_Rodostó, 11. junii 1725._
Eleget nevettem, édes néném, a ked udvaros köszönetin, mintha én azt
megérdemlettem volna, és mintha valamely új dologra tanítottam volna
kedet: de el kell vennem, és meg kell tudnom, hogy a ked köszönete csak
arra való, hogy bátrabban kinyissam a tudományomnak erkélyit. Jó
némelykor megbátorítani az embert; mert sokan vannak olyanok, akik
szégyenlik világosságra tenni gondolatjokat; noha jobban gondolkodnak
sokszor, mint azok, akik aztot csak bátran kipökik.
Arról igen okosan gondolkodik ked, hogy úgy szeretné neveltetni a fiát
és leányát, valamint ott Pérában nevelik a francziák. Édes néném, ott
pedig csak kereskedőket lát ked: de az országokban kellene látni, hogy a
nemesember gyermekeit mint nevelik. A való, hogy nekik magok királyok
vagyon, és ahol mindenféle tudományok és mesterségek virágoznak. Az is
való, hogy egy országnak a boldogsága az ifjakat való jó neveltetésekből
áll – a hadakozást, a tudományokat, és a mesterségeket akkor kezdik
tanulni. A mi boldogtalan országunkban mindezekre alkalmatossága nincsen
egy ifjúnak, noha mindezekre olyan alkalmatos volna, mint akármely
nemzet. Mindazonáltal úgy tetszik, hogy mégis jobban lehetne nevelni az
ifjakat, ha az atyák arról jobban gondolkodnának. Noha közűlök sokan
tudatlanok, és egy vaknak nehéz a világtalant vezetni. De, ha magok is a
tanulást jobban szerették volna, a fiakot többre taníthatnák; mert egy
jól neveltetett és oktatott ifjú a fiát is a szerént neveli. Mert
ugyanis nézzük el, hogy neveltetnek nálunk az ifjak közönségesen?
Legalább tíz vagy tizenegy esztendős koráig a faluból ki nem megyen,
hanem addig a falusi iskolában jár – addig az ideig megtanul olvasni, de
az olvasással sok paraszti szokást is tanul. Ha iskolában nincsen,
otthon egyebet nem lát, hanem minden héten hétszer az apját részegen
látja, aki nem törődik azzal, hogy a fiába valamely nemesi és
keresztényi jó erkölcsöket oltson, és csak a cselédekkel való
társaságban hagyja, akiktől mindenféle rossz szokást és rossz erkölcsöt
látván és tanulván, azok benne csaknem holtig megmaradnak, és a nagy
parasztságban való neveltetése miatt azt sem tudja, ha nemesember
gyermeke-é? Talán meg sem tudhatná másként, hogyha csak a jobbágyok kis
uroknak nem neveznék.
Tizenkét vagy tizenhárom esztendős korában valamely collegiumba
béplántálják, ahonnét huszonnégy vagy huszonöt esztendős korában
szabadúl ki. Olyan idejében, amelyben másutt már az olyan ifjú jó deák,
jó historicus, a gyeometriát, gyeographiát, szükségéhez képest tudja, és
már jó hadi tiszt; nem csak hadi dolgot, de országos dolgot is bízhatnak
reája. De már vigyük haza pompával a mi huszonöt esztendős deákunkat a
collegiumból, és nézzük meg, hogy annyi tanulás után mit tud, és hogyha
használhat-é valamit tudományával az országnak, vagy magának? Legelsőben
is a mi deákunk azon igyekezik, hogy czifra köntöse és paripája légyen –
egynehány könyvit és philosophiáit valamely almáriomba eltemetvén,
azután faluról falura béjárja az atyjafiait – Aristotelesnek ott
egynehány terminusit kipöki, de deákúl már szégyenlene beszélleni azért,
hogy az asszonyok tanuló deáknak ne tartsák. Az atyjafiainál mit csinál?
Leghasznosabb beszéllgetése a vadászatról, a lovakról vagyon – ha
asztalnál vagyon, nagy gyalázatnak tartaná, ha jól nem innék, és még
deáknak tartanák ha magát mentegetné – ebéd után vagy az asszony vagy a
leányok házában bontja ki, amit Virgiliusból vagy Ovidiusból olvasott.
De hogy az iskoláról való emlékezetet is teljességgel elfelejtse,
szükségesnek gondolja lenni, hogy a szolgálók közűl kettőt, vagy hármat
szereteinek fogadjon. Eszerént felróván az atyjafiait, és közöttök
egynehány részegség után megmosván torkát a deák szótól és az iskolai
portól, ismét haza iromtat azzal, amit az atyjafiaitól tanult. De mit
tanult? azt a tudományt eléveszi, mihent az apjához vendégek érkeznek;
mert legnagyobb gondja is a lesz, hogy az apja vendégit megrészegítse,
és az apjától is azért dícséretet vegyen más nap. E szerént tölt el két
vagy három esztendőt vagy a vadászatban, vagy az italban, vagy a Venus
udvarában, és amit egynehány esztendőkig tanult, azt egy kevés idő alatt
csaknem mind elfelejti. De mit tanult volt annyi esztendőkig? csak a
deák nyelvet, és egyebet nem tanulván, annak házánál hasznát nem sokat
veszi – és a gazdaságban olyan tudatlan, mint mások. És a physikájából
annyit nem tud, mint a molnárja, vagy a kovácsa, nem tudván csak annak
is okát adni, hogy miért hinti meg vízzel annyiszor az égő szenit. Annyi
deáksága után csak azt is a tiszttartójától kell megkérdeni, ha a
szőllője délre, vagy északra fekszik-é? Kérdjük már aztot, hogy mikor
fogja hasznát venni a logikájának, ha megházasodván a gazdaságakor annak
semmi hasznát nem veszi? Az országgyűlésiben elmenvén, az ország
dolgához nem tud – nagy csendességben kell hallgatni a végzéseket,
mivel, ha ott úgy disputálnának, mint az iskolában, azonnal ő is
felugranék székéről, és felkiáltaná: Nego majorem. De azokhoz nem
értvén, olyan tanácsot kell adni, hogy hányják el az emberfőt. Nem hogy
azt tudná, hogy miben áll az ország haszna; de azt sem tudja, micsoda
országok szomszédi Erdélynek? hogyha a Maros a Tiszába foly-é elsőben,
vagy a Dunába? de hol? a meg más kérdés volna. Mindezekből látjuk, hogy
a nyolcz vagy kilencz esztendeig való tanulásnak se maga, se az ország
hasznát nem veszi; mert a deák nyelvnek úgy vennék hasznát, ha a
hadakozásról, az ország igazgatásáról és más tudományokról való
könyveket olvasnának. De így a mi philosophusunk egykét esztendő múlva
olyan tudatlanná lészen, valamint a gondviselője, és ha a
tiszttartójának nem kelletnék írni, talán az írást és az olvasást is
elfelejtené. Nem akarom ezekből azt kihozni, hogy a deák nyelv
haszontalan volna, hanem csak azt mondom, hogy egy nemesembernek
idővesztés annyi esztendőkig csak azt a nyelvet tanulni; mivel a mellett
más egyéb hasznos tudományt is tanulhatna: egy paraszt ember gyermekinek
még haszontalanabb, és jobb volna, mihent írni és olvasni tud, valamely
mesterséget tanulni; mivel a mesterségek és a kereskedések hajtanak
hasznot egy országban. Tudom, hogy a mi országunkban egy ifjúnak más
tudományt nem lehet tanulni; mert nincsenek arra való collegiumok mint
más országokban, ahol egy huszonöt esztendős ifjú négy vagy ötféle
tudományokat tud, és egy közönséges ifjú két vagy három mesterséget. De
lehetetlent nem kell kívánni a szegény erdélyiektől: nem is kívánok. De
az atyák nagy számot adnak azért, hogy a fiakot nagyobb gondviseléssel
nem nevelik, és a nemesi jó erkölcsre nem ingerlik még eleinte, hanem
még példát adnak a részegeskedésre, a feslett és tunya életre. Ha a
fiakot csak arra vennék is, hogy a deák könyveket magyarra fordítsák,
úgy a tanulásokot a közönséges jóra fordítanák; mivel sokan vannak
olyanok, akik arra alkalmatosok volnának. És hacsak egy könyvet
fordítana is meg életében, azzal mind magának, mind másoknak használna,
és látná valamely gyümölcsét annyi esztendeig való tanulásának: de a sok
hejjehujja, a kopó, a virradtig való ital mindezekre időt nem ád, és nem
engedi, hogy az elme valamely hasznos dologban foglalja magát. És ha
megvénűl, jó tanácsot sem tud adni; mert ifjúságát haszontalan töltötte
el – és egy tudatlan tanács úr olyan egy országban, mint egy üres hordó
a pinczében.
De, édes néném, most veszem észre, hogy miben töröm a fejemet.
Mindazonáltal, mint hazafia, azt akarnám, hogy a tudomány oly közönséges
volna nálunk, valamint a tudatlanság. De akármely hosszú levelet írjak
is kednek erről a dologról, azzal a mi ifjaink szokásokot meg nem
változtatják, se az atyák az asztalnál való régi bévett rendet el nem
hagyják. Kednek pedig azt jovallom, hogy a fiának olyan tudományokat
adasson, amelyekkel használhasson országának. Én eleget predikáltam a
fiakról, azért leszállok a predikállószékből, és menjen fel ked is oda
predikállani a leányokról – a kedet illeti; mert a leányok neveltetésére
úgy kell vigyázni, valamint a férfiakéra; de még többet mondok, és azt
mondom, hogy jól oktatni a leányokat olyan szükséges, valamint a
férfiakat, és az egyike olyan hasznos az országnak, valamint a másika.
Hogy lehet a? Nem igaz-é az, édes néném, hogy egy jól nevelt, jól
oktatott eszes leány asszonynyá változván, a fiát is mind jól tudja
nevelni, oktatni, és tanítani és aztot az ország szolgálatjára
alkalmatossá tenni? Ergo, hasznára vagyon tehát az országnak, ha a
leányokat jól nevelik és oktatják.
A régi romaiak megajándékozták az olyan anyákat, kik a haza
szolgálatjára jól nevelték fiakot. Erről többet nem írok, és többet nem
írhattam volna, haszinte fiam volna is: de nincsen, és azt bánom. De azt
is bánom, hogy ma ismét sátorok alá jöttünk lakni; mert a napokban
visszámentünk volt a városba. Itt kell a vászon alatt pergelődni, és úgy
süt a nap itt minket, valamint a koldús lábát sütik a tűznél. Édes
néném, az egészségre vígyázzunk, és mondjon el ked egy olvasót érettem;
mert a sok fülbemászóval tele a sátorom.