_Rodostó, 18. augusti 1724._
Édes néném, ha tudná ked, micsoda nagy búba vagyok, megesnék a ked szíve
rajtam, és elolvadna, valamint a vaj a tűznél, és rántottát főzhetnének
véle. Gondold el, édes néném, már két naptól fogvást az urunk nincsen
itt, kilencz mélyföldnyire ment vadászni, oda lészen vagy két hétig.
Engemet itt hagyott, hogy gondot viseljek a házra és a cselédekre; –
csak bátyám itthon maradjon, mert ő nem udvaros. Szánj, édes néném,
szánj: ihon vadászni nem mehettem, mindennap Zsuzsihoz kell mennem,
foglyot nem lőhetek. Csak Zsuzsival kell beszéllgetnem, micsoda nagy
büntetés e nekem! Bárcsak egy holnapig tartana a büntetés! De akármeddig
tartson, de addig úgy búsúlok, hogy majd meghalok örömemben.
A minap Zsuzsival beszéllgettünk, hogy mint lett a házassága, és hogy
ennekelőtte másfél esztendővel nem gondolta volna, hogy grófné legyen
belőlle, noha jó erkölcsiért megérdemlette. Elég a, hogy a beszéllgetés
közben elébeszélltem néki, hogy micsoda csúfos és szerencsés házassága
lett egy asszonynak, kednek is elébeszéllem, hadd teljék az idő.
Francziaországban egy városi gazdag bírónak az íródeákja, megszeretvén
egy leányt, megkéri, és a lakadalomra napot rendelnek. Ott pedig
közönségesen az a szokás vagyon, hogy a lakadalom napján az ebéd és a
táncz estig tart, és estve mennek a templomba az esketésre, és onnét az
ágyban. Elég a, hogy az íródeák vígan volt ebéd felett, és ebéd után
tánczba viszi a mátkáját, aki is a táncz közben örömiben, vagy miképpen,
egy kis szelet talált bocsátani, – az íródeák azt meghallván elszégyenli
magát, és az a kis szél úgy meghidegíti benne a szeretetet, hogy a
tánczot elhagyja, és megizeni a mátkájának, hogy ellene mond a véle való
házasságnak, és férjhez mehet, akihez neki tetszik. Elítélheti ked, hogy
micsoda szomorúsággal fogadá a leány ezt a követséget, mások pedig
neveték a deák egyűgyűségét. Elég a, hogy a bíró másnap megtudván, hogy
miben múlt el a házasság, hivatja az íródeákját, és mindenképpen eleiben
adja oktalan cselekedetit, hogy olyan csekély dologért, amelyet csak
nevetni kelletett volna, a házasságot félben hadta. A bíró látván, hogy
nem akarna magában szállni, és a leányt elvenni, mondá néki, hogy mivel
a leánynak ellene mondottál, énnekem gondom lészen reá; hanem menj el a
házamtól. Azután a bíró megmondja a leánynak, hogy ő elveszi, ha hozzája
mégyen, – a leány azt nagy szerencséjinek tartván, reá áll. A bíró
csakhamar a lakadalmat megcsinálja, de öreg lévén, csak keveset lakhaték
a feleségével, és sok pénzét, jószágát a feleségének hagyá, aki is
azután Párisban ment, és ott úri asszony módra kezde élni. Minthogy szép
volt, egy öreg gazdag generális megszereti, de ezt is csakhamar
kiszólítják a világból, és ez is mindenét a feleséginek hagyja. No már
nagy úri és gazdag asszony lett belőlle csakhamar, de még a szerencse
fellebb vitte; mert Casimirus király letévén a lengyelországi
királyságot, Párisba ment lakni, és ott meglátván a mi szerencsés
asszonyunkat, megszereti és elveszi, de mindazonáltal úgy, hogy csak
titkos felesége legyen. Az asszony nem törődvén azzal, ha királynénak
nem hítták is; mert valóságoson az volt, ha titkon is.
Mindezekből azt látjuk, édes néném, hogy mely csudálatos úton
vezettetünk, haszinte az útat nem üsmérjük is, és hogy gyakorta a
szerencsétlenség szerencsére szolgál, valamint a mi titkos királynénkkal
történt, mert ugyan is ki ne gondolta volna, hogy az a kis szél holtig
való ártalmára ne legyen? De nem hogy ártalmára, de a tette
szerencséssé, és anélkül csak alacsony rendben maradott volna, és az a
kis szél vitte őtet a szerencsének partjára. De nem jovallom mindazáltal
a leányoknak, hogy az olyan széltől várják szerencséjöket; mert az ilyen
példa talám soha meg nem történt. De mit mondjunk az íródeákról? Azt
mondom, hogy csak az olyan szélre volt érdemes. Úgy tetszik, mintha az a
fráter csak a szélnek csinált lakadalmat: ugyancsak azzal is maradott.
Amely deákból az olyan szél kifújja a szeretetet, megérdemli, hogy a
leányok sok babot és retket egyenek, és úgy megfüstöljék, valamint a
sódort – tudom, hogy ked is erre ítéli őket.
Édes néném! itt most én vagyok az úr, úgy töltöm az időt, amint lehet,
hol jól, hol rosszúl, hol jóban, hol rosszban, de csak telik, én is
ballagok véle együtt. De azt kellene bánnom, hogy nem úgy töltöm, amint
kellene, és csak akkor akarok jó lenni, amikor megházasodom. A
bizonytalan, és most kellene jó lenni, hogy akkor jobb lehetnék. Csak
azt kell tehát mondani, édes néném, maradok a ked rossz szolgája.