_Rodostó, 7. decemb. 1725._
Ezt a levelet elkezdem írni, de bajuszomra mondom, hogy nem tudom, mit
kell írni, – és ha írok, csak azért írok, hogy kednek válaszát vehessem.
– Azt írjam-é? hogy itt „könyvem forrási s áradási indúljatok,“ és hogy
még a sírás, zokogás meg nem szűnt itt az özvegyek között? De idővel az
is megszűnik; mert az a kegyetlen idő mindent elront s eltöröl. Erről
írni kednek nem nagy vígasztalás; de csak kell valamit írni. Azt írom
hát, hogy itt most szántanak és vetnek, nálunk pedig azt már régen
elvégezték, hogy hacsak valaki a havat nem akarja szántani. Aminap
olvastam, hogy miképpen kell a búzát megszaporítani. Amidőn a
gazdasszonyságra visszátér ked, akkor meg kell próbálni. Példának okáért
egy véka búzát főzessen meg ked jól, de sok vizet kell reá tölteni, –
amíg a fő, addig tétessen ked egy kádba négy véka búzát. – Amidőn pedig
a búza jól megfőtt, a vizet szűresse le ked rólla, és melegen hadd
töltsék a kádban lévő búzára, és azt bé kell jól födni, – másnap vagy
harmadnap, ha látja ked, hogy a búzaszem kezd dagadni, és a vizet jól
béitta, akkor küldje a mezőre ked, és hadd vessék el valamely jó földbe;
de mentől ritkábban lehet; mert egy búzaszálon három vagy négy ág terem,
és mindeniken egy búzafő, – és így négy annyival több búzája terem
kednek, mint rendszerént. – Ezt én olvastam, igaz-é, vagy sem? nem
tudom, de aki nem hiszi, próbálja meg. Nem nehéz dolog, és ha igaz
leszen, akkor nem bánja meg fáradságát.
De amicsoda hírt hallottam csak éppen ebben a szempillantásban, azt nem
lehetne elhinni, hogyha csak bizonyosan nem tudnók. Ked ott a francziák
között hamarébb meghallhatta. De tudja vagy nem tudja ked, megírom, hogy
a franczia király 5. septemberben megesküdt, és lefeküdt a Stanislaus
király leányával. Ki hitte volna azt, hogy egy olyan nagy hatalmas
király egy szegény bújdosó, és csak névvel való királynak vegye el a
leányát? és hogy visszáküldje egy nagy királynak, mint a spanyol
királynak, a leányát, akit annakelőtte akart elvenni. Ezek ám az olyan
dolgok, amelyekben nyilván kitetszik az istennek csudálatos munkája és
hatalma, aki úgy bánik a királyok szívével, valamint mi a viaszszal.
Bízvást elmondhatja a franczia királyné a boldogságos Szűz után, hogy
megtekintette szolgálójának alázatosságát, és hogy az alacson renden
lévőket felemelte, és a fennvalókat levetette; mert lehetetlen volt csak
hízelkedni is magának azzal, hogy még franczia királyné lehessen. Ha az
atyja Lengyelország közepiben lett volna, úgy mégis mondhatnám; de
bújdosásban lévén, mindenektől elhagyattatván, és csak reménsége sem
lévén, hogy Augustus székibe ülhessen; csudálni és imádni kell az
istennek az ilyen rendelését, mert az ilyen munka feljülhaladja az
emberi elmét: Ludit in humanis. És hogy az isten előtt a királyok és
fejdelmek olyanok, mint a gyermekek, akiknek hatalmok, nagyságok csak
gyermeki játék. Imádjuk, édes néném, az istennek minden rendelésit, és
remélljük, hogy reánk is gondja lészen, mert irgalmas, és megsegíthet,
mert hatalmas.
A sophiai pápista érsek ellen a görög püspökök és papok a portán sok
hamis vádolásokat tévén, a vezér parancsolatot küldött, hogy megfogják
mind az érseket, mind a papjait, és fogva vigyék Konstancinápolyban. Az
érsek azt megtudván, elszaladott, de a papjai közől hármat vagy négyet
lánczolva vittek Konstancinápolyban. Az érsek ide szaladott, és titkon
vagyon közöttünk. Tudom, hogy az urunk azon lészen, hogy kiszabadítsa
azokat a szegény papokat, akik még a botozást is megkóstolták. Így
szenvednek a mi szegény papjaink a hitért. De nem csak itt, hanem az
egész világon, és a legkegyetlenebb nemzetek között. Ki tudná
megmondani, hogy hány jezsuitát és barátot ettenek már meg Afrikában és
Amerikában azok a vad emberek, akik igen szeretik az emberhúst? De a
barátokon nem kapnak; mert egy kapucinust megölvén, jó ebédet akartak
belőlle csinálni, de, hogy megsütötték a húsát, mind ösztövérnek, mind
igen keménynek találták, azóta nem kapnak a baráthúson. Hát egyszer egy
szegény jezsuita szokása szerént faluról falura járván, hogy valakit
megtéríthetne, egy nagy erdőből kimenvén egy falura talál. A vademberek
látván egy nagy embert feketében, nagy kalap a fején, és hogy négy lábon
jár, mind elszaladnak tőlle; mert, hogy soha lovat nem láttak volt, azt
gondolták, hogy a ló és az ember mind egy. A jezsuita azt látván,
leszállott a lováról, és lassanként a vademberek is visszátértenek
hozzája. Azt elmondhatjuk igazán, hogy csak a mi papjaink követik
valóságosan az apostolokat. Bár követhetném én is mindenben őket, de
csak abban követem, hogy ők aluttak, én is aluszom, azért jó étszakát
édes néném.