_Rodostó, 15. sept. 1724._
Édes néném, ha semmit nem írt volna is ked az utolsó levelében az
egészség felől, de általláthattam, hogy jól foly az erekben a vér; mert
a ked levelén eleget nevettem. Ki ne olvasná jó szívvel a ked okos és
nyájas leveleit, főképpen, mikor jó kedvünk van? De csak azért
haragszom, hogy némelykor rövidek, holott soha hosszú levelet nem
írhatna ked nekem, és olyan örömmel olvasom, hogy némelykor csak azért
írok levelet, hogy hamarébb vehessem a ked válaszát. – Csaknem minden
ember ír levelet, de nem minden tud olyat írni, hogy tessék. – Vannak
olyanok, akik leírják amit akarnak mondani, de a csak száraz, sótalan és
ízetlen; némelyek pedig a legkissebb dolgot is úgy fel tudják ékesíteni,
olyan ízt adnak annak, hogy tetszik. Megbocsásson a ked veres orczája,
hogy megpiríttom, de kevés asszony és férfiú tud olyan szép leveleket
írni, mint ked: amelyek úgy tetszenek az elmének, valamint a szép és jó
ízű étek a szájnak. A káposztát akarám mondani, de nem merém, nehogy azt
mondja ked, hogy káposztához hasonlítom a ked levelit. De meg ne
haragudjunk, haszinte ahoz hasonlítanám is: mit vétenék véle? Csak azért
is azt mondom, hogy a szépen írt levél az elmének úgy tetszik, valamint
a számnak a kapros és tejfellel béboríttatott káposzta, amely távúlról
úgy tetszik, mint egy kis ezüstből való hegyecske, amelyről, ha leveszik
azt a lágy ezüst fedelet, alatta drágafűet lehet találni.
Erre tudom azt mondjuk: csak a káposzta neki! Azt ne csudálja ked; mert
egy nagy könyvet akarok írni a káposztáról. Legelsőben is azt teszem
fel, hogy azok a híres rómaiak, nem tudom mi okból, az orvos doctorokot
a városból kitiltották, és kétszáz esztendeig csak a káposztával
gyógyítottak mindenféle betegeket. De egyéb dícséretet nem mondanék is
felőlle, a nem elég-é, ha azt mondom, hogy erdélyi czímer? Hogyha pedig
a könyvem elkészűl, azt akarom, hogy a több híres auctorok közé
számláltassam; mert ugyanis, ha az aranyról, ezüstről és egyéb
metallumokról, drágafüvekről könyveket írnak, miért ne írhatnék a
káposztáról? holott száz font réznél jobb egy tál káposzta éh gyomornak.
Minthogy már a gyomros materiába elegyedtem, talám követem még egy
darabig. Nem lehet mindenkor beszélleni nagy dolgokról, – némelykor a
cancellariákon sem forognak szükségesebb dolgok, mint a konyhákban;
azért ma, amint észre veszem, csak a konyhán maradok, és onnét írok.
Azért is jutott eszemben, hogy régenten Siciliában volt egy görög város,
amelyet Sybaris városának neveztek. Ott a lakosok olyan torkosok
valának, hogy nagy ajándékokot adtanak az olyan szakácsoknak, akik újabb
újabb étkeket tudtak kigondolni, és olyan nagy kényességben éltenek,
hogy a városban nem szenvedték az olyan mesterembereket, akiknek
zörgéssel kelletett dolgozni; desőt még kakasokot sem tartottak azért,
hogy fel ne ébreszszék álmokból. Lehet-é, édes néném, ennél kényesebb
élet? Ha ezek a lakosok a mi barátinkhoz mentenek volna ebédre, mint
laktanak volna? A való, hogy vannak olyan barátok, akik jól tarthatták
volna: de meg vannak olyanok, ahol a fogok meg nem zsírosodott volna. De
hiszem tudok olyan históriát, hogy egy asszony meg-ett egy milliumot,
még sem zsírosodott meg a foga.
A híres Kleopatra egyszer azon vetekedett Antoniussal, hogy melyik adhat
közüllök drágább ebédet? Antonius mondotta, hogy ő adhat három, vagy
négyszáz ezer forintos ebédet; Kleopatra felelé, hogy a mind semmi, és
másnap egy millium-érőt előtte megeszik. Antonius azt lehetetlennek
tartván, Kleopatra másnap ebédre híja Antoniust, az egyik fülben valóját
leveszi, és eczetben teszi, a gyöngy ott hamar elolvadván az ételben
teszi, és egyszersmind megeszi, és mondja: Antonius látod-é, hogy én
megettem egy millium-érőt?
Édes néném, dícsérjük-é azért Kleopatra asszonyomot? csudálom, de nem
dícsérem. De ha azt nem cselekedte volna, nem volna mit írnom kednek.
Édes néném, meg ne egye ked így a gyöngyeit; mert bújdosók vagyunk. Ha
az a királyné úgy bújdosott volna, mint ked, talám ő sem cselekedett
volna olyan drága bolondságot. A való, bolondság; de annak a
bolondságnak tizennyolcz száz esztendőtől megmaradott a híre. Csaknem
minden bolondság ezen a világon, hát az ilyen miért volna alább való a
többinél?
Nagy Sándor nagyobb bolondságot cselekedett; mert a világot akarta
bírni, egynehány millium embereket elvesztett, és egy kevés idő múlva ő
is csak úgy halt meg, valamint egy koldus. A halál előtt mindenik
egyenlő volt. Hát a nem volt-é bolondság attól a római polgármestertől,
akinek a városon kívül egynehány udvarháza lévén, és mindenike
különkülönféle módon volt felékesítve, mindenikében különös udvari
cselédje, mindenikében gazdag ebédet és vacsorát készítettek mindennap,
úgy, hogy akármelyikében ment a polgármester, kész udvart és konyhát
talált? Hát Vitellius római császár felől mit mond ked, aki egy
pástétomot csináltatott ebédjére, amely csak fáczánnyelvvel volt tele, –
ötven, vagy hatvanezer tallérában kerűlt, – e nem volt-é bolondság! Hát
Cajus császár, aki a lova istállóját úgy felékesíttette, valamint a maga
házát, és annak udvari tiszteket rendelt, valamint magának, arany tálban
aranyos árpát adtanak enni, és némelykor ebédre hítta, valamint egy
királyt hívott volna ebédre: az ilyen nem bolondság-é? Ne féljen ked,
nem írok több bolondságot, hanem valóságot, hogy szívesen szeretvén
kedet maradok.