_Rodostó, 6. november 1725._
Édes néném, itt most elég sírás, rívás és zokogás vagyon. A szegény
Zsuzsi özvegyen marada, és Kajdacsinéból mindenféle nedvesség a szemén
foly ki, amennyit a ma sírt. Méltán is, mert a szegény Bercsényi úr a
bújdosásának végit szakasztván, ma reggel hét órakor elhagya bennünket.
Mind holtig az elméje helyén volt, és egy keresztényhez illendő halállal
múlt ki e világból. E már elvette sok szenvedésinek jutalmát, és nem
szükséges szánni; hanem azokat kell szánni, akiket árváúl hagyott itt
idegen országban. De azokra is gondja lészen annak a nagy cselédes
gazdának, aki soha meg nem hal. A mi urunk mindenkor mellette volt, és
hozzája való barátságát holtáig megmutatta.
Micsoda ez a világ? és miért kapunk annyira rajta? A benne való életnek
kezdete nyomorúság, a közepe nyughatatlanság, a vége fájdalom és
szomorúság. Ez az úr, éltiben, való, hogy szenvedett, de sok világi
jókban is volt része. Való, bújdosásban holt meg, de nem szükségben. Így
fogyunk el lassanként, mert már itt elég szegény bújdosókat temettünk
el. Ezután még mint lesz? Hadjuk a jó atyánkra, és mondjuk azt, hogy nem
érdemli ez a világ, hogy hozzája kapcsoljuk magunkat; mert akármely
gyönyörűségben úszunk is, de abból ki kell kelni, és azt elhagyatják
velünk.
Elmúlt gyönyörűség csak suhajtást okoz,
Jelenvaló pedig hasonló árnyékhoz,
A jövendőbélin kapsz bizonytalanhoz:
Ah! mért hasonlítod magadat boldoghoz?
Aztot már megmondottam, hogy a szomorú levélnek nem kell hosszúnak
lenni. Ez elég szomorú; mert itt a halálról kell beszélleni, azért el is
kell végezni. Tudja ked micsoda nagy dohányos volt a szegény úr – mind
holtig is dohányozott; mert halála előtt két órával egy pipa dohányt
kiszívott – de megholt, kedet pedig az isten éltesse. Ámen.