_Rodostó, 11. octob. 1722._
A pestis, istennek hálá, tellyességgel megszűnvén a városon, tegnap
reggel mi is elhagyók a táborozást, és ide visszájöttünk. Nem is
adhatunk elegendő hálákot az Úrnak, hogy ilyen nagy pestisben megtartott
bennünket, főképpen annyi sok cseléd között, mint itt vagyon, akik
magokat nem tudják úgy oltalmazni, mint az okosabbak. Elhitetheti ked
magával, hogy örömmel jöttünk visszá, és olyan örömmel, mint mikor az
ember valamely veszedelemből megszabadúl. Csak mi tudhatjuk aztot, hogy
micsoda unadalmas napokat töltöttünk ott el; mert azt le nem lehet írni,
és mennél nagyobb szenvedésben volt a mi elménk, annál nagyobb
háláadással tartozunk az Úrnak, aki mireánk oly nagy gondot viselt, és
megszabadított az elmei ínségből, amely se nem könnyebb, se nem kissebb,
de talán elmondhatni, hogy súlyosabb a testi ínségnél; mivel akármely
bőségben és jó állapotban legyen a test, de, ha az elme nem vídám és nem
csendes, a test is ahoz alkalmaztatja magát. Ettől vagyon, hogy sokakat
látunk olyanokat, akiknek külsőképpen jól vagyon állapotjok, de mégis
kedvetlenek; mert az elméjeknek vagyon valami bajok: ellenben pedig
látunk olyanokat, akik, ha szűkölködnek is, ha jó renden nincsen is
dolgok, de az elméjek helyben lévén, mindenkor vídámok és jó kedvűek.
Sokkal nagyobb tehát az elme nyughatatlansága a testi fáradtságnál, és
egy óráig való bú és törődés sokkal nehezebb az egy napi kapálásnál.
Mindezeket csak azzal fejezem bé, hogy mindenkor csak az isten
segítségét kell kérnünk. Akár az elménk legyen nyughatatlanságban; akár
a testünk ínségben, de őhozzája folyamodjunk – egyedűl ő adhat
könnyebbséget és csendességet. Itt a pestis igen megdézmálta a
városiakat, nem emlékeznek reá, hogy ebben a városban ilyen nagy pestis
lett volna, mint az idén: de, istennek hálá, megszűnt, és mi itt
vagyunk. Bár gyakrabban vehetném a ked levelét! Isten tartson meg, édes
néném. Mi még nem nevetünk.