_Rodostó, 29. octob. 1725._
Ma a szegény Bercsényi úr látogatására voltunk, aki is éppen olyan
állapotban vagyon, valamint Jób volt, csak éppen abban külömbözik, hogy
az ágyban fekszik, és nem a ganédombon; mert nincsen olyan rész a
testében, amelyben valami kis épség volna. A lábaiból a víz kifolyván, a
rothadás szállott belé. Megesik az embernek szíve rajta, amidőn látjuk,
hogy metéllik le a rothadt húst a szárairól. És midőn halljuk jajgatni
és ordítani a nagy fájdalomban, úgy tetszik, mintha a régi mártiromokat
látnám a kínokban. A bizonyos, hogy ki sem mondhatom azt kednek, hogy
micsoda irtózással kell azt látni; hát még micsoda kínban vagyon az, aki
azt szenvedi? De a test fájdalmival a lélek gyógyúl, és az irgalmas
isten az ő lábaiba tette a purgatóriumot meg akarván menteni a más
világon lévőtől. Azért már nincsen is legkisebb reménység életéhez –
hogy is lehetne, amidőn mind belől, mind kívűl rothadni kezd. A
testamentumát már megcsinálta. Es a szegény Zsuzsit ítélje el ked, hogy
micsoda szomorúságban vagyon. De azt el lehet hinni, hogy nem marad
nyomorúságra. Minthogy e szomorú levél, azért most nem is írok többet;
mert a szomorú levélnek igen rövidnek kell lenni. De, hogy teljességgel
a szomorúságon ne végezzem el, egy kis históriával végzem el, amely
valósággal megtörtént.
Egy úri embernek ifjú és szép felesége lévén, gyanakodott reája, noha
semmi bizonyost nem tudhatott felőlle. De, hogy jól megtudhassa, egy
pohár vizet viszen a feleségének mondván, hogy azt meg kell innia. A
szegény asszony reszketve innia kezdi – amikor félig megitta volna, az
ura elveszi a szájától, és maga megiszsza a többit, mondván: énnekem is
utánnad kell mennem. Az asszony azt meghallván mindjárt megijed azon,
hogy étetőt ivott, és az ijedtség oly nagy volt, hogy mindjárt beteggé
kezd lenni, és hánni. Azonnal a papért küld, és az atyjafiait is
esszegyűjteti. Amidőn mindezek az ágya körűl volnának, az asszony
mindenek hallottára a papnak gyónást tészen, és amidőn elvégezi, mondja,
hogy azért tette azt a gyónást, hogy halála után is az ura ne
gyanakodhassék felőlle, és megtudhassa ártatlanságát. Az ura az ágyhoz
megyen, és megöleli a feleségét, és felszóval mondja néki, hogy ne
féljen; mert a vízben semmi étető nem volt, és hogy csak a gyanúságot
akarta megtudni, hogy igazán való-é, vagy sem? Akik a házban voltanak,
és a beteg halálán siránkoztanak, ezt meghallván, a szemeket megtörlik,
és örűlni kezdenek. A szegény asszony is semmi valójában való betegséget
nem érezvén magában, el kezdi magával hitetni, hogy nincsen megétetve,
és a félelem is lassanként kimenvén az elméjéből, az ágyból felkél, és
jól érzi magát. A többi ezt látván, a szomorúság örömre fordúl,
vacsorához ülnek, és virradtig isznak. Mit mond ked erre? A gyanúság
való hogy nagy betegség, de aztot meggyógyítani az ilyen próbával nem
jovallom mindennek; mert hát ha az asszony is legelső alkalmatosságkor
az olyanért bosszút állana? Ked ítéletére hagyom, ha a férfiú jól
cselekedett-é, vagy sem? De én jó étszakát kívánok kednek.