csak magában tartá
a titkot, és a betegsége nagyobbodék. A doktor pediglen vizsgálni kezdé
az ifjat, amidőn valami asszonyok és leányok mentenek látogatására, de
semmit észre nem vehete. Már nem volt több hátra, hanem a királynéról
kezde gyanakodni, amelyről ingyen sem gondolkodott. A szokás szerént a
király látogatására megyen a fiának a királynéval, a doktor is jelen
vagyon, és minden mesterségét arra fordítja, hogy valamit kitanulhasson;
amint is hogy, mihent a királyné bément a házban, a beteg hol hidegben,
hol forróságban kezdett lenni; hol elsárgódott, hol elfejéredett. A
doktor azt látván, csak elhiteté magával, hogy az ifjú a királynét
szereti; de, hogy jobban kitanulhassa, és bizonyosabb lehessen benne,
elvárja, hogy a királyné háromszor vagy négyszer elmenjen látogatására,
és mindenkor hasonló változásokat tapasztalván az ifjúban, akkor az
ifjúnak megmondja, hogy tudja okát betegséginek, és tovább ne titkolja,
hogy a királynét szereti. Az ifjú megvallván a dolgot, a doktor magára
vállalja, hogy szolgálni fog amennyiben tőlle lehet. Az ifjú reá áll,
noha semmit nem reméllvén. A doktor a királyhoz megyen, és megmondja,
hogy a fiától csak vegyen örökös búcsút; mert a fiát a szerelem
csakhamar megöli, és olyat szeret, amely szeretetet a király sem
orvosolhatja meg. A király azon elbúsúlván, mondja a doktornak: Eredj,
mondd meg a fiamnak, akárkit szeressen, oda adom néki, csak az életét
megtartsa. A doktor arra mondá: Hátha a királynét találná szeretni? A
király igen szeretvén a fiát, felelé: Ha a királynét szereti is, oda
adom, csak éljen. – A doktor futvást megyen az ifjúhoz, és megmondja
néki. Az ifjú azon betegen örömben felkél, és apja lábaihoz borúl. A
királynét hivatják, és megmondja néki a király, hogy mért beteg a fia,
és hogy maga is azon kéri, hogy mentse meg életét a mostohafiának, és
hogy megengedi, hogy hozzája menjen. A királyné nem sokáig mentegetvén
magát, másnap a király fiának adja mind a feleségét, mind az országát.
Ez igen ritka példa. Most a keresztények, a való, nem követhetnék; de,
ha meglehetne is, ritka apa követné. Példa a spanyol király második
Filep, aki megkéreti a leányt a fiának, és amikor oda viszik, maga veszi
el. Édes néném, jó egészséget kivánok. A vagyok, aki voltam, és a
leszek, aki vagyok.