_Rodostó, 13. martii 1726._
A ked nádmézes téntával írt levelét tegnap vettem. Aminap is vettem volt
kettőt egyszersmind. Úgy tetszik, hogy hacsak nem álmodtam, hogy választ
is adtam reájok, de nem vagyok bizonyos benne. De abban bizonyos lehet
ked, hogy ha nem írtam, ked sem vehette a választ. De oh mely könnyen
megbocsátjuk mi egymás vétkét! Mindazonáltal azzal el ne higyje ked
magát. A rossz példát nem kell követni, se bosszút nem kell állani. Vagy
is talán büntetésűl kíván ked tőllem olyan dolgot, amely húsz
esztendőben egyszer nem jut eszembe? Mert ugyan is hogy jutott kednek
eszébe, hogy tőllem azt kérdje, hogy kik voltanak a templaristák, és
miért vesztették el őket? Jobban szeretem fél óráig Zsuzsival nevetni,
mint arról tíz óráig írni. Mindazonáltal ki ne engedelmeskednék kednek?
Haszinte írni nem tudnék is, megírnám. Én, édes néném, csak azt írom meg
felőllek, amit hallottam és olvastam, – úgy-é, hogy többet nem kíván
ked?
A máltai vitézeknek és a templaristáknak rendi Jeruzsálemben vettenek
eredetet. A máltai vitézek régiebbek. Egy Gerárdus nevű franczia 1112.
esztendőben Jeruzsálemben a jövevények és zarándokok számokra egy nagy
ispotályt építtete, amelyet neveze Keresztelő szent János ispotályának,
és oda béfogadá mindazokot, akik jó akaratjokból a betegekhez és a
zarándokokhoz való gondviselésre szánák magokot. De azok csaknem mind
hadi emberek lévén, Gerárdus úgy rendelé, hogy annak egy része az
ispotályban maradván; a másika a saracénusok ellen hadakozzék, és
regulát szabván nékik az engedelmességre, és a házasságon kívül való
életre kötelezék magokot, és hogy holtig hadakoznának a hitetlenek
ellen. Ez a rend vagy szerzet csakhamar megszaporodék, és nevezék őket
jeruzsálemi szent János ispotálya vitézinek. Ezeknek fekete köntöst
kelletett viselni, és a köntösökön nyolcz szegeletű fejér kereszt volt
varrva. A saracénusok elvévén a szent földet a keresztényektől, ezeknek
is ki kelleték menni, és Rhodus szigetében megtelepedének. De idővel egy
hatalmas török császár nem szenvedhetvén olyan vitéz szomszédokat, a
szigetet megszállá, és nagy nehezen megvévé, és a vitézeknek, akik
megmaradának életben, megengedé, hogy kimehessenek a szigetből. – Akik
is elhagyván a szigetet Málta szigetében megtelepedének, és máltaiaknak
nevezék.
A templaristák szerzete Jeruzsálemben kezdődék 1118. esztendőben. Nyolcz
vagy kilencz franczia nemesember egy társaságban lévén a jeruzsálemi
patriárcha előtt fogadást tevének az engedelmességre, a házasság nélkül
való életre, és hogy minden jószágokat, életeket a szent földre menő
zarándokok oltalmára és szolgálatjára fordítják. Ezek tehát egyszersmind
hadi szerzetesek lének, azután megszaporodván, Baudouinus jeruzsálemi
király nekik a templom mellett lakóhelyt adott, és azért templaristáknak
nevezék. Második Honórius pápa ezeknek regulát csináltata szent
Bernárddal, és akkoron fejér köntöst kelleték viselniek, és harmadik
Eugenius pápa 1146. esztendőben veres keresztet parancsolá hogy
viseljenek. Ezeknek mindennap misét kelletett hallgatni, – csak
háromszor egy hétben volt szabad húst enniek, – több lovat háromnál nem
tarthattak, – a vadászat nékik meg volt tiltva, – még a madarászat is, a
köntösök a világiak köntösöktől csak éppen a színben külömbözött. A
templaristák sok szép nevezetes hadi dolgokat vittek végben, – a
jeruzsálemi királyok alatt igen elhíresedének, és a nagy hírrel igen sok
jószágokat és kincseket gyűjtének Európának minden résziben. De a szent
föld elvesztése után a henyélés és a sok jószág megrontá őket, és a
mindenféle mértékletlenségbe elmerűlének, főképpen a részegségben. Azért
is mondják példabeszédben a francziák, hogy úgy iszik mint egy
templarista. Az egész szerzetnek pedig veszedelmét két templarista
okozá, akik a szerzetből kiűzettetvén, a franczia király előtt hamisan,
vagy igazán (mert azt még nem tudhatni valóságoson), bévádólák az egész
szerzetet. A vádolás pedig ebből állott, hogy minden vitéznek, akit a
szerzetbe bévesznek, ellene kell mondani a Krisztusnak, és a keresztre
kell pökni, és ha az asszonyoktól megtartóztatják is magokat, de más
útálatos közösűlés közöttök megvagyon. A király másként is haragudván a
szerzetre, a pápának ezeket tudtára adá; de látván, hogy a pápa csak
halogatja a dolgot, parancsolatot ada ki titkon, hogy bizonyos napon az
országban lévő templaristákat megfogják. A pápa azért igen megneheztele
a királyra, mindazonáltal maga eleiben hivatván vagy hetven
templaristát, csudálkozással hallá, hogy mivel vádolnák magokat. A pápa
azonnal parancsolatot külde minden országokban lévő püspököknek, hogy
vizsgálnák meg jól a dolgot. – Akik is megvizsgálván, mindenütt egyenlő
vétkeseknek találtatának. A pápa éppen akkoron gyűlést tartván
Francziaországban Bécsben, az egész atyák azt itélék, hogy az egész
szerzetet el kell szélyeszteni, és jószágokot el kell venni. Erre
mindenütt a királyok reá állának, és mindenütt csaknem egy nap az egész
szerzettől a jószágot elvévék, és csaknem mind megöletének, és így az a
gazdag és nagy rendekből álló szerzet csaknem egy nap mind eltörölteték.
Erről egynehányféle könyvet olvastam. Némelyek azt tartják, hogy
igazságoson bántak vélek; némelyek pediglen, hogy nem kellett volna oly
kegyetlenűl bánni vélek, és a sok ártatlant nem kellett volna a
vétkesekkel összeelegyíteni, és hogy a sok jószágokért voltanak annyi
ellenségi. Elég a, hogy, jól vagy rosszúl, de a hírek csak a könyvekben
maradott meg. Még Magyarországban látni oly romlott templomokot, amelyek
övék voltak. De azt nem tudom, hogy a magyarok miért nevezik veres
barátoknak; mert se a köntösökről nem nevezhetik, se barátok nem
voltanak; hanem hadi szerzet volt. De ők lássák: azon nem törődöm,
akárminek nevezzék. – Elég a, hogy én engedelmeskedtem, és megírtam
rövideden az ő históriájokat a parancsolat szerént. Annál többet ne
kívánjon ked tőllem. De azt szeretném tudni, hogy volt-é lakások
Erdélyben? Én azt gondolom, hogy nem volt. Már többet nem írok, mert
megúntam. Hanem még azt megírom, hogy itt ma alkalmas földindúlás volt.
Ha tót volnék, úgy mondanám, hogy a föld megrázta magának. Édes néném,
jó étszakát. És az ének szerént: Ha szeretsz, szeretlek én is.