LI.

_Rodostó, 19. december. 1723._

Édes néném, már egynehány levelemre nem vettem kednek válaszát. Kednek

is hasonló panasza lehet reám, de annak azt az okát adom, hogy már egy

holnaptól fogvást a mi urunk mindenkor rosszúl volt, és a lábaira nem

állhatott a köszvény miatt. Erre azt mondhatja ked, hogy az én ujjaim

nem voltak köszvényesek, és írhattam volna; én pedig azt felelem erre,

hogy mind a szívem, mind az elmém köszvényben feküdtek. Még az új házas

asszonyt sem láttam, amióta házas, hanem ma. Ma sem láttam volna meg, ha

kénytelen nem lettem volna a fejdelemmel oda menni; mindazonáltal azt

meg kell vallanom, hogy az a kételenség tetszett a köszvényes szívnek,

és mikor ott voltam, egy kis haragos pirongatás azért, hogy annyi ideig

látni nem mentem, orvosság gyanánt esett. De, édes néném, az olyan

orvosság még nagyobb fájdalmat okoz; micsoda orvosság jobb tehát? Az

talán jobb volna, ha lehetne, hogy az orvosságot is kerülje el az ember;

de ez a mesterség. Mindazonáltal, ha jó volnék, azt kellene mondani,

hogy mindeneket véghez vihetek abban, aki erőt adhat.

Itt mi már úgy vagyunk, mintha mindenkor itt laktunk volna, és mintha

mindenkor itt kellene laknunk. Már nem csudálom, mikor hallom másoktól,

hogy a hazáját elfelejtheti az ember; mert talán magam is elfelejteném,

hacsak a minapiban az édes anyám levelét nem vettem volna, aki is írja,

hogy grátiát szerez, ha bé akarok menni, és hogy az uram halandó lévén,

holta után mire juthatok idegen országban. Ez mind bételjesedhetik, és

mindenképpen csak bizonytalan voltát látom a sorsomnak; de mind itt,

mind másutt csak az isten akaratjára kell magunkat hagyni. És ne úgy

gondolkodjunk, mint az olyan istentelenek, akik azt tartják, hogy az

isten a világot teremtvén, magára a világra hagyta, hogy menjen, amint

mehet, és hogy az aprólékos dolgokra nem vigyáz, valamint az órás

megcsinálván az órát, aztat feltekeri, és azután azt járni hagyja, amint

neki tetszik. Eztet nem úgy kell hinni egy kereszténynek, akit is arra

tanít az evangyelium, hogy az istennek olyan gondja vagyon egy

szegényre, valamint egy királyra, és hogy minden dolgunknak az ő

akaratja szerént kell folyni. Ha azt másképpen hinnők, azt is kellene

tartanunk, hogy nincsen más világ, és hogy csak a nagy urakért,

gazdagokért teremtetett ez a világ; az alacsony rendűek és a szegények

csak azokért vannak e világon, valamint a vízben az apró halak a

nagyokért, és valamint az oktalan állatok a terhvonásért. Ne adja isten,

hogy ilyen hiszemben legyünk, és hogy ebben csak a névvel való

keresztényeket kövessük; mert én azt hiszem, hogy az istennek olyan

gondja vagyon reám, valamint egy királyra, és az én életemre, sorsomra

úgy vígyáz, valamint a leggazdagabbéra. Való, hogy világi módon azok

jobban vannak, de, minthogy keresztények vagyunk, csak azt kell

mondanunk: legyen isten akaratja rajtunk.

Észre sem veszem, hogy új házas asszonyon kezdem el a levelemet, és

predikáczión végzem. De, édes néném, egy kis jó gondolat nem árt. És

látja ked, hogy az isten akaratjára hagyom, hogy nekem még abban módom

nem volt, amiben volt már háromszor Bercsényi úrnak. Csak azt mondom,

valamint az Aesopus rókája, aki el nem érhetvén a szőllőt, azt mondotta:

nem ért még meg; én is, hogy még el nem jött az idő; de arra eljött,

hogy ked írjon, és az egészségire vigyázzon. Majd elfelejtettem volna

kedtől egy mesét kérdeni. Mondja meg ked, micsoda külömbség vagyon a

penitencziatartás szentsége és a házasság szentsége között? Ezt a mesét

talám másszor is megírtam kednek, de nem jut eszembe; de minthogy új

házasokról kezdettem el a levelet, azért írom még egyszer. Még egynehány

vers is jutott eszembe, az is az új házasokról. De az bizonyos, hogy

Zsuzsira nem szabhatni; mindazonáltal csak leírom, nem lévén mit írni

egyebet.

A való jó Kata, hogy leánykorodban

Ha részessé tettél volna jóságodban,

Könnyen estem volna a barátságodban,

Az igaz, nem volnék mostan rabságodban.

„Oh én édes uram! azt én régen tudtam,

A kása hogy meg ne égessen, megfúttam;

Mert egyszer úgy mástól nagyon megcsalódtam:

Veled úgy ne járjak, attól én tartottam.“

Jó étszakát, édes néném, többet nem írok. Talám ebben az esztendőben sem

veszi ked több levelemet.

Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (1. kötet) · 第 59 / 119 题