_Rodostó, 12. novemb. 1725._
Azt ne csudáljuk, édes néném, ha a szegény úr meg holt. A való,
mindennek meg kell halni; de ennek még inkább meg kelletett halni,
mintsem másoknak; mert holta után a testét felbontották, de annak
legkissebb íze ép nem volt, és a belső részei el voltanak rothadva. Nem
tudom valójában, ha azért nem vitték-é a testet Konstancinápolyban, hogy
sok költségbe kerűlt volna, vagy azért, hogy nem engedték meg. De azt
tudom, hogy egy kis görög kápolnában temették el. A testamentumát
felnyitották, Zsuzsinak ezer aranyat hagyott, és holmi portékát. A
cselédinek is hagyott, még nekünk is, holmi portékát. – Nekem a megholt
felesége nádpálczáját hagyta. Nem kell az ajándékot tekinteni, hanem azt
kell tekinteni, hogy ki adja, és mint adja. A több ládabéli portékája,
köntösök, ezüst- és aranymíves portéka a fiára szállott, – amelyek mind
együtt egy asszonynak kedvére lehetnek.
Mindenikünk azt gondolta, hogy kész pénze felesen vagyon; de holta után
megcsalatkoztunk benne. Mindazonáltal ennek a generálisnak többje volt,
mintsem a régi római generálisoknak. A többi között egy Regulus nevü
főpolgármester száz negyvenezer emberrel ment Afrikába a Karthágóbéliek
ellen. Amidőn ott hadakozott volna, Rómából a felesége levelet ír néki,
és tudtára adja, hogy miben vagyon a jószága dolga. Regulus arra egy
levelet ír a római tanácsnak, és kéri, hogy küldjön helyébe más
polgármestert, aki a hadakozást folytassa; mivel őnéki visszá kell
menni, hogy a jószágában rendelést tegyen; mert a gondviselője
meghalván, az emberek, akik a földet szántották, minden ekéit, és a
földi munkához való eszközit elvitték, és ha nem míveltetheti a földét,
a feleségét, gyermekeit nem tarthatja. De nézzük el, miből állott az a
nagy jószág? Egy majorházból, és hét szántóföldből.
Édes néném, mint megnevetnők most az olyan generálist, aki száz
negyvenezer embernek parancsolván, azon panaszkodnék, hogy egynehány
ekéit ellopták, és ha ha hét darab földet meg sem szántat, a cselédje
meghal éhel. De inkább csudáljuk azt a boldog időt, amelyben egy olyan
nagy hadi ember a maga szegénysége mellett csak a hazája gazdagságát
kereste, és amelyben az olyan nagy emberek, akik előtt a királyok térdet
hajtottak, csak a földi munka után alacson rendben éltenek. Látunk még
más olyan főpolgármestert, akit az eke mellől vontak el, hogy százezer
embert adjanak kezébe, és akinek királyok mentenek udvarlására, – de a
hadakozást elvégezvén ismét a szántáshoz fogott, mert a régi rómaiaknak
egyéb jövedelmek nem volt, csak a szántásból. Akit fő polgármesternek
tettek, az a majorkodását elhagyta, hadakozni ment, és akkor a királyok
és fejdelmek nagy tisztelettel állottanak előtte. Esztendő múlva a
tisztségének vége lévén, Rómába visszá kelletett menni, és letenni a
tisztségit, és a nagy kincset, amelyet nyert a hadakozásban, mind egy
polturáig a város tárházában kelletett adni, és azután a nagy generális,
akitől annakelőtte egynehány holnappal az országok rettegtenek, és a
nagy városok akinek egynehány száz arany koronákat küldöttenek, és aki
nagy pompával menvén bé Róma városába, előtte gyakorta a meggyőzetett
királyok lánczolva mentenek; ugyan az a generális közönséges köntösben
öltözvén a majorházába visszátért, ott borsóval, lencsével élt, és kevés
számú szántóföldét szántotta, vagy szántatta. És az ilyen emberek
vetették idővel a római birodalom alá csaknem az egész világot.
Boldognak mondjuk-é az olyan időt? Én azt tartom, hogy boldognak
mondhatni azt az időt, amelyben a nagy urak csak éppen a haza hasznát
keresték, és amelyben az emberek oly közönségesen éltenek. Mert azt
elmondhatni boldognak mind lelki, mind testiképpen, aki keveset kíván,
és kevéssel bééri.
De most veszem észre magamat, hogy Rodostón kezdettem el levelemet, és
azután a régi rómaiakhoz repűltem. De visszá kell repűlni, mert én azt a
régi szokást visszá nem hozom, se a mostani generálisokat az eke mellé
nem tehetem. Azért visszátérek Zsuzsihoz, és azt mondom kednek, hogy
üsmerek olyat, aki Zsuzsival le akarná már is tetetni a feketét, de nem
akarja. – Nem tudhatom az okát, noha azt tudom, hogy még leány korában
is szerették egymást. – Attól van-é, hogy a grófné titulust nem akarja
letenni; vagy attól, hogy a legénynek nem igen villog ládájában az
arany? De elég a, hogy nincsen kedve hozzá; noha a szeretet megvagyon.
Minthogy keresztények vagyunk, mondjuk azt, hogy akit az isten valakinek
nem rendelt, aztot nem is fogja bírni. – Mi hír vagyon ott keteknél?
mert innét mindenkor szomorú hírt írok. Jól vagyon-é az egészség?