_Rodostó, 28. junii 1724._
Annak igen örűlök, hogy oly hosszas betegség után az ágyat el kezdi ked
hagyni, és az egészség meg akar keddel békélleni. Édes néném, ha
békéllik keddel, meg nem kell többé haragítani, hanem kedvit kell
keresni és gyakran meg kell ölelgetni, hogy legalább még vagy harmincz
esztendeig a ked szolgálatjában megmaradjon. Éppen nem volt szükség
bocsánatot kérni azért, hogy annyi ideig nem írhatott ked. Mikor valami
nem az akaraton múlik el, hanem valamely más alkalmatlan akadályon,
akkor könnyű és tartozunk is megbocsátani. Talán nem volna szükséges
megírni, hogy micsoda örömmel olvastam a ked régtől várt levelét.
Köszönöm is most az egyszer, hogy két vagy három levelemre választ nem
adott; mert alkalmatlanságára lett volna.
De annak pedig örűlök, hogy oly igen fogja ked pártját az asszonyoknak;
mert abból észreveszem, hogy már jobb erőben vagyunk. Nem mondottam én
azt, hogy ne legyen jószívű asszony; de ritka, és a férfiak között több
jószívű találkozik. Egy neápolisi király a királyné házába menvén, a
királyné zsinórt csinált. A király kérdette, hogy minek csinálja a
zsinórt? Arra csinálom ezt a zsinórt, felelé a királyné, hogy tégedet
megfojtsom véle. Ezt a király tréfának vélte, de másnap a tréfa
valóságra fordúlt; mert ugyan meg is fojtották. Édes néném, az ilyent ne
tegyük a jószívű asszonyok közibe, talám inkább tegyük a vad állatok
társaságában.
Nem csak a közönséges renden lévők között találunk jószivűeket, de még a
fejedelmek között is, amely ritka. – Dom Antonio, egy portugalliai
király, látván Ferdinandussal és Izabellával való hosszas és
szerencsétlen való hadakozását, kincsének és hadának fogyatékját,
eltökéllé magában Francziaországba való menetelét, hogy ott a királytól
segítséget nyerhessen. Lajos király udvarába érkezvén, királyi módon
fogadák, és Lajos szép igéretekkel biztatván fogadá, hogy megsegítené.
De alkalmas idő múlva látván, hogy csak a biztatással tartanák,
újontában szorgalmaztatni kezdé kérését. Lajos nem akarván se
megszomorítani, se valósággal megvígasztalni, azt felelé mindazokra,
hogy a burgundiai herczeggel való hadakozás volt az oka, hogy annyira
halasztotta a segítség-adást. Dom Antonio csak az igérettel maradván,
ismét kezdi sürgetni a dolgát. Lajos akkoron világoson kiadván a
választ, megvallá, hogy tőle nem kell semmit várni, és hogy amely
segítséget ígért, azt meg nem adhatja. Ez a szomorú válasz
kétségbeejtvén a portugalliai királyt, és nagy szégyennek tartván ilyen
válaszszal országába visszátérni, készebb lett volna inkább akármely
veszedelemre adni magát. De minekelőtte kimenjen Francziaországból, két
levelet ír: egyet a fiának, aki az országára viselt addig gondot, és meg
mást a franczia királynak, amely levelet egy úrnak adja kezébe, hogy a
királynak adja meg, amidőn az udvartól távúl leszen. És azután csak
titkon Róma felé veszi útját. A portugalliai király fia a levelet vévén,
a nagy urakot összegyűjté, és a levelet elolvastatá előttök, amelyben
panaszolkodik Dom Antonio a dolgainak rosszúl való folyásán, mondván,
hogy minden segítségtől megfosztatván másnak nem tulajdonítja, hanem
bűneinek, amelyekért az isten reá bocsátotta haragját, és ha
visszámenne, az isten a népére is terjesztené büntetését; hogy pediglen
oka ne legyen nyomorúságoknak, az országát elhagyja, Rómába megyen, és
onnét Jeruzsálemben, ahol a klastromban akarja életét eltölteni, és
népére az isten irgalmasságát kérni. Hanem arra kénszeríti az egész
országot, hogy a fiát királyoknak üsmerjék, és nékie megesküdjenek. Ez a
levél az ifjú fejdelmet, és az egész tanácsot megkeseríté, de
engedelmeskedni akarván a királynak, az ifjú fejdelmet azonnal
királyoknak koronázák. – Az alatt Lajos király is megolvasván levelét,
azon a szíve megesék, és mindjárt Dom Antonio után külde, hogy térítenék
visszá útjáról, és megparancsolá, hogy segítséggel vinnék visszá az
országába és királyi székébe. Dom Antonio szomorúsággal vévé ezt a hírt,
tartván attól, hogy könnyű volt letenni a királyi pálczát, de már sokkal
nehezebb lészen aztot felvenni; mindazáltal Portugallia felé veszi útját
a Lajos kérésére, de nagy szívfájdalommal, előre általlátván, hogy talám
a fia ellen lészen szükséges hadakozni, akinek is oda engedte volt
koronáját, és aki talám visszá nem fogja engedni könnyen. Ilyen
gondolatokban lévén az úton, és Portugalliának első városába érkezvén,
micsoda álmélkodással látá, hogy az új király egész udvarával ott várta
volna őtet, és aki azonnal lábaihoz borúlván, néki visszá ajánlotta a
koronát, csak arra kérvén, hogy atyai szeretetétől őtet meg ne foszsza.
Ezt az ifjú királyt csak annakelőtte két héttel koronázták vala meg, aki
is, mihent meghallotta az atyjának visszá való térésit, azonnal eleiben
mene. Dom Antonio csudálkozván a fia cselekedetén, hogy egy olyan ifjú
fejdelem oly könnyen adná visszá a koronát; hozzája való szeretetéből
gondolá, hogy nem lehetne nagyobb háláadással fiához, mint ha egészen
néki hadná azt a királyi széket, amelyhez oly érdemesnek tette magát.
Azonnal az atya és a fiú között kegyes vetekedés támada, amely a
jelenvalókat könnyhullatásra ingerlé; mivel a fijú arra kénszeríté vala
az atyját, hogy ülne a királyi székiben: az atya pedig arra kéré a fiát,
hogy abból le ne szállana, és mindenik helyes és bölcs okokkal igyekezék
vala egyik a másikat meggyőzni, amely viaskodás, mind a meggyőzőnek,
mind a meggyőzetettnek dicsőségekre fordúla. Végtire az atya a fia sok
kérésére és könnyhullatására meggyőzetvén, a királyi székébe visszáüle,
és nagy pompával mene bé Lisbónában, a nép nagy örömmel áldván mind az
atyát, mind a fiat.
Édes néném, ez a história ha nem tetszik, írjon ked szebbet – énnekem
tetszik, azért írtam meg. Az is tetszik nekem, hogy nem lakom sátor
alatt, mert már két naptól fogvást az urunk sátorok alatt lakik, engemet
itt hagytanak a ház gondviselésére. Erre, tudom, elmondja ked a verset:
„Bátyám itthon maradjon; mert ő nem udvaros.“ Ámbár úgy legyen, mert
jobban töltöm itt az időt. Még jobban tölteném, ha hosszabb leveleket
írna ked; mert még a nyúl farkánál is rövidebbek. Szeret-e ked? Visel-e
ked gondot ez egészségre? Én többet nem írhatok, úgy alhatnám.