_Rodostó, 18. februárii. 1724._
Édes néném, már egynehány levelemre nem vehetem kednek válaszát. Tudom,
hogy ked is ritkán és későn veheti leveleimet, mert most ritkán járnak a
hajók a nagy szelek miatt. Az utolsó levelét ennekelőtte húsz
esztendővel írta ked – de, hogy ne fillentsek, ennekelőtte húsz nappal.
Nem tudom hol sétált annyit a tengeren, mégis azt írja ked, hogy már
ideje volna, ked látni elmennem.
Azt én szívesen kívánnám, de ha én is húsz napig maradnék a tengeren,
talám halva vinnének kedhez, és káposztát főzetne ked velem. Több
napokat is töltöttem én a tengeren, de jó hajókon, az ittvalókon pedig
éppen nyomorúság. Azért tegye le ked egy kevés ideig azt a kívánságát,
szeressen ked, ha nem lát is, és elégedjék meg ked a levelemmel.
Azt írja ked, hogy nem emlékezik reá, hogy még másszor is megírtam volna
kednek a mesét, és hogy írjam meg a magyarázatját. Eleget nevettem azon,
amiképpen magyarázta ked; mert ked csak azt tartja, hogy jobb a házasság
a penitencziatartásnál. Az való, hogy most gyönyörűségesebb, de nem
minden férjfiú és asszony mondaná azt. De amíg aztat valaki jobban
megmagyarázza, én addig azt a külömbséget találom a penitenczia és a
házasság szentségei között, hogy az első szentséget szánással bánással
kell elkezdeni, de annak a vége örömre válik; a második szentséget pedig
örömmel kezdik, de bánással és szomorúsággal végzik. Akinek nem tetszik,
magyarázza másképpen.
Édes néném, ha nem ismerem is, de megszerettem azt a leányt, akiről írja
ked, hogy micsoda veszedelemre tette életét az anyjáért; mert a jó
szívet méltó szeretni. De a pogányok között is látunk olyan jó szívű
leányokat, a többi között a régi rómaiak idejében a tanács Rómában egy
asszonyt halálra ítélvén, nem akarta másképpen megöletni, hanem, hogy
éhel haljon meg, azért a tömlöczbe vetették, és semmi ételt se italt nem
adtanak nékie, senki véle nem is beszéllhetett, hanem csak éppen a
leányát bocsátották hozzája, aztat is mindenkor jól megvizsgálták, hogy
ha nem viszen-é enni az anyjának. A tömlöcztartó látván, hogy két hét
múlva is az asszony csak jó egészséges a tömlöczben, a tanács eleiben
megyen, és ott megjelenti, hogy annyi ideig az asszony étel nélkül is jó
egészségben él. A tanács arról beszéllgetvén, parancsolja a
tömlöcztartónak, hogy nagyobb vigyázással légyen, és hogy az asszony
leányát is jobban megvizsgálja. A tömlöcztartó ezeket végbe viszi, de az
asszony ötven nap múlva sem akar meghalni éhen. A tömlöcztartó azon
csudálkozván, gondolkodik magában, hogy miképpen lehet az? azt végezi el
magában, hogy egyszer meglesi a rab asszony leányát, hogy mit csinál,
mikor az anyjával vagyon. Olyan helyt keres azért magának, ahonnét
titkon mindent megláthat, hogy mit csinálnak a tömlöczben. Másnap a rab
asszony leánya a szokott órában az anyjához menvén, a tömlöcztartó is a
rejtek helyre megyen, és akkor látja meg, hogy mivel élt annyi ideig a
rab asszony; mert mindennap a leánya tejével élt. A tömlöcztartó
elébeszéllvén a tanácsban, hogy miképpen szopta a rab asszony a leányát,
és hogy mindennap úgy szoptatta az anyját, a tanács azt csudálván, és
nagy dícséretet adván a leánynak, az anyját kibocsáttatja, és jó
téteményiért a város jószágából megajándékozza. A jó szívű asszonyt két
ezer esztendő múlva is méltó szeretni. De ilyen példát a férfiak között
többet találunk. Megbocsásson ked, hogy ezt találám mondani. Azért most
nem is írok többet, hanem jó egészséget kivánván, maradok ked szolgája.