_Rodostó, 15. apr. 1723._
Édes néném! micsoda feledékeny nyavalyában voltam eddig, hogy
elfelejtettem kednek megírni a szegény Horvát Ferencz halálát. Vagyon
már két holnapja, hogy elhagyott bennünket örökösön. Ezt a hírt régen
tudja ked, de azt is tudja ked, hogy egy emberséges embert vesztettünk
el, aki még hatvankilencz esztendős korában is igen frissen bírta magát,
és mindenkor jó kedvű volt – nem is volt vígabb közöttünk őnálánál. –
Micsoda szép dolog a jó természet! Nem kell csudálni, ha elfelejtette
volna is a maga hazáját; mert, aki 43 esztendőt tölt idegen országban,
azt is elfelejti, hogy hová való.
De attól tartok, hogy ismét itt temetés ne legyen, és a szemét bé ne
húnyja egy úri asszony, aki ifjú lett volna Ábrahám idejében: de
mostanában hatvankilencz esztendő semmi ékességet nem ád, és egy olyan
korban lévő asszonynak nem szükséges béfedni az orczáját azért, hogy
valamely gondolatokat ne okozzon. Mindezekből észre veheti ked, hogy
Bercsényiné asszonyról szól az írás, aki is szemlátomást fogy, és
mintegy olvad. Azt tudja ked, hogy ilyen idős korában is mindenkor piros
ábrázatja volt, de mostanában egészen elhalaványodott, és maga is veszi
észre, hogy nem sokára lekaszálják a szénát. Eddig legkedvesebb
beszéllgetése is a visszá való menetelről volt, de már látja, hogy
hamarébb meglátja Mennyországot mint Magyarországot. Bizony jobb is az
első a másikánál: de mit ártana Magyarországból Mennyországba menni?
Elég a, hogy, amicsoda állapotban vagyon ez az úri asszony, azt
gondolom, hogy az örökös hazájába megyen most minden órán. Kit adjunk
azután Bercsényi úrnak? Gondolkozzék ked addig felőlle, és írjon ked
valami híreket; mert itt semmit nem hallunk.