_Rodostó, 13. decemb. 1724._
Azt írod, édes néném, hogy ha gyakrabban írnék, gyakrabban venné
levelemet. A való s igaz, de mit írjak? Írjam-é azt, hogy haragszom? De
ki ne haragudnék, mikor az írja ked, hogy már kedből lehetne pap, úgy
megtanulta ked a levelemből az egyházi szokásokot? Lesz még idő, hogy
bosszút állok ezért. Micsoda szép idő volna az, amikor az asszonyokot
felemelnék a papságra! Bezzeg akkor volna jó idő! Akkor látnánk új
rendtartásokat. Oh! már is örűlök annak az időnek, mintha abban volnék.
Már előre ellátom, hogy a nagy bőjtből igen kicsidet csinálnának; vagy
talám kitörülnék a kalendáriumból, és annyi idővel meghosszabbítanák a
fársángot, úgy, hogy mikor most hat hét a fársáng, akkor tizenhárom
lenne; Oh boldog idő! A hetedik szentség akkor az első helyre tétetnék;
oh szerencsés idő! Az elválasztás akkor könnyű volna, és csak egy
dologra vígyáznának, nem úgy, mint most; oh kedves idő! Hát mit mondjak
a gyónásról? Mert nem tudok ítéletet tenni felőlle, ha eltörölnék-é vagy
sem. Mindazonáltal ha jól meggondolom, hogy az asszonyok szeretnek
mindent megtudni, azt ítélhetem, hogy talám meghagynák, és hogy a
penitenczia rövidebb volna, de oh! mely hosszú volna a gyóntatás; mert
oly papné keziben akadhatnék, aki mindent meg akarván tudni, száz
kérdéseket tenne, aki még a gondolatokat is meg akarná tudni; de meg
ellenben könnyű penitencziát adna. Oh édes néném, mint várom azt az
időt, de talám sokáig kell várnom, és addig el is temetnek, – azután az
asszonyomék ha soha papok nem lesznek, sem bánom.
Valljon elhinnék-é azt nálunk, hogy micsoda melegek járnak itt most, de
kivált meleg esők, és sok mennydörgések? Ked legalább higyje el; mert
nem hazudok. – Nyárban sem hallunk nagyobb, se több mennydörgéseket,
mint most; de a derék állapot, hogy igen igen ritkán esik itt le a
mennykő. Tudom, hogy sokféle és csudálatos erejét hallotta ked a
mennykőnek; de talám csudálatosabbat nem hallott ked, mint amelyet én
olvastam. Mikor eszembe jut, mindenkor nevetnem kell; nevesse ked is.
Rómában egy franczia követ, amikor egyszer nagy mennydörgések voltanak,
asztalnál lévén a feleségével, és az ablakok hogy nyitva voltanak, a
mennykő általmegyen – a házban kiki megijed, de semmi kárt nem tett, –
amikor pedig általment a házon, a követné melegséget érzett, találja ki
ked, hol? – – és minthogy asztalnál volt, nem lehetett a szoknya alá
tenni a kezit, de asztal után maga is elfakad nevetve rajta, amidőn
észre veszi hogy a mennykő megperzselte. – – – Gondold el, édes néném,
hol kereskedett? és ki ne nevetné eztet?
Most jut eszembe, hogy egy kérdésre meg kell kednek felelnem. És annak
egyéb okát nem tudom, hogy miért eszünk húst pénteken, amidőn azon a
napon esik karácson, hanem hogy azt a szokást az anglusok kezdették,
azért, hogy az evangyéliumban a vagyon írva: hogy az ige testté lett. És
idővel azt a szokát másutt is bévették. – Hát a francziák sok helyeken
karácsontól fogvást Gyertyaszentelő Boldogasszony napig szombatokon a
húst megeszik, azért, hogy azon időkben a Boldogságos Szűz gyermekágyban
fekszik. – Sok ideje vagyon már annak, édes néném, hogy mi is a
bújdosásban fekszünk. – Ezt az esztendőt tudjuk, hogy csaknem egészen
itt eltöltöttük; de azt nem tudjuk, ha nem töltjük-é itt a másikát is.
Mely szép dolog, hogy az ember nem tudja a jövendőt; mert ha tudná, még
előre kétségbe esnék; de nem tudván, bízik, és reménli, hogy úgy fordúl
dolga, amint kívánja. Nincsen e világon rosszabb táncz a baráttáncznál,
és csak azt kell járnunk mindaddig, amíg vonják. Csak az isten
egészséget adjon, úgy legyen, amint neki tetszik; mert szép dolog az
egészség, azért arra vígyázzon ked, és írjunk gyakrabban.